Ezt a két napos túrát Ausztriában 2006. július 1-én és 2-án jártuk végig. Vasárnap reggel nyolckor találkoztunk Érden a Bikerpoint előtt. Úticélunk mára Hochostervitz vára, ahonnan még vagy 100 kilométerre északra lesz a szállásunk egy motorosbarát szálláshelyen.

A két Zolival és Gáborral megyünk, mindössze három motorral. Gábor most csatlakozik hozzánk először. Zoli azzal fogad, hogy fogjam vissza magam egy kicsit, hogy el ne rettentsem őt. Nem értem miért mondja – én aztán igazán nem megyek gyorsan.  

A hetesen gurulunk Székesfehérvárig, ezúttal is a Velencei-tó északi partján megyek végig – tetszett ez az út, amikor legutóbb erre jártam. Lehetne egy kicsit egyenletesebb. Székesfehérvártól a 8-ason húzunk végig Rábafüzesig. A határ előtt a jobb oldali Agip kútnál állunk meg tankolni. Eleven, szép fekete szemű, éjfekete hajú lány készíti el a kapucinonkat, miközben telefonon magyarázza valakinek a tegnapi meccs végeredményét. Brazíliát épp előző este ejtette ki a Zidane vezette francia válogatott a németországi világbajnokságon Frankfurtban egy góllal. Ő a Braziloknak drukkolt, de ennek ellenére “megérdemelten estek ki”, mert szerinte “nem mutattak semmit”. Ma úgy tűnik nagyon elemében van, annak ellenére, hogy kiesett a csapata. Bírja a motorosokat. Mi meg jobb kedvvel indulunk tovább.

Heiligenkreuz után még elmegyünk Fürstenfeldig, onnan megyünk be a dombok közé Riegersburgig. A várat elhagyva egy pillanatra megállok, hogy megmutassam a többieknek is azt, amit Ausztria egyik legszebb tájképének tartok, a Riegersburgi völgyet a várral a háttérben. Zoli már ide is bemenne, de most nincs elég időnk. Mindenesetre bejelöljük, hogy legközelebb ezt is meglátogatjuk.

Délnek húzódunk, egy viszonylag unalmas, sík szakaszon. Minél hamarabb el akarom érni a hegyeket,  amelyek ott magasodnak balra. Eibiswald és Lavamünd között azután végre végigszaladunk a 69-es úton. Ez a nap második fénypontja. Megállunk a Stausee Soboth partján a See Cafe Soboth-ban és megisszuk a második kapucinot ezúttal tejszínhabbal. Kellemes a hőmérséklet, de az eget felhők borítják. Végülis szerencsénk van, hogy az út száraz és kedvünkre döntögethetünk rajta.

A bikerpoint mindössze 4 kilométerre van innen. Ott is megállunk, már csak a szokás kedvéért. A szerpentineknek csak ezután jön a java egészen Lavamünde-ig. Ezen a szakaszon visszafelé érdemes jönni. Lefelé csak kifékezzük a legtöbb szép ívet.

Völkermarkt felé hajtunk tovább, majd átrohanunk rajta és északnak fordulunk. A GPS pontosan vezet, minden kis eldugott utacskát megtalál, miközben szépen kikerüli a főútvonalakat. Erdőn mezőn motorozunk, de még a legeldugottabb utacskák is szépen burkoltak, tiszták.

Hochosterwitz vára Völkermarthoz egészen közel van. Alig néhány hete már álltam itt a csúcs alatt Németországból hazatérőben. Akkor már késő volt bemenni. A vár alatt a jegyárussal szemközti kioszkba lehet letenni kabátot, bukósisakot, ahol azokat ingyen megőrzik. Gyalog is fel lehetne menni a hegytetőre, de mi most a felvonót választjuk. A felvonó egy nyolc személyes egyedi konstrukciójú kabin, amit egy vékonyka lánc húz fel egy szinte függőleges fémszelvényből készült pályán. Először hitetlenkedve szemléljük, hogy ez egyáltalán működik. Valami csalást sejtünk az egy szem sín mögött, alatt, ahová nem látunk be, de nincs csalás. Egy biztos, ha ez a lánc egyszer elszakad, a túléléstől nem kell tartani.

A várban kis múzeum, főleg fegyvergyűjtemény, puskák, sisakok, vértek – köztük egy több, mint két méteres legény valamikori páncélja. Ő volt a burghauptman, ami elnézve a vértje méreteit nem csoda. Valaha járt itt Margareth Teacher és Gusztáv Adolf is. Milyen fiatalok voltak! A várudvar a kis önkiszolgáló büfé kerthelyisége. Bekapunk valamit a napi választékból, miközben Zoliék redőrsztorikkal szórakoztatnak. Azután mégegyszer beszállunk az imbolygó liftbe és learaszolunk a parkolóhoz. Zoli próbál vigasztalni minket – látott egy filmet a Discovey Channelen a láncokról. Azt mondja, hogy nagyon sokat kibírnak, többet mint a drótkötél. Ezzel együtt megkönnyebbülés volt kitódulni ebből a fémkalitkából.

Hochosterwitzet elhagyva tovább folytatjuk a legkisebb mellékutak keresését észak felé. Szép kis hegyi falvakon szaladunk át, mint például Althofen, amely egy magas dombra épült település. A toscanai falvakra emlékeztető történelmi központja a templommal messze kimagaslik a többi épület közül. Oberzeiring szép környezetben egy nagyon apró, mindössze néhány házból álló falucska. Ha nem lenne foglalt szállásunk, akkor valószinűleg itt néznék körül. Hohentauernbe megérkezve kerengünk egy kicsit, amíg megtalálom a Tourenfahrer Motor Hotel egyetlen környékben ajánlott szállodáját, a Waldgasthof Panoráma szállót. Az út másik oldalán kerestem, mert egy kicsit pontatlanok voltak a koordinátáim, végül a háziak telefonos segítségével jutunk oda. A kétágyas szoba egy főre 32 Euro. Van garázs is, de lusták vagyunk, a motorokat az udvaron hagyjuk. Úgy gondoljuk, hogy ott is biztonságban vannak.

A kerthelyiségben vacsorázunk. Én egy nagy borjú Wienersnitzelt kapok, miközben Zoli és Gábor megbeszélik a kanyarodás technikáját. Gábornak bele kell jönni, mert legközelebb már a feleségét is hozni szeretné és akkor már nem akar hibát véteni. Megtervezzük a másnapi útvonalat. Ez a környék tele van zöld jelzésű látványos erdei utakkal. A mai nap tapasztalatai aléapján az eredeti tervet meghosszabbítjuk egy kicsit.

Bőséges reggeli után kilenc előtt intünk búcsút vendéglátóinknak és a szálloda teraszáról minket bámuló motorosoknak. Nyugat felé kerülünk egy kicsit és észak felé visszakanyarodunk, hogy aztán keleti irányban keresztezzük a Gesaeuse nemzeti parkot. Több, mint száz kilométeren keresztül ugyanaz a minta ismétlődik – erdőben futó kanyargós út, mellette hol jobbról, hol balról sebes vizű patak, a másik oldalon sziklafal, raftingosok, gumicsónakokat, vagy kajakokat szállító autók, néha hidak, parkolók, ahonnan gyalogutak vezetnek szerte a hegyekbe és parkolók, ahonnan kirándulók indulnak a sűrű erdők és a hegycsúcsok felderítésére. Az út időnként felkapaszkodik egy hegyoldalra ahonnan mesebeli kilátás nyílik a napfényben fürdő zöld hegyi legelőkre és a hegyoldalba épült farmépületekre.

A B146 után a B24 is hasonló élmény. Egy kicsit le is lassulok és kezem ügyében tartom a fényképezőgépet. Gyakran találkozom a jobbkezes fényképezés nagy dillemájával – a fényképezőgépet használjam, vagy a gázt adjam. A Greifensteinen Salzatal étteremnél tartunk egy hosszabb szünetet kapucinoval. Megpróbálom átprogramozni a GPS-t, de az elég bonyolultnak bizonyul. Innen majd inkább a térképet követem. A Michelin 730-as “Autriche” jól használható, bár a betűk kicsit aprók rajta.

Mielőtt tovább lendülnénk készítünk néhány spontán fényképet vadul köröző és integető motorosokkal. (Ilyenek lettek, mint ez itt fenn és lent. Mit kínlódtam, amíg kiszedtem ebből a képből a jelzőtáblákat. Az a hullámpalás barakk meg még mindig benne van.)

Nagyon közel van Mariazell, ezért oda is beugrunk. A templom nagyon pazar. Az egész városka egy ékszerdoboz.

Kicsit odébb, Neuberg am der Mürzben az út mellett áll ez a ház (Gesundheitshof Neuberg, Hauptstraße 40, 8692 Neuberg an der Mürz,

N47 39.685 E15 34.781). A szanatórium web lapja szerint  Gaudi és Hundertwasser stílusát idézi. Nagyon jó utánzat, megfogja az embert, úgyhogy egy kicsit megállunk lefényképezni. A bécsi Hundertwasser házban a legjobbna azt szerettem, hogy nincs sarok. Minden fal le van göbölyítve. Néha ilyet szeretnék otthonra is.

Még egy kanyart teszünk, Kapellennél balra fordulunk fel Pernitz felé és még egy kicsit szerpentinezünk mielőtt végleg elbúcsúznánk a hegyektől. Wienerneustadt már közel van, innen Eisenstadtnak, majd a Velencei-tavat nyugatról megkerülve a mellékutakon Hegyeshalomnak gurulunk. A régi határátkelőn jövünk át. Nem is tudtam, hogy megtartották. Talán azért, mert Ausztriában az autópálya az utolsó méterig fizetős.

A Tatabánya előtti Shell kúttól Gábor megy elől. Hét óra előtt hazaérünk.

A két nap mérlege kb. 1090 kilométer, mozgási átlagsebességünk 80 km/óra, teljes átlagsebességünk 72 km/óra volt, 13 óra 33 percet töltöttünk motorozással. A maximális sebességem … azt majd legközelebb mondom el.   

Agárdi György, 2006. július 2.