Szlovákia és 200km/h másképp
2009. május 10.

Suzuki GSR600; Suzuki B-King; Honda CBR1000RR; Honda CBR600RR; Kawasaki Er-6N

A 30. születésnapomon szerettem volna végre megvalósítani egy nagyon régi álmomat, hogy a „bakancslistáról” ez is lekerüljön. Megtapasztalni, milyen érzés szabadon zuhanni. Egy csöppet tériszonyos vagyok, de hát gondoltam, pár ezer méter magasan ez már nem számít.

Egy telefonos beszélgetés során a motoros jó barátomnak, Sipinek is megemlítettem a tervemet, aki azonnal átvette az irányítást. Mint kiderült, ő évekig ejtőernyőzött, így a kapcsolatait és tapasztalatait felhasználva elkezdte megszervezni az ugrást. A GSR fórumon is híre ment a dolognak, gyűjtöttünk további vállalkozó szellemű bátor (vagy talán nem normális?) motorosokat a baráti körből. Végül rajtam kívül még hárman vállalkoztak rá, köztük egy merész leányzó is.

A terv szerint Magyarországon akartunk ugrani, és a lehető legmagasabbról (ez jelenleg 4000 méterről való ugrást jelent), hogy minél több időt tapasztaljunk meg a szabadesésből, mielőtt 1500 méteren kinyílik az ernyő. Az ugrás hetében dőlt el, hogy a kinézett helyszínen azon a hétvégén mégsem lesz ugrás, két lehetőség maradt: maradunk Magyarországon, de csak 2800 méterről ugrunk, vagy elmegyünk Szlovákiába, Budapesttől kb. 250 km-re, és onnan ugrunk 4000 méterről egy profi magyar sráchoz hozzácsatolva. Utóbbi mellett döntöttünk, így kellemes motoros túrával kapcsolhattuk össze az eseményt, Szlovákia pedig úgysem ismeretlen számunkra, a nagy kedvenc 577-es miatt már jártunk arra többször is.

Egy átmulatott születésnapos péntek és egy mozdulatlan szombat után el is érkezett a vasárnap reggel. Kérdéses volt az időjárás, kérdéses volt, hogy hányan tartanak velünk a fórumról, csak egy volt biztos: mi ugrók és Sipi a leszervező ott leszünk Szlovákiában, motorral. Reggel 7-kor indultam otthonról, és jó volt látni, hogy a motoros baráti körből sokan csatlakoztak hozzánk a város különböző pontjain. Közel 20-an reggel 8-kor el is hagytuk a Budapest táblát és a Dobogókői szerpentin után Esztergom felé haladtunk, hogy mielőbb átkeljünk a hídon, áthaladva a Szlovák határon.

Gyülekezés

Szlovákiában már kezdett eléggé melegedni az idő és az aszfalt is, az utak gyönyörűek voltak és sikerült pár nagyon jó hegyi, kanyargós szakaszt is útba ejteni – 516-os és 512-es egyértelműen ezek közé tartozott. Mindenki a saját tempójában gyűrte le ezeket a szerpentineket, bár határozottan figyelni kellett a kanyarokban ottmaradt, téli útsózásra használt apró kavicsokra.

Végül a tervezett 11 óra helyett délre értünk Slavnica repülőterére. Mivel GPS-t követtünk, egyszer egy szlovák kutyaiskolát is sikerült megtalálnunk a földúton, majd amikor innen az elektronika balra irányított minket egy gyalogösvényre, akkor már tudtuk, hogy izzasztó hadművelet lesz ennyi motorral megfordulni ott.

A célállomás egy csodaszép réten volt, körben dombok, hegyek között. Nem gondoltam volna, hogy milyen jó kis piknik hangulat van egy ilyen helyen. Látszott, hogy az ejtőernyősök is külön szubkultúrát képviselnek. Jó idő, jó levegő, jó hangulat…

Letáborozás

Az ugrást négyen vállaltuk, és mivel egyedül volt Gábor, akihez hozzá voltunk csatolva – mellesleg a Magyar Bázisugró Szövetség elnöke –, így négy körről beszélünk. Ki menjen elsőként? Hát küldjük a hülye ünnepeltet… kezdtem aggódni. Gábor elmondta pár percben, hogy mit vár az ugróktól, mit kell csinálni ugráskor, zuhanáskor és megérkezéskor, illetve válasszuk ki, hogy milyen módon ugorjunk ki a gépből.

A variációk:
• előre kidőlős szaltóval;
• kilépve oldalra, szemben mosolyogva a kamerás ugró srácra, talppal zuhanni
• hátra kidőlős, búvár szaltóval

Sipi, gyakorlott ejtőernyősként az utóbbit javasolta, hiszen mekkora élmény, amikor kiugrasz és látod az elmenő repülőt… ám legyen.

Gyorstalpaló (szó szerint): Egy amatőr felül, egy tapasztalt alul, a profi meg csak néz és mosolyog

Kezdődött a beöltözés a hangárban, szív dobbant hevesebben, aztán irány a repülőgép, ami egy 12 személyes, kibelezett propelleres gép, két padsorral az ablakok mellett. Többen a padlón feküdtek, én azért bekötve az ülésen. És komolyan kérdeztem magamtól, hogy mi a francot keresek én itt??? Lehet, hogy kiszállnék. Gép elindult, felszállt, emelkedtünk és közben ment videón a rövid interjú… persze, nagyon jól vagyok, szuper lesz. Próbáltam sápadtam elhitetni magammal és a kamerával is. Kb. 15 perc alatt ért fel a 4000 méteres magasságba a gép, már kezdtem megnyugodni, szép táj lent, vidám emberek fent.

AZ ajtó, Gábor és a pasi, aki nagyon jól van

Gábor mondta, hogy először a szóló ugrók mennek, utána jönnek a tandemesek és én leszek közülük az első. Rendben, persze, nincs gond. Aztán a gép elérte az ugró magasságot, a motor és a sebesség lelassult, az ajtót felhúzták és jött a döbbenet. Mi vaaaaaaaaaan??? Azért más a repülőből, ablak mögül nézni a magasságot, mint hallani a szél dübörgő süvítését, és amit az ablakból 30x30cm-ben látsz, az ott van előtted, alattad üveg nélkül kb. 1,5x2méterben… Aztán már csak arra eszméltem, hogy egy ugró, két ugró… és azonnal el is tűntek a mélyben, 1 másodpercig se láttam őket. Úristen!!! Gábor szólt, megyünk. Annyi időm se volt, hogy pislogjak, mintha rémlene, hogy mondta mosolyogjak a kamerába. De már kint is voltunk. Biztos hátra szaltóval.

És ami ezután következett, azt nagyon nehéz szavakban elmondani… nem olyan, mint amikor álmodunk és a gyomrunkban érezzük a zuhanást, hanem mintha repülnénk. Félelmetes és felfoghatatlan… de a lehető legpozitívabb értelemben. Pillanatok alatt elérni a közel 200km/h-t, és ott vagy fent, KÖRÜLÖTTED felhők, a táj, az ég és közben zuhansz. Forgatod a fejed, mert nem tudod hova nézz, mindent látni akarsz. A szemeim tágra nyílva, arcomon széles vigyor, pár káromkodás… nem hittem el, hogy mit éltem át. Közel egy percig tartott, és olyan jó élményt nyújtott, amit még soha semmi. Tényleg, ezt nem lehet szavakkal leírni. Vagy talán erre mondanám az általam eddig sosem használt földöntúli élmény kifejezést.

Aztán hallom, hogy valami nyílik, és felkészültem amilyen gyorsan csak lehet a lelassulásra… hát keményet rántott, de kit érdekelt? Csak vigyorogtam és megnyugodtam. Szépen lassan siklottunk lefelé pár percig, Gábor mutatott pár trükköt, irányíthattam az ernyőt, volt forgás is – egyszer csak azt láttam, hogy alattunk az ernyő! És közelítettünk a kiszemelt leszálláshoz, lábakat felhúzni és popsival érkezni. Kidőltem…

Utána fél óráig nagyon megszólalni sem tudtam. Mosoly, hüvelykujj mutogatás, többre nem voltam képes. Pozitív sokkhatás. Aztán jöttek a többiek: Viki, Jani és Zoli. Mindenki ilyen élménnyel ért földet, kivétel nélkül arról beszéltünk, hogy el kell végeznünk az ejtőernyős tanfolyamot. Mikor Jani leért, az élmények hatása alatt csak annyit mondott, eladja a motorját…

A bátrabb (?) motorosok

Ezek a rosszarcú motorosok csak esznek és esznek

Divatdiktátor

Végül a négy ugrás elhúzódott – egy kör legalább egy órás időtartamot jelentett –, de a jó idő és a hangulat miatt nem volt ok a panaszra. Délután 6 óra előtt útra is keltünk, több mint a felét a távnak így sötétben teljesítettük. Maci vezette a konvojt a xenonnal és GPS-sel kiegészített B-Kinggel, mi pedig fegyelmezetten követtük őt. Még a láthatatlan benzinkúthoz is, amit csak a GPS érzékelt.

Esztergom előtt, a határ túloldalán megkapó látvány volt a messziről látható, kivilágított Bazilika, innen már tényleg nincs sok hátra hazáig. Esztergomnál a csapat három irányba széledt, ki-ki vakon követve az előtte haladó motoros lámpáját, én 11-kor éjjel értem haza.

A gondolatok és élmények ekkor törtek igazán a felszínre. Akkor raktam össze az átélt pillanatokat és realizálódott minden, amit átéltem aznap. Egy túra motorral, egy jó csapat, egy kellemesen és sokszor technikásan kanyargós útvonal és életem legdöbbenetesebb és legboldogabb élménye. Tökéletes nap volt, köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne.

Pónus Tamás, 2009. november