Afrika visszavár

avagy a Chili Riders csapat újra Marokkóban!

Hol is kezdjem történetem, hiszen már tavaly írtam, egyesek szerint, egy elég „short” sztorit a Marokkói túránkról. De nem adom fel, nekilátok és megpróbálok egy izgalmasabb összefoglalót nyújtani a kedves olvasónak.

Aki már látta a végtelen dűnéket, aki már számolt tevéket az állatkerten kívül,aki már 20-30 km-re látta a kirajzolódó hegyvonulatokat, az üde zöld oázisokat, a kietlen óceánpartot, a nyüzsgő halászfalvakat, a kereskedővárosok piaclabirintusait, aki ízlelte a különleges ételeket és ivott a „berber whisky” –ből (friss mentatea), aki érezte a helyiek vendégszeretetét az mindig is vissza fog vágyni Marokkóba……hát ez történt velünk is.

Mikor tavaly hazajöttünk a túráról, a sok érdekesség, tapasztalat és kihívás élménye kezdett leülepedni, mélyen belegondoltunk, hogy merre is jártunk és az élmények halmaza szinte azonnal a felszínre tört. Már nyáron, tűkön ültünk, hogy újra el kellene menni Afrikába, Marokkóba.

2008. október elején kezdtünk intenzíven foglalkozni a felkészüléssel.

A felkészülés alatt elsősorban a fizikai erőnlétet hangsúlyoznám ki. Rendszeresen jártunk edzőterembe, szpinningelni, úszni, futni. Mert tudtuk, hogy ez a túra más lesz, mit az eddigiek és bíztunk a vasak gyorsabb felállításában.  A nagy elefántokat, a BMW ADV-ket sok helyen izomból kellett kezelni, nem is beszélve az egész napos állva motorozásról, Afrika úttalan útjain. Ezért is volt szükség a fizikai felkészülésre.

Az i-re a pontot a nevünk, a kis motoros „csapatunk” elnevezése tette fel.

Megszületett a Chili Riders (Gergellyel, Gáborra és a tiszteletbeli Tiborral)!

Mi Február 14-én indultunk repülővel Budapestről Párizson át Malagába és Ebben a városban töltöttünk egy éjszakát.

Másnap a megbeszélt helyen átvettük a motorokat. Beöltöztünk, felpakoltuk még a maradék holmit a gépekre és indultunk a malagai kikötőbe, hogy megvegyük a kompjegyet Melillába. (Ez a kis város az afrikai kontinensen lévő Spanyol gyarmat, hangulatos utcákkal, tiszta, szép kikötővel, rendezett parkokkal.)

A komp csak éjjel 23h-kor indult, így volt időnk egy kis malagai városnézéshez, sziesztához. Egy órával az indulás előtt begurultunk a kompba lekötöttük a motorokat és végre levehettük magunkról az egész nap rajtunk „rohadó” motoros felszerelést. Szisszent a sör a bárban és jó eső érzéssel gondoltunk bele, hogy végre itt vagyunk és előttünk a kaland. Ami aznap éjszaka már kezdetét is vette. Éppen, hogy elaludtunk a bárból hajnali 1-kor kizavartak, mivel kabin nem volt, ezért kifeküdtünk az étteremben lévő padokra a többi utazó közé. A viharos tengeren 3-6 m kilengésű hajón, remek volt az alvás…. a 6-7 órás hajóút alatt nem sokat aludtunk, csak szenderegtünk.

Melillába érve gyorsan legurultunk a fedélzetről és egy életmentő kávé és briós után már a Spanyol-Marokkói határon találtuk magunkat. A kaotikus határon a rutin miatt, elég gyorsan átvergődtünk. Utunkat keletnek, az Algír határ, Saidia fele folytattuk. A hosszú egyenes aszfaltszakaszon haladva Boudenib városkában sötétedett ránk, aznap kb. 680km-et mentünk. Ez a szakasz jó volt arra, hogy megszokjuk az átalakított motorokat, felvegyük a ritmust és átszellemüljünk a további kalandok átélésére.

Este besötétedve  a poros városka közepén szerencsékre egy berber fiú felajánlotta, hogy elvisz a családjához, hogy aludjunk ott és vacsorázzunk náluk. Persze megértetni magunkat csak kézzel – lábbal tudtuk.

A ház a városka egy sáros kis utcájában feküdt. A vályogfallal körbevett kis épület előkertjébe betoltuk a motorokat. Megismerkedtünk a család többi tagjával, gyerekekkel, nagymamával, háziasszonyokkal. A kezdeti feszültség hamar elszállt rólunk a kedves fogadtatástól a rendes és tiszta, de nagyon egyszerű otthontól.

A ház tiszta szobájában kaptunk szállást, ahol előbb megettük a nekünk készített csirkés tadjint, és megittuk a mentateát. Meglepetésünkre, az egész család egy rögtönzött berber népi dob és énekestet tartott nekünk, nem hittük el, ilyen tényleg csak a mesében van. Jót mulattunk.

Egy vödörnyi melegített vízzel megmosakodtunk és a hálózsákjainkban a hosszú és fárasztó nap után elaludtunk.

A friss reggel gyorsan magunkhoz térített, meg az erős fekete. Még pár fotó a családdal és az egyik srác kíséretében elindultunk a „piszte” (off-Road út) felé, ami a városka előtt lévő folyó után kezdődött. Még este mesélték, hogy két hete egy svéd terepjárós társaság egy Toyota Land-Cruiserrel, felborult a folyóban, mivel az autó felúszott a vízen és az oldalára fordult, két napig ázott, mire jött olyan gép, ami ki tudta emelni. Szóval, jó, hogy jött a srác, nekünk is kellett a segítség.

Mivel Erfoud felé csak ez az út vezetett. Gábor kezdte a BMW-vel az alvázmosást, ami az alvázzal kezdődött és az ülésig tartott. Ő lassan próbálkozott szépen haladt is, öröm volt nézni, de a laza kövek és az erős sodrás miatt csak a folyó ¾-ig jutott, ott ugyan is elfogyott a lendület. Ketten rohantunk be hozzá és toltuk, sikerült nem borult fel.

Egy kis lihegés után én voltam soron. Gondolván, állva, nagyobb lendülettel átérek, neki is futottam. Csakhogy a vége felé a nagy toló hullám miatt benyelte a vizet a boxer és pár méterre a parttól megállt. Levert minket a víz, hogy most mi is lesz, nem indult. Amikor egy kicsit lenyugodtunk belegondoltunk, hogy ez mégiscsak egy Adventure, globetrotter túrákhoz, egy kis víztől csak nem áll meg. Az első indítás során csak kattogott a rendszert utána az egyik majd a másik henger indult be és ca. 1 liter vizet kiokádva,kilőve újra életre kelt (ez már bmw reklám). Így egy kis szárítkozás és pihegés után folytathattuk az utunkat, a már az újból szépen működő motorokkal.

Az út 1.300 m magasan lévő fennsíkon, köves úton folytatódott. Utunkat sűrűn növő sivatagi virágok szegélyezték.  Alig múlt el a folyón átkelés élménye, jött a következő akció, Gábor hármas defektet kapott, az éles kövek miatt.

Semmi gond, elővettük a technikai csomagból a pumpát, a sűrített levegős patronokat, a javító anyagot és megpróbáltuk a motoron orvosolni a hibát, nem ment. A lyuk annyira nagy volt és a gumi is úgy kidudorodott, hogy folyamatosan nyomta ki magából a levegőt. Kénytelenek voltunk a gumit leszerelni a felniről és egy radiál tapasszal megerősíteni a gumiabroncs szerkezetét.

Gumiszerelő gép nélkül 2db csavarhúzóval le tudtuk szerelni a köpenyt a felniről. Visszaszerelésnél a szerelőpasztát egy flakon FA tusfürdő helyettesítette, ezzel és a sűrített levegős patron segítségével sikerült visszaműteni az immáron megjavított abroncsot a kerékre. Meglepetésünkre a lyuk mérete miatt a javítás nem sikerült teljesen jól, nagyon kicsit még eresztett. De már muszáj volt elindulnunk a 80km –re lévő Erfoudba, ahol bíztunk abban, hogy tudunk venni valamiféle gumit. A gyönyörű táj feledtette velünk az eddigi problémákat.

Erfoudban sikerült vennünk egy használt, bütyök–híjas 9 éves , Barum Cross gumit. Feltöltöttük vízkészletünket és Erg-Chebbi dűnéi felé vettük az irányt. Szerettünk volna egy oázisban megszállni, ami sikerült is, ráadásul meglepetésünkre pont abban az oázisban szállt meg David Casteu és KTM csapata.

Ők itt tréningeztek a következő versenyükre. Casteuék nagyon barátságosak voltak, nyomát sem tapasztaltuk kivagyiságnak, beképzeltségnek. Mi is megnéztük gépeiket, de ők is megnézték a miénket. Gratuláltak, hogy ilyen bevállalósak vagyunk, hogy szervizautó és szerelőgárda nélkül csináljuk a túrát, terepen. Számunkra megtiszteltetés volt, hogy Casteu személyesen adott át egy dedikált posztert a vacsora alatt.

Másnap ők is, mi is, immáron csomagok nélkül egy Erg Chebbi csapatást nyomtunk, Merzouga érintésével, Rissani felé!  Aznap a sporté volt a főszerep bátran húztuk a gázt, élveztük a csomagok nélküli motor kezességét, felszaladtunk néhány dűnére, bejártuk a környék úttalan útjait. Estére hulla fáradtan érkeztünk vissza az oázisra, itt pár sör és finom étkek között kiértékeltük a körtúra Dakaros élményeit.

Másnap Rissani és Tazzarine között aszfalton, majd újra off roadban értünk Zagorába, ahol Gábor végre tudott venni egy új Pirelli gumit a motorra. Zagora az off roadosok városa, hiszen innen indulnak és érkeznek az Afrika expedíciók, Toyoták, Defenderek tucatjai álltak a helyi felkészítő szervizekben.

Másnap az olcsó szállást elhagyva Zagorából Mhamid felé vettük az irányt és a Lac Iriqí mentén a túra legkeményebb terepszakaszán Foum-Zguid felé haladtunk. Ezen a szakaszon küzdöttünk a legtöbbet a technikával. A fejnagyságú sziklák a kiszáradt folyómedrek a meredek sziklás vízmosások „keserítették” meg az előrehaladást. A kihívás élménye, a szabadságérzés és a gyönyörű táj felejtette velünk a küzdés fáradalmait. A települések sorát Tissint, Akka Irhém, majd Tata követte, ahol meg is aludtunk.

Innen másnap Akka, Icht, Assa, Guelmim majd az óceánparton Foum-Assaka. Itt egy kempingben aludtunk a rengeteg Francia lakóautós vándorok között. Ezek a Francia öregek, eljönnek Marokkóba és full extrás lakóbuszaikkal bejárják az országot Tangertől Dakhláig.

A következő napon, a térképet böngészve tapasztaltuk, hogy milyen hosszú is ez az óceánparti út. Egy-egy szakaszt 236kmrel hoz a lépték. És ebből volt bőven. El Ouatia, Tarfaya, majd Nyugat Szahara „határa” után Laayoune-ig, Nyugat Szahara fővárosáig bírtuk erővel.

Utunk során rengeteg ellenőrzési ponton haladtunk át, ahol átlagban 20percet „foglalkoztak” velünk. Laayoune-be a helyi piacon egy kis sütödében jól belaktunk hallal, majd kimotoroztunk az óceánpartra, hogy sátorhelyet keressünk magunknak. Vasárnap lévén nagyon sokan voltak a plázson.

Egy kicsit vártunk, hogy levonuljon a nép és elfoglalhassuk a kiszemelt helyet. Fel is motoroztunk az egyik homokbuckára, mire a helyi fiatalok jöttek motorokat bámulni, így nem tudtuk elkezdeni a sátorállítást sem. Sőt az is kiderült közben, egy helyi jó angoltudású lánytól, hogy életveszélyes ezen a területen kint éjszakázni. Ugyan is nagy a támadás veszélye, amit egy közelben járőröző katona is megerősített. Így LŐTTEK a sátrazásnak, irány egy hotel. A helyi adottságokhoz viszonyítva a szállás, meglehetősen drága volt. 60Eurónak megfelelő dirham 2fő/éj!

Másnap Laayounbe mentünk pár kört. A repülőtérhez érve éppen, akkor szállt fel két darab vadászgép és egy légcsavaros pilóta nélküli felderítő. Érdekes és bizarr volt. Innen Agadir fele kocogtunk a 100-130km/h-s szaharai homokviharban. 60km/h-val küzdöttük előre magunkat a ruha ellenére fájdalmasan szúró homokban. A vihar egész nap tartott és a 650km út alatt gyötört minket és a technikát. Kínunkba a tank bal oldalán guggolva motoroztunk, hogy ne érjen annyira a szél és a homok. A homokvihart egy fényképező és két crossszemüveg lencséje bánta,de legalább a jobb oldali csizmánk fényes lett.

Agadirban 32fok és szikrázó napsütés fogadott, másnap kipihentük fáradalmainkat és fájdalmainkat a strandon.

Essauria volt a következő cél egy éjszaka sátrazással az immár biztonságos tengerparton. Az út az Atlasz hegység nyugati peremén futott, kanyarokkal, oázisokkal, berber falvakkal fűszerezve. Majd újra kifutott a partra. Kinéztünk egy csendes öblöt, ahol felvertük az egyik dűne tetejére a sátrainkat. A kellemes estében nyugodtan aludtunk hajnalig, amikor egy óceáni front heves zivatarokkal és széllel ostromolta sátrainkat.

Hajnalra menekülésig fajult a helyzet, mivel a szél elfújta a sátrakat, szakadt ránk az eső, a dűne megázott, kínszenvedés volt lejönni róla. 8 fokban goratex és esőruha nélkül Essauriáig meg sem álltunk. Az első adandó szállásra érve, bőrig ázva, szétfagyva élveztük a forró víz által nyújtotta örömöket.

A rossz után jött a jó, ugyan is Essauria egy működő halászváros, halpiaccal, halcsarnokkal , Fantasztikus látvány volt a kifogott cápák teteme,a számunkra ismeretlen alakú rózsaszín halacskák. A piacon sütödék sora várt bennünket az éhezőket. Immáron jóllakva sétáltunk a kis utcákban, mentünk fel az ágyúkkal védett erődbe.

Innen Marakechbe tartottunk, hogy megnézzük ezt a híres kereskedővárost. A helyi piac a „szuk” és a főtér elkápráztatott minket. Kígyóbűvölők, majomidomárok, népviseletbe ötözött berberek, tánccal, énekkel szédítették a hatalmas nézőközönséget. Fényképezni csak óvatosan lehetett, hiszen egyből odajöttek, hogy pénzt kérjenek a képekért. Meglehetősen nehéz volt őket lerázni.

Este a főtéren pillanatok alatt felállították a helyi lacikonyhások sátraikat. Így helyszín a marokkói gasztronómia fellegvára lett. Nyársak, sült, főtt húsok, halak, saláták hegyei várták a farkas éhes közönséget. Nálunk a menü főt csiga, berber leves, kecskehús mix volt. Itt két napot töltöttünk sétával és értékeltük a helyiek szokásait a tér melletti parkban.

Marakechből Fes, a bőrművesség fellegvárába tekertük a bringákat. Itt egy nagyon olcsó 5Eur/fő-s szálláson telepedtünk le, ami nekünk is negatív rekord és egy helyi erő segítségével még aznap este bebarangoltuk az egész várost. Megnéztük a bőrcserző és színező „üzemet”! Itt néhány szuvenírt is vettünk.

Másnap Malaga fele motorozva, beugrottunk a „majmok városába” Gibraltárra. Egy kis történelmi múltidézéssel és az Angolok rafináltságán (a Gibraltári szoros átkeléséért pénzt szednek a hajóktól) elmélkedve, néhány kedves majom társaságában élveztük a csodálatos panorámát.

Marbella, majd Malaga. Itt újra találkoztunk a teherautóval átöltöztünk a kikötőben, felraktuk a motorokat, délután még Malagán sétáltunk.

Másnap gépre szálltunk és irány Párizs, és ha nem késtük volna le a Párizs Budapest járatot, akkor már aznap otthon lettünk volna. De mivel lekéstük, a repülőtársaság költségére élveztünk még egy éjszakát a Radisson Sas hotelben, némi ízletes francia koszt és egy pohár jó bor társaságában.

Zárszónak mondanám, hogy a Chili Riders alatt szeretnénk túrákat vezetni Marokkóba, mivel már jól ismerjük a helyi szokásokat, terepeket, lehetőségeket, szívesen megszerveznénk és vinnénk csapatot, hogy mások is átélhessék az izgalmas kalandokat. Mottónk: Odamegyünk, ahol még nem jártunk! 

Mi megmutatjuk amiről álmodsz!!!

story by Gergő & Gábor the Chili Riders Adventure Team…:)))

Chili Riders
Keresztyén Gábor
Ballun Gergely (06-30-20-34-132)
ballungergo@hofmann.hu
Iroda:
2092 Budakeszi, Budaörsi út 11.
Tel: 06-23-535-840

Ballun Gergely, 2009. március