Egész héten izgatottan várjuk a szezon első “ottalvós” túráját. Célunk az immár barangolós védjegynek számító motorozás és gyalogtúra egészséges ötvözete: torockói megalvással másnapra a Gyalui-havasokba egy Bélavára-gyalogtúrát tervezünk. Torockó hangulata azonban már a péntek esti érkezésünkkor mélyen megérintett bennünket. Másfelől egy helybéli mondás szerint aki életében legalább egyszer nem mássza meg a Székelykő csúcsát, az úgy hal meg, hogy soha nem tudta meg az élete értelmét.

Így aztán nem is volt kérdés, hogy szombat reggel merre vesszük az irányt.

Nagy nehézségek árán szakadunk ki péntek délután a szürke hétköznapokból. Három csapatban indulunk Torockóra: az ötfős “főhadtest” kora délután, egy kétfős különítmény pár órával később Debrecenből, CsLacc pedig Békéscsabáról.

A főhadtest útja Székelyhídig eseménytelen, majd’ elalszom Csele mögött. Margitta környékén aztán az állandó kátyúkerülgetés végképp kiveri az álmot a szememből. Valahol Szilágynagyfalu környékén épp a vasúti átjáróban érünk utol egy lánctalpast szállító nyerges vontatót, szerencsétlen épp az éles jobb kanyart szeretné bevenni, sokadik nekifutásra. Persze, hogy Cselével átfurakszunk a szűk GS-nyi résen. A mutatvány láttán a “sofőr bácsi” hosszú eszmefuttatásba kezd: az “anya” és a “menni” szót azonban hiányos romántudásommal is tisztán értettem.

Zilahon lógó orral látjuk, hogy a Meszes szerpentinje a nemrég átvonult zápor után még nedves. A lefelé vezető rész azonban már felszáradt, itt elszabadul a pokol:) Aki ismeri a hosszú tél utáni első szerpentinezés önfeledt boldogságát, annak nem kell külön magyarázzam ezt az érzést. Mindenesetre komolyan aggódtam, hogy előttem Laci belekarcol az oldaldobozaiba:)

Örömmel jelentem, hogy Magyarvista és Magyarkapus között vadonatúj, de nagyon forgalmas út köti össze az E81-es főutat az E60-assal. Pár hónapja elkészült az észak-erdélyi autópálya első szakasza is, így a Zilah felől a Székelyföldre tartók immár kikerülhetik a kolozsvári forgalmi káoszt. Mivel még sosem jártam Erdélyben autópályán, kikönyörgöm a többiektől, hogy a sztrádán menjünk le Tordáig. Furcsa érzés, de ami kellemes, az könnyen megszokható. Nem megyünk nagy tempót, az élen haladó Csele menet közben készít pár szép képet a Tordai-hasadékról.

Tordán ér bennünket utol Csaba és Jani, akik 3 (!) óra alatt döngettek le idáig. Innen együtt kanyargunk Torockóig, ahová nem sokkal napnyugta után érkezünk. Még le sem szállunk a vasakról az Ágota Vendégház udvarán, mikor fülig sárosan megérkezik CsLacc. Köszönésképpen a TKC-kkal felszántja az udvart 🙂

János, a házigazda úgy köszönt bennünket, mintha száz éve ismernénk egymást. Igen, ez a híres erdélyi vendégszeretet: érezhetően végig az volt a céljuk, hogy jól érezzük magunkat. Előkerülnek a legjobb pálinkák, persze mindenki a sajátjára esküszik.

A csorbából és székelykáposztából álló vacsora után kis szellemi táplálékot is magunkhoz veszünk, röviden ismertetem a csapatnak Torockó történelmét, népművészetét és látnivalóit. A www.torocko.eu honlap kiválóan foglalja össze a fentieket, mindössze két gondolatot emelnék ki: az egyik a torockóiak híres szabadságszeretete, melynek alapját az adta, hogy a vasbányászat közvetlenül a magyar király fennhatósága, és nem a helyi földbirtokos alá tartozott. A szabad királyi település és a szomszédos Thoroczkayak között állandó volt a feszültség.

A másik gondolat a meglehetősen egységes településkép a kis fehér házakkal, mely az 1870-es tűzvész utáni újjáépítésnek és közvetlenül ezután a vasbányászat hanyatlásának köszönhető: a későbbiekben Torockó megúszta a gyárakkal és lakótelepekkel jellemezhető XX. századi városképet. Az igényesen helyreállított falu főtere Európa Nostra díjat kapott.

Tartalmas vacsoránk után a Gondűző Kocsmát vesszük célba, mely román sziklamászókkal volt tele. Megérdemelték a védőitalt, mivel sátrakban töltötték az éjszakát. CsLaccot sajnálatos baleset éri: a szálláson veszi észre, hogy a kocsmában hagyta a békési ágyas szilvapálinkáját. Holnap bemegy érte … optimista a fiú:)))

Szombat reggel verőfényes napsütésre ébredünk. Vidám hangulatú reggelink különlegessége a padlizsánkrém és az áfonyalekvár, a tegnapi pálinkázás után azonban egy dupla kávé is jólesik. CsLacc elszalad a Gondűzőbe … néma csend, még zárva van. Irány a Székelykő!

A kék kereszt jelzés mentén eleinte a hegy oldalában egy lankás réten sétálunk felfelé. Zozoo szerint, mire elérjük a sziklás részt, melegünk lesz. Pedig a java csak ezután következik … igaza lett. A legelő után egy egyre meredekebb szurdokban haladunk, pontosabban mászunk. Itt már többször tartunk pihenőt. A fiók közben a legkülönbözőbb színes virágokat kapják lencsevégre, a képeket elnézve ma igazán nagy formában vannak. 🙂

A szurdok a gerincre vezet fel. Itt még tiszta az idő, fél Erdélyt belátni. Nyugaton tisztán látható a Gyalui-havasok, északkelet felé halványan a Kelemen-havasok, ettől délre a Görgényi-havasok vonulata is kivehető. Jól látszik Torda az Aranyossal, keleten a Maros kanyarulatai csillognak a párában. Fenséges látvány a csendben.

A gerincet elérve már csak levezető (pontosabban felvezető) séta vár bennünket a Székelykő 1129 méteres csúcsáig, azt ezt jelző két kő most épp piros-sárga-kék színben “pompázik”. A tömbre azonban vékonyka piros-fehér-zöld fonalat kötöttek. Jani meg is kérdezi Cselétől, hogy festéket hozott-e. Előbb örömtáncot járunk (na jó, csak járok) a csúcson, aztán elcsendesedünk. Előttünk a mélyben Aranyosszék két magyar falucskája, Torockó és Torockószentgyörgy dacol az idővel és a nyelvi-nemzeti asszimilációval. Néhány emberöltőnyi idő alatt akkorát fordult a világ, hogy a mai ember tátott szájjal bámulja a “mindössze” 130-140 éves házakat. Lehet, hogy ennek az értéknek a megőrzése az utókor számára lenne az élet értelme?

A kék kereszt mentén a gerincen át dél felé előbb egy lankásabb sziklás részre, majd egy teraszos rétre érkezünk. A mély csendben Torockót, a torockószentgyörgyi várat, a Székelykő oldalában lévő barlangokat és az egyszerre virágzó fákat és bokrokat a legkülönbözőbb szögekből kapják le fotósaink.

CsLacc a sziklák tövében talál egy bontatlan kétliteres temesvári sört … mi ez, ha nem a Gondviselés? 🙂

Leérve a faluba megpróbáljuk megnézni a múzeumot és az unitárius templomot, de mindkettő zárva tart. Mégsincs hiányérzetünk, a falu és a hegy üzenetét múzeum nélkül is megértettük.

Csele, CsLacc és MGP még marad egy napot – irigyeljük is őket rendesen – így délután még van idejük és megnézik a Tordai-hasadékot és a Thorockay család várát, melyek Torockótól mindössze néhány km-re vannak.

A Tordai-hasadék keletkezésének legendája:

Szent László Torda mellett harcolt a kunokkal. A túlerővel szemben azonban vissza kellett vonulnia a hegy irányába, de a kunok üldözőbe vették a magyar sereget. Szent László feltekintett az égre, és Istenhez fohászkodott; ebben a pillanatban a hegy kettéhasadt.

Torockószentgyörgy vára

Torockó körül az első vár a Székelykő alacsonyabb ikercsúcsán a Torockói kőn állt. A Thoroczkay család hamar rájött, hogy nekik nem igazán megfelelő egy olyan vár amely a hegy tetején van és a falu pedig lent a völgyben. A Torockószentgyörgyi várat Thoroczkay Ehellős kezdte el építtetni a XIII században, családja és a falu védelmére, és kb 2 évszázad kellett hozzá, hogy elkészüljön:)

A csapat nagyobb része sajnos már szombat délután hazafelé indul. Mivel az idén még nem jártunk az Aranyos völgyében, így ezt az utat választjuk. Zozoo elkéri a GS-t, én így száz kilométer erejéig a tehénke helyett egy lovacskát kapok. Nemhiába no, egy hengernek nincs párja:) Ha a fordulatot 3000 felett tartottam, a Pegazus még szárnyakat is kapott: nem csattogott a lánc, nem kart kiugrani a műszerfalból a vízhőfokjelző, és igen kellemeset lehetett döntögetni a kanyarokban. Zozoo pedig megesküdött, hogy neki bizony tehén kell.

A Bihar-hágón a még megáradtan is átugorható Aranyos mellett tartunk pihenőt. Jani tankerén mindössze 8,5 C-ot mutat a hőmérő. A fenyves tövében hófoltok vannak. A hágó lefelé vezető kanyarjai már kevésbé élvezetesek a kátyúk és a murvakavics miatt. Vaskohsziklástól Belényesen át Nagyváradig pedig a túlélésről szól a hazaút: mi még kikerülgetnénk a sokszor fél méter mély kátyúkat, de a közöttük cikázó kocsik miatt nagyon kell figyelni.

A torockói élményekkel, az SD kártyákon tárolt rengeteg fotóval és a fejben lassan már összeállt túraleírással napnyugtakor érünk Debrecenbe.

Vasárnap kalandosra sikeredett a hazajövetelünk. Történt ugyanis, hogy éppen azon csodálkoztam magamban, hogy milyen gyönyörű az Aranyos völgye, amikor szépen libasorban mind a hárman megtaláltunk egy éles szélű kátyút.

Tesztnek is fel lehetne fogni a dolgot:
i.) a Teneree 21″-os első kereke bütykössel szerelve meg sem nyekkent.
ii.) 1200GS könnyűfém első felni 10cm hosszon eltört, azonnal le is eresztett, kuka
iii.) 1150GSAadv küllős első felni deformálódott, de üzemképes maradt.

Az 1150GS küllős első felnije deformálódott, de a kerék üzemképes maradt.

1200GS könnyűfém első felni 10cm hosszon eltört, azonnal le is eresztett, kuka

A tények hatására azt én magam is beláttam, hogy a küllős felni valóban többet ér, nem csak többe kerül.

Kb.300km-re Debrecentől egy a helyszinen javíthatatlannak tünő hibával mi mást is tehettem volna, felhívtam a barátaimat. — és milyen végtelen gazdagság, hogy vannak nekem ilyenek:) — Imi gondolkodás nélkül felajánlotta a segítségét, és Zsolti fia azonnal el is indult a mentésünkre.

Közben MGP talpraesetten leintett egy éppen arra jövő román tréleres terepjárót, akivel így szinte időveszteség nélkül elindultunk hazafelé.

Luncánál találkoztunk össze Zsoltival, ahol átpakoltuk a sárgát, és MGP díszkiséretében 6-7 óra tájban már haza is értünk.
Azóta az egész csapat végnélküli disputában van arról, hogy most akkor az 1200GS ér-e egyáltalán valamit küllős felni nélkül, vagy úgy egyáltalán.

… én mindenesetre szeretem 🙂

Kapcsolódó fotóalbumok:
(c) Csaba
(c) Csele
(c) MGP
(c) Zozoo

A fenti cikk eredetije a www.barangolo.com lapon olvasható “Torockó és a Székelykő” címmel.

Túraleírás by: Majordoki, 2010-04-17, fotók: Csaba, Csele, MGP, Zozoo