Triglav jelentése három fej, és egyrészt a 2864 m-es hegycsúcsot, másrészt az ezt körülölelő nemzeti parkot fémjelzi. Ezt a napot a Triglav körbemotorozására szántuk. A forgalom elkerülése okán a Radovna patak menti úton indultunk el. Itt is hasonló meglepetés ért, mint előző nap Crna körül. Az aszfalt elfogyott és murvára kerültünk. Kaptam is pár megjegyzést arról, hogy korábban a térképpel jobban boldogultam, mint most a GPS-el. Ezúttal nem fordultunk vissza, hanem nyugodt tempóban továbbmentünk. Kár lett volna feladni, mert az út a fenyvesek között követi a patak folyását és a murva ellenére jól karbantartott. Itt készült az első panorámaképem is. Korábban olvastam pár cikket panorámaképek készítéséről és úgy döntöttem ezt nekem is ki kell próbálnom. Tibinek volt egy állványa, amit megkértem, hogy hozzon magával. Ennek segítségével készítettük az első panorámát ott ahol a murva visszaváltott aszfaltba. Tetszett a szlovén útépítők pontossága, annak, aki nem vette volna észre, kitették a “Konec asfalta” feliratot.

Kranjska Goráig a 202-es főúton haladtunk. Kranjska Gora és Trenta között az 1611 m-es Vrsic hágón át vezet a közel 50 tűkanyarral megtűzdelt út. Jellegzetessége, hogy meglehetős turistaforgalmat bonyolít, igen szűk és a kanyarok macskakővel vannak kirakva. A felfele vezető úton találkoztunk három hazánkfiával, ketten chopperen, a harmadik egy Goldwingen küszködött felfele istenes káromkodások közepette. A hágó tetején egy szemfüles fiatal még azelőtt beszedte tőlünk a fejenként 2 eurós útdíjat mielőtt rájöttünk volna, hogy valószínűleg nem az államkasszát, hanem a fiú zsebpénzét gyarapítottuk. Trentától a Soca folyását követve kanyarogtunk. A folyó hihetetlen türkizkék színű, máshol hasonlót nem láttam. Ha nem tudtam volna, hogy természetes, azt gondolhattam volna, hogy valaki színezőanyagot adagol a folyóba a forrásnál.  A következő pihenőnk, az általa védett útvonal stratégiai fontossága miatt a monarchia idejében épített Kluze várnál volt. Ebédre Bovecben álltunk meg. A helység a pisztrángokról és a raftingról híres. Az előbbit megettük, az utóbbit ezúttal kihagytuk.

Kobaridig továbbra is a Soca folyását követtük. A folyó beszűkül a fehér mészkősziklák között, amelyek még jobban kiemelik a víz szürreális színét. Kobarid a környéken az I. Világháborúban zajlott súlyos csatákról nevezetes, és arról hogy Napóleon egyik hadjárata során hidat építtetett a folyón át. Ennek ma már csak a hídfői láthatóak, funkcióját egy modern egylyukú híd vette át. Ezen áthaladva elhagytuk a főutat és a hegy oldalában elfelejtett, apró települések és buja legelők között kanyarogtunk Tolminon át, Most Na Socuig. Az utóbbi település neve azt jelenti: híd a Socán. A folyó itt türkizkék tóvá szélesedik. Rövid pihenőt követően elhagytuk a Soca völgyét és a Cerkno, Rudno, Lipnica útvonalon értünk vissza a szállásunkra. A szakasz jellemzője, hogy a keskeny, aszfaltozott út meredek dombokon halad fel-le. Nem találsz száz méter egyenes, vagy lapos szakaszt sem benne. A beláthatatlan kanyarokba figyelni kell, mert a forgalom nem elhanyagolható és a körülményekhez szokott szlovén sofőrök igen dinamikusan közlekednek. A háziasszonyunk 9 órás érkezésünket feddéssel, valamint óriás csirkecombokkal díjazta, olyanokkal, amilyenekkel csak a háztáji szárnyas rendelkezhet. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a napi motorozási penzumunk és a 7 órai vacsora nem egyeztethető össze, ezért a többi esti étkezést út menti vendéglőkben ejtettük meg.

Hogy gyorsabban haladjunk ezúttal nem a Radovna mentén, hanem a 8-as, majd 202-es úton jutottunk el Kranjska Gorába, majd Ratecebe, ahol átléptük a szlovén-olasz határt. Innen Tarvisio és Pontebba érintésével elindultunk északnak és a Pramollo hágón át értük el a hágó nyergében található olasz-osztrák határt. A hágó olasz oldala keskeny aszfaltozott csík, itt-ott macskakővel kirakva, ezzel szemben az osztrák szakasz kifogástalan szerpentin. A hágó tetején Nassfeld néven kiterjedt síterep van. Megálltunk egy kávéra, de semmi sem volt nyitva, ezért egy rövid fényképsorozat után nyeregbe szálltunk és beereszkedtünk a Gail folyó völgyébe. Kötschachig az út lustán tekergőzik kisebb-nagyobb falvak között. Itt készült a második és harmadik panoráma kép a Dolomitok vonulatáról. Kötschach után bár továbbra is a Gail folyását követtük, lassan eltávolodtunk a folyótól, amelyik a völgy mélyén maradt miközben mi mind szűkebb, a hegy oldalába vágott szerpentinen jutottunk el Kartitschba. Amilyen lassan szűkült a völgy olyan gyorsan terült szét, ahogy továbbhaladtunk Sillianba és átkeltünk az osztrák-olasz határon, hogy aztán Innichenben ebédeljünk.

 A falu annak ellenére, hogy az olasz oldalon található tipikus osztrák hegyi település. Az ebédünk kalandos volt. Vasárnap délután lévén csak könyörgés árán értük el, hogy utolsóként megebédelhessünk egy fogadóban. Rendhagyó módon Innichenben a temető nem a falu szélén, hanem annak központjában található a templomkertben. Itt van a nyughelye a Bergmann dinasztiának. Az egymást követő generációk neveit spirál alakban felvésve egy havasi kürthöz hasonló emlékmű örökíti meg. Meglepő volt látni, hogy a rövid ottlétünk alatt több sírhoz is érkezett látogató, aki egy gyertya meggyújtása vagy egy szál virág elhelyezéséig tartó rokonlátogatás után folytatta vasárnap délutáni sétáját.

Ahogy elhagytuk Innichent elkezdett esni a mokány hegyi fajtából való eső és leszállt a köd. Magunkra húztuk az esőruhát, és lábujjhegyen megmásztuk a következő hágót, amelyiknek az aljában Sappada található. Itt Tibi kiöntötte a csizmájából a vizet, Darszi megcsodálta a nedves kesztyűinek a festéknyomait a kezein, én pedig kicsavartam a vizet a nyakvédő kendőmből. Ezen teendők után megszavaztunk magunknak a kávét, amiről Nassfeldben lemaradtunk. A helység jellege olaszos, a kávé pedig bizonyosan az volt: gyűszűnyi, fekete, erős és forró. Ahogy továbbmentünk Tolmezzonál már le tudtuk venni az esőruhát és nekivágtunk az utolsó szakasznak, ami a Dolomitok körből hátra maradt Pontebbáig. A térkép egy harmadrendű utat jelzett, azt viszont semmi nem jelezte, hogy az utat korábban elmosta a víz, ezért újat építenek. Mindezt amúgy olaszosan, komótosan, ezért ennek a szakasznak egy részét hol sárban, hol murván tettük meg. A szakasz végén azzal bíztattuk egymást, hogy míg aszfalton mindenki tud motorozni, bezzeg ilyen körülmények csak nekünk adattak meg.

 Pontebbából ugyanazon az úton tértünk vissza a szállásunkra, amelyiken érkeztünk. A vacsoránkat Kranjska Gorában ejtettük meg egy hangulatos régi malom épületében berendezett étteremben. Mire hazaértünk Mulejék már rég takarodót fújtak, de nyitva hagyták a pajtát, hogy elhelyezhessük a kétkerekű lovakat.

Az előző nap sarát lecsutakoltuk a motorokról, majd Mulejék számítógépén megnéztük mi az időjárás-előrejelzés a Grossglockneren. A Glockner út kihagyhatatlan egyrészt a táj félelmetes szépsége, másrészt a motorozásra megálmodott szerpentinek miatt. Az útról való tudnivalókkal nem fárasztalak, amit tudni érdemes róla azt ezen a Web oldalon, több nyelven is elolvashatod: www.grossglockner.com. Mi pár nappal a szezonnyitást követően értünk ide. A nyitás és zárás időpontjáról mindenképp érdemes tájékozódni, mert az évente az időjárás függvényében változik. Az időjárás pedig naponta. Ezért csattantunk rá az internetre indulás előtt. Szerencsénk volt, egész napra ragyogó napsütést ígértek és valóban így is történt.

Hogy gyorsan haladjunk úgy döntöttünk, hogy a Karawanke alagúton megyünk át az osztrák oldalra, majd az A10, A11-es pályán haladunk Spittalig. Ennek a szakasznak egy nevezetessége maradt meg az emlékeimben. Valahol megálltunk tankolni és olajt utántölteni. Tudod, a BMW bokszer motornak megvan ez a tulajdonsága, hogy 2000-3000 kilométerenként pótolni kell az olajt. Volt is nálunk egy flakonnal, de az nem volt elég Tibinek és nekem is. Megkérdeztük a benzinkutast nincs Castrol olaja? A válasz egy határozott “Nein!” volt, majd lelkesen elkezdte magyarázni, hogy le kell menni az autópályáról, kétszer jobbra, háromszor balra és egyszer körbe kell fordulni. Ott lesz majd Johannes üzlete és abban az áhított motorolaj. Kis híján el is mentünk, de előtte megnéztem a kútnál kihelyezett olajakat. Mit ad isten ott volt a kívánt típus! A kutas hosszasan meaculpázott, majd jó időt és széles utat kívánva engedett el.

Ezt a napot kirándulósra vettük. Mindenekelőtt meglátogattuk a bledi várat. Szépen restaurált és karbantartott középkori várról van szó, amelyik a tó északnyugati részén található sziklaszirtre épült. A kilátás fenséges, és a várban kiállított tárgyakat, régészeti leleteket is érdemes végignézni. Ezután következett a Vintgar-szoros, amelyik Bledtől csupán pár kilométerre van. A szorost a Radovna patak vájta a mészkősziklába és meglepő módon a szomszédos falu polgármestere csak 1890 körül fedezte fel egy olyan évben, amikor a patak vízszintje nagyon alacsony volt. Mivel a patak medrében annak szűkössége miatt nem lehet gyalogosan haladni, a helybeliek a sziklafalba rögzített fából épített ösvényt készítettek. Ezt a patak több ízben elmosta, a helyiek pedig újraépítették. Bár az út oda-vissza nem több 3 kilométernél, de nézelődve, fényképezgetve könnyedén el lehet itt tölteni akár 2 órát is.

A Bohinj tó volt a következő célpontunk. Goreljeknél elnéztem a letérőt, aminek eredményeként a tó helyett először meglátogattuk a hegyivadászok állomását Srednjaban. A katonák útmutatását követve megtaláltuk a helyes utat és egy rövidebb murvás szakaszt követően eljutottunk Bohinjska Bistricán keresztül Ribcev Lazba. Itt kezdődik a bohinji tó. Végigmotoroztunk a tó partján, majd a völgy végében kipányváztuk a gépeket, és gyalogosan vágtunk neki a Savica vízesés meghódításának.

Ez már sportosabb alkatot igénylő séta. Az út meredeken halad felfelé úgy másfél-két kilométeren keresztül a hegyoldalban. Igazából nem is utat, hanem inkább hosszú lépcsőt képzelj el magadnak, aminek a végén egy a vízesésre nyíló kilátó található. Leírás helyett inkább nézd meg a fényképeket, többet mondanak a látványról. Lefelé az út már könnyebb volt. Egyszer megálltuk egy kis kőhídon, ami a vízesésből táplálkozó robajló patakon vezet át. A víz erejére jellemző, hogy a korláton tartva a kezünket éreztük annak remegését.

Ennyi gyaloglás után Ukancban, a tó partján ebédeltünk egy kiadósat és szép lassan visszamotoroztunk Bledbe, összecsomagoltunk és felkészültünk a másnapi útra hazafelé.

Reggel felhős, esős időre ébredtünk, elbúcsúztunk a házigazdáinktól és a bledi tótól, majd a 8-as és 101-es utat követve a Loibl hágó felé fordítottuk a GPS-t. Alig hagytuk el Bledet az eső annyira rázendített, hogy fel kellett vegyük az esőruhát. Az eső miatt a hágón való átkelés nem volt nagyon dinamikus, de amint átértünk az osztrák oldalra kiderült és lehámozhattuk az esőruhát. Innen pár kilométerre Klagenfurt alatt felmentünk az autópályára és ezen is maradtunk Fürstenfeldig. Körmendnél léptük át az osztrák-magyar határt és azonnal lehúztunk délnek, hogy Őriszentpéteren ebédelhessünk. Ebéd után megint kaptunk egy adag esőt, majd ezután akaratomon kívül beiktattam egy-két kitérőt az Őrség keleti felében. Végül kikeveredtünk a 8-as útra és az eső megint elállt. Feltámadt helyette a szél, méghozzá akkora és olyan szertelen amilyennel motoron még nem találkoztam. A következő 100 km alatt hol motoroztunk, hol vitorláztunk, vagy legalábbis ez volt az érzésem. Fehérváron tartottunk egy rövid pihenőt és Tibit hiánytalanul átadtuk a családjának, mi pedig Darszival meg sem álltunk Budapestig, ahol 2500 km-el a hátunk mögött és bőrkeményedéssel a hátsónkon, prezentáltuk magunkat a megkönnyebbült hozzátartozóinknak.

Szlovéniában a főutak kifogástalan, a mellékutak pedig jó/elfogadható állapotúak. Néha – bár ez a térképen nincs jelölve – a harmadrendű utak átváltanak murvába. Bled mint bázispont a hely szépsége és a szálláslehetőségek változatossága miatt kiváló. Ugyanakkor, ha ugyanezt az útvonalat még egyszer bejárnám, akkor inkább Ausztriába helyezném a bázispontot. Az olaszoknál az alsórendű utak és főként a hágók eléggé elhanyagoltak, ezzel szemben az osztrákoknál minden út kifogástalan állapotú volt ott jártunkkor.

Rendőrrel egyszer találkoztunk Ausztriában. Meg is állított, mert úgy vélte, hogy hosszúfénnyel közlekedek. Kétségtelenül el volt állítva a fényszóróm, ezért nem vitatkoztam vele, hanem megígértem, hogy a szállásra érve beállítom.

A szállásunk fejenként, reggelivel és vacsorával 25, e nélkül pedig 20 euró volt és kaptunk mellé egy kis bepillantást egy igazi vidéki kisgazdaság napi életvitelébe. Ki gondolta volna, hogy terepjáróval kísérik a tehéncsordát a legelőre és, hogy az internet hozzáférés egy ilyen gazdaságnak is elengedhetetlen kelléke?

Az úton a lehető legváltozatosabb étkezési lehetőségeket találni mindhárom országban és árban sincs kézzelfogható különbség. Egy tipikus ebéd vagy vacsora 25-45 euróból jön ki és a szlovénok, bár még nem voltak az euró övezet tagjai már ekkor is kézséggel elfogadták ez eurót mint fizetőeszközt. Általában mindenhol kártyával is lehet fizetni. A látványutak, alagutak, autópályák díjain kívül már csak a benzinköltséggel kell számolni. Ebben sem láttunk jelentős eltérést a három ország között. Összességében fejenként hozzávetőleg 165e Ft-ba került az utunk.

Ha maradt még megválaszolatlan kérdésed itt érhetsz el: mbflillin@t-online.hu.

Letöltés	Download GPS Data
	A bejárt útvonalak Garmin MapSource térképei a Garmin GPS készülékekre feltölthető formában.

Lillin Ferenc, 2007. január 2.