A megszokottnál is jobban várom túrát ebben az évben. Nem jutott túl sok idő motorozni még, így nem igazán tud eltántorítani semmi attól, hogy elvesszünk a hegyek hágóin. Számomra még érdekesebbé teszi a dolgot hogy csak egy útvonalvázlatunk van, szakítunk a csillagtúrázás hagyományával, szállásokat is csak előtte való nap foglaljuk le, így kapva maximális rugalmasságot.

Eljő a szombat. A reggeli lázas pakolás érezteti velünk a következő napok izgalmait. Laci Klagenfurt mellé a hegyekbe foglalja az első szállás. Tervezek röptéibe egy technikás útvonalat Münchenből Kufstein-en keresztül, meg egy egyszerűbbet rossz idő esetére. Csomagok rögzítve, még egy utolsó teszt a motoron. Ugyan mi baja lehet? Egész télen karbantartottam, meg 2 hete mostam át az injektor fejeket. Igaz, a gázbovden már ki van szálkásodva, de annyi izgalom kell. Azért bekészítek egy szálat, ha szükség volna rá. Hja meg észlelem, hogy a féklámpa kapcsoló sem működik az első féken. Érzékeny búcsút veszünk Krisztitől, átvágunk Münchenen meg pár dugón. Kb. fél óra önfeledt motorozás után beöltözünk csinibe. Elered az eső, de ez most annyira még nem zavar. Meghágjuk az St Johhann Hágóját. Itt van először olyan érzésem hogy találkozom az Angyalokkal, mikor az esőfelhők alattunk vonulnak el, vagy éppen azokban motorozunk. Bár hozzá kell tegyem hogy átázott kesztyűm és a kb. 5-10 fokos hőmérséklet erősen hallucináló hatással van rám. Ezen a szakaszon nem készül kép , mert olyan szinten szakad az eső hogy kedvünk nincs elővenni a fotóaparátot. Az osztrák 99-es főút kellemes vonalvezetésű, de legfőképpen elég széles komolyabb tempóhoz még vizes burkolattal is. Ezért aztán nem nagyon értem miért tötyörögnek előttem 75-el mikor kilóval lehetne csapatni. Obertauern északi oldalán mocskosan hömpölygő hegyi patakok fitogtatják erejüket. Ekkor már kb 4 órája áztat minket a Jó Isten. Én tangáig beázva, és liluló számszélét harapdálva próbálom felidézni a motorozás szépségeit. De ahogy az öregek mondják, aki eláztat az meg is szárít. És bizony ahogy a déli oldalon szaladunk lefele, meglátjuk a délutáni napot, ami olyan hatással van ránk mint vak mikor visszanyeri szeme világát. A 95-ös főútra fordulva tábla kéri a motorosokat a kulturált vezetésre. Ez kb egyenlő a motoros paradicsom fogalmával. Egy cirka 20 km-es útszakasz, ami csak ívekből van összerakva, ahogy követi a hegyi patak medrét. És amit én szeretek benne, hogy sík. Így még a 400kg fölé terhelt motorommal is élvezet a motorozás. És majd elfelejtettem megjegyezni, hogy a forgalom nulla. Délután 6 -ra érünk szállásra. Laciék pár perccel később törik meg a hegyoldal nyugalmát. Táskájuk tele sörrel meg pillanatragasztóval . Az ő eseménytelen útjukat, egy madár keresztezte, ami letörte az SV jobbos tükrét. A szállás takaros, bár egy kicsit koleszos. Tulaja magyar. A vacsoránál élménycsere, esélylatolgatás. Mennyi az esély a felhőkép alapján hogy el tudunk szárazon is motorozni Falkenig a Dolomitok szívébe. Itt még hajnalra is akad kaland mikor az egész éjjeli áztató eső hangját a bádogtetőn pattogó jégeső töri meg a járművek riasztóival keveredve. Ez a motoros idegzetét akkor korbácsolja fel a legjobban ha garázsban dédelgetett kedvence fedetlenül alszik a szabad ég alatt. Nyomunk is gyorsan csip and dél showt a fogadó 3 szintjén nyitogatva az ablakokat mint a Süsüben, hogy rálássunk a gépekre.

Vasárnap. A gépen nyomtalanul múlik el az éjszaka, csak a lelkesedésünk hagy alább látva gyülekező felhőket. Iránynak Szlovéniát, és az olasz Pó síkságot választjuk, hogyan Udine felől kapaszkodjunk fel az Alpokba. Szlovéniában Laci fut túl egy íven virágot szedni. Szerencsére a pirosban pompázó táskái azonnal felfedik kilétét. Eldugott kis hegyi falukon át haladunk tovább . Az esőruhát már csak babonából sem vesszük le. Kropa is utunkba esik. Ugyan oly parányi, hogy alig hogy betelnénk nyugalmával, már el is hagyjuk felfele kígyózó hegyi ösvényen. Azaz hagynák, ha cserfes leányzóként nem hívogatna, hogy forduljunk utána. Mikor a magaslatról visszakacsintunk az objektíveken keresztül, szívünk egy darabja örökre ott marad. Az élményt teszi még hangsúlyosabbá, hogy szakasz nyálkás csúszós, mintha élvezné hogy motorozunk rajta, ugyanis nem sokan hágnak fel erre. Tormezzo előtt még megállunk a kedvenc szlovén kutunknál. Kedven, hiszen már másodszor is ezt választjuk, mikor erre járunk. Az idő javulni látszik, erősen foglalkoztat mindenkit az örök gondolat, hogyha vajon most levesszük a esőruhát akkor ismét esni fog? Erre gyorsan megjön a válasz, mert mire mindenki kihámozza magát a super-overálból a mellék helységben, hogy szobatiszta maradjon, addigra megint elered. Én még szöszmötölök egy kicsit, na mivel is!? Oh igen a lánc olajozóval! Ugye mindenkinek van keresztje, nekem ez jutott ! Töltök bele kenőanyagot, mert kifogyott, bár ez a láncon nem látszik, hogy oda is jutott volna, de máshol kellemesen alváz-védőzte a motort. Na többit majd este megoldom.

Átlépve Olaszországba a még a nap is kisüt. Most sem tudok elmenni azon közhely mellett, mi szerint az olasz utakból sugárzik az energia, ha tehetném a világ 8.dik csodájaként említeném, természetesen csakis motoros szemmel! Egyetlen uncsi hely van ebben a paradicsomban. Az ő neve:Pó-síkság. Azért itt is mindjárt magamra cáfolok. Azért ahogy kitisztul előttünk az idő , már látszanak a hegyek hívogató sziluettjei. Most már nincs mire várni, egy neve nincs helyen mit szabaduló rabok a láncukat tépjük le magunkról a már belülről nyirkos vízálló kiegészítőket. Robi történetesen úgy néz ki medence magasságban, mint aki elmulasztott egy ingert idejében figyelembe venni.

Ezen alkalommal nyugtázom a következő apróságot, mi szerint egy tekintélyes fémforgáccsal sikerül kicentríroznom a futófelületet. Okosan nem piszkáljuk, csak az utókornak örökítjük meg. Azért parasztosan megköpködöm, hogy ereszt-é vagy tömör a cucc. Az rendben, nincs benne kígyó. Azért ezen uncsi szakaszon is gondoskodnak az olaszok örömmotorozásról, mert annyi a körforgalom, hogy már búcsú hangulatom van. Csak most nem kell bedobnia 20-ast a motorba, hogy mehessél egy kört. Hoh és a színek kavalkádja, és fények orgiája ami egy-egy kereszteződést jellemez.

Viszont a száraz úton fokozott tempónál, már néha el kell marnom az első féket, ami már kritikán aluli módon rázza az egész gépet. Na szép! Egy szimpla hátsófékkel csináljam végig a túrát a zselékockával 2 személlyel felpakolva? Tudod ez olyan költői kérdés, ha egy tacskóbicikli patkófékje volna csak rajta akkor sem érdekelne! Mi a kihívás vajon egy kiélezett szinte már szintetikus tökéletességű sportmotorral végig csapatni a hágókon, na és egy “szárnyaszegett” géppel? Azért majd vigyázok ha elszállok, nehogy túl közel repüljek a naphoz , hogy aztán még meg is olvadjak mint Daidalosz fia, Ikarus.

Most hogy a hangulat már oly drámai, még leírom azt is, hogy közben újra elered. Alig félóra van a szállásig jó időben, de esőben! Ismét manökeni gyorsasággal húzunk egy kotont. Kapkodnunk kell ha még vacsizni akarunk. Ismerjük az itteni szokást. Nem erőltetik a nyitva tartást. Mondanom sem kell hogy úgy érünk be a szállásra hogy a motorról leszállva rendeljük meg a vacsorát, hogy mire lecuccolunk, és játszós ruhába öltözünk a vacsi már gőzölög az asztalon a deres búzasörös korsó mellett. A este hangulatát a sörök emelik az egekig, bár ez nem oly nagy kunszt itt, hiszen a Dolomitokban már így is karnyújtásnyira van. Lefekvés előtt még ránézek a lánc olajozó fejre, a deklit lekapva, amíg többiek fröcskölik a motorok láncait. Egy picit kontrába van, döntök rajta előre, hogy végre ne a lengővillát kenje.

Este kiábrándultságom próbálom megosztani a barátommal aki márkatárs is egyben. Hiszen úgy érzem, annak ellenére hogy oly sok időt fordítok a szeretett motorra, most cserbenhagyottnak érzem magam. De lehet csak a két sör beszél belőlem. Majd azért alszok rá egyet. Aludnék én ha hajnal 4-kor nem úgy ébrednék mint egy (vagy kettő) legénybúcsú után. Visszafejtve az eseményeket, oly mértékben kiszáradtam, hogy a két sörrel együtt már alkilmérgezés, és kemény másnaposság tünetei uralkodtak el rajtam. Gondolkodom, van pár órám, meggyónom a bűneim a nagy fehér porcelán Istennek.

Hamarabb virradt rám a Hétfő mint kellett volna, jó azért hogy ilyen esetekben lehet számítani a barátokra. Hja tudjátok jól kiröhögnek!!! Hiszen egyik sem hallott arról hogy másfél (eszembe jutott, hogy nem is én ittam meg az egészet) sörtől másnapos leszel. Próbálok keresni olyan dolgokat a svédasztalos reggelinél, amit a szétmart arcüreggel is ha nem is élvezni, de legalább érezni tudom…Mondjuk reggel úgy emelnek fel a motorra mint az angol nehéz lovast, aztán meglöknek, utána már nincs gond!

Most egy pár gondolat erejéig csöndbe maradok, és a képek beszélnek helyettem. De nehogy valaki más sztorit találjon ki hozzá, hát gyorsan ideékelem. A mai cél a Comói tó, meg pár apró látványosság ami közte van. Például a pompás bordó sportkocsi ott Laci előtt, aki egy kicsit megpróbál borsot törni az orrunk alá. Dallamosan énekelteti a koros gazda a talán vele egy idős autót. Még jelentős megpróbáltatások elé állítanak a helyi “pár tonnás kavicsokat” szállító dömperek. Szerencsére a Stelvió-ra már nem jönnek fel, mert hogy mi arra tartunk. Hogy közel járunk, azt mi sem jelzi jobban , hogy az országút forgalmának nagy részét nyeregben ülők teszik ki. Ez alól csak az a baltás mikrobuszos a kivétel aki, anélkül hogy ezt titkolná, nyíltan tőr az életünkre a szerpentinen. Középre húzza a kormányt mutogat, dudál. Laci talál egy rést könnyeben túl van rajta, én jönnék, de még éberebben terelgeti a dobozt. Valahogy nekem is sikerül beszúrnom, egy óvatlan pillanatban. Kezem rázom, jellegzetesen egy fújam kivételével szorítom ökölbe a kezem. Persze hogy fellélegzek, hiszen utassal , meg hullámos féktárcsával , nem olyan felhőtlen az ilyen manőver.

A másik két motor is utolér minket, itt lenne az idő egy kicsit lelépni a örült elöl, de ekkor nyílik egy parkoló ahonnan tökéletes a látvány a hegyekre. És persze hogy kiállunk. Robi, Gábor ekkor közlik, hogy nekik már kinyújtotta a vezető az ablakon a baltát, nyomatékosítva hogy nem viccel. Ekkor megy el mellettünk 10 méterre az úton , és jól láthatóan adja tudtunkra hogy elvágja a torkunk meg felnégyel, és kerékbe tör, mert megmertük előzni. Kell ennél nagyobb szeretet? Mint eddig, most sem sietünk. Próbálunk nevetni a pontagyú emberen, és közben felidézni, hogy lehet ő talán a 2007 –es Panda 45-ös testvére, akinek beköptünk az ablakán, meg megrugdostuk az ajtaját, miután hasonlóan az éltünkre tört.

Oh, de kanyarodjunk vissza csak a hágóra. 2758 méter magas a legfelső pontja, 12 méterrel kisebb csak mint a 2770 méter magas Col de L’Iseran ahol pont egy éve kerültünk hóviharba. Bár nekem utóbbi jobban tetszik, ugyan lehet csak a hóvihar miatt volt kisebb a forgalom, de Stelvio nem ad annyit és nem csak az a 12 méter különbséget hiányolom. Túl nagy a forgalom, az autók ott mennek ahol tudnak, és könnyen szembe találkozol velük a hajtűkben éppen a te sávodból indítva a manővert, és bizony a néha nekem sem sikerül a jobbos kis ívű kanyarokat a saját térfelemen befejezni, akárhogy tuszkolom lefele a motor, nagyon szűkek a fordítók.Mikor már elég magasan vagyunk hogy visszanézve vállunk veregessük, egy parkolóból nézzük felfele versenyző valószínűleg anyagi gondokkal küzdő két Porsche vezetőjét. Azért nem akarom lehúzni a hely nagyszerűségét, ilyenkor a szerény ember elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában, hogy eljut ide önerejéből. Gyerekkorom élményei, a Vértesben való bringázásról összezsugorodnak az Alpokot járva.

És azért bevallom , nem bánom, hogy most nem kell megfürdetni senkit a hóban, hanem vakítóan süt a nap. Ennek csak akkor látjuk kárát, mikor a hágó másik oldalán alagutakkal van tűzdelve a szakasz. Még lehúzott naprostéllyal is sokszor kellemetlen bántja szemet, és akkor befutva egy koromsötét alagútba, miben cselesen még kanyar is van, és olyan útszűkület, ahol Laciék előtt össze is akad két ellentétes irányból érkező autó. És persze vizes ilyen helyeken néha.Burkolata Budapestről importált kátyúkkal ékesített. Ilyenkor érzem egyetlen előnyét annak hogy kis hazánk kritikán aluli útjain tanultam motorozni…

Talán azért is érdemes néha utazni, hogy korábban hallott legendákat saját szemünkkel lássuk. Ilyen Livigno is. Ez a kicsin olasz falu 3 hegyi út találkozásánál van. Mivel régen, és még talán ma is elég nehéz volt megközelíteni, így az ott élők mentességet kaptak az adózás alól, vagyis egy duty free area. Ami motorost akkor fakasztja igazi mosolyra, mikor meglátja az üzemanyagárakat! 1.1 euró alatt van az erőleves literje. Jövőre megfogadjuk hogy innen fogunk csillag túrázni, és akármilyen hülyén is fog kinézni, de lajtos kocsinak átalakított motorkulikat fogunk vonszolni a motorokkal! Ugyanakkor említést érdemel az a közlekedési lámpa ami azért ad pirosat a nyílt úton ,mert gyorsan mész. És kb annyi idővel büntet amennyivel gyorsabban mentél! Hát nem nagyszerű?! Visszaülve a motorra az olcsó benzintől még jobban is megy, vagy csak fáradság diadalmaskodik a szervezetem felett? Még belekaristolunk egy picit Svájc testibe, de határnál csak a rendszámot meg a kipufogó dobokat nézegetik.

Még pár száz kanyar és pár tíz km Comoi tó fele vezető úton, melynek jellegzetessége, hogy kb 80% -ban alagút, majd mikor néha kibújsz belőle, akkor meg hatalmas porfelhő vár a útfelújítás mellékhatásaként.

Most sem érünk 9-nél hamarabb a szállásra, de recepciós, rendes hamar eligazítást kapunk. Konyha nincs , de tudunk atom olasz Pizzát meg sört rendelni. Jó tudom lehetne ínyenckedni, de ahhoz több időt kéne egy helyen tölteni. És azért egy olaszosan megbolondított “lepény”, egy hideg sörrel csodákra képes…

Ébredés, komótos készülődés, mindenre jut idő. Robi elhagyott egy csavart a sárvédőből, nem lenne nagy gáz, ha nem ezen részen lenne az aksi is. Gyorsan Mekk Elek telefonos segítségével, meg egy kábelkötözővel, azaz kettővel rögzítjük a lifegő részt. Szolidaritásból én is bütykölök valamit a motoron, csak hogy jobban essen a reggeli.

Talán 11 órakor gyűjtjük újból a km-eket. Neuchatel –Svájc a következő szállásunk Tor barátunknál.

Oly gyorsan átérünk Svájcba, hogy már “kénytelen” vagyunk itt tankolni olcsóbban. Igaz majdnem drágára sikeredik, mert Laci a motorját tolva elhullajtja bukót. Utánakap, de közben a motor meg lassan átbillen a másik oldalra. Ekkor ÉÉÉÉÉN, mit akinek bekapta a fogaskerék, utána kapok, és az utaskapaszkodónál fogva visszarántom. Majd közlöm Lacival, hogy ezt többet ne gyakoroltassa velem! A helyi közértbe még púposra tömjük a táskákat, hogy ne üres kézzel érkezzünk látogatóba. A 2-es főút Luganó tava fele nem túl izgalmas. Tötyörgő emberek mindenhol, és még ekkora “tempónál” is képesek valahogy ezen a 2×6 méteres úton összeütközni. Minket meg az egyetlen normális kanyarunktól megfosztani a helyszínelés miatt. Azért elérve a tavat újra izgalmassá válik a túra . Louise átfényképez a túlpartra ahol Campione kicsiny városállama kínál az ott élőknek adóparadicsomot. Pár óra kínlódás után egy kőfejtő mellett próbáljuk meg összeszedni magunk, és felhúzni a figyelmünk a következő Furka Pass-ra. Ez is megvolt ugyan tavaly, de nem mondanám hogy unnám annyira mint az otthoni “pápai” karikát! Tökéletes az idő, alacsony a forgalom. Itt az ideje hogy bepótoljuk amit ugyan nem lehet, de legalább erőfeszítéseket teszek rá.San Gottardo felől vágunk neki a Furka passnak. Megcsípek pár jó ívet! Nem fordulok ugyan az indexeken, de végre élvezem! Főleg hogy a nyár közepébe, július 17-et írunk, megint egy kis tél keveredik. Itt-ott foltokban hó, és a hőmérséklet is esik 10-15 fokot ahogy csúcsra törünk. Akad is egy parkoló ahol kedvünkre kibaromkodhatjuk magunk a hófallal, csak az bosszant, hogy a magas patán jól odaverem a leömlőket. De ekkor már ki nem … Laci a plexit stoppolja bukóján, mert néha kiakad.

Induláskor a Fazer aksija sem akarja megtáplálni az öndítót, így le is lökjük. Na jó, csak megtolom lefele. Passo Della Novelna-n átkelve fordulunk rá a Furka srtasséra. Eddigre már minden gátlásom elhagyom a kanyarokban, már nem mernek velem jönni. Kellemesen szélesek a sávok, nincs bezártságérzetem. Jobban el vagyok mint a Stelvion. A többieket előre engedem, akik közben előzgetik a lassabb pilótákat. Mi is magunk mögé tudjuk a középkorú motorost a középkorú motorjával. Majd egy busz miatt összetorlódunk , és mikor újra lehet csapatni felfele, azt hallom hogy valaki erőlködik mögöttem. Most igazán nyüstülőm a behemót technikát alattam, de a telók , fékek is kiveszik részük a kanyarokban. Ismerős az érzés, mikor tudod hogy most jó vagy, vagányan szalad a gép felfele.Na ekkor hasít bele az agyamba egy idegen motor hangja mögülem. Gondolom elsőre, hogy az öreg mögöttem biztos megtalálta az aranyér kenőcsét, de ez nem olyan motor hangja! 2-esben fordulok, nagyon visszaesik ilyenkor fordulat mire kiérek a kanyarból, bár a kanyar sebességem a csizma orrát húzva, számomra elegendő. 1500-2000 fordulatról izzadja magát ki a motor, de mikor 3000 fele kanyarodik a műszer, már szívlapáttal dobálja a szenet a kazánra a fűtő. A később forduló motor, kezd mellém érni. Mondom, nehogy már! Rácsavarom a gázbovdent háromszor a markolatra, hogy biztos nyitva legyenek az éhes torkok. Már 5000 körül perdül a főtengelye az 1400-nek, közel a nyomaték maximum, meg az utasom is szakít le a motorról, de “támadó” nem adja fel!

A következő íven is én fordulhatok elsőnek. De megint lassan jön el a tűzijáték. Nem úgy a mögöttem levőnek. Alig hogy kiérek az ívről, gondolom 1 egyből indítva az akciót , szinte állva hagy az 1300-as sport-bömös. Hatalmas lángnyelveket lövell a leszabályozásig kergetett motor, majd nagyokat durranva, ég el üzemanyag kipufogóban, mikor feljebb vált…Még egy kicsit erőltetem ezt az egyenlőtlen küzdelmet a követekéző egy-két kanyarban, de aztán konstatálom a két kategória közti 80 Lóerő különbséget. A Furka pass tetején fordulunk rá a Grimsel Pass-ra.

És akkor egyszer csak összetorlódunk egy kanyargós részen. Hol máshol? Ez olyan Murphy törvény, hogy szabadon flangálhatsz a élménytelen egyenes részeken, és amint eljő az élményteli rész, tuti hogy utolérsz valami ügyetlen csoportot, amit nem lehet biztonságosan magad mögé utasítani. Itt egy busz kínlódik , meg mögötte mi türelmetlenkedünk. És az a olaj leeresztő tepsi magasságú autó ami igen mérges kis erőforrással harsog előttem. És persze hogy elbukom ezt a részt. Kiérünk a síkságra mire mindenkin átverekedjük magunk, de sportkocsi rugalmassága egy picit lenyűgöz megrögzött motorosként is.

Brienzersee-Thunersee érintésével érünk estére a szállásra. Tor a belvárosban lakik egy olyan házban ahol laknak olyan nőszemélyek is akiktől pénzért lehet venni szerelmet. Barátnője meséli is miközben készül a Sajt fondü, hogy a péntek délutánok elég mozgalmasak. Elmondása szerint olyan zajok szűrődnek, át mint mikor elszabadul egy centrifugáló mosógép…De mi ehhez már túl fáradtak vagyunk. Ahhoz viszont nem hogy letekerjük a pálinkás üveg tetejét és abban tunkolva a kenyért mártsuk az olvadt sajtba. Hja pálinkás kenyér! Mi más! A lakás nem nagy az 5 büdös csizma az ablakban várja a szerencsétlen mikulást, ha nyár közepén erre tévedne mégis.Tor barátnője hamar elfárad, nem tudja hogy pálinka nem játék. Másnapra való terveit egy későbbi napra “halasztja”. Nem túl beszédes a reggel. Tor szerint megtanulta a leckét nem fog többet a magyarokkal pálinkázni.

Mire kikászálódunk a függőágyakból, meg a földön levő matracokból, már robogós zacskók hangja szűrődik ki a konyhából, és a friss péksüti, sajt, zöldség illata csiklandozza az orrunkat. Olyan vidéki szokás szerint komótosan megreggelizünk, élvezve a idegen ország eltérő zamatát. Összegereblyézzük a ingóságainkat sokadszorra beletuszkoljuk azokat a motorostáskába, érzékeny búcsúzkodás után nekivágunk túránk legunalmasabb szakaszának. Át a svájci “alföldön”, ahol a főúton a megszokott óvodásra kimért sebességkorlátozás a jellemző, a faluk sűrűn egymás után követik egymást, esély nincs egy normális tempó eléréséhez. Ezek azok a pillanatok, amik egy egész napon át tartanak, és nagyon szeretnél túlenni rajta, még akkor is ha nem jártál erre. És amilyen a szerencsénk, ezen a napon egész nap mosolyog ránk a fényes égitest odafentről. Ez a rész fel a Bodeni-tóig dög unalom számomra. Olyan érzésünk van mintha Csipkerózsika meséjébe statisztálnánk. Louise sem talál egy épkézláb látványosságot amit érdemes volna megörökíteni. Van pár országúti harc az autósokkal ami segít lepergetni az életed pár másodperc alatt, hogy kicsit magasabb legyen az adrenalin szint. Átlépve ismét Németországban megszűnik az a nyomasztó érzés. Bekanyarodunk az első Lidl bolthoz, hogy olyan vándorosan a parkolóban a motorok között pótoljuk vissza az elégett energiát, meg egy kicsit többet is pár jéghideg magnummal.

Közben legeltetem szemem a motoron, amit már 2000 km –nyi kosz véd a további viszontagságoktól. Van ebben valami “mocskosan szexi”! Még pár 10 km és felcsavarodunk a 96-os autópályára hogy még sötétedés előtt Münchenbe érjünk. Ezzel csak az probléma hogy a Suzuki első futóműve ráz a 150-es tempónál. Így nincs mit tenni még gyorsabban kell menni! J A jelenség oka valószínű a hullámos tárcsák miatt enyhén kagylósra kopott gumi miatt lehet. De mint már oly sok minden ez sem nagyon érdekel. Az autópálya szinte a ház előtt ér véget, még pár száz méter, le mélygarázsba. Fel a lakásba, a hűtő tömve már jó előre, Louise azonnal sürögni forogni kezd a konyhában és mire mindenki tisztába teszi magát az asztalon deres falu sörök és gőzölgő olaszos vacsora. Hosszúra nyúló esti beszélgetésben, a következő nap is tervezés alá kerül. Szeretnénk lemenni megint olaszban a Dolomitokba. Ajánlom a többiek figyelmébe, hogy tervezzük bele Kochen see–t ,mert tudom hogy pompás rész, de München felől tilos ünnepnapokon hétvégéken behajtani motorral, a sok baleset miatt.

Most viszont csütörtökre virradunk, kicsit felhős az idő, de visszanyerjük az életkedvünk, melyben segít bajor reggeli az albínó kolbász, meg a frissen sült perec.

Kicsit megint csúszva indulunk. Volna pár km az autópályán dél fele, de pár 10 km után bedugul. Laci az álló kocsisorok között orosz jégtörőként nyitja meg az utat. Teszi ezt addig még az egyik kihajtó előtt egy német rendőr ki nem szed minket. Laci bizonygatja a német rendőrnek , hogy a magyar KRESZ szerint ez teljesen szabályos dolog, csak a bibi hogy ez itt német hon, és itt mások a szabályok. Köszönhetően a magyar rendszámnak és Laci remek színészi képességeinek egy ennye-bennyével megússzuk. Nem úgy a Német V-maxos, aki éppen a pénztárcájában kotorász, gondolom nem tantuszt keres, hanem valami nagyobb címletet…Szóval ezek után marad a főút, de hát az is be van dugulva, hiszen javarészt leterelték az autópályát. nyögvenyelősen, de elérünk a Kochen see előtti benzinkúthoz. Feltankolva a motorokat, megesszük még a reggeli maradékot, közben teli pofával vigyorgunk a német túraautós társadalmon. Majd kisvártatva összekapjuk magunkat , és pár km múlva elkezdődök a régi idők versenypályája. Szigorú 60 km/órás korlátozás van végig, meg radarral riogató tábla, de elhihetitek nekem , hogy ennél komolyabb sebesség nem is kell hogy kiaknázzuk a tökéletes ívű kanyarokat. A lábtartó bütyke karistol minden kanyarban, hatalmas erekciót okozva mindnyájunknak, az impotens svájci nap után. Ehhez jön desszertként a tavak látványa.

Mint minden jónak egyszer ennek résznek is végére érünk, és folytatjuk utunk Innsbruck fel. A kietlen főúton, erőtlenné kezd válni a motorom, az egyik kamion előzését már elég neccesen fejezem be. Egyre jobban lemaradok a többiektől, és már nem tudok előre vágni, hogy kiállóért mutogassak. Elkezd kihagyni szinte minden henger. Behúzott kuplunggal túráztatom, hátha…semmi remény. A éppen kapóra jövő parkolónál Mittenwald magasságában a hegyek lábánál állok meg. Alapjárat még van, aztán pár gázfröccs, és többet nem robban be a motor. Az éppen ott pihenő autós azonnal segítséget ajánl. De nekem nem kell bikázni, az indító motor teker…, viszont a benzinpumpa felől érdekes hangok jönnek. Pár perc alatt körbehatárolom a hibát, közben Robi is ránk talál. Mondom neki, hogy nyomásszabályzó körül lehet a gond, mert nincs nyomás valószínűleg az injektoroknál. Gyorsan lekapjuk a tankom, aztán átrakjuk a másik 1400-esét az enyémre. Még jó hogy tök tele mindegyik. Robiéval megy, szóval annyira nem lőttem mellé.

Louise hívja gyorsan az ADAC-t. Ilyenkor felteszik a szőke nős kérdéseket, hogy van-e benzin a tankban, rajta –e gyújtás, de ekkor átveszem a telefont , és elkezdem ecsetelni hogy 20 liter benzinem van, a elektromos pumpa jár, de nincs nyomás a rendszerben, és hogy másik pumpával meg működik. És kérem , ha van mód rá, akkor hozzanak egy 20 literes edényt üresen, hogy szétszedhessem, mert nem akarom az erdőbe leengedni. A barátok ismét velem vannak, kényeztetnek a sorba egymás után a kellemes megjegyzésekkel. Ugyan nem ezért, de felajánlom nekik, hogy még elérhetik a következő szállást olaszban, menjenek, de ekkor szinte egyként vágják rá, hogy együtt jöttünk, együtt megyünk. Ehhez aztán nem igen tudok semmit hozzáfűzni. Kisvártatva, megérkezik a mentés is. Nem igazán az amire számítottam, de megnyugtatnak, hogy bevisznek az autószerelő műhelybe a faluba, ott többet tudnak értem tenni. A srác nem túl eszes, kicsit lassú…pl ahogy képen látszik elém áll mikor ugranék fel a motor mellett az ufóra. Aztán sikerül a kormányhevedert úgy felraknia hogy az elmozdítja a bal oldali kormányszektort, elnyírva a pozicionáló pöcköt a kapcsolóházban. Én nem igen tudok neki segíteni, mert nem szoktam ufón szállítani a motor, meg nem igen vannak olyan barátaim, akik ilyenre vetemednek, és azt hiszem nem is igen lesznek. Ez a motor a KRESZ szerint is önerejéből képes eljutni bárhova, nem kell neki ehhez segédeszköz kivéve ezeket a pillanatokat. Pár perc kínos autózós után, mikor 2 szer fullasztja le a furgont, megérkezünk a szervizbe. Azt feleslegesen várom el hogy ott bármit is csináljanak vele, hiszen nem gondolják hogy ők is meg tudnák csinálni. A Suzuki szervizt hívják, hogy ott másnap meg tudnák nézni, meg alkatrészt rendelni. Ezt nem fogadom el, mert tisztában vagyok hogy magam is meg tudom csinálni, és nincs módom 100 eurókat fizetni szervízdíjra, meg új alkatrészre. Így kérem, hogy miket és motort szállítsanak vissza Münchenbe. Ekkor már messze vagyunk attól hogy majd ott helyben megoldom, aztán mehetünk tovább. Volna még pár kedvező lehetőség csereautó, szállás, de húzzunk haza, azt majd pénteken új sor nagybetű…Megérkezik a következő ADAC-s a pickup utánfutót vonszolva maga után, hogy tetszhalott motoromat “tenyerén“ vigye haza. Louise-zal mi is beülünk a teherautóba, közben elered az eső. Többiek még visszamennek a tett színhelyére, mert féltelezhetően ott hagytak valamit. A mi angyalunk beszédes, ismeri a tavak környékét, sokat bringázik, motorozik arra. Kedves ember még félre is állunk az egyik parkolóban készíteni pár képet a beszámolóba, és a többiek is akkor húznak el mellettünk.

Visszaérve Münchenbe, újra földet ér a motor, elrendezzük a papírügyeket, és már kezdem is leereszteni a Suzukiból a benzint. Még öntözgetem az autóba, a többiek is befutnak, és még mélygarázs előtt várakoznak, egy „rendes“ lakó érdeklődik hogy mi a bánatot akarnak. Annyira kíváncsi, hogy képes lejöni utánunk. Laciék még integetnek is neki hogy itt vagyunk tata! Rohadt irigy egy banda sokszor az öreg germán, legalábbis ezek a városiak hitetlen jogokat képzelnek be maguknak. De visszakanyarodva megoldandó problémához, este feltárom a hibát, kibányászom a üzemanyagpumpát a tankból. Orvoslóm a kinyúlt műanyag bilincs hibáját, hogy újra ne tudja kilőni a nyomásszabályzót a pumpa.

Péntek.

Nem is említem hogy mennyit alszok éjjel, és hogy lengén öltözött lányok és végtelen szerpentinek helyett villáskulcsokkal, meg szervizmanuállal álmodok. Még a konyhában az én Angyalom készíti a „magyaros“ bajor reggelit, többiek ébredeznek, addig elkészül a működő tartályom, még tömítést is cserélek az egyik injektorfejnél, mert bizony ereszt. Közben Böke is lejön a mélygarázsba, mert gázbovdenem is kb 30% keresztmetszetre rongyolódott le. De 4 kezes zongoradarabhoz hasonlóan, ketten kellünk hogy az injektorhíd kivétele nélkül betaláljunk az új bovdennel a fojtószelep tengelyébe. Mást ezek után már nincs kedvem javítani. Kész a reggeli is. Laciékkal végigfutjuk a lehetőségeket. Ma sem szeretnénk mást csak egy kellemeset motorozni. Az eredeti terv szerint Ausztriába kéne ma éjszakázni, hogy szombatra hazaérjenek Magyarországra. Az útvonal kísértetiesen azonos az első napi utammal amit kiszerkesztünk magunknak, de ezzel nekem nincs bajom, hiszen talán most szárazon is bemotorozhatom ami egy hete nem sikerült. Az első pár óra kegyes idővel ajándékoz meg minket, sanszot kapva néhány új élmény begyűjtésere. Átvágunk a St Johanna Pass-on is, de együtt motorozva a többiekkel jobban esik minden méter, és még mindig szárazak az utak.

4 óra tájban Állunk ki kajálni. Kíváncsiságból ránézek az hátsó gumira, hogy mennyire kopott el vajon a olaszban összeszedett fémforgács, de már csak a hűlt helyét találom. Ráköpve parasztosan ismét, mintha buborékolna. Szerintetek mi jöhet még ezek után? Teszek rá, majd pumpálok bele, ha kóvályogna hátulja. De válaszolva az előző kérdésre is, elered az eső, így több szép kép már nem készül az út során, csak pár mondatban próbálom megfesteni ahogy Obertrauen északi oldalán kaptatunk felfele jéghideg ár zuhog alá az útnak, mocskos barnára festve sárral. A zuhatag energiától duzzadó robaja elnyomja még az emelkedővel küzdő üvöltő motorok hangját is. Egy két helyen csapadék az úttesten tőr egyik oldalról a másikra., ezzel okozva pár meleg pillanatot a zord, hideg síparadicsomban. Megint csak nehezen jutunk előre, esteledik, üresek a tankok, akárcsak tekintetünk. Hogy csalódott vagyok- e ennyi viszontagság után? Hogy jobbra számítottam volna? Ekkor lehet senki nem cserélne velem. De én sem cserélnék azzal aki unalmas hétköznapokban olvassa ezt. Ugyan messze még a szállás, de egy telefon, és vacsi már meg is van rendelve, és ha késve is érkezünk Kreischberg vendégfogadójába, akkor is meleg szeretettel várnak, előtte az utolsó közös pár 10 km-en még a nap is ránk mosolyog, és szaradó aszfalthuzalon megborogatom a Kréta kórból származó motoromat. Ma eset is sikerül célba érni. Miénk az egész Gasthof, a estebéd makulátlan, és a sör is különösen jól csúszik. Csak az árnyékolja kedvünk, hogy holnap haza kell indulni, és az időjárás sem akar kedvünkre tenni.

Szombat. Az túra záró napja. Elválnak útjaink. Egy utolsó közös képen pózolás. Még nem esik, de mindjárt fog. A 2 db GPS-emből egy sem igen működik. Pedig jó lenne azért valahogy hazatalálni. De annyit áztak már a cuccok, hogy egyik sem akar részt a hazanavigálásból. A motorom is már több vizez látott mint egy 3 árbocos angol fregatt. Az egyiket valami angyali segítséggel sikerül munkára fogni, és mutatja a is párás tanktáskából az irányt, csak alig látom. Annak ellenére hogy van osztrák pályamatricám, még leszurkolunk 5 eurót a Villach-ból Salzburg fele tartó autópálya használatáért. Most ez tűnik a legjobb ötletnek, hogy a szakadó esőben még hátralevő 300-350 km így tegyük meg, mert nincs lelki erőm megint megmászni Obertrauen útját. De pár km szenvedés után ráeszmélek hogy ez az egyik legnagyobb csapda. Szinte végig be van dugulva a pálya, és amúgy is max. 100-al lehet menni. Azt meg a főúton is megtehettem volna, és nem vernének telibe a körülöttem lévő járművek a jéghideg csapadékvízzel. Senki nincs rám tekintettel, és érezni hogy a nyomott idő miatt mindenik indiszponált. Salzburg előtt kiállok tankolni, guminyomást ellenőrizni. De már túl késő, hogy másik utat válasszak az pálya helyett. Mára ezt húztam. Ez jutott. Azért az egy hét nyomai fáradság fásultság formájában emésztik fel lassan a hazaúton az energiám.

Lesz –e happy end a végére? Persze, Laciék is és mi is egyben hazaérünk. Igaz neki a gyönyörű piros esővédő táskatakarói, a cél előtt szana-szét szakadnak menetszéltől, és lebegő darabokat bekapja a hátsó fék. Másnap Laci arról tájékoztat, hogy a szürke SV, most gyönyörű piros színben van megfestve a takaróponyva maradványaiból.

Kérdezhetnénk talán joggal, hogy szerencsétlenül sikerült az idei túra tekintve a sok viszontagságot? Akinek ez úgy tűnik az soha ne vágjon bele ilyen kalandba! A kényelmes hétköznapokban igenis szükség van arra hogy próbára tegyük magunk, harcoljunk az elemekkel. Ezt viszont sokkal könnyebb megélni, ha nem egyedül kell tenni, hanem ott van veled életed párja, és barátaid, akikkel osztozol a közös élményéken, és számítasz rájuk mikor csak kell. Hogy sok bajom volt motorral? Lehet! De legyűrtünk 80 ezer km, 9. szezonomat aranyozza be, így ha felrobbant volna út közben akkor is kiskanállal összeszedtem volna és otthon újra összemodelleztem volna. És különben is, ha ezek nem történtek volna , akkor miről is írtam volna?

Képek : Louise Rotter, Duma. Knáb István, 2010. október 9.