Amikor elmondtam az ötletemet Henriknek, rögtön azt mondta, hogy szerinte a 650 cm3 nekem nagyon kevés lesz. Azokhoz a távolságokhoz, amiket én járok, inkább egy 900, vagy 1000 cm3-es motor való. Ő inkább egy Aprilia CapoNord-ot, vagy egy KTM SuperDuke-ot javasolna.

Meglátjuk – mindenesetre a Szallerbeck Bike Marathonon az volt az érzésem, hogy az FJR darabokra esik alattam. Ki akarom próbálni az endurót, mint koncepciót, amely talán könnyebben megbírkózik a magyar útviszonyokkal és ehhez kezdetnek egy Honda Transalp-ot választottam. Egyrészt azért, mert az én méreteimhez jobban illik, mint a magas építésű nagy teljesítményű túra endurók, másrészt mert már nagyon szeretném kipróbálni, hogy milyen egy 200 kilónál könnyebb (szárazon 191 kg-os) motor. Szallerbeck Robi segített megszerezni a 2006-os Transalp tesztmotort a Honda Hungary-tól.

AG:
Pénteken délután találkoztam először a Transalppal. Megnyugodva tapasztalom, hogy olyan pehelysúlyú, mint amilyenre számítottam. Kicsit tetszetősebb, mint a korábbi évjáratok. Lánchajtás, fűzött küllős kerék, magas has, komoly blokkvédelem alulról, semmi középsztenderd, csak egy kitámasztó. Felpattanok rá és a lábam is leér. Kicsit ugrálok rajta – a rugózása keményebb, mint amit vártam, de annyi baj legyen. Igazán majd az számít, hogy mit produkál a földúton. Na nézzük hogy szól. Ez itt az indítógomb. Na most mi lesz? Ha elengedem a gázt, akkor rögtön megállsz? Nézzük, mi van még. Csak alapfunkciók. Szinte minden a szokott helyen, kivéve a vészvillogót, ami bal oldalon van. Kényelmesebben használható, mint az FJR-en. Tegyünk egy próbakört.

TRANSALP:
Már kezdtem azt hinni, hogy vége a szezonnak, visszatérhetek a szalonba és végre békén hagynak ezzel a tesztmotorozással. Aztán most megint itt vagyok és újra egy ismeretlen figura rohangál körülöttem. Már fenn is van a hátamon és itt ugrál rajtam. Te jó ég, a kulcsom is nála van. Legalább a kitámasztómat hajtaná fel. Na végre, alig találta meg. Jézusom micsoda amatőr, szivató nélkül akar elindítani. – Na végre, csakhogy rájöttél. Most meg a fényszóró kapcsolót keresi. Micsoda sértés – én kérem már egy 21. századi motor vagyok, amelyen ilyen kapcsoló nincs – elég a kulcsot elfordítani, tudod? Hihi – szeretne elindulni, de nem engedi ki a kuplungot rendesen. Na végre sikerült neki. Hahó kolléga, ennél kisebb körben nem tudok megfirdulni! És szabadna kérnem, hogy a szivatóra figyelj oda? Ennyi már elég volt belőle.

AG:
Elsőként hazamegyünk. Majdnem végig autópályázni fogunk, vagy a nulláson megyünk. Remélem, hogy ez alatt megszokjuk egy kicsit egymást. A Transalp sebességváltója sokkal finomabban működik, mint a Yamaháé. Természetesem nem várok tőle hatalmas robbanékonyságot még egy személlyel sem. Kár, hogy egy laza nyitott sisakot hoztam erre a rövid útra. A szél ellen csak a kormány védett. Van ugyan egy fejidoma, ami olyan, mint az Alien hegesztőmaszkja, de az semmit nem számít. A Transalp 140-nél már egy kicsit küszködik, 170-nél végképp feladja.  Azt hiszem, hogy jobbon megértjük majd egymást, ha alacsonyabbra veszem az elvárásaimat. A 120 körüli utazó tempó legyen elég.

TRANSALP:
Most itt fogunk várni a sor végén a pirosnál? Nem veszed észre, hogy milyen kis filigrán vagyok? Bőven elférek a sorok között, bár látom, hogy a kormányom szélessége egy kicsit megzavar, de az csak azért van, hogy sokkal kényelmesebb legyen neked. … Örömmel futok ezen a szép széles autópályán, de azért remélem tudod, hogy nem ide terveztek? Ha azt várod tőlem, hogy ezt a merdzsót lenyomom, akkor itass velem kerozint. Hová mész, nem látod hogy ez az Ecser felé vezető kijárat? Látod, most mehetsz vissza, akiket meg előzgettél, azok már hetdhét határon túl járnak. Micsoda amatőr !!!

AG:
Ez itt a kedvenc lejáróm. Szép széles ívű kanyar. Vajon mennyire merjem bedönteni ezt a motort? Kicsit magasabban van a súlypontunk, a gumi meg egészen más, mint amihez hozzászoktam. Jobb az óvatosság. Mégiscsak 20% önrész van rajta.

TRANSALP:
Ezt a fekvőrendőrt direkt nekem szánta. Szerencséje, hogy felállt, mert különben jó nagyot rúgtam volna a szebbik felébe. A következőnél meg még nagyobb gázt ad! Jesszus, minek néz ez engem? Még egy ilyen és esküszöm, hogy ledobom!

AG:
Fél kilenckor az M3-mas kivezető előtt a Hungárián álló ÖMW kútnál találkozom Péterrel, aki gyakorlott terepmotoros. Egy BMW R 1150 GS-sel jár, amiről nekem akkor érne le a lábam, ha tíz centivel magasabb lennék. (Ezért szeretnék tíz centivel magasabb lenni.) A Cserhát lesz az úticélunk, amely Váctól 1 óra felé van, az északrta vezető 2-es úttól keletre. Péter szerint a környék tele van kastélyokkal, Bodonyban három is van.

Az M3-mason még a kivezető szakaszon hatalmas baleset miatt megállították a forgalmat. Péter mutatja, hogy ezt jobbra fogjuk kikerülni, felugrat a szegélykőre, át a zöld sávon és máris elkerültük a torlódást. Na ezt az FJR-rel nem csinálnám utána, a Transalp viszont nem válogatós, hamar túljut az akadályokon.

A váci leágazásnál térünk le a 2-esről jobbra és Keszegen kezdünk. Első kastélyunk az út mellett áll kissé lepusztult állapotban. Egyik része általános iskola, a másikban óvoda működik. A barokk stílusú valaha jobb napokat látott Huszár-Purgly kastélyt 1749-ben építették. Udvarán idős úrral találkozunk, aki csak úgy mutatkozik be, hogy ő itt a templomszolga. “Itt kerestem az első pengőimet ezen az udvaron” – mondja – végig itt volt, amikor a kastély fénykorát élte – “Horthy Miklós is keresztüljött ezen a kapun”. Aztán jött a háború és az oroszok kórházat rendeztek be itt. Tudja azt is, hogy hol van az igazi tömegsír – nem ott, ahol jelölik. Szeretné, ha megvenné valaki a kastélyt és rendbehozná. Csak egy óvoda, meg egy iskola az ára. Már megvannak a tervrajzok is, csak fel kellene építeni. Próbál minket rábeszélni – akik ilyen motorokkal járnak, azoknak futja tán egy kastélyra is – sohsem lehet tudni.

Meghallgatunk egy csomó történetet, az a tisztesség ér minket, hogy megnézhetjük a kriptát is, igaz csak kívülről. Van benne egy múmia, de azt az öreg most nem mutatja meg. – “Na látod, nem kell ide Lonely Planet” – mosolyog Péter, miután a környékbeli erdei utak, bányák és patakvölgyek állapotáról is részletes eligazítást kaptunk. Ősagárd felé indulunk és az első földúton letérünk jobbra a szántóföldek és a bozótosok felé.

Ez az első kalandom igazán úttalan utakon. Korábban csak tévedésből hagytam el az aszfaltot. Újdonság a mélyen kiszántott keréknyom, amely megvezeti a kerekeket, a kerék méretű árok, amelyen több, mint rázós az áthaladás, a vadak által feltúrt mező, ahol a talaj egyenetlenségeit a magasra növő gaz eltakarja, a füvön megpördülő hajtott kerék és a felbecsülhetetlen mélységű pocsolya. Még a legelő a legsímább, ott kettesbe is felváltok néha.

A bozótban sok a zsákutca. Az egyikből azért kell visszafordulni, mert csak egy vaddisznócsapdához visz (ilyet is most láttam életemben először), a másikból azért, mert olyan sűrűn benőtték a fák, hogy legalább egy macséta kellene az átvágásukhoz. A motorok szorgalmasan hajtogatják el az utunkból a belógó gallyakat, ami persze nem hasznél a metálfekete lakkozásnak.

Alsópetény (Dolné Pet’any) kis szlovák község a 423 m magas Kőhegy lábánál fekszik. A település birtokosa 1507-től 1541-ig Werbőczy István volt, aki országbíróként itt írta a híres Hármaskönyvet. A Tripartitum 1514-re készült el és évszázadokon át a nemesség jogforrása lett, hatása pedig egészen 1945-ig tartott. Alsópetényre a “Hármaskönyv” vendéglő miatt jöttünk. A környékbeliek ajánlották, hogy itt ebédeljünk. Nem is bántuk meg. Finoman főznek, az egy személyes tálak is nagyon bőségesek. Egyetlen gyengéjük a limonádé, mert az nincs. Viszont ásványvizet citrommal azonnal tudnak hozni. Ebéd után az alsópetényi kastélyt keressük. Van itt is, de a mai napig magántulajdon. Egy kerékpáros kisfiú igazít el minket. “Hogy kié a kastély? Hát az öreg Fehér úré volt, de az már meghalt. Most meg a fiáé, de az meg elhanyagolja.”

Ebéd után megint az erdő felé vesszük az irányt. Alsópetény és Felsőpetény (Horné Pet’any) között a turistatérkép jelöl egy járható utat a bozótban. Ezzel is keményen meg kell küzdeni. Az esővíz az árnyékos helyeken nem szárad fel, a kis tócsákat az egyszer-egyszer arra járó autók, traktorok kimélyítik, így azok mindig nőnek, míg az út teljes szélességét elfoglaló tavakká változnak. Most már okosabb vagyok és tiudom, hogy az ilyeneken lendületből kell keresztül hajtani. Többször próbálkoztam a megkerülésükkel, de annak megvan az a veszélye, hogy a hátsó kerék belecsúszik a vizesárokba, mint itt alul látszik, és a motor keresztbe fordul. A kiszabadítása ilyenkor elég körülményes, legjobb visszatolni az egészet a pocsolyába.

Néha farönkökből kell építenünk átjárókat, hogy kijussunk a vízből. Egy gyalogsági ásó is jól jönne. Szerencsém, hogy Péter ott van és türelmesen kisegít mindig a szorult helyzetekből. Mire végeztünk ezzel a szakasszal mindketten olyan sárosak lettünk, mint a dagonyázó vaddisznók. A Transalp hősiesen állja a próbát. Nagyra értékelem a relatíve könnyű súlyát. Ha a GS-sel lennék, azt meg sem bírnám mozdítani. A nagyjából 4 kilométernyi út után úgy érzem magam, mintha egyfolytában lenyomtam volna 400-at.

Felsőpetény legjelentősebb műemléke a település szélén álló, 1902-ben építtetett volt Almássy-kastély, amelyben ma nevelőotthon működik. A felelős gyermekek készségesen megmutatják a kastély belselyét a kíváncsi látogatóknak. A falon emléktábla emlékezik meg arról, hogy 1955. november másodika és 1956. október harmincadika között a kastély falai között tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros hercegprímást, esztergomi érseket. Felsőpetény mellett keletre van egy kőbánya. Térképünk szerint itt kezdődik az országos kék túra egy kerékpárral is járható szakasza. Felderítjük a terepet, de sajnos az első néhány méter leküzdhetetlen akadályt jelent ezekkel a motorokkal.

A kőbányába is belátogatunk. Itt szombaton is dolgoznak. Tudakoljuk, hogy merre érdemes itt menni, de azt mondják innen már sehova. Igaz, nemrég láttak erre elmenni két motorost nyugat felé. Crossosok voltak – “de azok zizisek” – mutatja az egyik sofőr – “mindenen keresztül mennek.” Megint Alsópetény felé tartunk. Még egyszer bemegyünk a susnyásba, ezúttal háromszor kell megfordulnunk. Először egy kisbusz jön szembe, majd egy erdőirtáson akadunk fenn, végül egy általam teljesen járhatatlannak vélt úton egy – talán roncsderbyről megszöktetett – Zsigulival találkozunk és sofőrje gyorsan meggyőz minket arról, hogy jobban tesszük, ha visszafordulunk. Már én is úgy vagyok vele, hogy nem ártana egy kis pihenés.

Közben a GS-t is kipróbáltam egy kicsit a terepen. Megfordulni negyed órás küzdelem volt vele, haladni viszont annál kellemesebb. Meggyőző ereje, high tech, minden furfanggal felszerelt fékrendszere sokat segít abban, hogy a terepmotorozást igazán élvezze az ember. Kár, hogy nem az én méretem.  Az szántásokat és az erdőirtást elhagyva Péter egy gyors fényképet készít arról, hogy mindezt túléltem és megbeszéljük, hogy mára ennyi elég az úttalan utakból.

Egy darabig még maradtam a GS nyergében. A Szallerbeck Marathonon jártam utoljára ezeken az utakon. Akkor nagyon szenvedtem a lavór méretű kátyúktól. Most észre sem veszem ezeket. Néha már direkt belemegyek egyikbe-másikba, hogy legyen valami kis izgalom, de a GS mindent lenyel – én csak ülök fenn a magas lovon és kirándulok. A Transalp kicsit keményebb ugyan, de nem szólhatok egy szót sem, mert fele annyi pénzből, mint a GS ez is megoldja a feladatot.

Nézsán a Reviczky kastélyban éppen esküvőt tartottak. Miután elvonult a násznép besomfordálunk a gumiszagú lufikkal sürün teleaggatott főkapun és kérünk egy kis vizet, azután még egy kicsit és gyorsan elhúzunk onnan, mielőtt valaki ránk szólna, hogy sáros motoros ötözetünk nem harmonizál eléggé az ünneplős vendégsereg civilizált megjelenésével. A vízért hálás köszönetünk ezúton is. Nagyon jól esett. Ha netán nem sikerültek volna az esküvői fotók, nálam van néhány jobb darab a kivonulásról.

Legszebb emlékem Nézsáról a főutcája, amely kivirágzott. Az ötletes helyiek földdel töltötték fel a vödörnyi kátyúkat és virágot ültettek mindegyikbe. Egy néni azt meséli, hogy járt erre egy miniszter nemrég, az ő számára készült a kompozíció. Remélem az illetékesek is értékelik ezt a kis önkéntes polgári megmozdulást. Én nagyon drukkolok a nézsaiaknak, hogy finoman cizellált, ötletes üzenetük mihamarabb meghallgatásra találjon.

Nézsa után még bejárunk egy csomó cserháti települést csak úgy találomra. Arról, hogy merre jártunk már fogalmam sincs. Arra emlékszem, hogy egyszer csak Fóton lettünk, még tankoltunk egy utolsót citromos vízből meg 95-ösből, azután elindultunk haza.

TRANSALP:
A mai napról jobb, ha nem beszélünk többet. Szeretném elfelejteni. Még lemosni sem tudott rendesen.

AG:
Ma későn keltem, a tegnapi kaland egy kicsit elfárasztott, de a tegnap este szépen megtisztított Transalp még ott áll a garázsban és amíg velem van, addig muszály próbálkoznom. Nyitott sisak, hátizsák, egy palack víz, Cicának puszi – ez egyszemélyes motor. A vasárnapi marathon futás rakparti szakaszán épp akkor szedik össze az útlezáró szalagokat, amikor arra hajtok. Hamar kiérek Pomázra, a Szentendrei út makulátlanul sima aszfaltszőnyege helyett a régi Szentendrei út gidres-gödrös aszfaltját választom. Enduro ide, vagy oda – a gerincem néha nagyot roppan. Pomáz és Dobogókő között kerékpárosokkal van tele a szerpentin, Dobogókőn meg motorosokkal a parkoló.

Itt állok meg ránézni a térképre, hogy megfelelő erdei utakat keressek. A térképet Zoli adta kölcsön még pénteken. A CARTOGRAPHIA turistakalauz-sorozat Pilis Visegrádi-hegység kalauza, 1:40.000, településismertetőkkel. Zoli majdnem egész Magyarországot megvette, így készül az endurós kalandjaira. Legjobban a két fekete kontúr közt fehér csíkkal jelölt “kisebb burkolt utak” érdeleknek. Ilyen egy kisebb burkolt út:

Ugyancsak izgatnak a két szaggatott vonal között futó fehér csíkok, amelyek a “javított földút” jelzésére szolgálnak. Ez itt egy példa javított földútra:

Majdnem Pilisszentkeresztig kell visszamennem, a Kakashegy közelébe, ahol balra vezet be az erdőbe egy keskeny aszfaltozott út. Ez a Pilisi kerékpárutak egyike, azon kevesek közül egy, amelyek elvileg más járművel is járhatók. A térképen rengeteg ilyen út van, de szinte mindegyik ilyen táblaerdővel kezdődik, mint ez itt Pilismarótnál:

Több esetben a tábláknak zárt sorompóval adnak nyomatékot. Az erdőgazdasági utakat a kerékpárosok számára megnyitották és kitáblázták, gépjárművel azonban csak külön engedéllyel lehet behajtani. Ez itt a Rózsa-hegy melletti kerékpárút bejárata Pilisszentlászlótól keletre.

Az egyetlen legálisan járható út keskeny aszfalcsíkján megyek tehát szépen lassan. Mellettem az erdő hegyoldalakon hullámzik, néha sűrű, néha ritkásabbá válik, több fény szűrődik be a lombok között. A Transalp V alakú szíve halkan pöfög alattam, mégis úgy érzem, hogy felveri a csendet.  Igyekszem letérni néha egy-egy jobban járható feljavított földútra, de azokon sorra vissza kell fordulnom az első 1-200 méter után, mert nem vezetnek tovább. Itt-ott kirándulókat kerülgetek. Végül abban maradok magammal, hogy ennek a nagy nemzeti parknak a levegőjét és csendjét kár tönkretenni motorzajjal. Jobban éreztem magam tegnap a susnyásban verekedve az elemekkel, mint itt az ezer táblával védett erdő közepén. Ide kerékpárral kell majd visszajönni.

Végül a Dunaparton kötök ki és elszaladok Visegrádra, először az Apátkúti völgy felé, ahol sokan piknikeznek a tűzrakó helyek körül. Fel a fellegvárhoz, aztán vissza, majd a Lepence – Szentendre – Pomáz – régi Szentendrei út vonalon hazáig.

A Transalppal talán 3-400 kilométert futottunk együtt. Szépen lemosom, aztán este még egyszer végigszaladunk a nulláson és a négyesen a Szallerbeck Hondáig, ahol betolom a műhelybe és búcsút veszek tőle. Visszafelé utazva összeszedem magamban, hogy mit tapasztaltam vele. A Honda Transaplnak vannak nagyszerű és nélkülözhetetlen előnyei:

• olyan könnyű, hogy még én is megbírkózom vele
• leér róla a lábam
• alulról a motor nagyon jól védett
• minden jó tulajdonsága megvan ahhoz, hogy az ember bátran letérjen vele a műútról (magas has, küllős kerék, a terepre elég nyomaték)
• relatíve olcsó
• mindent tud, amit az ember egy második, vagy mindennapi használatra szánt motortól elvárhat, a kérdés csak az, hogy valóban ezt várom-e tőle

És vannak kompromisszumok:

• egy kicsit lehetne erősebb – félek tőle, hogy lassan jutnék el vele nagyobb távolságokra
• kicsit csúszkál – a virsli gumik gyenge tapadása miatt csak óvatosan szabad döntögetni
• az oldalán és a fejidomon a fényezés sajnos nem tart soká komoly igénybevétel mellett – valami military kivitel jobban tetszene
• eléggé basic kivitel – végülis mindenből a legolcsóbbat kapta.

A lecke tehát fel van adva. Most megyek és gondolkodom rajta. Ha van valami jó tanácsotok, akkor segítsetek.

TRANSALP:
Ha én ezt a szalonban egyszer elmesélem …

AG:
Szerdán megeyk vissza a műhelybe. Az FJR-em új elsőt kapott, már készül Olaszországba. Az udvaron mi más, mint egy Transalp vigyorog rám. Kék színű, 2005-ös modell magasított plexivel és bukócsővel. A hétvégére visszagondolva ezek bizony nagyon hasznos dolgok. Lehet ezt a mocit szeretni – gondolom.

Aztán felpattanok az FJR-re. Olyan, mint amikor az ember egy régi baráttal találkozik. Ismerősen hozzám simul, kezembe adja 140 paripa erejét és nyugodtan várja, hogy mit kezdek vele. Úgy vagyok vele, mint a költő – Isten tudja, hogy mi okból szeretem, de szeretem.

FJR:
Hé, mit csinálsz! Nem látod, hogy ez egy fekvőrendőr? A következőnél meg még nagyobb gázt ad! Jesszus, ez megőrült!

Agárdi György, 2006. szeptember 3.