Reggel 9-kor találkozunk Érden. Tamás és Péter tegnap még azt mondták, hogy jönnek, de ma reggel lemondták mind a ketten. Kérdés, hogy hová menjünk. Így kettesben elég rugalmasak és gyorsak vagyunk még a nem túl fürge túraendúrókkal is, ezért aztán bedobom, hogy esetleg megnézhetnénk Szepes várát, amiről már sokat hallottam, de valahogy még mindig elkerültem. Az ötletben az is benne van, hogy így endúróval most járnék először Szlovákiában, és biztosan másképp látnám az országot, ha kevésbé izgatna az utak sokszor megviselt állapota. 

 Szombaton fogtam egy körzőt és leszúrtam budapasten. Kinyitottam 200 kilométerre és az így kapott kör majdnem keresztülment Poprádon és Lőcsén (Levoca). Szepesváralja (Spisské Podhradie) Lőcsétől mindössze hat kilométerre van kelet felé. Légvonalban tehát nincs messzebb, mint Nyíregyháza, Nagykanizsa, vagy Schwechat, azzal azonban számolnunk kell, hogy az átkelés az Alacsony Tátrán kevésbé fog a nyílegyeneshez hasonlítani, ezért érdemes lesz rászámolni még egy 100 kilométer kanyargást, de valahol a neten láttam egy fényképet erről a grandiózus romról és azt gondolom, hogy talán megéri.

Zoli is benne van. A terv az, hogy az M3-mason kimegyünk a 2/a-ra, letérünk Balassagyarmat felé és a Nagykürtös (Vel’ky Krtís), Losonc (Lucenec) Poltár, Nyustya (Hnústa), Tiszolc (Tisovec) útvonalon megyünk fel Poprádnak.

Laza forgalom mellett egy óra alatt jutunk fel Balassagyarmatra. A határállomás szocreál épületében alig lézengenek emberek. A létesítmény napjai meg vannak számlálva, látszik, hogy a kutya sem törődik vele. Itt egy év múlva már megállás nélkül mehetünk tovább. A pénzváltó nyitva van ilyenkor vasárnap is. Zoli vált 10 ezer forintot, én csak 5 ezret. Nem maradunk soká.

A szlovák oldalon már ismerősként köszön az 527-es út, amelyen pik-pak Nagykürtösre érünk. Az útjelzéseket kedevlem Szlovákiában. Nagyok, mutatják az út számozását és azt is, hogy hány kilométerre van az a hely, ami felé mehetek. A 75-ösön tartunk tovább Losonc (Lucenec) felé. Losonc előtt balra feltűnik Gács vára (Zámok Halič).  Ha most vetnék egy pillantást az egyébként igencsak gyűrött és sajnos elég sötét alapszínű térképemre, akkor látnám, hogy Gácson (Halič) keresztül kerülő nélkül jutnék el a Poltár felé vezető útra, én azonban csak a fényképezőgéppel vagyok elfoglalva. Így történik aztán, hogy bemegyek Losoncra és ugyanott tévedek el, ahol azt már egyszer korábban is tettem. A Poltárra vezető 595-ös út már az alsóbbrendű utak egyike. A vasút mellett szalad, amit többször keresztezünk.

Poltár előtt van egy Slovnaft kút az útelágazásnál Kokava felé. Itt állunk meg tankolni, bevásárolunk egy-két térképet és bekapunk egy szendvicset. A benzinkutas néni, aki töri a magyart, megmutatja nekünk hol van a Szepesi vár. Spisské Podhradie – ezt kell megjegyezni. “Gyekujem Peknye.”

Klenóc, vagyis Klenovec – ahol legutóbb nyelvoktatásban részesültem a helyiektől, amikor a búcsú volt – ismerősen köszön rám. Azután Tiszolc jön (Tisovec) amely a rettenetes hegyről ismerszik meg, amit félig már belehordtak a cementgyárba. A hegy már a Murányi Nemzeti Park (Národny Park Muránska Planina) határán magasodik, de a parkból ezt a területet egy elegáns mozdulattal kinyesték.

Az 531-es úton haladunk tovább északkelet felé. Balra tőlünk a nemzeti park, amelynek az országút a délkeleti határa. A fákon még nincs lomb, de a természet már ébredezik körülöttünk. Magam elé veszem a fényképezőgépet és időnként csak úgy találomra elsütöm, mert nagyon tetszik a táj (kapott is egy zöld csíkot az út a Marco Polotól). Zoli szerint ki kéne találni a balkezes fényképezőgépet motorosoknak menet közbeni fényképezéshez. Rákerestem a guglin, de ilyet még nem árulnak, pedig mekkora siker lenne.   

A nemzeti parkot elhagyva Vereskőnél (Cervena Skála) jobbra tartunk Poprád felé. A hegyek özött haladunk, utunkat sok helyen még hófoltok szegélyezik. Balra most már az Alacsony Tátra Nemzeti Park látszik és az 1946 méter magas Király-hegy (Kralova Hol’a) tetején egy kilátóval, vagy inkább átjátszóállomással. Zoli kiszúrja magának a kilátót és fel akar menni rá, de a térképen nem látok oda vezető utat. Nem is csoda, mert Garamfő (Telgárt) felől keresem, holott  még Vereskőnél Breznóbánya (Brezno) felé kellett volna menni, ott van az elágazás, ami a hegyre visz. Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Garamfő (Telgárt) felől is vezet egy út a hegynek, távolról csak fehér csíknak látszik, ami felfelé kígyózik. Kétszer is zsákutcába tévedünk, mire megtaláljuk. Először egy patakmederben kötök ki, másodszor egy zsákutcában a cigánysoron. Nagy felfordulást okozunk, ritkán tévedhetnek ide motorosok. A hegyre vezető utat egy másik cigánysoron keresztül közelítjük meg végül, nem kissebb népünnepélyt kavarva, mint az imént.

A földutat egy darabig vastagon felszórták murvával. Egy dombtetőre érünk, körülöttünk kis lila virágok sokasága nyiladozik. Innen már csak földút vezet tovább, ráadásul fák között.  Olvadás van, feltételezhetően sáros. Inkább visszafordulunk és a rőzsegyűjtő romák hangos karavánja mellett óvatosan visszaaraszolunk a völgybe, aztán megint az aszfaltra. Zoli szerint nagyon soka roma szlovákiában, pedig a hivatalos 2001-es népszámlálási statisztikák szerint mindössze a lakosság 1,7%-a vallja magát romának, 85.8% szlovák, 9.7% magyar, 1% ukrán és 1.8% valami más (CIA). Más helyi források szerint a roma lakosság ténylegesen 5.6%-ot tesz ki (Wikipedia). Nálunk 2,1% vallja magát romának (190,000 ember 2001-ben), de a roma szervezetek szerint ez a szám inkább 450 és 600 ezer között van és a jelenlegi demográfiai trendek szerint számuk erős aránybeli növekedést mutat.

A garamfői dombon elhatároztuk, hogy Igló (Spisská Nová Ves) felé, a Szlovák Paradicsomon (Slovensky Raj) keresztül megyünk tovább az 535-ösön. Nyugatról elhaladunk a Dobsinai jégbarlang előtt, köszönök a régi ismerős étteremnek az út bal oldalán. Utoljára még chopperrel jártam erre. Nem sokkal a jégbarlang előtt az út jobb oldalán elhúztunk egy western falu hangulatú épületegyüttes mellett. Azt gondolom ott is étterem lesz, vagy már van is. Egész újnak tűnik.

A barlang ilyenkor zárva van. Május 15-től szeptember 30-ig van nyitva (150 SK), hétfőnként zárva tart. A barlangot 1870. július 15-én fedezték fel, 1871-től már a nagyközönség is láthatta és az első európai barlang volt, ahová bevezették a villanyt. Azért marad meg benne a jég, mert a barlang bejárata a Ducsa-hegy északi oldalában van 969,5 m magasságban, és a barlang helységei a bejárathoz viszonyítva alkacsonyabban vannak, így a nyári hónapokban a könnyebb fajsúlyú meleg levegő nem jut be a barlangba és az átlaghőmérséklet 0 °C alatt marad egész évben.

Miután az ember meglátja a mesterséges tavat a völgyben, a “Dedinky” (Imrikfalva) felé mutató útelágazásnál kell balra fordulni. A gát előtt elhaladva Zoli azt mondja ott balra van egy étterem, ahol már járt, de nem ízlett neki a kaja.

A Hollópatak (Mlynky) és az 533-mas utat összekötő szakasz horror. Alig jobb, mint egy murvás út, mély felfagyások, rettenetes foltok tarkítják. Eddig is többször eszembe jutott milyen jó, hogy endúróval jöttem, most azonban kifejezetten örülök. A BMW könnyedén veszi a rázkódást, nincs olyan érzésem, hogy megviselné a terep. Az 533-mas aztán már egészen jó aszfalt. Hamar odaérünk Iglóra, majd Lőcsére (Levoca).

Aki a Szepesi várat Lőcse felől, keletről közelíti meg a 18-as úton, az nagyjából így látja a környék fölé kb. 200 méterrel magasodó mészkősziklára épült hatalmas erődöt, amely 4 hektáros kiterjedésével Közép-Európa egyik legnagyobb vára:

A vár történetét a 11. századig vezetik vissza. A 13. század első harmadában építették a köralakú tornyot, a román stílusú palotát és a felsővár további részét. A várak kitűnően beváltak a tatárjárás idején, ezért IV. Béla szorgalmazta a a várépítéseket. A vár 1249-ben egy tornyot és egy palotát kapott. A huszita háborúkban Giskra Jan a foglalta el és tovább erősítgette. 1464-ben a Zápolya-család székhelyévé vált, akik szintén tovább bővítették. A várban született Zápolya János a Habsburg-házi királyok előtti utolsó magyar király. A várat csak a 17. század végéig lakták, a 18. század elején a nemesi családok már kényelmes kastélyokat építtettek és odaköltöztek. A várban csak helyőrség maradt, majd az is elment az 1780-as tűzvész után, aztán a vár romvárrá vált.

A 18-as útról Szepesváralja felé hajtunk le és a jelzéseket követve a footballpálya parkolójához jutunk, ahonnan egy földút vezet a falakhoz. Néhányan sétálgatnak erre, a zöldülő füvön egy csapat roma gyerek ugrándozik, hangosan röhögve magyaráznának valamit, aztán cigarettát koldulnak. Zoli szerint ez nem olyan, mintha bejárat lenne, de azért felkaptatunk a földúton egy darabig.

A vár igazi bejárata a másik oldalon van, vagyis a kelet felől lehet megközelíteni. A parkolóból meredek úton kell felgyalogolni a kapuhoz, amely ilyenkor még zárva van. Többen jönnénk látogatni, de be kell érnünk a külső falak látványával. Ráadásula délutáni napfény mindent árnyékba borít itt a keleti oldalon.

Készítünk azért eggy-két fényképet a keleti oldalról, Zoli kicseréli a kiégett izzót az indexében, én felszaladok a bejárathoz is. A jelekből azt olvasom ki, hogy fegyvert és kutyát bevinni tilos lenne.

Szepes várát 1993-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ha már ennyire jártasak vagyunk UNESCO-ból, akkor soroljuk fel az összeset Szlovákiában:

• Banská Štiavnica, azaz Selmecbánya és a környékén található technikai műemlékek (1993)
• Szepes vára és a hozzá tartozó kultúrális műemlékek (1993)
• Vlkolínec hagyományos faluképe (1993) – ez Rózsahegy (Ruzomberok) alatt van
• Az Aggteleki Karszt és a Szlovák Karszt együtt (1995, 2000)
• Bardejov, azaz Bártfa városképe (2000)

Visszafelé Zoli viszonylag gyorsan szeretett volna Magyarországra jutni, ezért a Lőcse, Poprád, (megint) Dobsina, Rozsnyó, Tornalja, Ózd útvonalon viszonylag gyorsan jöttünk dél felé. Ózdnál a 25-ösön Eger felé, majd a 23-mason Bátonyterenyéig a legutóbb a Szallerbeck marathonon éjszaka bejárt utakat követtük, majd Pásztóra és kis kitérővel az alsótoldi  Bableves csárdába mentünk megint egy őzpörköltös sztrapacskára.

Hát így telt a vasárnap. Utaztunk 720 kilométert, lett 5 ezer forintért koronám és úgy megfáztam, hogy kedden már nem tudtam dolgozni menni.

Agárdi György, 2003. április 1.