A kalotaszentkirályi református templomhoz megfagyva, de lelkesen érkezett a csapat. Mivel az istentisztelet már elkezdődött, a bejárat előtti kis

Azok után, hogy a korábbi években Ausztria és déli szomszédaink útjait kellőképpen megedzettük elérkezettnek láttuk a pillanatot, hogy magyarságunkat erősítendő megnézzük Magyarország elcsatolt területei közül a talán legszebbet, Erdélyt.

Egy katlanból küzdöttük magunkat a hegygerinc felé és valószínűleg a medvék is lent rejtőztek és a motorok hangjára ők is felfelé vették az irányt. A gerincen aztán találkoztunk velük. Nagyon megijedtünk, de ők annál is jobban.

Major dokival Debrecenben találkozok, kezdem megszokni, hogyha vele indulok Erdély fele akkor a napfelkeltét már menet közben láthatom. Így tehát rövid (mintegy 175 km-es) bevezető és néhány a horizontig tartó technikás egyenes után máris Méhkeréken vagyunk.

Ez a folytatása a rövid képes beszámolónak arról, ami az első részbe már nem fért bele, vagyis hogy hogyan áldották meg a motoromat, hogyan látott vendégül a román királyi család és hogyan ütöttem el majdnem a fogarasok (egyik) félelmetes medvéjét.

Rövid képes mese arról, hogy miért folyt az ölembe a benzin, hogyan tört el a felnim, miért töltöttem az éjszakát a szabadban, de olyan hosszú lett, hogy majd később írom le hogyan látott vendégül a román királyi család és hogyan ütöttem el majdnem a Fogarasok (egyik) félelmetes medvéjét.

Két éve jártunk utoljára Erdélyben, keleti csücskében, Székelyföldön. Már akkor megtapasztaltuk, hogy a romániai utakkal kapcsolatos híresztelések – miszerint az utak járhatatlanok – nemcsak legendák, hanem huen tükrözik a szomorú valóságot.

motort egy segítőkész autós szállította még 60 km-t Vajdahunyadig, és máris 11-et ütött az óra. Egy motoros érdeklődik, hogy mit keresünk ebben a kései órában kint az út szélén, hiszen nem találtunk szállást egész Vajdahunyadot átkutatva sem. Irány vissza Hátszegre.