Címszavakban
Négy nap, egy BMW R1200R, 1650 km megtett út, kedvesem első többnapos motoros túrája (ennek minden előnyével és hátrányával), egy olaszországi megye (Calabria) átszelése lassan (mellékutak), visszafelé gyorsan (autópálya), 2 teljes nap Európa legnagyobb szigetén, az Etna körbemotorozása, három kultúr- és világtörténelmileg kulcsfontosságú város megtekintése, kis eső, nagy eső, meganagy zivatar, meleg és bazimeleg, dugózás Szicília tengerpartján, szerpentinezés a sziget partjain és belső részein, 2.000 m szintkülönbség 14 fokos hőmérséklet különbséggel nemegyszer 12 perc alatt, álomszép tájak, lenyűgöző városok, döbbenetes természeti (vulkáni) képződmények testközelből. Jó volt.

Konklúzió
Szicília nagy. Nagyon nagy. Számtalan látnivalóval. Rengeteg motorozni valóval. 2 nap szinte semmire sem elég. Az utak motorozásra készültek. Jobb, mint az alpokban kanyarogni. Tényleg. Hogy visszamegyünk-e? Az tuti!

Prológus
Momentán Ostuniban, Dél-Olaszország Puglia tartományában dolgozunk, élünk kedvesemmel. 2011. június 2-a Olaszország megalapításának 150. évfordulója volt, ami egy csütörtöki napra esett. Gyorsan kitalálható, hogy a péntek kivételével hirtelen keletkezik 4 teljes munkaszüneti nap – na ezt használtuk ki Katával, hogy felüljünk a motorra, s bejárjuk Szicíliát. Odaérve aztán kiderült, hogy finoman szólva optimista elképzelés volt körbejárni kontinensünk legnagyobb szigetét két nap alatt…

Túl azon, hogy ellopták pár éve a Zumo 550-esemet, a tájékozódást amúgy is hagyományos térképre alapoztuk – egy éve élek itt, s a hagyományos térkép eddig mindig megfelelt.

Már csináltam 7000+ km-es motoros túrát GPS-szel tök egyedül, és tény, hogy megvan annak is a maga varázsa, meg lehet vagizni a többieknek a menő Zumonkkal, meg végigpitykézni a teljes utat a képernyőn, meg azonnal mindenhova odatalálni, DE Dél-Olaszország nem erről szól. Itt direkt jó, ha az ember kicsit elakad, mert a jellemzően gyakran félrevezető útjelző táblák “kikényszerítik” a helyiekkel való kapcsolatteremtést, ami gyakran vezet kedves rövid beszélgetésekehez. És hát hogy’ is ismerhetünk meg jobban egy vidéket, mint az ott élő embereken keresztül?!

Kikérdeztem a bázison az olasz és egyéb nemzetiségű kollégákat, akik már voltak az Olasz Maffia fellegvárában, hogy mire kell számítani?

Jó kajákra, a szokásosnál egyáltalán nem veszélyesebb helyre, kicsit maguknak való, de azért kedves szigetlakókra, arancini-re, ami a helyi ételspecialitás, gyönyörű tájakra és nem utolsó sorban a nyugati kultúra egyik bölcsőjére. Kaptam kiképzést egyik geológus kollégámtól az Etnáról, tájékoztatást a maffia mai reprezentáltságáról a szigeten, a fontosabb ételekről s információt néhány útleírásból a fontosabb látnivalókról.

Minél többet mondtak róla, annál vonzóbb lett számomra Szicília. Hát akkor lássuk, mit is kaptunk belőle/tőle!

PAKOLÁS
Előző este bepakoltunk. Azt találtam ki, hogy mindenki kap egy-egy oldaldobozt, s a hátsó lesz a mindennapi használatos közösködős. Kata egy alacsony, karcsú lány, ezért a négynapos cucca nemigen tömte ki a saját dobozát – hát én segítettem ezen a dolgon.

A túrára amúgy nem készültük agyon magunk. A csomag kimerült fejenként váltás fehérneműben, pólókban, egy nadrágban, fördőruhában, és törölközőben, vittünk olvasnivalót, WC papírt, szendvicset, tisztálkodó szereket, töltőt a telefonokhoz és váltás cipőt, papucsot. Indulás előtti nap Katának vettünk bukósisakot (AVG Longway) és motoros kabátot.

INDULÁS
Reggel azt tervezzük, hogy 8-kor indulunk, korán. Nincs igazán komolyan megtervezett itiner, minek is – Kata először fog motoron ülni több napon át, ki tudja, mennyire fog neki tetszeni, a helyet sem ismerjük és amúgy sem rohanós kilométer-teljesítménytúra a cél.

Sokkal inkább az, hogy lássunk, valóban lássunk s ne csak nézzünk minél többet Szicíliából…  Ennek megfelelően előző nap a booking.com-on csak Taorminába foglalok egy éjszakára szállást. Csak 50km-re van Messina-tól, ahol partra tesz majd minket a komp, és érzem, bő 500km motorozás után végig az Olasz Csizma orrán nem lesz már nagyon kedvünk sokat gurulni a szigeten – igazam lett.

Reggel 8-kor kelünk, máris kizárt a korai indulás. Még nincsenek kész a szendvicsek, és persze a Pink Lady-ben (a sarki kávézó-bár) a reggeli espressino-m s Kata tejeskávéja nélkül nem indulhatunk. Összekészülünk, közösen megcsináljuk a mozarellas-sonkás- tonhalas-”alci”s szendvicseket (alici=füstölt sós szardellacsíkok olivaolajban) friss koktélparadicsomokkal megstuccolva. Lassan összeáll a pakk, dobozokat fel a mocira, majd Kata elmegy megrendelni a kávékat és a reggeli cornetto-t, amíg én a motorral átharcolom magam Ostuni rossz irányban egyirányú utcáin a Pink Lady-ig.

A kávé elfogyasztása már nekem kicsit stresszes, elmúlt háromnegyed tíz, és én már tudom, amit Kata nem – hosszú lesz a mai nap, akármilyen úton megyünk is. Ő még értetlenül áll a türelmetlenségem előtt, de pár nap után már tudni fogja, 500-600 km motoron nem ugyanaz, mint kocsival…

Az út első részét kívülről tudom, Taranto-ig csukott szemmel is eltalálok. Egy látványos, kanyargós kis utat választok a Jón-tenger partjáig a Három-völgyön át (a trullik országa), hogy kicsit kipróbáljam, milyenek a motor menettulajdonságai teljes cuccal, utassal. Újra vigyor ül az arcomra a kanyargás közben: a bajorok boxer naked-je kiválóan viseli a nagyobb terhet, még így felpakolva is agilisan lehet vele kanyarvadászni.

Kata is élvezi az utat, szinte minden órában új csodákat tapasztalunk – legyen az táj, városok, természetes vagy mesterséges tereptárgyak.

Hamar elérjük Taranto-t, s tudom, innen jön egy unalmas szakasz főúton. Egy tankkal akarjuk átszelni Calabriat, ezért az északra, a Tirrén-tengerhez vezető SS653-as út előtt megtankolunk még a Jón-tenger oldalán egy benzinkútnál. Szabadnap lévén nem is csodálkozunk, hogy egy helyi kb. 20 fős speedmotoros csapat is beesik, hogy a nafta vételezése után nekiessenek a környező hegyek szerpentinjeinek.

Megmutatom Katának, merre fogunk menni. A terv az, hogy mostantól az A3-as autópálya mellett kanyargó mellékúton, az SS241-en haladunk Reggio Di Calabria-ig, s ott szállunk majd kompra Messina felé.

Felnézek az égre, kicsit felhős, meg előző este mondtak is valami olyat, hogy Calabriaban várható némi eső, de bizakodó vagyok – pár óra után kiderült, teljesen alaptalanul…

BELSŐ CATANIA
Motorra fel, irány az SS653-as. A táj egészen lenyűgöző. Az amint az út a szárazföld felé kanyarodik, cölöpökre épült, mert egy nemzeti parkon megy keresztül. A táj flóráját és faunáját a lehető legkevésbé zavarandó az út fizikailag így nem vágja ketté a területet, az oszlopok között zavartalanul zajlanak tovább a vadvilág mindennapjai. Életemben nem láttam ilyen dombokat-hegyeket. Meredek gerincei növényzettől szinte teljesen mentesek, mély völgyecskéket vájt bele az erózió. Közel ugye nem mehetünk, de olyan, mintha löszhegyek lennének melyeket évezredek óta ostromol az eső, mély vízmosásokat ékelve a hegyoldalakba. A lapos területből kiugró löszhegyeket hamar felváltja Calabria hegyvidéke, s egy alagút után a térképen már kinézett felduzzasztott folyó víztározójához érkezünk. Nem okozott csalódást!
Kata konkrétan extázisba került, s a szavak helyett beszéljen néhány kép a minket fogadó látványról:

Tovább indulva Kata énekel, és ámul a hegyek látványán. Valóban szép, meredek hegyek között kanyarog az út, de az idő egyre borúsabb. Párszor közvetlen előttünk járhat a zivatarfelhő, az út még nedves, de eső nincs – és ennek örülünk.

Egy benzinkúnál kinyújtóztatjuk tagjainkat, lassan jön a R.Calabria felé vezető út leágazása, a térképen még egyszer leellenőrzöm, merre van az arra, és aztán gyíí!

Egy jó órát motorozunk a szerpentinen, mikor Kata bemondja, amit már vártam – talán kicsit haladósabbra vehetnénk a figurát. Hegyet látott eleget, s az ülőgumója kezd nyűgös lenni. Pont benézek egy elágazást, ezért az út mellett egy gyors kajálás, majd visszafordulunk, s 10 perc múlva már az A3 autópályát koptatjuk.

És megjött az eső. Katának nincs vízálló nadrágja és cipője, de nagy sebességgel nem is nagyon ázik a lába, csak a lábfeje a cipő miatt. Az következő benzinkútnál “gyártunk” neki vízhatlan cipőt – hála a bárpultos nylonzacskóinak. Még kicsit dumálunk a Ducati Multistrada-val utazó, a felhőket kémlelő két szicíliaival, akik szintén Pugliából velünk egy úton mennek hazafele. Nincs mese, oda kell érnünk, Kata még szinte élvezi is a helyzetet, nem ázik, szóval tűz tovább.

Nem ússzuk meg – belemegyünk abba, amitől minden motoros retteg, legyen rajta akármilyen vízhatlan ruha. Az az igazi felhőszakadás, mikor még a kocsiban is kikapcsolod az ablaktörlőt, mert már semmit nem használ. Ez megstuccolva egy kétsávos úttal leállósáv nélkül mindkét oldalon védőkorláttal, útfelújítással. Minden kocsi vészvillog, lépésben halad, mi meg csak megyünk, alig látok valamit, Kata még annyit sem, bekapcsolom a reflektort és a vészvillogót, s húzom neki az értelmes határokon belül. Még a felüljárók alatt sem tudunk megállni, mert nincs hely, tuti elcsapnának a kocsik, menni kell…
Elvesztem az időérzékem, fogalmam sincs, mennyit megyünk így.

Egyszercsak enyhül a felhőszakadás, majd elláll az eső, s az út is kiszélesedik, megállhatunk. Azonnal lehúzódok, mert nem tudom, Kata milyen állapotban van. A mellettünk elhúzó kocsik dudálnak – szeretném hinni, hogy elismerésből, nem “timennyiremegszívtátok” vigyorral az arcukon. Szerencsére az ijedtségen túl kedvesemnek nincs nagy baja, csak a combja ázott el és a popsija, az új kabát és a spéci “esőcipő” jól szuperált. Én nem jártam ilyen jól, a cuccom megérezte az elmúlt öt év közel 100 000 km-ét, rég nem vízhatlan, még az alsógatyámból is csavarni lehet a vizet.

BAGNARA CALABRA
_Még egy fél óra motorozás, s elég, Kata is, én is nagyon fázunk. A rutin, s az egyik viaduktról elénk táruló meseszép városka odalent a parton mondatja velem: most kell lejönni az autópályáról.
Bagnara Calabra-ban du. 4-kor mindenki ünnepel, majális van, s egyszerűen döbbenetesen szépek a Tirrén-tenger hatalmas hullámai, homokos parja, körülöttünk a százméterekre tornyosuló sziklák, amint a város előtt s után beleszakadnak a tengerbe.

Katát elküldöm átöltözni, én is pólót cserélek és kicsit szárítkozunk. A nap megint süt, eszünk egy szendvicset, és megnézem a térképet. Szuper, pár km, s Villa San Giovanniban vagyunk – onnan is megy komp Messinaba.

Ez mindkettőnek feltölt, még pár fotó a halászbárkán ücsörgő öreg halászemberek társaságában, aztán irány a komp!

VILLA SAN GIOVANNI – MESSINA
A kompot hamar megtaláljuk, még a belépésnél visszazavarnak jegyért, de aztán már fent is vagyunk a kompon. Ott találkozunk azzal két szicíliai Multistrada-s pasival, akikkel még Kata esőcsizmájának előállításakor cimbiztünk össze. Sokatmondóan összekacsintunk – mindkettőnk megkata, ami jár az égiektől.
Mint már sokszor tapasztaltam, Olaszországban a motorosok megkülönböztetett figyelemnek örvendenek. A kompba is egy, az autósok számára tilos sávon át azonnal felengednek minket a hajóra, így sorbanállás nélkül már cuccolunk is le, s megyünk fel a dekkre. Az út alig húsz perc, hamar átérünk.

Kata rákattant a fényképezésre ezért gyorsal legyártott vagy ötven képet Calabriáról és Messinaról.

Már megy le a nap. Különös, de ismerős érzés fog el a sziget felé menet – a felfedezés izgalma.

Szeretek rácsodálkozni egy eddig számomra ismeretlen helyre, melyről már annyit hallottam gyerekkorom óta! Szicília közhelyekkel teli világa, a Keresztapa, a maffia, ókori múltja, a számtalan történet a szigetről, a világ egyik legaktívabb vulkánjának otthona, ismerőseim saját, mindig izgalmas és meghökkentő élményei egy megismerni érdemes világot festenek erről a helyről. Tele vagyok kiváncsisággal, a felfedezés izgalmával, amiből csak a kikötés gyakorlati feladatai zökkentenek ki.

ÚT TAORMINÁBA
Mi motorosok (a Multistrada a cimbikkel, egy BMW Adventure az RT-s kispajtásával, egy másik K1200LT és mi ketten) együtt lámpázunk át Messinán egyenesen az autópályára. Katának s nekem is elege van a napból, jó lesz már Taorminába érni. Jellemző a nagyBMW-kre (s nem először tapasztalom), ha látnak egy külföldi rendszámot, pláne, ha kicsit messzebbről jön, hajlamosak fitoktatni motoros tudásukat és a legkülönbözőbb módon éreztetni, hogy igen, ők is sokat motoroznak ám szanaszét a világban!

Egy halvány mosollyal a szám szélén hagyom, hadd induljanak nyélgázzal minden lámpánál – úgyis beérjük őket a következőnél. Az autópályára érve aztán elengedem a gyeplőt, irány Taormina. Váratlanul tapasztalom, hogy fizetős az autópálya – ezért gyorsan lemegyünk róla, nincs kedvünk 50km-ért fizetni.

Erre pont beleszaladunk egy lezárt sorompóba. A sor alapján vagy fél órája áll minden, az emberek kocsijaik körül lézengenek, beszélgetnek, senki nem ideges. Mikor végre hallani a vonat kürtjét, látjuk is, ahogy konkrétan lépésben haladva érkezik a vonat. A sorompó előtti fiatalokkal együtt újjongunk minden egyes elhaladó kocsi előtt.

TAORMINA_
Alkonyodik, mikor elkezdünk felmászni az “Égi Szigetre”, ahogy Taorminát gyakran nevezik. Egy parkolóban megnézem, pontosan melyik úton van Villa Greta, aznapi szállásunk, közben Kata szavakat nem találva kattingat az alattunk elterülő látványt nézve.

Olaszországban legjobb a Centrumba menni, ott hamar útba igazítanak.

Most is így teszünk, a város sétálóutcájának középkori városkapuja előtt egy rendőr mutatja meg a helyes irányt – s 5 perc múlva már a szállás alsó kapuja (jó 50m-el a felső kapu alatt(!) ) vagyunk. Katát hátra hagyva felmászok a rengeteg lépcsőn, szinte létrán a recepcióig, és a motorosok szíves fogadtatásával találkozom megint – a recepciós kulcsot ad a felső teraszhoz, ahol saját Vespa-ját tartja, hogy parkoljunk mi is oda.

A szobánk teraszáról látni Taormina tengerparját csakúgy, mint az Etnát – Kata percekig nem tér magához, és pár perccel később konkrétan sikítozik elragadtatásában a zuhany alatt. Sok helyen jártam már, de ez a látvány tényleg valószínűtlenül szép!

Motorunk privát erkélye:

Kilátás a szobából – besötétedett…:

Néhány fotó az erkélyen, aztán lemegyünk a belvárosba körbenézni. Éhesek is vagyunk, s fél órával késsük le szállásunk konyhájának zárását. Sokat nem látunk és amúgy is Kata nagyon fáradt. 650km-t tettünk meg, volt, hogy komoly esőben, és nagyon sok élmény is vár feldolgozásra. Egy kedves kis étteremben eszünk egy lasagnat és egy gnocchit. Tipikus vidéki háznak van berendezve, egy család vezeti az üzletet, a konyha a pult mögött van. Bár elmúlt este tizenegy, a vendéglős asszony 12 év körüli kislánya veszi fel a rendelést, nagyon cuki. Az étel finom, de nincs olyan zamata, mint Pugliaban. Megesszük, aztán irány az ágy.

A mai terv az Etna, aztán energia függvényében még ami belefér. Kicsit rossz érzés, mennyire alulbecsültem az itteni távolságokat – már látszik, töredékét fogjuk tudni csak megnézni az eltervezettnek. Rendszeres utazóként gyorsan eldöntöm magamban, hogy ad hoc módon fogom fel ezt az utat, ha már “alig” fogunk a fejben eltervezett helyekből megnézni párat, hát inkább élvezzük magát az utazást – ez nem lesz egy kilométerfaló túra. Katának is jobb így, mert megemésztheti a látnivalókat.

Felkelve az esti fények helyett meglátjuk Taormina nappali arcát – így is csodálatos!

A reggeli sima kontinentális reggeli, semmi helyi specialitás. Cuccokat összepakol, megbeszéljük, hogy felmegyünk az északi Etna úton, aztán vissza Cataniaba, s ott majd meglátjuk. Indulunk.

ETNA – ÉSZAKI ÚT
Nagyon várjuk mindketten az első igazi találkozást az Etnával. Az út kiváló minőségű, kanyargós-szerpentines. A tengerszintről indulunk, így percenként érezni a növényzet változását, a külső hőmérsékletet nézve meg pláne. Alig két kisvárost kell elhagynunk – sokat segít a már bő egyéves itt tartózkodás: a sok színes táblából hamar kikeresem, melyik mutatja a hegyi utat. Kicsi örülök, hogy nem a GPS vezet minket – előjöttek az emlékek, mikor az ember a képernyőt bámulja a környék helyett, teljesen a gépre hagyva a tájékozódást. Navigáción nélkül az ember a józan parasztira is sokat hagyatkozik: melyik oldalon kell lennie a tengernek, a térkép alapján jobbra vagy balra lesz az elágazás és a falu melyik részén, fel- vagy lefele kell mennünk, stb.

Az utolsó városkát is elhagyva drámaian változik a növényzet. Zöld gyümölcsösök, majd citrusok hegyi pálmákkal, aztán egy nagy fenyőerdő következik egészen….

És eláll a lélegzetünk! Akár a hőmérséklet különbségtől is lehetne, mert a tengernél 27 °C volt most meg 14°C-on áll a hőmérő, de nem ezért.

Hanem mert az egyik kanyarban eltűnik az erdő, s helyén egy koromfekete megkövült folyó sötétlik, amit csak az út kanyargós világosszürke csíkja szel ketté. Döbbenetes. Egyből eszünkbe jut, milyen kis apró izébizék vagyunk, amikkel a természet, például ez a hegy is kedvére játszhat. Egyből megállunk – muszáj fotókat készíteni!

Ami a szemünk előtt van, az a 2002-es nagy kitörés, amikor egy nagyobb adag lávafolyam vágta ketté az erdőt.
Látszik, hogy itt magasan valóban van tél is – kint vannak a hópóznák, amikkel úton útfélen találkozhatunk az Alpokban is.

Innen már hamar egy elágazáshoz érünk, az egyik vezet tovább utunkhoz, a másik felfelé kanyarog – nyilván azt választjuk, meg kell néznünk, meddig lehet felmenni a hegyen!

Az út itt több helyen repedezik egyértelmű bizonyítékául annak, hogy alattunk él a hegy… A tetőn néhány szuvenírboltot találunk, és turistákat, akik gyalog vágnak neki a hegy még hátralévő részének – innen már nem vezet aszfaltút, mi sem megyünk tovább.

Visszafordulva hamar leérünk Zafferana-ba, ahol Kata fájós popsijával nem foglakozva kérdésemre úgy dönt, mejünk fel a másik, déli hágón is, ameddig csak lehet.

ETNA – DÉLI ÚT
Menet közben még megállunk pár fotóra félúton, nem véletlenül – egy régebbi, talán pár tíz vagy százéves lávafolyamon kanyarog a szerpentin:

Talán félúton járhatunk, mikor előttünk minden kocsi vészvillog – a turisták tagadhatatlan hatását látjuk, egészen paradox a látvány: két róka ismerkedik egy turistával, aki valami ételt kínál az állatoknak.

Csak pár kanyarral feljebb az Etna kitöréseinek egyik jellemző jelenségét tapasztalhatjuk meg személyesen – nagyon változatos módon és szerkezetben lövelli magából a magmát. Itt hatalmas hamukúpok vannak, melyeket csak most kezd újra birtokba venni a természet. Kisiskolás emlékeim birizgálják a fejemet, amikor a vulkáni hamuról tanultunk, s lám, most itt taposok rajta! Újra értelmet nyer néhány elit budapesti gimnázium koncepciója, ahol a diákokat a legtöbb olyan helyre elviszik osztálykirándulás címén, amiről tanulnak: mennyire más is olvasni egy vulkánról és kézbe venni annak hamuját – magán a hegyen! Sajnos ez csak az igazán kiváltságosoknak adatik meg – a tandíj nem a magyar átlagbérre optimalizált…

Az út végén nagy parkoló, ülőlift – ez az Etna síparadicsomának alja, télen innen viszik a síelőket a főkráter közeléhez. Sok a túristabusz, és jópár kisebb friss kráter vesz minket körül.

Az eddig napos időjárást itt rendszeresen megzavarják a lábunk között elkúszó felhők – már közel a hóhatár.

Érdekes élmény először körbesétálni egy alig pár éve még működő krátert. Készül is pár fotó. Katának kicsit ijesztő a kráter peremén túl a felhő szürke sűrűjébe bámulni, miközben a horizont három méterre tőle látszik.

CATANIA
A kráterről lefele már nagyon sietünk. A szerpentin megint nagyon faja, de már inkább valahol ülnénk valami frissítőt szürcsölgetve. Catania nincs is olyan messze, megint a Centro táblát követve megyünk be a belvárosba. A város annyira nem fog meg – az épületek elég kaotikus stílusúak, nagyon meleg van, ráadásul iszonyú dugó. A motorosnadrág rámsül, Katának is nagyon melege van a motoros dzsekiben – hálátlan viselet 28°C fokban dugózva egy tengerparti párás városban. A főtéren meglátunk egy McDonald’s-ot és kész is a döntés. Persze gagyi, meg ciki a hely, meg szánalmas a kaja, de már mindegy. S szégyen vagy nem, aki Puglia-ban él, ahol kihívás gyorséttelmi hulladék kaját pláne gyorsáttermet találni, mert minden mindig friss – a legkomolyabban! -, az vígan elmajszol egy fűrészpor szendvincset a Mekiben. Levetkőzünk, én átveszek egy farmert, s kifújjuk magunkat. Látszik, ma már nem fogunk sokat motorozni. Megegyezünk, hogy megyünk tovább Szirakúzába, s ott majd eldől, hol töltjük az éjszakát.

SIRACUSA
Siracusa nincs messze, a leggyorsabb utat választjuk – itt már nem fizetős az autópálya. Előző este olvastam pár dolgot a városról – előjött néhány emlék az idők homályába vesző latinórákról, Vergilius és Ovidius is megénekelte ezt a helyet. Izgatottam várom, hogy meglássam Arkhimedes szülőhelyét.

A város nyüzsgő de nem túl nagy. Hamar megtaláljuk az ókori várost, Neapolist, mely ma az egész világból érkező turisták gyűjtőtégelye. Délután hatóra felé jár, épp az esti színházi előadás jegyeiért tolong a tömeg, melynek az ókori színház ad otthont. Bár maradnék, szívesen fizetnék az előadásért, de Kata már nagyon ki van, meg is értem. Úgy döntünk keresünk valami egyszerű szállást, és mára ennyi. A hotelt hamar megtaláljuk. Jólesik a friss fürdő, a kényelmes ágy. A szállodai vacsi után még olvasgatok néhány dolgot a városról, mert holnap annak megtekintésével kezdjük a napot, aztán elnyom az álom.

Reggel elköltjük a reggelit, sokat iszunk, megint kontitentális reggeli jut – eddig nemigen kaptunk ízelítőt a helyi gasztronómiából – bár ezt magunknak köszönhetjük…

NEAPOLIS
Összepakolunk és irány az ókori városrész. Dionüsszosz füle a kőfejtőben, a görög színház, a nimfák kútja csak néhány a látnivalók közül. Nagyon meleg lett, de sok a látnivaló, Ortygia szigetét mindenképp meg akarjuk nézni. Kata is szívesen marad még a városban. Ortygia Siracusa régi városnegyede, gyakorlatilag egy kicsi sziget az öbölben. Itt van Arethusa szökőkútja, mely egy forrás és egy folyó találkozása közvetlenül a tenger mellett.

http://en.wikipedia.org/wiki/Ortygia

Latomie, a kőfejtő

A görög színház, ahol napjainkban, 2500 év után újra rendszeresek a színielőadások:

A nimfák kútja:

A görög színház feletti katakombák, Arkhimédész szírköve is itt van:

ORTYGIA
Az egész város sokban emlékeztet Gallipolira, de az talán még szebb is. Megesszük a szendvicseket egy padon, iszunk egy frissítőt Arethusa szökőkútja mellett, aztán úgy döntünk, megkerüljük az Etnát s megint Taorminában alszunk meg – holnap reggel közel kell lennünk a komp átkeléshez, nincs értelme tovább menni, visszafordulunk.

Apolló temploma:

Arethusa kútja (a kerítés túloldalán már a tenger):

ETNA – HÁTSÓ UTAK
Menet közben útba ejtünk egy kis tavat, a Lago di Pozzillo-t – kevés ennél békésebb helyet láttam életemben. A tó feletti városka talán egyetlen nyitva lévő kávézójában végre ehetek arancini-t, ami rizses gombócba töltött zödséges paradicsomos ragu panírban kisütve. Nagyon finom.

Innen szép lassan mindig jobb oldalt látva az Etnát mesebeli tájakon kanyarog egy tündéri szerpentin. A dobok, a szirteken piciny városkákkal a közöttük kanyargó utakkal tényleg olyanok, mintha egy meséskönyv illusztrációit néznénk! Alig hagyjuk el a Pozzillo tavat, fejünk felett egy ősi várrom falai látszanak. Nem kell sokat győzködnünk egymást, hogy oda fel kell mennünk.
A hely alulról pici kis falunak látszik egy régi várrommal a tetején, ahogy kanyargunk felfelé a szerpentinen. Az egyik kanyarban aztán látjuk, hogy a szikla túloldalán egész szép kis városka, Agira terül el. Mi a várromhoz igyekszünk – nemsokára már kocsi számára is keskeny meredek utcácskán terelgetem a motort. Az egyik kanyar zsákutcának bizonyul, egy ajtóban végződik. A kis házikóból bácsika jön ki meglepetten, de készséggel útba igazít: amott van egy alig másfél méter széles kövezett ösvény, motorral még épp fel lehet rajta menni a várhoz. “Motorral még épp” – ez nagyon találó. Az utolsó hajtűkanyar pont annyira széles, hogy épp elfordul rajta a motor. Egyesben fordulok, sikerül bevenni a kanyart s már a sziklás-köves utacskán megyünk a várrom tetején. Nem mondom Katának, de akkor tényleg nagyon féltem, hogy most leesünk s összetör minket a ránk zuhanó motor…

A látvány viszon tényleg megérte. Körülöttünk a töbszáz éves nyugalom, a meseszép táj ezer titkát rejtő dombok. Senki sincs idefennt, látszik, a turisták megakadnak az Etna déli és északi útján, ideáig már nem jönnek el. Magunk vagyunk. Boldogan. Készül pár fotó, beszívjuk magunkba a falakból áradó nyugalmat, s hallgatjuk a valódi csendet.

Aztán rápillantunk a napra, s érezzük, itt az idő – sötét lesz, mire Taorminába érünk.

Éhesek vagyunk, s naplemente előtt még megállunk egy másik kis falucsa éttermében bekapni egy pizzát. Szombat este van, egy család a különteremben születésnapot ünnepel. Kata sokadszorra jegyzi meg, mennyire kirittyentik magukat az olasz nők – a férfiak nagy örömére, teszem hozzá.

TAORMINA – ÚJRA
Lassan besötétedik, így a szerpentinek utolsó szakaszát már éjszaka tesszük meg.

Taormina ismét. A szállást elég gyorsan megtaláljuk – most áldom a navigációt, ami Kata telefonjában van, mert a nélkül bolyonghattunk volna eleget. A Hotel Villa Astoria egy tündéri kis fogadó, már tízóra után vagyunk, mikor megérkezünk. Kata a motornál vár, én bemegyek, hogy intézzem a szoba átvételét és akkor jön a hidegzuhany!

Amikor mondom a foglalást (amit még Siracusa-ban intézett Kata interneten), az idős bácsi értetlenül néz rám. Már épp küldene el, mikor megjön a tulaj, korombeli srác, s ő is csak bámul. Veszi elő a papírt, majd közli: nekünk holnapra van egy foglalásunk egy éjszakára, nem mára, és teltház van…

Látja a tekintetemen az elszántságot, értetlenséget és a kérdést: “most mit tegyünk?” – erre megfordul s leveszi a kulcsos szekrényből, az utolsó ott lévő kulcsot: van egy tartalék szobájuk, ha ráfizetünk még 10 EUR-t, azt megkaphatjuk. Valahogy nem gondolkozom, már nálam is a kulcs. Katán azért még ércelőlünk egy kicsit, de csak játékból, s kedvesem is érzi, minden OK – az Isten szeret minket, vidámság!

A srác gyorsan elmegy, már reggel 6 óra óta talpont van, várja kisfia. Mi is lepakolunk, az ablakból most is csodálatos a kilátás. Fürdés, és irány a belváros – elvégre szombat este van.

A sétálóutcán korzózó embereken látszik – Taormina a mai napig az arisztokrácia üdülőhelye. Fantasztikus élmény a kesze-kusza házak között sétálni, melyek olyan szintkülönbséggel épültek, hogy sokszor nem is értjük, hogyan készítették e palotákat többszáz évvel ezelőtt.

Néhány fotó után még iszunk egy pohárral egy bárban, aztán irány az ágy.

TAORMINA – VÁROSNÉZÉS
Reggel megreggelizünk – megintcsak nem sikerül a mindenhol megszokottól eltérő reggelit kapnunk, de azért nagyon finom. Bepakolunk, s miközben viszem le a dobozokat, szóba elegyedek a tulajjal. Volt szakács Írországban, Londonban és az USA-ban (innen az egész jó angoltudás), aztán kereskedett ezüsttel Laosz, Kambodzsa és Olaszország között, van is még egy boltja fent a belvárosban, s két éve vette ezt a házat, felújította. Sok a dolog vele, de látszik a szemén, szereti és büszke rá.

Még felmegyünk az óvárosba, megnézzük az ókori görög színházat, melyet Csontváry is sokszor megfestett. Megérte – meséljenek inkább a képek:

HAZAÚT
Innen már nincs sok élmény – amilyen gyorsan lehet, haza. Még végigdugózzuk és fekvőrendőrözzük a Messina-ba vezető tengerparti utat (értelmet nyer a fizetős autópálya ötlete), aztán komp, s már a pályán vagyunk. 500km non-stop autópálya, de legalább este 6-kor belépünk az ajtón Ostuniban.

OSTUNI
Jó újra az olivaolajjal átitatott levegőt szívni, s nézni a hófehér, négyszázéves fáros sziluettjét.

Epilógus
Ugyan két nap utazás jutott két nap ottlétre, kimaradt Agrigento, Corleone, Palermo, Trapani, Enna és még számtalan hely, de megérte! Motorral pláne. Aki csak teheti, és van két hete – mert ennyi bizonyosan kell – menjen el! Ha csak kevesebb, akkor is…

Fekete Gyula Szabolcs, 2011. augusztus