A maffia földjén 2013.

Szicíliai körút május 04-től 22-ig

Holland fotóművész alkotása Cefalu mellet, Gerbiben

A résztvevők: Ágnes, mint a vállalkozás szíve, nyugdíjas tanár; Ákos /én/, mint egyszerű végrehajtó, kicsi, ám kövér erdész; Bagoly, mint elszenvedő, Honda Shadow 750 VT.

A terv:

Magán a szigeten a felkeresni valók sora több kiló útikönyv, kismillió túrabeszámoló, valamint két, már ott járt utazóval való személyes beszélgetésből kialakult. Az oda-vissza volt a kérdéses. Az első elképzelés a Bécs-Livorno vonat, utána komp. A túl sok fix időhöz való kötődés miatt elvetve. Mellesleg ez a legdrágább. A második: kocsival, tréleren viszem a vasat Nápolyig, leszekerezem, autó, futó megvár, komp. Gálos Csaba, szintén sovány erdészkolléga leírása, és a Vele való beszélgetés rakta a fejünkbe azt az őrültséget, hogy menjünk végig lábon. Végül is a szokásos tavaszi „fenékedzés” alkalmával, Vigántpetenden, langalló evés közben döntöttem: végig gurulunk. Oda pályán, vissza, Csaba oda útját alapnak tekintve megyünk. Nagyon rugalmas, fix időhöz kötöttség semmi, fajlagosan ez a legolcsóbb.

Útvonalterv:

Győr-Pápa-Rédics-Ljubljana-Padova-Bologna-Firenze-Róma-Nápoly-Catánia-Etna- Taormina-Siracusa-Caltagirone-Piazza Armerina-Enna-Agrigento-Corleone-Mazara del Vallo-Erice-Monreale-Palermo-Cefalu-Messina-Maratea-Salerno-Sorrento-Nápoly-Monte Cassino-Rieti-Assisi- San Marino-Mestre-Tarvisio-Lavemünde-Csákánydoroszló-Pápa-Győr.

Első, nyers számítás szerint 4.700 km-nél több, de ismerve magamat (na, még ezt is, azt is), esetleg néhány kisebb eltévedés (volt), úgy indultunk, hogy a vége eléri az 5.000-et.

Előkészületek:

Első Bagoly! Szakszerviz, olaj+szűrőcsere, új gumi, új akksi, teljes átnézés, assistance. Így nem érhet meglepetés. Ért. Második az üléskényelem a sok autópálya miatt. Eddig -az Erdélyben vásárolt- fekete báránybőr volt az aranyér űző, de most kitaláltam egy + védelmet, mindenkinek javaslom: mikroszálas törülköző a bőr alá. Decathlonban kapható, nem drága. Harmadik, az összes többi, unalomig ismert térképmásolás, szállásjegyzék írás, ruhaválogatás. Ági fázós, marad a vastag kordura nadrág, bélés nélkül, szellőzős kabát, béléssel, én a nyárit viszem, a vastag béléslehetőséggel. Élénken emlékszem az előző évben- a Pó síkságon- vízilabdázó bolhákra. Időjárás előrejelzés miatt, a tervezett vasárnapi indulás előrehozva szombatra.

1.nap (05.04.szombat)

Áginál megdöbbentően korai indulás (még nem volt 9 óra!!!) után, teljes béléssel ellátva /hideg volt/, egy Pápakovácsi kávét, és egy tankolást beiktatva már 11-kor rendeltük az ebédet a Betyár Tanyán, Zalabaksán. Gyors volt és jó. A kútnál volt szlovén motoros matrica. Hosszúfalunál meghúztam a gázt, majd óránként leveszem, cigi, séta, tankolás,…stb. Legnagyobb meglepetésemre nagyon korán tartalékra kellett váltani. Nem szoktam, minden 200 km után tankolok. Röpke számolgatás, kis kedves madaram a szokott 4,0-4,5 l helyett simán megitta a 6 litert. Már azt hittem baj van, de a 130-as tempó mellé társult kb. 50 km-es ellenszél indokolta, amit a kényelmes ülés miatt nem is érzékeltem. Az lett gyanús, amikor a lazán nyeregre dobott kabátomat 3 m-re vitte a szél a kútnál. Vissza is vettem 110-re, hálából Bagoly megelégedett 5 literrel. Kicsit foltos ég alatt, kicsit hűvösben, de kényelmesen, jól haladtunk. Már Ljubljánánál volt szálláscímem, hiányzott a tavaszi motorozás, puha a hátsónk. Gondoltam én. Ági fel is háborodott a „nem vagy fáradt?” kérdésen. Igaz, alig 420 km-t jöttünk. Az unaloműzésről egy kicsit kellemetlen, és hál Istennek ritka természeti jelenség gondoskodott: sűrű, diónyi jég, szárazon. Fröcsögött, kopogott a plexin. Szinte azonnal állt az összes kocsi, én a leállón elgurultam egy nem messze lévő híd alá, ahol nemzetközi motoros találkozó zajlott. Örültem a béléseknek, minden dió ösztönösen tudta, hol nincs protektor. Szerencsére gyorsan elállt. Úgy 80 km múlva még egy menet, de ez csak borsónyi volt, és vízzel jött. Eddig minden hosszabb utunk valamilyen trutyival nyitott, de aztán jobb lett, javult a rossz főpróba, jó lett az előadás. Az egész csak arra jó, hogy a csilli-villi krómok /Ági keze munkája/ bemattuljanak. Razdrto-nál lejöttem a pályáról, így rövidebb, olcsóbb az olasz oldal. Szép, jó minőségű a H4-es út, és majdnem olyan gyors, mint a pálya. Villesse-nél csatlakozik rá az olasz A4-re. A röhej az, hogy bírtunk volna simán még egy százast, de elfogytak a szállásaim. Nem akartam este szállást keresni az autópálya mellett, a bolognai pedig azért messze volt. Az utolsó ponton lejöttem: Santo Stino di Livenza, Hotel Gigi. Leszámítva a reggelit, csak jót tudok mondani a hotelról. Jó ár, mélygarázs, szinte a pálya mellett. Ideális tranzit-hely. A korai érkezés miatt nagy arccal elmentünk várost nézni, és valamit enni. Na, az hétvégén nincs. Egy kis trattoriát találtunk, de ma ott csak inni lehet. Végül is egy feledhető pizzát ettünk, kézből.  (609 km)

2.nap (05.05.vasárnap)

Derült időben, és időben (még nem volt 10 óra) indultunk. A bélés kellett, de kezdtem azt hinni, tévedtek az időjósok. Záporokat ígértek, de Bolognáig semmi. Pótolták. Állítólag még tornádó is volt a térségben. Mi „csak” egy kiadós vihar közepén találtuk magunkat. Volt minden: dörgés, villámlás, ömlő víztömeg. Már itt kezdtem érezni, a Szűz Mária kötényében vagyunk. Még szárazon álltunk meg, tankoltam, bementünk enni arancinit /töltött, sült rizsgolyó/ a grillbe, Bagoly tető alatt maradt. Mire kijöttünk a csattogásra, hat bőrig ázott kolléga próbált úrrá lenni magán, és a helyzeten. Miután megegyeztünk, hogy Itáliában mindig süt a nap, felvette mindenki, amije volt. Nekünk munkavédelmi esőnadrág, kabát + gumikesztyű. Néhány cigi és káromkodás után csendesedett, elindultunk. Mindenki figyelmét felhívom a Bologna-Firenze A1-es pálya nem az M5-ös. Indokoltan van kint jó néhány sebességkorlátozás. Szóval kicsit tököltem a következő 100 km-en. Firenzénél kitisztult, már azon gondolkoztam letérek a Siena – Civitavecchia útra. Onnan is van komp Szicíliába, majdnem Palermóba, Terminibe. A dolog a gondolat szintjén maradt, jobbról lilás-fekete az ég, előttünk csak szürke. Maradunk az eredeti ütemnél, még egy éjszaka az úton. Fölösleges volt tovább húzni, ma már nem érem el a kompot, holnap meg gyalog is. A szállások közül legjobbnak Orvieto tűnt, egy B+B, és 3 hotel egy csomóban. A B+B-hez egy meredek földút vezetett, a ház előtt álló terepjáró nem lehet véletlen, már tele vízmosással az út, ráadásul se kaja, se vino rosso.

Van feelingje a libafos-zöld gumikesztyűnek

Ági még így is csinos, bár fel van háborodva

Lejöttünk a városszéli hotelokhoz, megálltam a középső előtt, letéptem a gyűlölt esőkabátot. A Booking-listám szerinti legjobba benéztem, a recepciós morcos. Mondta az árat, kicsit csodálkoztam. A reklámban nem ennyi. Kérdés: miért a szomszéd, ahol a motor áll, mennyit mondott? Megmutattam a térképemet, az ő hotelje volt a 2-es, a következő a 3 és 4. De semmi gond, megyek, és megkérdezem. Súlyát és korát meghazudtolóan ugrott elő a pult mögül, 15,- Euro mínusz, garázs grátisz. Megnyugtattam, azért nem is akartam fizetni. Szoba, reggeli jó – H. Gialletti. Amihez még hozzá kell szokni, hétvégén egyél otthon! Minden kajalehetőség zárva, étlap kint, ablakon át nézheted a terített asztalokat. A vén bárisnya nem mondta volna, de mivel arról jöttem, emlékeztem valami bárra egy kút mellett, pár száz méterre. Nem bár volt, önkiszolgáló étterem, jó árral, borral, és „azt kérem, meg azt kérem” mutogatós étlappal. Soha rosszabbat.  (466 km)

3.nap (05.06.hétfő)

Még a tűrhető reggeli sem vigasztalt minket, az Ági által gyönyörűen letörölgetett, összehajtogatott esőruhákat megint elő kellett venni. A garázs előnye: legalább a cuccolás nem esőben van. Hol csöpög, hol esik időben mentünk kb. 280 km-t. Megálltunk cigire, kicsit tisztult, fellázadtam: le az esőruhával. Szerencsém volt, több víz nem jött. Nápoly szélén, Autogrillben kajáltunk. A vicces, hogy az eredetileg szicíliai étel – arancini – minden pálya menti büfében jobb volt, még a kompon is, mint a szigeten. Sajnos ott is csak „turistahelyen” kóstoltuk. A pálya nagyon jól táblázott, simán bejutottunk a kikötőbe. Persze az eddigi kb. 875 km-ért leszurkolt 60,- euro díj mellett elvárható. A matricás szlovén szakasz 310 km-én 7,50 volt, ráadásul az 10 napig érvényes. Rettenetes útminőség a kikötőben, de simán meglett a TTT Lines jegyiroda, ahol már igazi délies munkatempó fogadott. A szöszi nem tudott semmit, a vörös már legalább fél órája szórakozott egy kamionossal. Bölcsen kimentem egy cigire, nem tolongtam a két ablak egyikéhez sem. Végre előkerült a főnök, rögtön lett jegy az éjszakai járatra. Kicsit meglepődött a foglalás hiányán, és azon, hogy ma estére kell minden. Ittunk egy kávét egy kb. 200 éves nagyon szép bárban, szerintem az öreg pincér is nyitástól van itt. Keresni akartam egy boltot is, némi ital, víz kell az átkeléshez, de itt minden megoldódott. Kisebb alku után megegyeztem egy „töltött galambbal” (ő volt a tulaj) egy üvegre, szerintem tűrhető áron. Nagy kegyesen elfogadtam az utolsó utáni árát, de grátiszba kértem egy bubis literes vizet is. Átöntésnél én is meglepődtem: nem 7 decis volt, hanem literes a sétálós. Hogy nem vettem észre? Majdnem magyar Metro-s ár. Ráadásul a szomszédos lottózóban még elemet is kaptam Ági fényképezőgépébe, ha már voltam olyan hülye, hogy az összes tartalékelem a vérnyomásmérőbe való. Mire jó egy kikötői csapszék. Szóval szép időben – már nem esett – az indulás előtt két órával behajóztunk. A kikötő tele, kis hajók, kompok, akkora luxushajó, hogy egy kisváros is belefér, de az igazi érdekesség egy amerikai hadihajó. Elhelyezkedtünk, fedélzet, fotózás, némi vacsora: arancini, sör. /322 km/

Castel San Elmo a kikötőből

Giccsparádé: lemenő Nap, felhőben a Vezúv

Még a Castello Nuovo (Anjou-erőd) is eltörpült

Öreg fregatt az US Navy-tól

4.nap (05.07.kedd)

Kicsit laza menetrend, a kb. 1 órás indulási késést szépen tartottuk. Ráadásul a kihajózás is baromi szervezetlen volt. Két órával később kávéztunk a csapszékben, mint vártuk, viszont Ági, mint kávé-szakértő, szerint élete egyik legjobbja volt. Mindegy, ez az egyetlen járat Catániába, így maradok legközelebb az eredeti tervemhez. Amúgy is, a mai nap: pihenő. Jól táblázottan megtaláltam a kinézett szállást: Acireale, Timpa camping. Később is tapasztaltam, sokkal megbízhatóbbak a szigeten, mint a kontinensen. Szinte betű szerint stimmelt minden a reklámmal. Bárkinek ajánlom, 2-4 főig szuper bungik, tűrhető sátorhelyek, gyönyörű környezet. Nagy bolt kb. 4 km-re, bevásárlás 3 napra + közös ünnepünkre. Teljes kipakolás, mosás, könnyű ebéd. Este a helyi, állítólag jó étterembe mentünk. Elsőre szép, de… Nagyképű pincér, semmi nincs abból, ami az étlapon szerepel, csak pizza, az viszont drága. Ráadásul a tök üres étteremben mellénk ültetett egy három gyerekes német családot, ahol éppen a „minden vacak” korszak zajlott a 6-16 éves lányoknál. Pánik- szerűen „haza” is mentünk, sonka, sajt, olajbogyó, vörösbor, pezsgő. Jó az ünnep hideg kajával is. Éljen az elmúlt 32 év, holnap lesz a házassági évfordulónk. (28 km)

Kilátás a bungi teraszáról …

… és a teraszon

5.nap (05.08.szerda)

Végre nem kell csomagolni. Pizsamában, fél kilenckor, isteni kávé, még meleg briós a büfében. Szuper volt, és olcsó: 1,6 euro/fő a reggeli. Mindez a tenger fölé nyúló sziklán, 40 m magasban a víz fölött. Lenyűgöző. Azért a strand kicsit strapás lehet, meredek a csigalépcső.

Mára csak kultúr-program: Taormina. Csontváry biztos nem találkozott annyi rózsaszínű, suhogós szabad idő ruhás buszos turistával. Valahogy borzasztó csalódás volt. Lehet, hogy túl sokat vártunk a színháztól. A parkolás jól szervezett, csak drága, 3 euro/óra. Persze, ha beszámítom az ingyenes buszokat a városközpontig, már nem is veszélyes.

Kötelező színházlátogatás

Bájos összevisszaság

A múzeum belső udvara

Kicsit csellengtünk a városban, aztán kerültünk egyet a környéken. Ági már fatalista módon nézi az út menti szakadékokat, pedig tériszonya van. Sokat gyógyult az Alpok hágóin. Castelmola egy sziklán ágaskodik Taormina fölött. Végre tiszta az idő, gyönyörű a kilátás, csak az Etna szemérmeskedik, a fölső 1 km-e felhőben volt. Okulva a parkolás költség-kíméletlen voltán, meg persze lusta is vagyok, elkerülte a figyelmemet a mindent tiltó táblák sora. Amúgy is, minden kiegészítő duma olaszul van. Leparkoltunk az egyetlen vízszintesnek mondható kis téren, egy csodás öreg kávéháznál: Antico Café San Giorgio.

Az előrehozott kávészünetünk végén megjelent a pincér egy tálca műanyag pohárba töltött kb. 1-1 cent mandulalikőrrel, és mindenkit körbekínált. Nem sértettük meg, nem is volt rossz. Kicsit megcsúsztunk az ebédidővel, de bíztam a turista-helyekbe, ők nem zárnak be kettőkor. Találtunk is a parton egy halvendéglőt, amolyan „csikós-gulás” stílusút, de jó volt, nem is drágán. Később is tapasztaltuk, a drága hely sem a sok pénz, hanem a kis adag miatt drága. Hazafelé beugrottunk a boltba újabb adag papírvékony, isteni sonkáért. Már a vendéglőtől megtett kb. 20 km-en éreztem, nincs rendben a kuplung. A boltnál már akadt a bovden. Váltás nélkül hazavánszorogtam, megnéztem. A szomszédos, nagyon kedves ifjú pár rendesen elképedt. Az eddig csendesnek mondható, pocakos figura kissé artikulátlanul, néhány nemzetközileg is ismert, mintegy 90 dB-es üvöltést hallatott. A bovdenből egy szál tartott. Ha ez elszakad a hegyen… Telefon a Honda Assistance-nek. Még azt is megértő türelemmel fogadták, hogy egy órán belül kétszer újra hívtam őket. Este fél tízkor SMS: a tréler holnap 9.00-kor jön. Hát ez az évforduló nem túl jól sikerült. Ha van alkatrészem, 10 perc alatt megcsinálom. 35 éve, egy vagonrakásokból vett használt 175-ös CZ-nél minden nap szereltem, főleg az árokparton. Mielőtt bárki kioktatna, hogy felelőtlen voltam, a szerelő megsértődik, ha nézem a munkáját. Az út előtti teljes, tüzetes átnézés és szerviz óta gyakorlatilag csak az autópályán mentem. Csak érjek haza….!  (100 km)

Sohasem hittem, hogy mentésre szorul

A hegyi motorozás rémálma

6.nap (05.09.csütörtök)

A mai reggelinél is minden csodás volt, csak hát beteg Bagoly. Fölmentem a recepcióhoz, szólni a gazdának az eseményekről, engedjék be a trélert, de nem volt időm. 08.59-kor megállt a szállító az ajtóban. Gyors felrakás (nem kellett tolni), Catánia, hatalmas mélygarázs, Honda szerviz. Azonnal foglalkoztak vele: eredeti nincs, de ha jó a pótlás is, rögtön megcsinálják. A legtovább az tartott, amíg megtalálták az odavaló bovden-véget. Kaptam egy kemény 10,- eurós számlát, a szállítás ingyen van. Adtam is a szerelőnek egy + ötöst, erre még hozzám vágtak egy másik készletet. Röpült vissza Bagoly Ágihoz, ma bepótoljuk az ünneplést. Alig 2 km-re a parton kis, valamikor halászfalu: Santa Maria la Scala.

A halra várva

A két tintahal a + foghagymával

Ma már a turistákból él a vidék, de azok még nincsenek. Az itt lévő 4 vendéglőből csak egy trattoria működött, de milyen jól. Ági rábökött a jeges tálcán egy kb. 60 dkg-os valamilyen helyi ragadozóhalra, én meg két rendes méretű tintahallal igyekeztem jól lakni. Az öreg mamma már be is öltözött /csak mi voltunk/, lánya mérte meg a halat. Kicsit félve mondta: több, mint 1 kg. Elkápráztattam. Tudom, a hal kb. 60-65, a tinták pedig 20-20 dekásak. Két éve, Görögországban részt vettem egy, a kocsmáros-halátvevő szállásadónk által tartott, borozgatással egybekötött, mintegy másfél órás kurzuson, a halakról. A nevüket akkor sem tanultam meg, főleg görögül, de a súlyukat máig pontosan meg tudom becsülni. Szóval finom volt, sok volt, jól esett. Árban alig volt több, mint a tegnapi kis sneci+1 tintahal. A ház bora kifejezetten jó, száraz fehér. Kicsit csodálkoztak, hogy fér ebbe a kis nőbe ekkora hal, de nem tudták, most pótoltuk az úti gyors kaják okozta ürességet. (21 km)

7.nap (05.10. péntek)

Nem siettünk az indulással, az Etnán hideg van, hátha valamit melegszik. Ez a 4. napunk Acirealeban, a tervezett 3-ba belerondított a javítás. Elmentem a recepcióhoz megtoldani a fizetést. A tulaj örült neki, le is jött hozzánk egy térképpel. Kérdezte a további tervet. Tisztelettel figyelte az utat, de szerintem a városnevek kiejtése nyűgözte le /mennyit gyakoroltam/. Kiszúrta az olasz zászlót is Bagolyon, én mindig megtisztelem a felségjellel az út gazdáját, emiatt még sosem piszkálták a magyart, és a győrit. Mint tengeri nép fia, elismerte jó szándékomat, de az Ő nemzeti érzése verte a mezőnyt. Mivel Ági is ott volt, kicsit pirulva mutatta slicc-gombjait: az olasz /és így a magyar/ nemzeti színek jönnek elő minden pisiléskor. Hát, nem semmi. A térképen a szicíliai campingek jegyzéke volt, az egyikre írt valamit olaszul, azzal, ha odamegyünk, adjuk oda a főnőknek. Megköszöntük, irány az Etna déli oldala. Állítólag szebb, érdekesebb, mint az északi, és Ági nagyon nem ragaszkodott mindkettőhöz. Teljesen összeépült falvak, városkák között kanyarog az út. Már belegondolni is szörnyű, mi van, ha kitör a szállásadójuk. Szép lassan mentünk, sokszor megálltunk, 1500 m-nél például öltözni. A legutóbbi kitörés nyomai mindenhol az út két oldalán. Gondolom vitt mindent, de szépen megcsinálták az utat. Ági rögtön nekiállt lávakövet gyűjteni. Nem baj, most üresek a szütyők, majd a kempingben szelektálok. Kb. 1900 m-en van a fölső parkoló, innen kötélpálya, vagy gyalog. Ha pár száz méter múlva nem lenne felhőben a hegy, a pályát megnéztük volna, de így minek, már a fölső oszlopok sem látszottak.

Hideg van, nincs mese, öltözni kell

A sok lávakő között indul újra az élet

Az Etna oldalán lévő parazitakráterek is lenyűgözőek (kb 2.000 m-en)

Kelet felé jön le az út, itt érdekes, szinte még tanya sincs, nemhogy falu. Valószínű, az eddigi kitörések tanították meg az embereket, hogy hova szabad építkezniük. Legnagyobb meglepetésünkre, a kempingben, a szomszéd srác fényes öltönyben, a leány talpig fehérben rendezgetett egy kazal virágot a kiöltözött figurák között a teraszon. Így már világos, az előző két bulis este leánybúcsú, legénybúcsú volt. A srác dohányzott, adtam neki nászajándékba egy szivart, szív még eleget. Az esküvői kocsi egy eredeti, gyönyörű állapotban lévő, hófehér, muzeális Fiat 500-as volt. A hideg kaját ettük, még maradt is holnapra. Annyira szép a helyi sonka, hogy túlvásároltam magam. /99 km/

8.nap (05.11. szombat)

Minden holmink tiszta, frissen mosott; a reggeli kávé, briós kitűnő. Vettünk a mobil-péktől két lapos, pici kenyeret a szendvicseknek. A kenyér! Első alkalommal azt hittem, valamilyen ízesített, vagy színezett trutyit vettem, de nem! Isteni finom, a helyi búza teljes kiőrléssel adja a sárga színt, és az íze…! Érzékeny búcsú a lassan ébredező nászéjszakásoktól, a büféstől, a főnöktől…. Mindenki nagyon kedves, és főleg önzetlenül segítőkész. Catánián gyorsan átvergődtünk, kezdem felvenni a helyi ritmust. Ági szerint túlzottan is. Valami igaza lehet. Az Etnáról hazafelé robogónak képzeltem Bagolyt, cammogva fordultam szűk helyen, le is tettem a bukócsövet. Irány dél, Siracusa. Ez a tengerpart tele van ipari, főleg vegyi üzemekkel, felmentem a pályára. Ingyenes, de rosszabb a burkolat, mint a fizetősön. A város szélétől rendes dugók, hiába, hétvége. Némi helyi szokást felvéve, Ági hangos rosszallása közepette jó tempóban elértük a belvárost. Ezt a szokását a tapasztalat mindig csökkentette. Megettük az ebédre szánt szendvicseket egy kellemes, árnyékos padon. Kupaktanács: mit nézzünk meg?

Szendvics-ebéd az árnyékban

A „szürakuszai óriás”

A sziget egyik festői széles …

… és keskeny utcája

A kikötői sétány

Ortygia barokk szökőkútja

Döntésünket segítette a taorminai csalódás és három busznyi turista szendvicseinket lenéző tekintete. Megütne a guta, ha újra találkoznánk velük. Tehát kikötő, Ortygia szigete, erőd. Úgy gondoltam most sem veszem igénybe a felkínált parkolási lehetőséget. Megint nem tudtam olvasni, kigurultam a kikötői sétányra. Két csendőr az átlagosnál szúrósabban nézett, de úgy gondoltam, amíg itt parkolnak, elfér a bukó-kabát is Bagolyon. Megnéztük az erődöt, kerültünk egyet a szigeten is /szép a szökőkút/, majd elég pofátlanul megköszöntem a motorőrzést, és megkérdeztem a caltagironei útirányt. A kikötőben. Mit izzadtak szegények, hogy mondjuk egy Győr nagyságú város északi végéből /pl. Révfalu/ elmagyarázzák, hogy kell Zircre menni. Persze a belvároson keresztül. Én már az első sarkon elvesztettem a fonalat, de nem is ez volt a cél. Vigyáztak a lehető legjobb, bár tilos helyen álló cuccos vasra. Ezt a trükköt egész Szicíliában jól lehet alkalmazni. Bármely városban, szinte minden sarkon szerepel, merre van az autópálya. A nyugatra menő SS124-es út alatta megy el. Simán megtaláltam, és elindultunk az utolsó sík 50 kilométerünkre. A déli kávét Palazzoloban ittuk meg. Helyi szokás, vagy szegény, csóró motoros, de isteni kis sütiket is kaptunk mellé. Tiltakozásomra a kislány legyintett, nem számolt semmit, pedig megettük a felét. Feledhető út, egészen Vizzinig. Ott eltévedtem. Amíg Ági a főtér kerámia-lépcsőit fotózta (szerintem is szebb, érdekesebb, mint a híres caltgironei), megkerestem az utat. A hosszú főtér északi oldalán kapualj-szerű, kb. 3 m széles sikátorok nyílnak. Na, az egyik a főút.

A vizzini főtér lépcsőit burkoló csempék

Caltagirone az ősidők óta fazekas, gondolom, jó az agyag a környéken. Itt jöttem rá a szicíliai városépítészet lényegére, amit néhány tengerparti várost kivéve, mindegyik követett. Végy egy Somló-hegy szerű képződményt, tegyél a tetejére egy templomot, vagy várat /esetleg mindkettőt/, hagyd, hogy bárki oda építsen, ahová akar, és az utcákat burkold 40×40-es mészkőlappal. Az eredmény lenyűgöző. Az utcák lejtése 5-20%, akkor is csúszik, ha száraz, szélessége robogóval, és nem autóval mérendő. Egyébként kopottságával együtt is szép, érdekes. Forgalomtechnikailag pedig úgy jellemezhető, hogy bárhonnan jössz, mindig behajtani tilos. Ezt kivételesen betartják. A turista nevű dúvad álljon be a lent található fizetős parkolóba, majd menjen föl gyalog. Azért meg lehet találni, hogy aki szembe jön, hol ment föl. Bármennyire is tilos minden, ahol a robogók mennek, neked is szabad. Sőt. Kiindulva siracusai parkolásomból, nekem többet szabad, csak ne legyél útba senkinek. Megtaláltam a caltagironei főtérig menő utat, ahol egy autók elől nagy, virágos csöbrökkel elzárt területen, a városháza előtt várta meg Bagoly, míg a gazdái tekeregnek, természetesen bukóval, kabáttal a nyergében.

Caltagironeban mindent mázas csempe borít

A turistákat butító kirakatok

Kötelező lépcsőfotózás /nagyon szép, most még virágos is/ után tovább indultunk Piazza Armerinába. Úgy döntöttünk, nincs meleg, menjünk most délután, motorosruhában megnézni az ókori villát. A vasra, és a cuccokra a parkoló pénztárosa ügyelt. Sok csalódás ért már az ókori emlékekkel, de ez hatalmas élmény volt /3400 m2 mozaik/. Jól kitáblázott, könnyen megtalálható a Villa Romana del Casale. Egy sárlavina konzerválta a romokat. Látni kell! Azért érdekes, hogy a google-ben szereplő négy képből kettő pornó. Naná, hogy én is ezeket fotóztam elsőként. Lenyűgöző a több tíz millió darabból összerakott padló. Kicsit sajnáltuk, de a fényviszonyok gyérek, biztos a mozaikot védik az erős sugaraktól. Velünk söpörtek záráskor, annyira belefeledkeztünk. Azért, ha elgondolom, mindez kb. 1700 éves… Hozzáértők szerint görög mesterek munkája. Az itt ábrázolt állatok nem csak a mediterrán vidék tökéletes ismeretét bizonyítják, sok távol-keleti, közép-afrikai jószág is helyet kapott. Mindezt tökéletes arányokkal és színekkel.

A romokhoz vezető út elején láttunk egy hotel-étterem kombinációt, nyitva. Nem kerestünk tovább: jó ár, bagolyfészek, 7.30-kor vacsora. Hotel Mozaici. Kisebb vita alakult garázsügyben, a fickó szerint van, de sörözés, szobafoglalás után, a nő szerint nincs. Fogtam a bukót, menjünk. Kiderült, hogy nem garázs, hanem egy rácsos kapuval elzárt szerviz helyiség. Tökéletes volt, nem tudom a nő /gondolom feleség/ miért akadékoskodott. A valaha jobb napokat látott épület kicsit kopott, kicsit javítandó. A márványfedeles wc tartály például nem működött, de a tulaj megmutatta, ha itt megemeljük, ott meghúzzuk, és itt megnyomjuk, akkor jön a víz. Ági nem érte fel már az első pontot sem, átköltöztünk a szomszéd szobába. Szemük se rebbent, a miénket kiadták egy nicosiai off-roados házaspárnak. Ennyi volt az összes vendég. A vacsora viszont jó volt, nem „turista menü”, azt kértük, amit ők is ettek. (243 km)

9.nap (05.12. vasárnap)

A teraszon reggeliztünk a cigi miatt, amikor kedvenc buszos dúvadjaim húztak a villához. Négy, egymás után. Áldom az eget, meg az eszem, hogy tegnap voltunk ott. A városon keresztül mentünk vissza az ennai útra. A régi része nagyon szép, érdekes, de ennek ára van. Az utcák szinte járhatatlanok normálisan szocializált sofőrnek. Bagoly a szütyőkkel már majdnem autónak számít. Türelmes araszolás, szinte minden centizve. Az átlagosnál hangosabb Vespára figyeltem fel: cikk-cakkban, mint a villám közeledik. A kb. 70 éves /inkább több/, frissen dauerolt hölgy, a frizura miatt bukótlanul, lassítás nélkül kerülgette a kocsikat. Pont előttem egy Puntó balfácánkodott, sehol nem hagyott helyet. Hittem én. A hölgy, mint a Forma 1 célegyenesében, csutkagázzal. Tuti nem volt 1 centi összesen a két kormányvégnél. Mutattam Áginak, még van 10 éve, hogy ezt megtanulja. Aznap kevesebbet hisztizett a szűk helyeken. Erősen kanyargó, néha egynyomú utak, egyre szabdaltabb terep, ez már az igazi Szicília. Nekem nagyon tetszett, de ezzel a véleménnyel egyedül maradtam. Enna, a megyeszékhely, egy ferde, sziklás hegyoldalon épült. Mivel a sziget mértani közepén van, Szicília köldökének nevezik. Az egyetlen város az ókortól kezdve, mely nem a tengerparton épült, de bárki, bármit akart kezdeni a szigettel, birtokolnia kellett. Komoly erőd védte, a szaracénok 20 évig ostromolták, de csak a csatornarendszer és árulás miatt tudták bevenni. Amíg közelítesz a város felé, gyönyörű, de ha bent vagy, már nagyon kopott, minden porlik. Nagyon puha kőből /tufa/ épültek a templomok, házak. Néhány erre is tilos, arra is tilos hely /erőd, katedrális,…/ megnézése után úgy döntöttünk, nem húzzuk, mint a tésztát. Csinálunk a tervi két napból egyet, nem alszunk Agrigentóban, elmegyünk Mazaráig. Ennában meglepően széles belvárosi utca, még Bagoly is elfért a kocsik mellett.

Enna a sziklafal tetején

Sajnos mindene mállik, pusztul

Újabb balfácán, sőt gyanúsan szándékos „csak azért sem mész el” Fiat Unó. Araszoltunk mögötte egy darabig. Elbambult, lehetőség, jobbról előzök. A cammogó sorban egy csendőrautó. Megállok mellette, „hibátlan” olasz nyelven és kiejtéssel megkérdeztem az útirányt Agrigentóba. Nem mintha ez a belvárosban sokat számítana, de szolgálatkészen eligazítottak olaszul. Értelmes tekintetem láttán egész jól elmondták németül, majd mikor végkép eltévedtem a visszakérdezéssel, angolul. Hiába, ők az olasz rendfenntartás színe-virága. Közben álltunk, elöl elfogytak az araszoló kocsik, mögöttünk gyűltek a káromkodók. Teljes csendben, mert ki mer dudálni egy carabinierire. Miután minden autó eltűnt előlünk, úgy éreztem már eleget szivattam a hülye Unóst, megköszöntem a segítséget, kényelmesen elgurultam a körforgalomig, ami a dugót okozta. A keresett SS 640-es mindhárom nyelven meglett. Szinte gyorsforgalmi, lehet nézelődni. Egyik útikönyv ezt a részt nevezte a vad, igazi Szicíliának. Nem sok helyen járt. Arigento, ha lehet még szűkebb, meredekebb, mint eddig bármi. Azért, ahol lehetett, végig gurultunk. Az egyik 20%-os sikátorban „besoroltam” egy Panda mögé. Első-hátsó fék satu, bal láb a földön. Álló kerekeken, bordázott talpú csizmában szép lassan csúsztam előre. Nem koccoltunk, de már csak pár centi volt köztünk, amikor végre elindult. Itt lett elege Áginak, balga fejjel megígértem, több ilyen helyre nem megyünk. A Templomok Völgyére futó pillantást vetettünk, kevés az álló, túl sok a fekvő kőemlék. Meglett a Corleonéba tartó 118-as út, de valahogy kiment alólunk. Mire kiszúrtam, már sokat jöttünk. Maradtunk a 189-esen, ami nagyon jó volt, a lehetőségekhez képest. Ez alatt azt értem, hogy a legelésző zergék által kitűzött út szélessége, burkolata kitűnő. Néha ugyan a Stelvio-ra emlékeztetett, csak jóval közelebb volt a tengerszinthez. Lercaránál van egy átkötés, kb. csak 20 km-t kerültem. A végén még örültem is, tuti spóroltam egy órát, és Ági nem visongott. A 118-as „szelíd” szakaszán mentem az utolsó 40 km-t. Elég rossz burkolat, keskeny, sok, alig javított leszakadás. Hát, nem volt séta. Már bántam az ígéretemet a Nőnek, a „klasszikus” helyi városka, Prizzi miatt. Mint egy sapka, úgy ült a hegyen. Ági hallani sem akart a fölmenetről.

Gyalogosok az úton …

… és kolostor az út mentén

Alagút, kitáruló völgy, maffia-falva. Kötelező pózolás, fotózás a Corleone táblánál. Nekem olyan jól sikerült, hogy belefordultam az árokszéli 3 m-es kaktuszokba. Fenékkel, szitaszerű, nyári nadrágban. Nem tudtam osztozni feleségem felhőtlen örömében, aki elkapta a pillanatot. Aztán abbahagyta a röhögést, ha beletört a vége, neki kell kipiszkálnia a szemöldökcsipesszel. Nem tört bele. Bejártuk az egyébként jellegtelen kisvárost.

A főtéren, az Excelsior bárban ittunk egy pohár vörösbort, próbáltunk félni, nem ment. Kisebb gond az indulásnál, mögém állt egy Astra kombi, önálló parkolósávot nyitott. Talán 5 perces tornával kijött volna Bagoly, de hát itt a „maffiózók között” nem én fogok kitérni. Igazi, helyi sutyerák a sofőr, látja a gondot, de csak beszélget. Odaverettem kétszer Bagolynak, semmi. Angolul megkérdeztem: akar-e egy sportcsíkot? Lehet, hogy nem is értette, de félreállt. Gyorsan elhúztunk, mielőtt baj lett volna a tekintélyrombolásból. Igazi hegyi út az SS 188 C. A hátralévő 90 km-ből 60-at ezen döntögettem. Menfinél elértük az –Ági szerint- normális utat, SS 115. Gyorsforgalmi, pálya hiányában ez köti össze a déli városokat egészen Notoig. Kicsit késő volt, utolsó 15 km-t pályán tudtam le. Mazara de Vallo, a mórok egyik központja volt a szigeten. Mára is maradt egy kis feeling, sok a bevándorló. A tengerparti útra érve beterít a vízpermet az 50 m-re lévő hullámtörésből, erős déli szél. Ez a sirokkó sajnos több napig kitartott. Minden autó 30-al korzózott, végül is vasárnap este volt. Na ja, nekik volt hol aludni. Némi előzgetés után, egy tiszteletkört leszámítva gyorsan meglett egy, a bookingból ismert lehetőség: Hopps Hotel. Kongó üresség, vendég alig.

A hotel is kicsit arab utánzat

A normann vár kapumaradványa este

Mikor a balkon is szóba került, sajnálkozott, abban a szobában nem jó a műhold, csak a Rai 1 van a tévében, de ezért engedett 5 eurót. Magától. Bizakodva kérdeztem: olyan nincs, ahol nem működik a Wi-fi? Sajnos nem volt. Zárt parkoló, de nincs tető, nézzem meg. Hát a fickó régen járt erre. Olyan szuper féltető volt a parkolójukban, hogy 6 kocsinak is elég lett volna. A javasolt kocsmába mentünk, itt sajnos nincs normális trattoria, mindent a turistákért. Este még csavarogtunk, a kasbahban viszont lehetetlen volt fényképezni. (362 km)

A normannok egyik fő erőssége

A nagy időkre emlékező kis várkapu

Kilátás az ericei falakról

10.nap (05.13. hétfő)

Meglepően jó reggeli, egyre randább idő. Már csak az eső hiányzik. A parton mentünk végig, egészen Trapani-ig. Nagyon keskeny, szinte egynyomú szervizút a só lepárlóknak. Trapani valamikor kikötője volt az ókorban a környéket uraló Ericének. Ma megyeszékhely, Erice pedig csak látványosság. Annak viszont első osztályú. Igazából a görög-pun-római-bizánci-mór időkben nem volt túl nagy szerepe, de a normannok nagyon megerősítették a 750 m magas hegyet. Rendes hegyi út a városig, szűk kapu a várfalon, jó kávé a motorral elérhető téren, gyönyörű kilátással. Valami csoda folytán, amíg nézelődtünk, még a Nap is kisütött. Most döntöttük el, a mai szállás a Cefalu melletti kempingben lesz. A palermói pályán mentünk Segestáig, kis útról nehéz megtalálni. „Csak” egy templom, és egy görög színház. Hozzáértők szerint a templom nem teljesen kész, soha nem működött. A valószínűleg Hérának szánt templom nem a legnagyobb a szigeten, de mivel legépebben megmaradt, Szicília jelképe lett.

A jelkép: Héra templom (a valóság szebb)

Ez már Palermo

A csámborgás alatt a bejáratnál „üveggyöngyöt” áruló, csinos boltos nő vigyázott Bagolyra: szerinte ne hagyjuk rajta a holmit, tegyük mellé, leterített egy sátorlapot direkt a kabátnak-bukónak. Hálából vettünk tőle egy hűtő-mágnest. Miután adtunk a kőnézésnek, rövid pályázás után Particinonál átmentünk a 186-os palermoi útra. A lankás környék kicsit bekeményített, Monreále előtt már kifejezetten hegyi jellegű lett. Már bent döntögettem a városban, katedrális sehol. Egyik kanyarban már látszott a tenger és Palermo. Éhségriadó egy bárnál, a szendvicsek kicsit nagyra sikerültek, fele megmaradt. A pultos a kávé mellé megmutatta a keresett templomot, legalábbis a parkoló buszokat. Túljöttünk, valaki kidöntötte az útjelzőt. Kb 1 km vissza, már mindent látni. Nem trükköztem a Bagollyal való fölmenettel, közel volt parkoló. Némi lökdösődés után csináltam egy ösvényt a sok vén /korunkbeli/ dúvad között a fölvezető lépcsőn, ami kb 5 m széles, de hatos oszlopban jönnek rajta, követve a kék, piros, sárga…idegenvezetői esernyőt. Lefelé majd könnyebb lesz utat törni. Mindegy, a dóm egy csoda! Maga az épület –kívülről- a szokásos szicíliai: kicsit kopott, kicsit rendezetlen, de érdekes, szép. Belül igazolja az útikönyvek minden elismerését. A gótika még sehol, szerkezetileg egyszerű, hihetetlen mozaiktömeg. Dióhéjban ez jellemzi a normann épületeket. Ráadásul belecsöppentünk egy carabinieri-esküvőbe. Díszőrség, virágtömeg, és sajnos reflektorok. Az összes fényképet elcseszte az erős ellenfény. Szerintem direkt refiztek a dúvadak miatt. Azért ezek a normannok tudtak valamit. Ültünk a hátsó traktusban, az esküvőt nem zavarva, és csak bámultunk az egyházszakadás idejéből való, inkább keleti stílusú remekműveken. Kicsit furcsa is, hogy totál római katolikus minden, de a külsőség inkább ortodox vonásokat mutat. Na, ennyit az egyháztörténetről.

A Monreáli Dóm „csak úgy, kívülről”

… és belülről, az esküvővel

Lenyűgöző az egész belső tér

A Krisztus-ábrázolás mindenütt elbűvölő

A templom előtti téren ránk köszönt két magyar. Eddig egy szót sem hallottunk magyarul a szlovén matrica-vásárlás óta. Itt dolgoznak, kicsit körülnéznek. A beszélgetésből nem igazán ez derült ki. Sopánkodtak a sziesztázó kocsmák miatt, frissen voltak pirosra sülve, „és a mit dolgoztok?”-ra: átutazóban vagyunk. Szerintem vagy őket keresték valakik, vagy ők kerestek valakit, de akkor minek beszélgetnek hülye motoros turistákkal, vagy hazudjanak egyfélét. A fene érti. Némi lökdösődés után (a dúvad mindig szemből jön), nyeregbe ültünk. Adott szavamhoz híven több szűk utca nincs, kikerültük Palermót. Az Arany Kápolnát majd talán egyszer megnézzük. A pálya gyorsan meglett, kicsit túlzásba is vittem a helyi stílust, de lógott az eső lába. Az eleje ingyenes, pályadíj csak az északnyugati körben (Messina-Catania-Enna-Cefalu) van. Fizettünk is kemény 90 centet. Cefalunál lejöttem a 113-as parti útra, a keresett kemping, név szerint Rais Gerbi, ott volt, ahol jelölték. Kicsit idős, gyűrött tulaj, táskás szemekkel, gyanús autóval. Nagy, fekete Volvo kombi. Ezzel tutira nem tud közlekedni a városokban, nemhogy parkolni. Státusszimbólum. Sebaj, átadtam a térképet, rajta az üzenettel. Néhány mp vizsgálódás, utána széles vigyor. Ha el tudom olvasni, majd lefordítom, mit írt az első kempingesünk. Kifüggesztett szabályzat: a bungi min. 3 napra vehető ki, de szeme sem rebbent az én 2 napos igényemen. Beült a kocsiba, levitte Ágit és az ágyneműt a partra, majd visszajött a törülközőkért is. Addig én kitöltöttem minden papírt egy nagyon csinos, kb. 30-as hölgy segítségével, aki elpirult a hála-kézcsók után. Jé, itt még tudnak a nők pirulni! Sajnos, ma pont zárva az étterem, majd holnap…! Nagyon jó a szállás, 5 felnőtt simán elfér két szobában, külön van a zuhany és a wc. Kicsit körülnéztem, a kis boltban vettem sört a maradék szendvicshez, majd simán bementem a szomszéd bungiba, és legalább 10 mp-ig járt a szám, mire előkerült a holland házaspár a fürdőből és a hálóból. Nem győztem szabadkozni, kezemben a két sörrel. Annyira egyforma volt minden, mint a lakótelepen. Vacsora után ezt meg is beszéltük, majd ráadtam a kabátomat a már reszkető fickóra. Semmilyen vastag ruha nem volt velük, mondván itt mindig meleg van. Repülővel jöttek Amsterdamból, béreltek egy Unót, csillagtúráznak. Most már értem a sok pancser olasz rendszámot. Tapasztalatcsere, térképpel. Rábeszéltek a szinte fölénk magasodó hegyekben lévő nemzeti park körbejárására is. Parco Naturale Regionale delle Madonie.  (272 km)

11.nap (05.14. kedd)

Reggelig begyűjtöttük az összes pokrócot, ku…va hideg volt. Még a főkávés Nő is teát ivott. Sok, és forró. Mára csak ide megyünk a szomszédba, katedrális nézőbe, ráértünk. „Nagymosást tart medve néni,… míg te mosol, licsi-locs, térképet néz Ákoska.”

Kilátás a bungi teraszáról…

…és a medencétől

Amíg Medve Néni mos …

… én még fürdök is

A szomszéd éppen feljött a fürdésből. Kérdeztem, hogy normális-e, de kiderült én nem figyeltem, van medence, nem a tengerben volt. Ági csak elkísért, Ő min 30 fokos vízbe dugja be a lábát. Én sem sokáig lubickoltam, úgy voltam, mint Tutajos a szúnyogokkal, meg a „házdöntéssel”. A tulaj legnagyobb örömére még egy napot maradunk, holnap bemegyünk a Madonie hegységbe. Eddigi megfigyeléseim szerint itt legjobb délben mozogni. A turisták ebédelnek, az olaszok sziesztáznak. Térképen megtaláltam a surranó utat, már a város előtt lementünk a parti útra. Buszparkoló, az első szép kocsma, bocs, étterem, tele a buszok szállítmányával. Ha azt akarod, hogy mindenki halljon, beszélj németül. Ámbár ez egy svájci csoportnál nem jött be, ők nem kiabáltak. A hiányzó reggeli kávét a következőben ittuk meg, délben, itt nem volt senki. Kedves, fiatal pincér, szuper kávé, én ettem hozzá valami helyi búrkiflit. Így felvértezve indultunk neki a –sokak szerint- leg…leg. építészeti remeknek: cefalui normann katedrális. Van útikönyv, amelyik meg sem említi. A Dóm tértől 40 m-re találtunk parkolót, és a falon lévő mozaikon éppen megkoronázott első normann király, Roger védelmére bíztuk Bagolyt, teljes bukó-kabát felszereléssel. A Dóm tér semmi különös, de valahogy pont olyan, pont akkora, hogy a Dóm minden csínja-bínja jól látható legyen.

A csodásan üres kávézó parti terasza

A Cefalut védő erőd a teraszról

Ilyen parkoló őre nem sok motornak van

A Dóm

Örök garanciás mozaik

A normann erőd maradék csipkéi

Eszembe jutott a milánói, én nem szeretem, de a leglelkesebb híve sem vitathatja, hogy a méretei, és a környezete min. nem áll arányban. Na, itt tökéletes. Hatalmas sziklafal egy sikátornyira mellette, a sehonnan sem megközelíthető szikla tetején az erőd maradványai. Szóval gyönyörű. Belső világa a monreálihoz hasonló, ezt jobban körüljártuk, itt nem volt esküvő. Hihetetlenül szépek a mozaikok. Csak azt tudnám, mivel rakták föl a „falburkolatot”, a mai szuper anyagok mellett pár évet bír ki a helyén a wc csempe, ezek meg 800-1700 éves garanciával készültek. A kultúra után adtunk a testnek is, nemzeti eledel: arancini. Sajnos nem a magyar nyelvű étlappal is bíró csehó teraszán, hanem egy modern büfében tettük egy kis szűk utcában /költségtakarékosan/. Hiba volt. Nem volt rossz, de a csalogató táblán szereplő ár köszönőviszonyban sem volt a számlával. Ja, az már elfogyott, ez másik fajta. Csak itt vertek át az egész út során. Bejártuk a város középkori részét, nem nagy, de szép. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a boltok sziesztáznak. Visszafelé is a surranó parti úton mentünk, beültünk a déli kávénkra /délután/, a már ismert teraszra. Akkor vettem észre, hogy ez élelmiszerbolt is. Magyarul, lehet piát is venni, a kempingi bolt kínálata nagyon szegényes. Na, itt kiéltem magam. A whisky választék felért a tallini alkoholiával. Szegény srác nem tudta, hogy én az isztambuli Nagy Bazárban tanultam ki az alku tudományát. A déli borravaló miatt nem dobott ki elsőre, aztán szépen araszoltunk 18,-ról 12,-re. Ezzel messze alámentem a nagy, olcsóbb boltok árának. Visszanyertem az ebéd átverését.

Hangulatos sikátorok tömege

Egy nyelvtani, vagy nyomdahibát sem találtam

Nagyon elégedetten döntögettem vissza a kempingbe. Vacsoráig ellötyögtük az időt /Ági, még mosott egy kicsit, én néztem/. Biztos beszélt telefonon a két kempinges, ha lehet még nagyobb figyelmet kaptunk, mint érkezéskor. A tulaj bekísért az étterembe, odaintette Sergiot, az étteremvezetőt, és átadott neki. Kicsit már terhes is lett, ha csak fölnéztem a tányéromból, vagy Sergio, vagy a két pincér valamelyike rohant. Igaz, nem voltunk sokan. Ági a szokott halát, én a szokott herkentyűt kértem, de tintahal nem volt. Étlap, akkor rák. Megdöbbentem az árakon. Súlyra megy, semmi árkülönbség. Szóval a tintahal baromi drága, a rák pofátlanul olcsó. Javaslom mindenkinek: gamberoni. Ízre hasonlít a scampi-hoz, de legalább háromszor akkora, lehet bele harapni, viszont felébe kerül, mint a horvátoknál. A ház bora kiváló volt, nem is álltunk meg a literig. Éjszakára már eleve feltornyoztuk mind az öt ágy pokróckészletét. /36 km/

12.nap (05.15. szerda)

Majd a guta ütött meg, esőre ébredtünk. Hát így nehéz lesz bebarangolni a Madonie közel 2000 m-es csúcsait kerülgető, 1100-1200 m magas hágóútjait. Holland szomszédunk tegnap szép időt jósolt mára. Így higgyünk az internetnek. Reggeli kávé, kifli, káromkodás. Sergio is vígasztalt a kifli mellé, délre gyönyörű idő lesz. A sebtében terv kb. 150 km volt, de ezt redukáltam a felére. Végre elállt az eső. Első állomás Pollina. A kempingből is jól látható falu egy szikla tetején csücsül, fene tudja milyen magason. Az SP 25-ös út is bőven elférne bármelyik alpesi hágótúrán, de az elágazó, faluhoz vezető út /még száma sincs/ láttán még Talmácsi is csettintene. Lenyűgöző kisváros, állítólag a görög Apollonia helyén épült. Csak gyalog, esetleg kurtított kormányú enduróval járható. Sokat csellengtünk a ferde, néhol lépcsős, szűk utcákon. Az a néhány ember, aki nem sziesztázott, ránk köszönt, beszélgetni akart, érdeklődött. Nagyon kedvesek voltak. Valami hiányérzetem volt egész idő alatt. Amikor a „városkapuhoz”, Bagolyhoz visszataláltunk, és elkezdtünk beöltözni, egy robogó fordult mellém, parkolni. Hát ők hiányoztak. Ez volt az egyetlen lakott hely Szicíliában, ahol nem volt robogó. Megint szitált az eső, de ha már idáig eljöttünk…

A főbejárat…

…fölötte a harangtorony

Pollinai autópálya

Csempe-emlékmű a mórok elleni harcról

Egy egynyomú, zergét próbáló aszfaltcsíkon /ha lehet, sosem megyek ugyanott vissza/ leereszkedtünk a Castelbuono felé. Száma is lett SP 130. Az SS 286-oson /ez már normális út/ beértünk a városba, persze minden tilos. Bevált módszer, hátulról cserkésztem be a várat. Nagyon kusza, meredek, szűk utcák, csak sejtettem az irányt. Pillanatnyi hezitálás, mögöttem egy Uno sofőrje mutatta: előre, és jobbra. Tudta mit akarok. Laza 20%-os emelkedő, éles kanyar, előttem a vár. Története szerint 1316-ban kezdték építeni, 34 évvel a franciák kiűzése után, már spanyol király alatt. Bár stratégiai helyzete jelentős, soha nem vett részt harcokban. Nagyon egyszerű, négyszög alaprajzú, tornyokkal erősített. Írják a hozzáértők, hogy arab, normann és sváb jegyeket tartalmaz. Hát, nagyjából ők voltak a meghatározók az utolsó 500 évben. Mindenesetre, építését követően, az ágyúkorszakban, nem sokat erősítették, modernizálták. Bármelyik tüzérség néhány nap alatt elsöpörte volna már az 1500-as években is. Oldalról és hátulról szinte sík a környezete. Azon ritka erődök egyike Szicíliában, amely normális tüdőkapacitással is megközelíthető.

Az utcák szélességét itt is szűken mérik

A „sohasem harcolt” vár

Megint rosszkor akartunk kávézni, itt még a bárban is szieszta volt. Sebaj, útba esik Cefalu. A 286-os út jó ritmusú kanyarokkal, szinte lankás. Amint beléptem az ismerős kávézó-piavásárló-boltba, a srác már csinálta is a kávét. Annyira odafigyelt, hogy csak egy kanalat adott /Ági nem cukrozza/, pedig most egy busznyi vendég is volt. Díjazom az ilyen vendéglátóst. Kérdeztem, van-e még egy üveg whiskyje. Bólintás, becsomagolva kihozta, és meg sem próbálta az eredeti árat számolni. Ez egy darabig kitart. Este újra elmentünk vacsorázni, amúgy étlap nélkül: csak a szokásost. Láss csodát, szépen megtelt az étterem. Az összes lakóautós úgy döntött, ha egy csóró magyar motoros, a vasfüggöny mögül itt ehet… Még az öt, sátorozó ulmi BMW-s is bejött pizzázni. Sergio csodálkozott is, ekkora tömeg csak főszezonban van. Mondtam neki: mi voltunk, így kell forgalmat csinálni. Komolyan vette, hozott extra fűszeres olajat, frissen sült pizza-kenyeret. Az olajat ugyan Ági halához hozta, de én ettem, mint előételt, szicíliai szokás szerint, csak úgy kenyérrel, tunkolva. Még a pizza-sütő fiú is megnézett, biztos talián őseim vannak. Na, itt éreztem másodszor, van valami ebben a maffia dologban. Megdicsértem az ételt: Don Sergio, ez szuper! Persze jó hangosan. Igazából, ha akarta bárki hallhatta. A túlsó sarokban a pizza-sütő, a konyhaajtóban az egyik pincér, sok tányérral a másik, és a címzett is megmerevedtek, megállt a levegő. Sok idő 4-5 mp. Utána újraindult mindenki, a vendégek nem foglalkoztak az egésszel. A fiúk, lehet máig azon törik a fejüket, ki a fene lehettem én, akit a tulaj így megölelt, fuvarozta Ágit, az ágyneműt, törülközőt, protekció-protekció hátán. Elég későig maradtunk, szomszédjaink már készülődtek szundizni. A whiskyt áttöltés közben majd melléöntöttem. Egy nagyon szép, szenes lábú róka bóklászott az orrom előtt, talán 6-8 m-re. Ováció, jött Ági, a szomszédok.

Holland fotóművész alkotása Gerbiben

Ez a rókát a legkevésbé sem zavarta. Nagyon tapasztalatlan, fiatal jószág volt. Nem tudta: a simabőrűtől félni kell, és nyau nem biztonságos táplálék. René már hozta is a szuper fényképezőgépét, nekünk nem sikerült lekapni, de utólag elküldte a képet. A kempingnek ezen a felén megszámoltan min. 6 felnőtt macska volt /jó nagyok/. Az egyik eddig békésen aludt a korláton, de a róka felébresztette. Néhány fújás és mancsmutogatás után a róka mögött megjelent a másik macska, szintén csúnyákat mondott. Holland barátunk a rókára fogadott, én ellene, bevállaltam az 1:10 arányt. Nem hitt nekem, de amikor nyau megunta a fixírozást, leugrott a korlátról a róka elé. Ez már sok volt a kis vörösnek, elhúzott. Kár, hogy nem volt tét, szívesen ittam volna egy korsó jó holland sört. (72 km)

13.nap (05.16. csütörtök)

Elsőre úgy tűnt jól imádkoztunk, nem esett az eső, de a szél erős volt. Gyors pakolás, már este mindent összekészítettünk. A kávé mellé kapott szál rózsát nem vittük el, Ági elmagyarázta Sergionak, a motorban gyorsan elhervadna, de itt a pulton, egy pohár vízben még sokan örülnek neki. Az időjárás nem indokolta az SS 113-as parti úton való boldogkodást, autópálya, irány a komp. Legelvetemültebb rémálmaimat is túlszárnyalta a sirokkó. Az elején még csak-csak segített a sok 2-3 km-es alagút, a viaduktokon az embermagas szalagkorlát, de Milazzo magasságában minden elmúlt. Eddig is volt 30 km/óra, néha letett csizma, de itt a nyers 120-150 km-es oldalszél lefújt az útról. Néhány tájékoztató tábla jött keresztbe, mint egy frizbi. Szinte fekve, lépésben vánszorogtunk be egy benzinkúthoz. A bukót nem mertem a „szélárnyékban”, a vason hagyni, a sövény fogta volna meg. A teli ablakmosó vödröket tolta a szél, amelyik elakadt, borult, némi futás után a kutas kivette a sövényből. Mutatta, üljünk le nyugodtan, majd szól, ha csendesedik. Riadólánc működött a kutak között. A pálmák teteje a földön, a zászlórúd, üresen! a földön, ez rendben. De hogy egy lámpatest /kandeláber/ is letérdelt, ez azért megzavarta a lelkemet. Kissé reszketeg lábamat megmozgattam, majd csodálkozva néztem a kék villogóval beérkező tűzoltókocsit. Tűz nincs, de a ferde lámpaoszlopot egy drótkötéllel biztosították. Visszahúzni reménytelen volt. Egy kamion már elfért alatta. Az ottani Édász is megjött, áramtalanítottak. Én csak azon imádkoztam, hogy a kút épülete ne menjen be a tengerbe, velünk együtt. A cigit úgy szívtuk, hogy egyiket Ági, csőről gyújt, másikat én, harmadikat a kutas. Két kör után /kb 40 perc/ csendesedett. Szólt a kutas, hogy Messináig „járható” a pálya. Ez a 40 km fölért egy örökkévalósággal. 60-80-al mertem menni, figyelve a völgyeket, ott csak 30-40. Végre beértünk a kikötőbe. Ezt bevésem a kőtábláim közé: Ági ment jegyet venni! Magától! Sokkal többet ért bármilyen nyelven, mint én, de meg nem szólalna. Mire visszaért, már mentünk is be a raktérbe. Össze-vissza ugráltak, integettek a behajózást irányító figurák, néztem, mi a bajuk. Persze, hogy csúszik a nedves műanyag, látom az 5 cm magas síneket, és ha nem ba…ogatna, hanem megmutatná, hova álljak, már itt se lennék. Végre vették, megmutatták.

Mint a majom a köszörűkövön

Nekem ennyi látszott a messinai kikötőből

A baj csak az, hogy semmi kötés. Sebaj, oldaltámasz, rajtamaradok. Egész úton fogtam egy lehegesztett acélláda, talán homoktároló, fogantyúját. Kellett. Néha volt olyan lökés, hogy vitte volna Bagolyt, mint parti végén a piros ász. Ági annak örült, hogy nem reggelizett, én meg annak, hogy bőven volt whiskym. Vagy 10 percet ráhúztunk a menetidőre, de szerencsésen, róka nélkül átértünk. Az idő kifejezetten barátságtalan, csöpögős volt, ezért Cartolanoig /kb 130 km/ maradtam a pályán. Itt távolodik el a tengertől az A 3-as. A régi parti úton /SS 18/ mentünk tovább észak felé. Elkezdtem visszafelé számolni, már nem jutok el Nápolyig egy alvással. Túl sok időt vesztettünk a szél miatt. Kicsit el is fáradtam, most lazítunk. Kivételesen majdnem minden szabályt betartva mentünk, tehát lassan. Valahogy enni sem akaródzott, elég volt a kávé. Majd este. Marina di Fuscaldo előtt, a tengertől kicsit távolabb, a hegyoldalban tábla: Park Hotel. Még mehettünk volna, de… Nem drága, zárt garázs, működő étterem. Még cuccolás előtt leültem egy nagy /0,66-os/ sör mellé, és csak néztem ki a fejemből. Ha a messinai útra, és a kompra gondolok, még a beszámoló írásakor is futkosott a hátamon a hideg. Vacsora szuper, naná, hogy hal és rák. A szakács és a pincér csak a mi kedvünkért jött be, más vendég nem is volt. Úgy látszik leáldozott a hoteloknak, divatosabb lett a B+B, vagy az Agroturismo. /342 km/

14.nap (05.17.péntek)

A reggeli kifejezetten nem olasz, tehát jó, és bőséges. Alighanem ma sem ebédelünk. Az idő igazi motoros barát lett: nem túl meleg, süt a Nap, nincs szél. Utoljára az első szicíliai napjainkban volt ilyen. Az SS 18-on, hol a parton, hol hegyek között tekergünk.

a parton …

… a hegyek között

Több leírásban olvastam erről a szakaszról, nem túloztak. Jó ritmusú, jó minőségű, soha nem unalmas. Marateanál már majdnem elcsábultam a hegyek felé, de egyszer csak haza kell érni. Agropoliig csodás volt, még Ági is elismerte, ennyit megér az a fránya tériszony. Megint túl sokat bámészkodtunk, de ezért jöttünk. Agropoli után megpróbáltam a parton maradni, de sajnos a táblázás ezt nem akarta, kifejezetten ronda, ipari vidéken tekertünk. Azért itt is van előny, mégis ebédeltünk. Igazi, olasz, mindenki ide jön be, modern kajálda. Végigettük a menüt, jó volt, de nem verte szét a mázsát, simán elfért a reggeli után, és alig volt olcsóbb, mint a tegnapi szuper vacsora. Délutánra kicsit szottyos lett az idő, így nem vágok bele a Sorrentoi félsziget további csodáiba. Salernot kikerültem délről, a kikötő felé, kicsit még élvezkedtem a sziklákra ragasztott úton. Alig volt forgalom, „bárhol” meg lehetett állni, a piramisokról nem készült annyi kép, mint amennyit Ági itt csinált. Nem volt értelme tovább húzni, Porticiben úgyis megszállunk. Minoriban több kazal hotel, egyikbe bementem érdeklődni /H: Santa Lucia/. Az ő tábláján szerepelt a fedett parkoló. A recepciós mondta az árat, én a szívemhez kaptam. Javított, de nem eléggé. Előkerült a tulaj, csinos, gyenge 50-es nő. Kézcsók, mosoly, kérdés: itt minden aranyból van? Némi szünet, emberi ár, de ha már belekezdtem… Bagolyfészek? Mosoly, bólintás, grátisz. Rövid töprengés, jó, de két nagy grappa, mint fogadó-ital, most. Az üzlet megköttetett, kézfogás, újabb kézcsók. Még azt is mutogatták, hova menjünk kajálni. Nem bántuk meg, hidegtál, ravelloi vörösborral, tűrhető áron. Egyedül a kenyér nem volt elsőrangú, hiába a szicíliai után… Egy római ásatásra nézett a teraszunk, csendes, szép, kényelmes szoba volt. /260 km/

Egy a sok kis öböl közül

Biztos nem naponta jár bevásárolni

Santa Lucia vacsora közben is vigyázott ránk

A lánc nehezebb, mint a robogó

Ravello központja (kivételesen sík)

15.nap (05.18.szombat)

Érdekes, itt délen jobb a reggeli, mint a gazdag északi városokban. Újra szép az idő, csak kicsit párás, alig látni a szigetek kontúrját. Na, most kiéltem magam, már amennyire egy nem túl gyors cirkálóval lehet /bocsánat Bagoly!/. Nem sok maradt az amalfi parton a majrécsíkból. A ravelloi út időszakosan egyirányúsított, túl sok a külföldi buszsofőr. Ági legnagyobb rémületére követtem a robogókat, nekik tájékoztató jellegű a piros lámpa. A félsziget déli oldalának vitézkötést leíró útjai minden motorosnak nagy élményt jelentenek, nem is ragozom. Sorrentoba a hosszabb úton mentünk, valahol a tengerparton kávéztunk. Kéjes nyugalommal néztem, amikor egy busznyi dúvad bőröndökkel együtt kerülgette Bagolyt a bár előtt, a sofőr nagyon pancser módon állt meg. Itt ettünk először cannolit. Amikor megdicsértem, előjött egy igazán koros hölgy, és ékes olasz nyelven elmagyarázta: ez nem mirelit, ezt ő csinálja minden délelőtt, hogy friss legyen. Újra megdicsértem, erre kihozott valami hasonlót: ezt is kóstoljuk meg. Ez sem volt rossz. Végül valami olyasmit mondott, hogy a sok hülye külföldi nem érzi a különbséget. Kihúztam magam, bár én nem ettem a fagyasztottból. Mogorván távozott, de előtte odaszólt valamit a pultosnak /gondolom az unokája/. Pagare, prego! Jött a számla: két kávé. Holnap is itt a helyünk.

Egymás kölcsönös fotózgatása jó bosszantás – ki a kövér, ki az öreg

Kilátás a félszigetről, kivételesen látható a Vezúv, bár az időkép 5 percenként változik

Sorrento hatalmas csalódás, lakótelepi házak, elég piszkos, de mivel megint felhősödik, nem sokat nézelődtünk. Sem Capri, sem a Vezúv nem igazán látszott, igyekeztem minél gyorsabban eljutni az ókori Heculaneumba. Volt címem is, a romok között nem akartam csizmában bóklászni. Elég gyorsan meglett, H. Ercolano. Kicsit meglepett a barátságos ár. Nagyon bezuhant a vállalkozás, már eladták a jelentős részét, az étterem is megszűnt. Igazi, tömény, nápolyi hangulat: teraszok, mindenhol száradó gatyák, hangos szomszédolás az ablakokból. Gyors átöltözés, sörözés, irány a romok. A hoteltól kemény 100 m-re van a bejárat, császkáltunk egy jót, de valahogy nem fogott meg. 40 éve voltam szüleimmel Pompeiben, amennyire emlékszem, nem igazán érdekelt. Bíztam benne, hogy ez töményebb, és már benőtt a fejem lágya. Valamelyik hiányzott. A portán megkérdeztem az étkezési lehetőséget, ugyanis a sörhöz kapott sós mogyoró kevés volt. Mutatta. Nem messze az utcában volt egy pizzéria-spagettéria. Tanács: ha pizza kell, menjünk be a Garibaldi térre / ez gyakorlatilag Nápoly közepe/, de a pasta itt is ehető. Ági rögtön tiltakozott, sehova, inkább éhen hal. Persze a szűk utcák, és a cikázó robogók. Azért furcsa, hogy a pizza, a történelmi származási helyén, nem jó. A Nő lasagnet, én spagettit kértem. Nagy látványosság lehettünk, pár perc múlva egy köteg öregasszony /korunkbeliek/ jelent meg. Mindegyik kért valami löttyöt, beültek a nem dohányzó részre, és elkezdtek minket kiértékelni. Az egyik még Ági kajáját is leszólta, ami láthatóan nem esett jól a kocsmárosnak. A szokásos kisördög megint belém költözött, adtam nekik témát. A kagylós spagettin sok kék nem nyílt ki, tehát nem jó, de a mennyiség miatt rajta hagyták. Ezt látná az ÁNTSZ. Na, én raktam ide-oda, kerestem „csontos” tányért, stb… Kiszúrták. Volt ám kárpálás. Mindjárt nem az én villa-kezelésemet kritizálták. A ház bora sem vitte át a lécet, viszont ezzel arányban állt az ár is. Kicsit lehetett volna drágább. Egy kis teraszbagó, némi itallal, és esti hallgatózás lefekvés előtt. A filmek nem túloznak, kicsit zajos a közösségi élet. A hihetetlenül széles ágy csalóka volt, pár perc múlva középen találkoztunk. Lejtett befelé. Biztos demográfiai okok miatt. (103 km)

Lehet, hogy az ókori Herculaneum rendezettebb volt mint mai utódja, Ercolano?

Mindenki döntse el maga, de előbb üljön be egy trattoriába a környéken.

16.nap (05.19.vasárnap)

A körülményekhez képest tűrhető reggeli, tiszta idő. Bagoly fedetten, bár nem mindenki elől elzártan aludt, de nem pakoltam ki. Akinek kell, vigye a koszos gatyámat. Nápolyt mindenképpen ki akartam kerülni: A 3, A 1-es pálya. Gyenge 100 km unalom után, Cassinonál jöttem le. Már az oda úton is megcsodáltuk a kolostort a távolból, igaz, akkor az esőn keresztül. Laza újgyakorlat a bejáratig. „Itt csak nem cserél gazdát semmink!” felkiáltással mindent rajta hagytunk. Az amerikai bombázás földig rombolta a másodikban, de gyönyörűen újjáépítették. Bejártuk, amit lehetett, megnéztük a túlsó dombon a lengyel légió hősi temetőjét, és sajnáltuk azt a néhány embert, aki biciklivel, sőt gyalog most ért föl ide, de 12.30-tól 15.00-ig zárva. Szieszta. Keresztényi lelkek, én fölrobbantam volna.

Az Úrra bíztuk Bagoly őrzését…

…de reméltük, hogy a felújított szentek is ki-kinéznek

A belső udvar

A lengyel hősi temető

Búcsú Monte Cassinotól

A L-M barátság az olasz kocsmában is barátság

Csendes döntögetés a városig, most nem szabad eltévedni. Amitől minden útikönyv óv: turista menü. Mindegy, megláttunk két csatahajót /Honda Gold Wind/ lengyel zászlóval, megálltunk, ha másra nem, egy kézfogásra, cigire. Örültünk egymásnak mind a hatan, de visszanyomtuk a székre a csapatot, kihűl az ebédjük. A fiúk tányérján egy fél disznó vigyorgott, ez a turista menü. Ezt nem hagyjuk ki. Szokásos első: spagetti, második: szép szelet comb + két db oldalas, főtt-sült krumpli, saláta. Majdnem, mint itthon. Búcsúzkodás, közös kép, címcsere. Nem tudom, mikor megyek legközelebb Varsóba, de Isten útjai…. Megkerestük a sorai utat, amelyik nem a pályát kerülgeti. SS 509, SS 82, SR 578, SP 3-as; Sora, Avezzano, Rieti, Terni útvonal. Nagyon vegyes minőség, van közte gyorsforgalmi, normál, és Ági-riogató is. Az utóbbiak főleg az útépítések miatti terelések voltak. Egy ilyen út mentén lévő kis falu bárjában álltunk meg kávézni. Állítom, itt még sosem járt külföldi, főleg nem motorral. Néztek is rendesen, még a két, vasárnap délutáni sakkozó is függőre adta a játszmát. Nagyot köszöntünk érkezéskor, távozáskor, ők is, jó volt a kávé, mindenki elégedett. Érdekes, a turisták által szűzen hagyott helyeken 0,8-1,0 euro a fekete arany, a minőségtől függetlenül, a megszállt helyeken 1,5-3,0. Terninél kis kupaktanács, ha már itt vagyunk, ugorjunk be Assisibe, a földrengés óta nem voltunk itt. Perugia vagy Spoleto. Ági a perugiai útra szavazott, mégis csak az E 45-ös. Jól táblázott, nem kellett keresgetni semmit. Hazafelé már puhul az ember, későre jár, öreg vagyok, stb… Alig gondoltam erre, nagy hotelreklám. Amúgy sem akartam a nagyvárosban szállást keresni, már túlmentem volna Assisin. Deruta, alig 20 km-rel Perugia előtt, Hotel Melody. Igazi tranzitszálló. Nem túl olcsó, de jó a bagolyfészek. Sajnos a pizzéria és az étterem nem működik, de a cassinoi ebéd után elég lesz vacsorára egy-két pohár bor is. /390 km/

A Szent Ferenc Bazilika szerintem az olasz reneszánsz egyik csúcsa (persze ízlés dolga)

17.nap (05.20.hétfő)

Volt pár szállóvendég rajtunk kívül is, ennek megfelelt, és kifejezetten jó volt a reggeli. Az első táblánál letértem Assisi felé. Szokásos módon közelítettem a kérdéshez, és a templomhoz. Bazilika San Francesco, via Frate Elia. Bagoly türelmesen várt a wc tábla mellett, kicsit körülnéztünk. Nagyon jó munkát végeztek az építők, és a restaurátorok. A városban a hatalmas felhők, és a „mindent a turistákért” miatt nem időztünk. Kis keresgélés után jó tempóban húztam Citta Castello felé. Még egy betervezett kísértés: San Marino. Sarsina-ig akartam a főúton maradni, de egy hívogató tábla már előbb letérített /nem tudom, hol/. A carabinierik magyarázták, kövessem a Rimini táblát. Eső nélkül, motoros szempontból gyönyörű út, de vizesen /vagy föntről, vagy lentről/ nem az igazi. Próbáltam élvezni a száraz szakaszokat, de az esőruha fölvételének réme mindig elvette a kedvem. Aztán hirtelen előttünk a hegyen épült ősi köztársaság, sajnos felhőben. Az itteni kőszállító kamionokban valami rettenetes motor lehet, kényelmesen követtem egyet fölfelé, nem cammogott. Előzni istenkísértés. Azért a szél néha segített, mire felértünk, legalább kelet felé ellátni. Gyönyörű, napsütötte kék tenger az Adria, a randa szottyos csak nyugatra látszik.

Bagolyra mindig vigyázott a hatóság

A Monte Titanon, az állandó, viharos szél ellen, minden cserép nagy kővel leterhelve

Kis tekergés a „fővárosban”, Bagoly megint egy zsandár mellett parkolt, tilosban. A trükk itt a közös fotózás volt, de a közeg legnagyobb sajnálatára ezt tiltja a szabályzat. Nem baj, amúgy sem vagyok szép látvány. A kezdődő eső sürgetett, hiába puding vagyok. Egy parkolón mentünk keresztül, nagy lengyel csapat várakozó vasai mellett. Valaki optimista volt, a mocinál hagyta a csizmáját. Szerintem tutira állt volna benne a víz, mire előkerültek. Ági meg akarta fordítani, de nem volt hova tenni, legalább elfektette. Mikor kiértünk a felhő alól, megálltunk egy kávéra, de az időjárás védte egészségünket, a második cigire már nem volt idő.

Újra eső. Mérgemben tényleg durván mentem, kétszer is leért a lábtartóm. Végre sík úton áztunk. Gyorsan jött, gyorsan ment. 10 perc alatt mindenünk száraz. Tettem érte, húztam, ahogy lehetett.

A parti úton elkezdtünk szállást keresni, ami itt nem hotel, az vendéglő. 22-ből (számoltam!) egy volt nyitva, és marha drágán, kegyet gyakorolva „befogadott”. Bagoly az utcán, esetleg az udvarban, a parkolót nem nyitja ki. Kaja nincs a környéken sem. Udvarias ember lévén csak magamban küldtem el oda… Grazie, indulok. Perché? Hol fogok aludni? Hát itt nem. Az utca végéről visszanéztem, még mindig ott állt. Mérgemben ráálltam a záróvonalra, kamion jobbról-balról. Nem is értem, ilyen széles út miért csak kétnyomú, miért tilos előzni, és miért csak 70 km/h. Biztos sok ilyen táblájuk maradt, hát kirakták. Úgy 110-el tereltem a vasat, kék villogó. Na, most fizetünk. Frászt, az egyik szerencsétlen 40 tonnás túllépte a 85-öt, a sünök rögtön kivették. Én nem érdekeltem őket. Kicsit azért visszavettem, hál Istennek.

Ravenna előtt, kb. 20 km-rel Cervia, Motel Christophorus, vörösen villogó „aperto” tábla. Satu, minimum cigi szünet. Egy kocsi sem állt előtte, de hátha. Nyert. Nem a Hilton, de tiszta, van mélygarázs, és szemtelenül olcsó. Még két üveg ásványvizet is a kezünkbe nyomott a tulaj. Majd Ági megissza. A „mangiare?” kérdésre: 4 km-re, egy kútnál önkiszolgáló étterem, de a nyitva tartást elértette a fiú. Odamentünk, nyitva volt, szendvics rendben, de meleg kaja csak 7 órától. Sebaj, addig belefér egy ital. Megérte a dupla oda-vissza. Ági, meglátva a szelet húst, rögtön lemondott a halról. Ekkora adagot még soha nem kaptunk. Gyönyörű, sovány, egybesült disznócomb, kicsontozva, formázva, összekötve, kb 25 cm átmérővel, saláta, krumpli… Azt hittem, életlen a 20 év körüli szakács kése, /a szelet kb 1,5 cm vastag volt/, de nem, mert a később mellénk ülő szomszédé fél centis sem volt. Visz az a kés, mint a borotva. Adag-adag. Jó ez a motorosruha. Aki arra jár, ne hagyja ki /SS 16, Cervia/. Ági pihegve tért nyugovóra /egészen meghízott/, majd odébb görgetem. Szimpatikus volt a bice-bóca tulaj, sok festett és ragasztott képet, dísztárgyat csinált abból, amit a tenger partra vetett. Jó kis kiállítást rakott össze. Hálából elmutogattam neki, csináljon egy biker point táblát, fedett garázs-piktogrammal. Kb. 30 vas fér el, tuti helyen, gőze sem volt az egészről.  (280 km)

18.nap (05.21.kedd)

Most már tényleg haza! Indulás előtt megcsodáltunk néhány üregi nyulat. Állítólag hatan laknak a kertben. Sajnálkoztam, ha tegnap látjuk, és van fűszere, ő is jóllakott volna. Szinte sírt: ezek az ő unokái! Bocs. Majd jövőre az ük-ük unokák létszámát megnézném. Gyors menet Mestréig, egy kávészünettel. Ott nem keresgettem a táblákat, pályalovaglás Udine északig. Nagyon jó az SS 13-as, innentől már alig van lassító lakott rész. Gemonánál megittuk az utolsó olasz kávét. Amikor kiléptem a bárból /a második cigi mindig sétálva/, azt hittem lefagy a családi ékszer, pedig csak gyalogos volt a menetszél. Az Alpi Carnie kétezresei felől jeges szél. Azért sem veszem elő a bélést, kemény tökű /főleg ha megfagy/ magyar legény vagyok. Már „csak” 150 km a sárga panzió. Néhány hatalmas zuhét úsztunk meg, az út mentén, sok helyen még hömpölygött a víz.

Az egyik rózsavölgyi körforgalom

Itt még soha nem állt egyedül Bagoly

A határ előtt cigi szünetet tartottunk fagyási sérüléseink kezelésére. Virágzó orgonabokor (május utolsó dekádjában!) mellett inkább osztrák, mint olasz kocsma. Legjobban a hideg bor melegít, ittunk 1-1 dl-t. Jó érzékkel kértem keveset, olcsó volt, de nem is ért többet. Néhány guggolás után újraindult a vér a lábamban. A kocsmárosné, arany virág, úgy be volt öltözve, hogy a medve nyithatna egy bála-butikot. Úgy látszik, nem én vagyok a puding. A nyári, szita-szerű nadrág nem ide való, legalábbis nem most. Ági a vastag (de bélés nélküli!) nadrágban zokszó nélkül bírta. Hiába, öreg motoros. Aztán, egyszer csak az SS 13-as 83-as lett, és kb. 5 fokkal melegedett az idő. Soha nem hittem volna, hogy az osztrák hegyek között jobb az idő, mint a Pó síkság északi peremén. Úgy voltunk, mint a gyerek karácsonykor: már csak 75 km van hátra. A 83-asról rá a 85-ösre, Rosental. Már csak 50 km. Amint befordultam a wildensteini panzió parkolójába, tudtam, hogy baj van, nincs egy autó sem. Ági még nem, lepattant a vasról, körülnézett, nagy csend. Ő még futott egy kört, de én már láttam a táblát: tegnap, és ma zárva. Ennyit a pisilés-sörözés-vacsora-alvás programról. Ez az övé volt, nálam az első pont kimaradt. Újratervezés. Együnk valahol, de azonnal, mert ha éhes vagyok, nem jó a környékemen lenni, aludni majd találunk helyet. Nem kellett keresni, ezen a részen sok kocsma van. Irány a hazaút. Már a 82-es úton totyogtunk, balról tábla, terasz, ernyők, parkoló autók. Utólag rákeresve: Gasthaus Rose. Szép szál, szőrös labanc a mindenes. „Kérek egy pohár vizet, mert olyan éhes vagyok, hogy azt sem tudom, hol alszom az éjjel”. Nagy vigyor, fél liter bor, étlap, telefon. Mire eldöntöttük, mitől nem halunk éhen, lebeszélte a szállást is. Számolócédulán a frissen rajzolt térkép, kb. 3 km-re: Gasthof Pension Wallerwirt. Főúri vacsora, tűrhető bor. A szálláson már vártak minket, fedél Bagolynak, korrekt ár, jó szoba. A terasz bútorozva, esti távolba nézés, szivar, whisky. Azt leszámítva, hogy a szomszéd egy borjút nem engedett be az istállóba /amit az érthetően nehezményezett/, teljes csend, nyugalom. Engem nem is a néha elbődülő múúú zavart, hanem Ági hosszan tartó rinyálása a fiatal állat sanyarú sorsa miatt. Azt várta, hogy én intézzem el a borjú bejutását. Csak akkor hagyta abba, amikor a válás is szóba került. Amúgy teljesen igaza volt, a hülyeségei miatt szeretem, csak néha nem ismer mértéket. Végül a gazda előjött, borjú be, csend, Áginál béke.  (482 km)

19.nap (05.22.szerda)

Szuper idő, kitűnő reggeli, és vár a magyar kaja, saját ágyikó. Biztos hülyén hangzik, de már honvágyunk volt. Ráfordultam a 81-esre, véget ért Rózsavölgy, kellemes séta Lavamündig. Utána, a 69-es, mintegy levezető torna a feldbachi elágazásig.

Az egyik rózsavölgyi körforgalom

Itt még soha nem állt egyedül Bagoly

Alig kezdtük meg az emelkedést /15%-os/, egy motoros zsandár úgy ment el mellettünk, mintha állnánk. Én akarva-akaratlanul betartottam a 70-es táblát (ennyit bírt Bagoly, 450 kg) ez a spéci BMW nagyon lealázott. Kötelező cigi szünet a büfénél, szezonon kívül zárva volt. Ott vigyorgott a zsandár, talpig bőrben, mind a két méteres magasságával. Nem hagyhattam, hogy így lenézze Bagolyt. Megdicsértem a bömöst, gratuláltam irigyelt munkájához (munka=hobbi), aztán mikor már fülig ért a szája, felelősségre vontam a sebesség miatt, miért megy 110-el a 70-es táblánál? Éles válasz, ő rendőr. Megnyugtattam, ez látszik is a vason is, rajta is, de pont ezért kéne példát mutatnia, nem villogott, nem szirénázott. Isten bizony összement 10 centit. Nem állt bosszút, nem szórakozott velünk, elment. Már szinte unalomig ismerem ezt az utat, de jó menni rajta. Gamlitz térségében vannak kedvenc völgyeim, itt miden iható megterem: szőlő, komló, árpa, búza, kukorica. Egy kis parkolóban, lehet, hogy buszmegálló, egy nyeregponton, egyszerre látható minden, az alkoholisták álma. Sajnos az egész utat beárnyékoló időjárás megint szórakozik, terven felüli megállók, esik. Szerencsére csak foltokban. Előrehozott kávészünetünk üde színfoltja egy szőke pincérlány. Hallva a magyar szót, beszólt a konyhába, kihívott egy Balázs névre hallgató fiatal srácot, amíg dumáltunk, beállt a helyére. Na, ez a szomszéd Burgenlandban nem hiszem, hogy gyakori. Kint van már a H betű, de megállok tankolni. 20 km-re a határtól nagyon rákezdett. Jól nevelt birka kérdése: hol lehet itt cigizni? Csodálkozás, kedélyes mosoly: ott. Bent az épületben, falnyílás /nincs ajtó sem/, fotelek, asztalok, székek, és egy kávéautomata. Nikotintól kicsit sárgás falak, tucatnyi szellőző. Egyébként egy deka füst nem volt, még akkor sem, amikor a harmadikat szívtuk. Így is lehetne. Végre elállt, meg sem álltam fix támpontomig: Csákánydoroszló, Kati kocsmája. Babgulyás nekem, szalonnás csirke Áginak. Szerintem már felteszik, ha meghallják Bagolyt. Most sem csalódtunk. Hála az égnek, több vizes élményünk már nem volt hazáig. A sok megálló miatt kicsit később érkeztünk, mint vártam, de ez a biztonsági őrség /komondor/ örömét nem csökkentette. Egész este kiabált, minden szőrös kollégának elmesélte, megjött a gazda. Hát … nem kellett ringatni egyikünket sem. Szegény Bagoly úgy nézett ki, mint aki a második világháború minden frontját egyszerre járta be. Majd letakarítom, … domani … (396 km)

Epilógus:

11 éve kezdtem újra a motorozást, azóta gurultam 110 000 km-t, főleg utassal. Az elmúlt két év alatt ez volt az ötödik nagy utunk, durván 20 ezer km, talán már lehet véleményem. Szerintem hiba volt nyeregben végigmenni. Igaza van annak, aki azt mondja, ha a tengerben akarsz fürödni, nem kell odáig is úszni. Ha a megtett 4883 km-ből a Nápolyig oda-vissza 2800-at kiveszem, szép, kényelmes, jó kis túra. Pár szállásdíj is megúszható. Még az is lehet, hogy Ági nem sokallt volna be a szűk utcákon. Drágább az útdíj, nyilván nem ingyen parkol a kocsi, meg a tréler kb. 10 napig, de már mindent láttunk régebben Rómáig. Ezért is húztunk el könnyű szívvel minden szép hely mellett /azért Sienát sajnálom/. Ez az öregség előnye. Megvan a „hátamon házam, keblemen kenyerem” romantikája, én is ezt vallom, de bizonyos km korlátok között. Egyenlegben a fene számol utána. Ha jobb az idő, lehet, hogy másképp gondolnék az egészre. Sok a lehet. Az utakról: van szuper, és van sz..r, közte minden. Az átlag sokkal jobb, mint nálunk. Az útdíj horror-ár, de ki lehet kerülni. Már nem divatos a hotel, rengeteg a szabad 3 csillagos, általában olcsóbb, mint a menő, de nem jobb egyéb. A szicíliai kempingek bungalói nagyon jók, bár csak kettőről van személyes tapasztalatom. Enni, árban, minőségben nagyon széles a skála. Nem javaslom az itthoni rákészülést /konzerv/, jobb a helyi szendvics, előtted csinálják, szuper anyagból. Persze nem a gyári, a shopban! Ha találsz helyi trattoriát, ahol az olasz kamionos eszik a turisták helyett, ott a helyed, nem fogsz csalódni. Amit nem lehet megszokni, az a pénzbedobós tankolás – kis tankkal. Képtelenség szervezni magad, ha vagy 10,- vagy 15,- vagy 20,-euróért tankolhatsz. Ha leérne mindkét lábam a vasról, ha nem nyomnám el a tankot a hasammal, biztos vennék egy 100 lovas túra-bömöst. Így marad a 43 le, 12 l-es tank, meg az odafigyelés. Remélem, Bagoly nem tud olvasni, ha mégis, ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben. Néha látom a fenekét a gyors, „mindenek fölötti-elötti” vasaknak, de Ő a társam, sok közös kalandot megértünk együtt, semmiért nem cserélném le. Ja, és a Nőt sem. Házasságunk második évében könnyű szívvel szállt át a CZ-ről a Trabantba, nem hittem volna, hogy ilyen élemedett korban, ilyen /majdnem/ tökéletes útitárs lesz. Hátha még motorozni is tudna!

Epilógus 2:

Ez itt Ági véleménye, semmi közöm hozzá, de 32 év házasság után, ha nem is osztom, úgysem merem vitatni. „Senkit sem akarok elrémíteni, de a Stelvio hágó egy konszolidált séta a szicíliai városokhoz képest. Tériszonyommal együtt már bejártam szinte minden hágót az Alpokban, utasként. Sőt, volt nekem sokkal félelmetesebb út is Albániában, Görögországban. Ott vártam, tudtam mi jön. Itt nem. Mindenki gondosan elhallgatja /az útikönyvek is/ a terepviszonyokat, semmi a városi, 20%-os lejtő-emelkedő tapasztalatról. Szerintem, ha valaki nem itt születik, képtelenség megszokni. Miért nem lehet ezekről is olvasni? Talán nem ijedne meg egy nyugdíjas motoros az első faluban, csak simán félne. Lehet, hogy még senki nem járt erre, csak mondja? Nagyon tetszett egész Szicília, még az időjárás sem tudta elvenni a kedvem /leszámítva az őrült szélvihart/, szép, érdekes út volt, kifejezetten élveztem, csak akkor fogtam szorosabban az ülést, amikor lakott területre értünk, de akkor néha borzasztóan féltem”. Eddig az idézet, de nem vennék rá mérget, hogy egy év múlva is hisztizik hasonló helyzetben. Élénken emlékszem a „Hun-völgyre” Svájcban /Val de Anniviers/. Elsőre kiborult, visszafelé már jobban bírta, rá egy évre, harmadjára, simán tudomásul vette. Lehet, hogy mire 70 éves lesz, Ő is úgy megy a robogóval, mint a piazza armerinai hölgy a fodrásztól.

Ami kimaradt:

Nem vettünk páncélos lovagot Taorminában

Nem ettünk nyúlpaprikást Cerviában

A whiskyn kívül mást nem kértem a tulajdonos hölgytől a nápolyi kikötői kávézóban

Nem vertek meg a kocsmában, amikor elzavartam az utamban parkoló autót

Itt semmit nem szabálytalankodtam

Nem szorultam be Pollinában

Nem kaptam szerződést Taorminában

Nem vettünk másik motort

…és még sok minden mást sem csináltunk, tettünk, adtunk, vettünk… de így is jó volt.

Miséth Ákos, 2013. augusztus