Ha Korzikára motorozik az ember, óhatatlanul is érintenie kell Olaszország egyik legnépszerűbb tartományát Toscanát, a reneszánsz bölcsőjét, Leonardo és Michelangelo szülőhelyét! Ám a távoli cél miatt sosem jut elég idő az etruszk történelem és a középkori emlékek vagy a helyi ízek, sajátosságok megismerésére.

Előző évben jutottunk erre a megállapításra és eltökéltük, hogy idén bejárjuk (legalábbis nagy részében) ezt a csodás vidéket. Ám azért, hogy ezúttal se maradjunk Napóleon nélkül, beterveztünk egy Elba-szigeti napot is.

5 motorral nyolcan indultunk útnak május 23-án. Gyorsan szerettünk volna az országból kijutni, ezért Rábafüzes felé léptünk határt. A „sógoroknál” végre valójában elkezdődött a túra, hiszen kis kanyargós utakat választva haladtunk aznapi szálláshelyünk, Afritz am See felé. Közben persze kaján vigyorral nyugtáztuk, hogy az esőfelhők – bár fenyegettek, de – nem értek el minket. Egészen késő délutánig… Az utolsó szakaszon aztán olyan gyorsan szaporázták a cseppek, hogy mire kiállhattunk esőruháért, már majdnem mindegy volt a felvétele… Félórányi ázás után vidámabbik felét engedte látni a természet és végcélunkig még a száradáson is túleshettünk. A Mirnock Hotel télen a sízőknek, nyáron a kerékpározás és a motorozás szerelmeseinek nyújt megbízható minőséget.

A vacsoránál már teli hassal, hosszasan beszéltük a napi történéseket, élményeket, tájakat, aztán rágyúrtunk a másnapra.

Reggel kicsit tanakodtunk a napi öltözködésen, hiszen már 8 órakor is 20 C fölött járt a hőmérő higanyszála, ám utunk a Dolomitok hágóin keresztül vezetett.

Első pihenőhelyünk a Mitsurina-tó partján volt, mely fölött a 3 Nővér sziklái őrködnek. Zolinak reggel elmaradt a kávé, ám a helyi büfék személyzetének türelmét éppen 5 busznyi turista tesztelte, így bőségesen maradt időnk a tó környékének fényképezésére.

A Giau hágó felé tartva egy német motoros csapattal kellett vegyülnünk, de a szerpentinekre érve sikeresen lehámoztuk őket magunkról…

A Dolomitokban rengeteg az élmény, a legkülönfélébb panorámákat kínáló hágók sora, a kihagyhatatlan látványosság, ám számunkra a Giau mindezek előtt áll a képzeletbeli listán! A fotók elkészülte után, a hágó éttermének külső asztalainál telepedtünk le és mindannyian rendeltünk italt, Sanyiékon kívül szendvicset is. Ők az otthoni alufóliást vették elő, de a tulaj ezt a csomagolást nem ezüstszínűnek, hanem egyenesen vörösnek látta. Még a második falatig sem jutottak mire bikamód tajtékozva rohant ki az épületből, hogy azonnal tűnjünk el a saját ételünkkel az ő asztalától, mert hű mi lesz..! Pedig Zita még le is akarta dolgozni a veszteségét.

Ezen a napon a Garda tó észak-nyugati csücskében, Limone-ban volt a szállásunk.

Előtte azonban még történt egy és más. Többek között Migyurink – aki ugye a csapat hivatalos operatőre (!) – jelezte, hogy sokat látott videokamerája végleges akkumulátor kimerültséggel küzd. Vagyis amíg nem sikerül pótolnunk, semmi nem kerül szalagra a látottakból, így nekiláttunk Sony boltot keresni. Aztán másnap is…  De azért boltról-boltra haladva sem hagytuk ki a San Pellegrino hágót

és a már többször megcsodált Varone vízesést, ahol a Tenno folyó zuhan vagy 100 méterről a Garda-tóba.

Mint megtudtuk, Thomas Mann is járt itt és itt szerzett élményeiről a Varázshegy című művében olvashatunk.

A szerdai reggelit követően a Garda-tó nyugati partján motoroztunk a Pó-síkság felé. Aznapi célunk Rapallo, a Ligur Riviéra egyik gyöngyszeme volt, de persze még mindig nem volt a kamerába akkumulátorunk.  Ezen a napon Ferke ment a csapat élén, minek következtében két irányból közelítettük meg Cremonát.  A síkságon haladva épp azon merengtem, hogy Petőfi vajon miért isteníti az efféle tájat a hegyekkel szemben, mígnem eltévesztettem a kijárót és a tervezettnél előbb hajtottam le a bresciai elkerülőről.

Telefonegyeztetés, majd fél órával később ismét együtt gurulhattunk Piacenza felé. Az előző napi kellemes motoros időnek errefelé már nyomát sem találtuk, de legalább meleg lett..! És különben is, megéheztünk. Egy kellemesen árnyékos éttermet találtunk az út szélén, így ott vészeltük át a déli forróságot, pár szendviccsel karöltve. Persze a pihenő végére, utóbbiak valahogy eltűntek.

Ebéd után aztán Migyurink is megnyugodott és végre ismét munkába állt, hiszen kamerája teljes amperszámmal rendelkező akkumulátort kapott! Éppen időben, hiszen Piacenza után végre ismét szerpentineken folytathattuk utunkat a „nagy európai csizma” nyugati szárán keresztül, a tenger felé.

Az előzetes tervek szerint Portofino is a nap része lett volna, de inkább másnapra halasztottuk.. Rapalloban, a főtéren foglaltunk szállást, az Európa Hotelben. Nagyon igényes, kellemes és tiszta szobákat, figyelmes személyzetet kaptunk, míg a motoroknak a hűvös mélygarázs jutott. Egy frissítő zuhany után nyakunkba vettük a várost, és persze a fotómasinákat. A part menti pálmafák árnyékában jutott idő az otthoniakra, ha csak pár száz szó erejéig is… 

A vacsorával egy helyi étterem „tenger gyümölcsei” készletét próbáltuk leapasztani, bár vendéglátóink nem igazán láttak ellenfelet bennünk.

Másnap – a teraszon elköltött reggeli után – Portofinot látogattuk meg. A part menti úton nagy forgalommal és rohamosan emelkedő hőmérséklettel találkoztunk, de mindenképp kíváncsiak voltunk erre a valamikori halászfalura. Sajnos azonban talpalatnyi területre sem engedett parkolni a helyi erő, így a főtéren visszafordulva csak az útról tekintgettünk a tenger felé.

Utunkat egy darabig még a tenger mellett folytattuk, majd Carraránál ismét a hegyek közé fordultunk, mivel a festői Volterra volt a nap kulturális célpontja. Mielőtt azonban elértük volna a várost, egyik pihenőnknél a közvetlen közelünkben fedezhettünk fel egy zergét..!

Csak később derült ki, hogy nem is zerge volt, hanem Ferke.

Volterrába érve az első dolog, ami feltűnt, hogy mi turisták, nem vagyunk kevesen…! Aztán az, hogy mindannyian többnyire ugyanazokat a fotó beállításokat vadásszuk. Különösen igaz ez a főtéren kialakított teraszra, amiről fantasztikus kilátás nyílt az alatta elterülő toszkán tájra. Ildi megjegyzése volt, hogy errefelé inkább a magaslatok tetején és nem pedig a völgyekben települtek meg a falvak, városok, ahogy az Magyarhonban tapasztalható. Persze mindez köszönhető az i.e X. században itt letelepülő etruszk hagyományoknak!

Számomra is meglepő volt a felismerés, hogy nyelvi határok ide, testmagasság oda, Sanyi bárhol barátokra talál.

Aznap esti és következő napi szállásunk az I’Lecci hotelben volt, San Vincenzoban. Mivel a tengerpart kőhajításnyira volt tőle, vacsora után ide sétáltunk.

Pénteken reggel ismét korán kezdtük a napot, hiszen a toszkán szigetvilág legnagyobbika, Elba várt ránk! Migyurink és Ferke időközben annyira „összelakták” magukat, hogy operatőrünk utasként gurult erre a kalandra velünk. Mindent a moziért…

Piombino kikötője mindössze 20 km-re volt, de jó az, ha az embernek a hajó indulása előtt marad némi ideje a motorok elhelyezésére is…

A szigetre érkezve meg kellett állapítsuk, hogy a Garmin emberei nem igazán tekintették térképeik készítését a legfontosabb feladatuknak. Sokkal hihetőbb, hogy inkább a környék természeti szépségeire koncentráltak a kereszteződések helyett.  A felismeréssel egyidőben töröltem az eredeti túratervet, így azt kissé átrajzolva látogattuk meg először az itt található magaslatot, a maga 1019 m-ével, ha már ott állt.   Név szerint a Monte Cappanát. Felvonóját kamaszos elánnal támadtuk meg, hiszen nem mindennapi egy mozgó ketrecbe beugrani anélkül, hogy a már bennlévő társ ne kapjon tengeri betegséget..!

Innen tiszta időben gyakorlatilag az egész sziget belátható, hiszen a parti úton körbehaladva is kb 140 km a táv.

De lássatok csodát, egy régi ismerős..! Legutóbb 2007-ben láttuk a Gardánál a hegyre kapaszkodó „talajmenti jetit” és most ismét összeakadtunk vele.

Nem sokat változott.

A hegymászás fáradalmait a parkolónál lévő kis gyorsétteremben pihentük ki. Gyerekkorom óta nem eszem meg a sárgadinnyét, de itt ledőlt az általam épített mítosz, miszerint ez a gyümölcs ehetetlen! Amúgy toszkánosan prosciutto sonkával tálalták és be kell vallani, hogy egyszerűen fantasztikus!

Utunkat Elbán nyugati irányban folytattuk és a tagolt part vonalvezetése szerint kanyarogtunk. Roppant gyér forgalomban, minőségi és messze belátható aszfalton azért mindez más, mint az otthoni.

A parton haladva találtunk egy újabb kilátó pontot is, ahonnan a tenger felé indulva elég hosszan gondolkodhatnánk a világ viselt dolgairól, amíg a vízhez érünk…  Akár egy műugró torony!

A csalóka távolságról pedig csak annyit, hogy senki nem tudott egy kavicsot sem a vízig dobni.

A sziklában egy kis kabint fedeztünk fel egy Mária szoborral! Nemcsak számunkra volt ez a hely olyan érdekes??! A festett szobor mellett befőttes üvegekben különböző irományok és mindenféle címletű pénzek látszódtak. Vajon tud róluk a helyi APEH…?!

A sziget déli oldalán nem mentünk végig, hanem Laconanál északnak fordultunk és Napóleon nyaralóját vettük célba. Viszonylag nagy területen, egy kellemes kilátással rendelkező dekoratív ház, ami belül csaknem üres.  Sokkal több információra, tárgyra számítottunk a császár életéből! Bár lehet, hogy az itt töltött alig 10 hónapja alatt nem is volt többre ideje.

Minden turistacélpontnál igen jó érzékkel és nem kevés ajándéktárggyal (Fábry szerint: napnyugati neogagyi ) felvértezett árusok tanyáznak, de itt találtunk egy igazi értéket is! A bódéktól kissé távolabb egy sátor árnyékában festegetett egy mester, aki a helyben megvásárolható képeit rögtön ajánlással ellátva dedikálta is! Persze kelendőségüket nagyban meghatározta dobozaink mérete.

A szárazföldre visszatérő kompra várakoznunk kellett egy kicsit ugyan, de az elbai fagyi feledtette mindezt.

Visszatérve szállodánkba megtudtuk, hogy 1953-ban az Olasz Nemzeti díjat melyik motorkerékpárral nyerték, hiszen épp mellettünk parkolták le a Moto Morinit! Jelenlegi tulajdonosa még gáláns ajánlatot is tett: csere azonos értéken bármelyik GS-re. Persze mondanom sem kell, hogy nemcsak a magyarországi regisztrációs adó kezelése jelentette az akadályt.

Utolsó Toscanában töltött napunkat is gazdag programokkal terveztük. A délelőtt folyamán, a télen síparadicsomként üzemelő Monte Amiatat kerestük fel. Amint felfelé kanyarogtunk érezhetően csökkent a hőmérséklet, a műszerfal szerint 13 C volt 1734 m-nél.

Ám amint gyalogosan nekivágtunk a hegytetőnek, ez a hideg valahogyan megszűnt.

A sípályák lankáit Cortona-i városnézés követte a napi listán. A dél közeledtével egyre erősödő hőséget azonban az oda vezető úton, sikerült hosszú kilométerekre a lombok alatt átvészelnünk…

A „Napsütötte Toscana” című könyv és film történéseinek helyszínét természetesen a lányok miatt szőttem a tervbe, de környezete és történelmet suttogó falai számunkra is látványosságot jelentettek!

Ahogy azt már Volterránál is tapasztalhattuk, a város egy dombtetőről figyelte amint közeledünk, majd sikátorai és ódon falai közé invitált.

Sajnos a film egyik jellegzetes momentumának helyszínén, a főtéri étteremben a piac fölött, a templom lépcsőjével szemben, nem volt éppen szabad asztal.

A pincér szerint nézzünk vissza 20 perc múlva.   Így egy pizzériát támadtunk meg a városnézés végén nagy éhségünkben. Az itt töltött pár napban úgy tűnik, hogy sikerült a helyi temperamentumot annyira magunkévá tenni, hogy simán túlharsogtuk a szomszéd asztal taljánjait.

Mostanra már azt is megtanultuk, hogy valamire való etruszkkori település nem létezik csodálatos kilátás nélkül! Ebéd után ezt is megtapasztalhattuk.

Cortona után újabb fontos látnivaló várt még ránk Caprese, Michelangelo szülővárosa. 1475. március 6-án a falu lakói még csak nem is sejthették, hogy a XXI. században is ismerni fogják településüket és fontos látványosság lesz egy kőház a hegyoldalban. Mi is elmentünk megnézni, honnan indult a reneszánsz egyik legnagyobb mesterének Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni-nak életútja. A ház természetesen ma már múzeum. Kertjében és helyiségeiben, alkotásaiból találhattunk párat.

Talán a késő délutáni órának köszönhettük szerencsénket, de szponzorált dzsekijében a megfáradt mester is fogadott minket a hálószoba hűvösében.

A sűrű nap élményeitől kissé túlpörögve indultunk toszkán túránk utolsó célpontja, Firenze felé. A már többször bevált recept szerint, ismét a „hazavonatozás” mellett döntöttünk, így semmi teendőnk nem maradt aznapra, mint a motorokat feladni a szállító vagonokra és lepihenni hálókabinjainkban a reggeli bécsi érkezésig.

Vasárnap reggel az álmos osztrák fővároson áthajtva, mindannyian az otthoni ebédlőasztalok gőzölgő húslevesén merengtünk már.

A határt átlépve következett a könnyes búcsú, mely után krónikásként csak azt tudom hozzátenni, hogy aki nem hiszi, járjon utánunk és nem fogja megbánni.

Teljes táv motorral: ~ 2400 km
Távolság vonattal: 970 km
Bejárt legmagasabb pont: 2235 m (Passo Giau)
Szállásköltség: 365.-EUR
Vonatköltség: 118.-EUR/fő és 104.-EUR/motor

Pásztor Csaba, 2011. július