Motoros Baráti Pünkösdölő (2013. május)

Egy nagy látogatottságú, hazai internetes-motoros portálon valahogy, egyszer csak összejött egy kis csapat. Írogatták egymásnak a szokásos hozzászólásokat, elmélkedtek erről-arról, adták és vették a jó tanácsokat, ugratták egymást, mentek a jobb-rosszabb poénok … Eddig, mondhatnánk semmi különös nem történt..

Megesik ez szinte naponta, ahogyan sok esetben ezek a „kis csapatok” igen gyorsan a feledés homályába is merülnek, átadva helyüket más, újabb, de általában szintén múlandó szövetségeknek.

A mi kis csapatunk nem követi ezt a hagyományt, így immár évek óta tartjuk egymással a fóruméle-ten kívül is a kapcsolatot. Ez eleinte rövid, egynapos közös motorozásokkal, véletlenszerű találkozá-sokkal indult, majd hagyományt teremtve egy kétnapos nyári találkozóval és közös szilveszterezéssel is kibővült, de a csapat több tagja más alkalmakkor is keresi egymás társaságát. Legyen szó Tisza-parti sátorozós halászlékóstolásról, vagy évadnyitó közös gurulásról.

Ahogyan az már Motoroséknál szokásos, hamar felmerült az igény arra vonatkozóan, hogy kiszakadva a „délelőtt találkozunk, estefelé elköszönünk” sémából, akár több napon át is együtt koptassuk az utakat, határon belül és azon is túl.

Így bebarangoltuk már Szlovénia, Olaszország és Ausztria határvidékét, de pacsáltunk közösen a Duna forrásában is, ébredtünk hajnali térzenére Innsbruckban és látogattunk együtt, motoros ruhában királyi kastélyt Bajorországban.

Lassan körvonalazódott egy nagyobbacska közös túra lehetősége is.

A Zánkán eltöltött közös óévbúcsúztatón már érintettük a témát, majd onnan hazaérve itthon is többször szóba került a lehetséges tavaszi motorozás.

A közös motoros túra célpontjának kiválasztásakor pár szempontot figyelembe kellett venni.

Első helyen állt az idő/költség tényezője. Olyan úti cél kellett, aminek estében már az odavezető út is nyújt élményeket. Emellett természetesen maga a célpont is legyen érdekes, motoros szemmel nézve izgalmas.

Emberi léptékű költségvetéssel meg kellett oldani az utazást, hiszen a szükséges pénzmennyiség (sajnos) nem áll senkinél korlátlan rendelkezésre.

Gondolni kellett azon hölgy-utasokra is, akik esetleg még nem jártak intenzív, hosszabb túrán, az ő beavatásukat sem lett volna tanácsos valami komolyabb, nomád és fárasztó úttal végezni.

Mivel F-fel közösen már 3 alkalommal belekóstoltunk Korzikába, de eddig mindig csak a késő nyári, szikkadt és puskapor-száraz állapotában láthattuk, ragyogó célpontnak tűnt L’Ile de Beauté, azaz a Szépségek szigete. A várható tavaszi látványok jegyében, a túra a keresztségben a „Virágos Korzika” nevet kapta.

Egy gyors, csoportos levélváltás után hamar meglett az időpont is, beleszőve a kirándulásba a pün-kösdi hosszú hétvégét.

Gyakorlatilag szabadkezet kaptam a szervezésben, de hál’ Istennek mindenki hozzátette a magáét javaslataival, szállásötletével, információival gazdagítva a választási lehetőségeket.

Hamarosan kialakult a kezdőcsapat: 5 Honda Varadero alkotta a nyerő fogatot.

A nyerő ötös 🙂

A kompjegyek és a szállások lefoglalása már rutinból mentek, igaz a szállás esetében voltak kisebb zökkenők a külföldi partner „érdekes” kommunikációja végett. Ahogyan haladtunk a szervezéssel egy önellátó apartman ügyében, úgy változott a szobák száma, felszereltsége és az ára is….. az természetesen csak felfelé :).

Így hamar tovább léptünk és végül a Booking oldalon foglaltam szállásokat, előtérbe helyezve a biztonságot. Igaz így kissé távolabb kerültünk a sziget középvonalától, ami annyiból lehet hátrányos, hogy egy szálláshelyről, csillagtúra szerűen szerettük volna bebarangolni azt. De 50 km nem a világ, még ha ez az 50 km, nem is az az 50 km, mint amit itthon gondolnánk róla.

Egy teljes hét állt a rendelkezésünkre két hétvégével, szombat reggeltől a rá következő hét vasárnap estéjéig. Az odavezető útra 2 éjszakát számoltunk, a szigetre 4 alvás jutott, míg a kikötőtől hazavezető utat mindenki a saját igénye szerint alakíthatta.

De ebben is teret kapott az egyéni szabadság. Az egyik páros úgy gondolta, hogy kihasználva a hosz-szabb szabadidőt, ők már korábban útra kelnek és majd a hajó indulása előtt csatlakoznak hozzánk Livornóban.

Sajnos nem sokkal indulás előtt egy fővel csökkent az utasok létszáma egy kisebb eü. probléma miatt, de Gábor egyedül, Melinda nélkül is „állta a sarat”. Melinda „elvesztését” többek között azért is fájlaltuk, mert mindegyikünk közül ő az egyetlen, aki beszél franciául és ez nagyon megkönnyítheti a turista életét Franciaországban. Habár lassanként egyéb idegen nyelvekkel is egyre jobban el lehet boldogulni náluk, de azért érezhetően más csatornák nyílnak a kommunikációban, amint a hivatalos nyelvükön vannak megszólítva.

Gabi motorján kívül a többi Vara két személlyel vágott neki a kb. 3500 km-esre tervezett kirándulás-nak, Ati és Szilvi, Zoli és Reni, Gyula ás Andi, valamint mi ketten F-fel alkottuk a személyzetet.

Az utazás előtti héten a motorok felkészítésén fáradoztunk, biztosításokat kötöttünk, csomagoltunk és számoltuk a visszalévő napokat. Nekem még jókor, csütörtökön délelőtt eszembe jutott, hogy talán nem kellene az elöregedett és erősen „határeset” gumikkal útnak indulni, de egy szintén fórumozó motoros társunk segítőkész hozzáállásának jóvoltából, pénteken délután már fel is voltak szerelve a vadonatúj kaucsuk karikák a paripára.

Így végül egy szép májusi reggelen négy motorral találkoztunk az M7-es pálya lellei pihenőjénél.

Az első nap a „Minél gyorsabban, a lehető legmesszebbre” égisze alatt zajlott. Így a pályáról Ljubljana után tértünk csak le, hogy a monoton suhanást felváltsa egy kis lassabb tempójú motorozás. Logatec-től Gorizia felé jó kis kanyargós hegyi utakon tekeregtünk és átérve az olasz oldalra is maradtunk a Velence irányába vezető, tengerpartot követő főúton. A forgalom elég gyér volt, így ragyogó ütemben haladtunk, a drága pályadíjat megspórolva.

Pihenő, valahol a Pó-síkságon

Az első szállást valahová Treviso környékére terveztük (Gabi ismert ott egy jó kis panziót, de erről még majd később 🙂 ), de mivel igen korán értünk az útválasztáshoz, ezért inkább haladtunk tovább Dél felé a parti úton.

Ismerünk Velencétől bő 100 km-re egy lagúna-nyaralóvárost ahol már többször kempingeztünk korábban és bíztunk benne, hogy a csapat ki fogja bírni a kis többletet annak reményében, hogy másnap annyival is kevesebbet kelljen majd motoron töltenünk, több időt hagyva a nézelődésre, városi sétákra.

Még jó időben el is értük Lido di Estensit, ahol az első szimpatikus szállodában gyorsan le is foglaltuk a szobáinkat. A motorok zárt udvarra kerültek, nekünk igen jó szobák jutottak. Az egyik erkélyen megejtett, vacsora előtti közös pálinkakóstoló közben igen jól esett a házak tetői és a fenyők lombja között kéklő tenger látványa. Vacsorázni az egyik, általunk igen kedvelt étterembe sétáltunk, amit a társaság nem is bánt meg. Véleményem szerint az ott helyben sütött pizza, a helyi hierarchiában is valahol a csúcs közelében tanyázik.

A szállodánál fedett parkolót kaptunk a zárt udvarban

Második nap reggeli után, igen jó időben már harcra kész volt a gárda. A talján reggeliző asztal ugyan tartogat meglepetéseket a mediterrán étkezést nem ismerők számára. Édességből és tortából igen nagy volt a választék, de a nekünk megszokott sonka, tojás, felvágott részleg igen szerénynek volt nevezhető. Azért nem indultunk éhesen útnak.

Ravenna-Forli-Pontassieve-Firense-Pisa-Livorno volt a tervezett útvonal. Forli után nagyon jól esett a hegyi motorozás, a frissen felszerelt Anakee III. gumik kezdték megkedveltetni magukat. Néha a csizmám talp-éle jelezte, hogy eddig és ne tovább, de szemlátomást a többiek is élvezettel dörzsölték a gumik futófelületének oldalát. És Gabin kívül még csak nem is tudták, mi vár majd rájuk Korzikán!

Egy hegyi falucskában tartott rövid kávészünet és némi bevásárlás után jó időben érkeztünk Firenzébe. Találtunk egy jó kis parkolót a motoroknak, bevállaltuk azok őrzését és a többiek így nyugodtan indulhattak egy kis gyalogos városnézésre. A „kis” városnézés szó szerint értendő, mert alig végeztem egy tonhalas konzervvel, már vissza is értek a rövid kultúrprogramról. Gabi itt szólt először, hogy nem emel ki eléggé a kuplungja. Állítottunk rajta és úgy tűnt, minden rendben van.

Innen a nem túl attraktív Fi-Pi-Li gyorsforgalmi úton hasítottunk Pisa felé, hol hirtelen jött esőben, hol ragyogó napsütésben, csak a viharos szél volt konstans. Próbáltunk valami meleg ebédre szert tenni a pihenőkben lévő bisztrókban, de mindenhol csak hideg szendvicset találtunk.

Pisába az előszezonra való tekintettel igen könnyedén jutottunk be és egy kis forgolódás és keveredés után a belvárosban, még parkolóhelyet is találtunk. Igaz a kerített parkolóba nem engedtek be minket, de ez nyilván nem volt véletlen, mert a mutatott irányban, szorgos afrikai bevándorlók már le is csaptak ránk és irányítottak minket a megfelelő helyre.

Márhogy a nekik teljesen megfelelőre, mert volt köztünk akinél nem épült ki a bizalom, az utcára állított motor kapcsán :). De végül is minden rendben zajlott, motoronként 5 Euró leszurkolását követően megesküdve az összes ősi szellemre szavatolták, hogy minden motoron hagyott cuccunk, a motorral együtt a legnagyobb biztonságban vár minket, míg csak elegünk nem lesz a ferde torony nézegetéséből.

Ez természetesen így is volt, semminek nem kélt lába. Főleg, hogy még „barátság karkötőket” is kaptunk kormosképű jótevőinktől, akik erre fel kinyilatkoztatták, hogy a magyar és a szomáli, meg a mittudomén milyen nép évezredes, elválaszthatatlan barátai egymásnak.

Milyen kevés is kell a világbékéhez……. 🙂

Bár sokadik alkalommal láttuk, még mindig rabul ejtett…

A ferde torony közelében azért besűrűsödött az élet, a szokásos zsibvásár hangulat és a fotóhoz pózoló, toronytámasztók sem hiányoztak a képből. Újabb szokás a lábbal való támasztás, a szép zöld gyepen fekve, ezt korábban nem láttuk még.

Amikor kellőképpen kiörömködtük magunkat eme kultúrtörténeti látványosságok körül, akkor a lefoglalt szállás felé fordítottuk a gépeket. Előtte persze kifizettük a barátságból adományozott és rontástól megvédő karkötőket, de mellé még további ajándékokkal gazdagodtunk. Aztán, hogy véget vessünk a beláthatatlan kimenetelű barátkozásnak, gyorsan búcsút intettünk a buzgó őrszemélyzetnek.

Tirreniában, a kikötőtől tízenpár kilométerre meg is találtuk a kihalt szállodát, ahol egy pszichopata baltás-gyilkos formájú recepciós várt már minket. A szálló alkalmasint valami téli leállást követően akkoriban indulhatott újra, mert a tisztasággal némileg hadilábon álltak és erősen dohos szagok uralták a légkört. Gabi szobájában nem volt meleg víz (hideg sem nagyon) útbaigazítást kaptunk viszont a recepción a vacsorázó helyet illetően és egy ígéretet arra nézve, hogy mire visszaérünk, vizet fakasztanak a renitens fürdőszobában is.

Vacsora közben berobogtak Gyuláék is, akiknek az érkezését a kiégő kipufogó tömítés jóvoltából már messziről meg lehetett jósolni (aztán a túra során én is így jártam, egyre dudogósabb traktorhangokat produkálva). Mint kiderült, ők komolyan vették az első éjszakára vonatkozó, trevisoi találkát, de a kinézett szálloda helyén csak egy munkaterülettel és egy szálloda-felújítással szembesültek.

Ez a szálloda, mintha zárva lenne….. vagy csak átvette a Greenpeace?

Így tovább keresgélve ráakadtak valami hálóhelyre, ami ordenáré büdös és koszos volt. De immár teljes volt a csapat, semmi sem gátolhatta meg a másnapi behajózást és az indulást az új kalandok felé.

A harmadik napon a korai és minimalista reggelit követően érkeztünk a komphoz. Már javában zajlott a behajózás, nem is kellett sokat várnunk a behajtásra. Két emeletet kellett felfelé haladnunk a hajó túlméretes gyomrában és már kötözhettük is le a motorokat a dereglye végében lévő korlát mellé.

Szieszta a fedélzeten, szélárnyékban

Az indulás meglehetősen pontos volt (itt nem ritkák az órás késések, 10-15 perc ide-oda semmit sem számít), az utazás pedig eseménytelen. Szépen leégtünk a nyugágyakban hemperegve, a széltől védett területen. Mert szél az volt bőven, meg-megrázta a hatalmas monstrumot, lassítva is némileg azt.

De ha némi késéssel is, egyszer csak Bastia betonján találtuk magunkat. Bár a távolban földig érő esőfüggönyök lógtak a szürke égből, a kihajózáskor már csak egy kicsit szemerkélt az eső. Mire beértünk a városba, addigra teljesen el is állt és átvette a helyét a Nap, bőkezűen szórva ránk melegét.

A főtér motoros parkolóit kihasználva le is telepedtünk és egy jó ebéddel megünnepeltük az érkezésünket.

A D81-es úton nekivágtunk a sziget meghódításának, de Gabi kívánságának megfelelően nem hagytuk ki az onnan nyíló és a Bastia fölé magasodó hegyre vezető szerpentint, ami némi kitérő ugyan, de a látvány bőven kárpótol a felvezető út minőségéért is.

Zoli vicces fiú, Gabe lebegni tanul, mi meg csak úgy örülünk…

Ezután a Saint Florent-L’Ile Rousse-Calvi útvonalon haladtunk, csak Calviban megállva egy kis időre az erődítmény alatti parkolóban. Itt megtudhattuk, hogy Kolumbusz Kristóf itt (is) született, valamint körül nézhettünk egy kicsit a kikötőben és a szűk sikátorban lévő butikok választéka között. Ezután a várost Dél felé elhagyva, a reptér melletti úton, majd tovább a D81-en Galériáig gurultunk, ahol a Hotel Filosorma várt minket. Nem egy Villa Negra, de ár/érték arányban és a helyi árakhoz viszonyítva igen csak megfelelő helynek bizonyult. Előtte az út túloldalán köves tengerpart nyújt szép panorámát a környező hegyekkel együtt. Nem messze tőle egy élelmiszer áruház (ami később fontos szerepet kapott), amúgy békesség és nyugalom. Ami egy zsáktelepüléstől el is várható.

A szállás lefoglalásakor csak az érkezés estéjére kértem vacsorát, abban maradva a társainkkal, hogy majd meglátjuk, hogyan tovább. A felszolgált étel azonban úgy minőségben, ízekben és mennyiségben is jónak bizonyult. Így el is döntöttük, hogy a továbbiakban is itt fogunk vacsorázni. Áthidalva a nyelvi nehézségeket, az év másik felében amúgy Dominikán dolgozó szakács angolul részletesen elmagyarázott minden ételt, így senki sem kapott a tányérjára zsákbamacskát.

Este még elég sokáig elbeszélgettünk a tengerre néző teraszon, hallgatva a tenger moraját, tervezgetve a következő napokat.

Szálláshelyünk Galériában. Hotel Filosorma

A negyedik nap reggele barátságos idővel várt minket. Némileg csillapodott a szél is, sütögetett a Nap is, olyan 20 °C körüli hőmérsékletben indultunk neki az első korzikai körtúránknak. A parti úton mentünk Calviig, onnan kisebb hegyi utakon vettük az irányt a sziget belseje felé.

Akikre büszkék vagyunk…mert kimotoroztak a világítótoronyhoz

Calvi előtt két vállalkozó kedvű társunk egy kisebb off-road szakaszra vetemedett, kimotoroztak egy félsziget végében álló világító toronyhoz, mi közben csodáltuk a tájat, virágokat fényképeztünk és kellemesen eltöltöttük az időt, amíg visszaértek.

A továbbiakban beiktattunk egy gyors szervizt is egy kis hegyi faluban. A Firenzében már makrancoskodó kuplung bowden itt adta fel végleg a küzdelmet, de a nálunk lévő tartalékkal és szerszámok segítségével hamar áthidaltuk a problémát. Nagy előnyt jelent egy túrán, ha a résztvevők egyforma motorokkal utaznak, egy esetleges probléma áthidalásában ez nagy segítség lehet, mint ebben az esetben a szükséges tartalék alkatrész volt.

Team work service, mert sebesültet nem hagyunk hátra!!

Corte főterén a Csapat

A gyenge minőségű kis csiki-csuki szerpentinek után jól esett egy kicsit megtekerni a motorok bajszát, így az N197 és 193-as utakon villámgyorsan elértük a sziget valamikori fővárosát, Cortét.

A főtéren beparkoltunk egy generális szobra alá, majd némi nézelődés után elköltöttük hideg ebédünket, amit helyben vásároltunk egy pékségben és egy szendvicsbüfében.

Szilvi komponálna, de mi csak nem fogadunk szót

A kis pihenő után visszatereltük a lovakat Észak felé, előbb a D18, majd a D84 út kanyarjait koptatva. Ahogy közeledtünk a hágó tetején, iglun álló szobor felé, úgy csökkent egyre mélyebbre a hőmérséklet. A végén már a 10 °C fokot sem érte el. Bizony itt elkelt volna egy vastagabb kesztyű, vagy akár a markolatfűtés. De az előbbi nem képezte a csomag részét, utóbbit pedig lustaságból még nem javítottam meg. Így a rövid pihenőt és fényképezést követően szépen kockára fagyva kezdtük meg az ereszkedést a nyugati oldal felé, Porto irányában.

A vörös sziklás partszakaszt sem hagytuk ki Porto alatt

Portoba érve balra kanyarodtunk és meg sem álltunk a városhoz közeli Les Calanches, vörös sziklavi-lágáig. Itt is elkészült pár fotó, ki-ki vérmérséklete szerint elgyönyörködött a Természet csodájában, majd hazafelé vettük az irányt.

Korzikán csalóka a távolság/menetidő viszonylat, mert hiába tűnik valami közelinek, az odáig tartó menetidő igen hosszú is lehet. Már kezdett esteledni, mire a gyenge 300 km-es kis körtúrából hazaértünk a szállodába. Kellemesen elfáradva ültünk a vacsoraasztalhoz, majd mindenki korán nyugodni tért, mert a következő napunk igen húzósnak ígérkezett.

Ötödik napunkat a sziget déli területeinek felfedezésére szántuk. Több lehetőséget is latolgatva végül arra jutottunk, hogy a felfelé induló út lehet lényegesen gyorsabb lefelé haladva, mint ha a légvonalban legkedvezőbbnek tűnő variációt választanánk. Így újfent Calvit vettük célba, de aztán az N1 197-es úton robogtunk Cortéig, ahonnan az N 200-as gyors és viszonylag egyenes úton húztuk a gázt Alériáig. Innen tovább haladva lefelé a parti úton mentünk.

A tükörben menet közben folyamatosan leltároztam a társaságot (mint a túra során mindig, amikor elől mentünk), amiből jól lehetett látni, hogy mikor jön el az esetleges pihenők ideje. Mivel eddig nem álltunk meg sehol, társaink egyre-másra álltak ki az egyenesebb szakaszokon a nyeregből, vagy éppen a lábaikat lógatva pihentették a kanyarokban megfáradt futóműveiket. Így elérkezett egy rövid pauza ideje, tankolással és kávézással egybekötve.

Innen már egy tempóban nyomtuk tovább Bonifacioig, ahol az óvárosban kialakított motoros parkolóknál tettük le a vasakat pihenőre.

Bonifacio erődjén a kis csapat (a fotós sajnos mindig kimarad a képből 🙂 )

A csapat egyik fele, kipihenve a nap eddigi fáradalmait némi ebédelésbe kezdett, de páran inkább bele vetettük magunkat a katonai erődítmény lépcsős labirintusába és a fehér sziklás fokon található tengerész temetőbe.

A sziklaszirten végigvezető sétány mentén aztán összejött a társaság, hogy néhány fotó után mindenki a saját elképzelése szerint folytassa tovább a város felfedezését.

Mi lesétáltunk a kikötőbe, kicsit tátottuk a szánkat a luxus jachtok világában és céltalanul csellengtünk a parti sétányon. Visszafelé már kicsit húzósabb volt az út, de a megbeszélt indulási időre mi is a motoroknál voltunk.

Itt a csapat két részre oszlott. Voltak akik úgy gondolták jobbnak, ha a járt úton mennek haza, de Gabival és F-el úgy döntöttünk, hogy inkább a nyugati parton vezető utat választjuk, még ha az a nehezebb is, a sok hegyi szerpentines szakasz miatt. Sartene-Propriano-Ajaccio-Sagone-Cargése útvonalon jutottunk el újból Portoig, majd onnan a már jól ismert szerpentinen haza. Közben Gábortól is el-elváltunk, majd a megállóknál oda-vissza kerülgetve egymást haladtunk, jókat fotózgatva, a szebb helyeken meg-megállva. Aztán az utolsó benzinkútnál egyszerre tankoltunk és a végső szakaszt már együtt tettük meg hazáig, kerülgetve a hazafelé ballagó kecskéket.

Kellemesen fárasztó nap volt, kicsit több mint 500 km-rel a hátunk mögött. Ez alapból nem egy nagy távolság motoron, de aki járt már Korzikán, az pontosan tudja, hogy valójában mit is jelent.

Vacsora közben szóba került a másnapi motorozás, de a csapat „kényelmesebb” fele 🙂 nagyon hajlott arra, hogy a következő nap ne nyeregben teljen, ők inkább a környék gyalogos felfedezésére gondoltak. Mi meg úgy voltunk vele, hogy majd reggel eldöntjük, mihez kezdünk magunkkal. Az idő kezdett barátságtalanul szelesre fordulni, ennek további alakulásától is függött a reggeli választásunk.

Akik pihenő napot tartottak, bebarangolták a város környékét

A hatodik nap reggelén a szél egy kicsit alább hagyott a lendületből. Elsétáltunk Zolival a boltba, kis kiegészítést vásároltunk a reggeli mellé, mert a fél bagett +egy croissant + minivaj és mini jam menüvel nem igazán tudtunk jól lakni. Ebben a mediterrán népekétől lényegesen különbözik az ízlésünk. De némi sonka és sajt társaságában már kellően fel tudtunk készülni a napra.

Kihirdetésre került a „szabad foglalkozás” a napra, majd elvált az is, hogy csak Gabi és mi fogunk motorozni, a többiek tartják magukat a gyalogos elhatározáshoz. Gábor Délnek fordult és célba vett pár eddig kimaradt fotós témát, mi pedig Calvi irányába tereltük a gépet. Még egyszer alaposan bebarangoltuk a várostól délre eső hegyvidék eldugott kis útjait, csodaszép hegyi városkákban és magaslati utakon járva. Ezután a városban is csavarogtunk egyet, sőt némi ebéd is került egy szendvics bárban.

Hazafelé menet megálltunk a Galéria előtti elágazónál és azon tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. Mivel még csak fél 4-et mutatott az óra, leszaladtunk a vörös sziklákig egy ötórai kapucsínóra.

Eltávolodva a tengerparttól és a főúttól

Visszafelé a már viharos erejű szélben lemotoroztunk Porto kikötőjébe (tudtuk, hogy valahol lennie kell ott egy kempingnek, most végre megtaláltuk) és kicsit gyönyörködtünk az elemek vadságában, ami a háborgó tenger hullámain keresztül tartott számunkra előadást. Félelmetesen vad és gyönyörű élmény volt, igaz némileg előre vetítette a másnapi hajózás körülményeit is.

Mindig lenyűgöz a tenger ereje és vadsága

A hazavezető szerpentinen már egész későn verekedtük át magunkat, a szokásos kecskenyáj már hazaért az úton, csak az apró drazsék emlékeztettek rájuk. Erősen szürkült, amikor begurultunk a szálloda mögötti parkolóhelyre, olyan erős volt a szél, hogy félő volt, ledönti az oldalra támasztott motorokat.

Az utakon nem csak olyan „állatok” vannak, mint felénk csúcsforgalomban

Még egy kis aggodalom is jutott az estére. Gabi a teljes sötét ellenére sem érkezett még meg, minket már szólított a vacsora, ő még nem volt sehol. Aztán csak berobogott tele élményekkel és kalanddal, de a megdermedt karbonarás tésztáját vissza kellett küldeni melegítésre. Este elég sokáig elbeszélgettünk még, éreztük már nagyon a holnapi hazavezető út közelségét.

Szép volt, jó volt, de holnap megindulunk haza, ez a közös motorozás is elmúlik és történelemmé válik. Beköltözik az emlékek tárházába, ahol a kellő érlelés után mindenki a számára megfelelő fakkba helyezi, majd időnként talán leporolgatja, újból és újból kiélvezi.

Ilyenkor bennem mindig van egy csipetnyi szomorúság, bár a kellemes élmények bőven elnyomják azt.

Elintéztük közben a piszkos anyagiakat is a főnökasszonnyal, minden simán és gördülékenyen működött. Majd aludni tértünk, de nehezen jött álom a szememre, ennek csak egy részben volt oka a háborgó tenger morajlása, inkább az élmények osztályozása, rendszerezése és újbóli át- meg átélése kötötte le a figyelmemet.

A hetedik nap reggelén mindenki lázasan pakolt, majd a boltból hozott anyaggal kiegészített reggeli és az érzékeny búcsú után megcéloztuk Bastia kikötőjét. Jórészt a már ismert utakon vágtattunk, csak a városhoz közelítve választottam egy új útszakaszt, ahol a bigugliai partszakaszra kínálkozott jobb rálátásunk.

A városba bevezető gyorsforgalmi úton igen nagy volt a nyüzsgés, egyszer el is szakadtunk kicsit egymástól, amikor a többiek megálltak egy gyógyszertárnál tengeri betegség elleni bogyót venni, de a következő kútnál bevártuk őket. A gyógyszer beszerzése sajnos igen csak szükségesnek mutatkozott. A tenger még a szélvédett oldalon is barátságtalan arcot vágott. Szomorkás ólomszínét piszkos habtajtékok fodrozták, háborgott is erősen a viharos szél korbácsolása nyomán.

A főtéren leállítottuk a gépeket és az utolsó pár órácskát vásárlással, ajándékok beszerzésével töltöttük.

A behajózás során kis híján kellemetlen helyzetbe kerültünk. Az előttünk haladó német motoros egy hirtelen gondolattól vezérelve megállt a szintet elválasztó vasrámpa tetején, hogy utasa leszállhasson úgy, hogy csak az első kerékkel tudtam mögé állni, a hátulja a csúszós, meredek vaslemezen maradt. Gabe jött mögöttem, neki is okozott pár izzasztó pillanatot germán kollégánk mutatványa.

A korlát mellé állva neki láttam a motor lekötözésének, de már ott is termett egy matróz és szólt, hogy inkább majd ő elvégzi a munkát. Ez már előre vetítette, hogy oka van annak, amiért nem bízzák ránk a kényes műveletet.

A társaság java a kávézó szintjén keresett helyet magának, a barátságtalan időben nem volt kedvük a fedélzetre menni. Mi azért a hajó szélvédettebb oldalán kiálltunk a korlát mellé nézelődni, de ilyen sok szabad nyugágyat nem láttunk még a Corsica Ferrys hajóin.

Búcsúfotó

Egy darabig még néztük a lassan ködpárába vesző partot, miközben nekem valamiért volt egy olyan furcsa érzésem, hogy utoljára intek búcsút ezeknek a partoknak. Aztán ez a gondolat hál’ Istennek elszállt, elmaradt mögöttünk a hajót kísérő madarakkal együtt.

Azt leszámítva, hogy a megszokottnál kissé jobban dülöngéltünk, az út egészen a livornoi kiötő előtti szakaszig eseménytelen volt. Bejelölgettük a térképeken, hogy merre jártunk és megbeszéltük a hazautazás lehetséges módjait, forgatókönyvét.

Aztán a kikötő előterében a hajó megállt, időnként tolatgatva vesztegelt, szemlátomást húzta az időt. Vagy egy órányi tétlenséget követően két vontató hajó segítette be az acélmonstrumot a szűk kikötőbe, ami szemmel láthatóan nem volt egy könnyített fáklyásmenet a révkalauz és a személyzet számára, de hát ők a szép napokon örömből hajóznak és az ilyen extrém napok miatt kapják a fizetésüket :).

Még a garázstérben búcsút vettünk egymástól. Mi kettesben (szokás szerint) az azonnali haza utat választottuk, míg a többiek úgy döntöttek, hogy felkeresik Tirreniában az öreg baltás gyilkost, hátha megjavították már a rakoncátlan zuhany csapot. Aztán onnan ki-ki a saját tempójában vagy másnap, vagy még egy éjszakát betoldva fog hazaérkezni.

Fél 8 körül járt az idő, amikor elindultunk. Firenze előtt mentünk fel a pályára és Siófokig rajta is maradtunk. Közben Trieste előtt elkapott minket egy nagyobb zuhé, ami után igen hideg lett és ez sajnos kitartott egészen reggelig. Pár forrócsoki-szünet és tankolás után reggel 6 körül értünk haza Tamásiba.

A többiekről kora este jöttek az első hírek, hogy megérkeztek ők is, de nekik az idővel már nem volt szerencséjük, gyakorlatilag végig vízipólózták az egész utat hazáig.

Az egy hetes motorozás mérlege:

Nagyjából 3500 motoros és mellé úgy 300 tengeri km.

Szép helyek és új arcok tömkelege

Jó vacsorák, kellemes borok és sok vidámság, nevetés….

És egy újabb, kellemes élménycsomag az almáriumban

Még néhány fotó az útról, hogy a túra címéhez is hűek maradjunk:

Ugye szép ez a Korzika virágosan, tavasszal is

Au revoire L’Ile de Beauté

Gálos Csaba, Tamási, 2013.08.01. (Fotók: a túra résztvevőinek anyagából válogatva)