Szardíniai kanyarvadászat

2008. 05. 02. – 2008. 05. 11.
Balázs – Yamaha XT660-X
Tamás – Suzuki GSR600

Régóta érlelődött a gondolat cimborámmal Bazsival, hogy egy „igazi” nagy túrára kellene útra kelni. Elvégre Magyarország jobb és legjobb helyeit már ismerjük, nézzük meg milyen lehet külföldön az élet két keréken, asszonyok nélkül, amikor csak a motorozás számít. Kicsit kipróbálni miről is szólhat még a motorozás, milyen kalandos is lehet átélni egy ilyen túrát, amiről csak olvasgatunk vagy élménybeszámolókat hallgatunk, ami akár meg is változtathatja a motorozással való kapcsolatunkat.

Egy olyan helyre gondoltunk, ami elérhető távolságban van – ez fontos, hiszen én a négyhengeres csupasz GSR-rel, Bazsi az egyhengeres XT-X supermotoval (igen, kemény gyerek ez a Balázs :)) – , ahol szinte garantált a jó idő tavasszal is, legyen tengerpart és látnivaló, no meg kanyargós motorozásra alkalmas utak.

Így esett a választás Olaszországra, majd jöttek a lehetséges változatok, az országon belül olyan helyek, ahol még egyikünk sem járt:

Livornoból kompozás Szardínia szigetére
gurulás Dubrovnikba, átkompozás Bariba és az ország déli részét felfedezni
vagy útra kelni a magyar Vespas társasággal, akik szokásos éves nemzetközi találkozójukat idén Szicíliában tartották. (Le a kalappal előttük, véghez vitték, oda-vissza!)

Ez utóbbit a tagadhatatlanul garantált jókedv ellenére is elvetettük a hosszúra nyúló utazás és lassú tempó miatt. A déli oldal is ugrott, túl sok pozitív beszámolót olvastam a szárd szigetről hazatért motorosoktól és Szardínia már egy nagyon régi álmom volt, ahova mindenképpen el akartam jutni. Célpont megvolt, időpont megvolt, kezdődhetett a tervezés. Beszámolók, utikönyvek olvasása után a térképen bejelölt városnevek adták a vázát a túra útvonalunknak.

Azt már előre láttuk, hogy a sziget túl nagy ahhoz, hogy csillagtúraként bejárjuk egész Szardíniát, ezért fejben 2 szálláshely mellett döntöttünk: az északi oldal és a keleti – lényegében ezeken a részeken volt több a számunkra érdekes látnivaló a térképen…

Egyedül a kompjegy volt fix – ezt érdemes minél előbb lefoglalni, hogyha kabinba szeretne aludni az ember, mert hamar elfogynak az olcsó helyek -, a többit a véletlenre és hangulatunkra bíztuk. Szállást sem foglaltunk, bíztunk abban, hogy szinte szezonon kívül könnyen találunk megfizethető szállást bárhol, bár tudtuk Szardínia nem a legolcsóbb hely Európában. Két kényelmes napot szántunk a Livornói kompig, a szigetre egy hetet, a hazaútra szintén két napot.

És elérkezett az indulás napja. Péntek reggel 7-kor Bazsihoz átgurultam – én előző nap már teszteltem a motor viselkedését teljesen megpakolva, no meg pár órába beletelt, míg a textíl táskákat megfelelően tudtam rögzíteni a magam irodista hozzáértésemmel, leírás nélkül. Lehangolni semmi nem tudott, valahogy éreztem, hogy ez a túra többet fog nyújtani, mint amit a fejemben elterveztem. Nagyon vártam már ezt a napot és ott az indulásnál fel sem fogtam, hogy tényleg megtesszük ezt a majdnem 4000km-es túrát.

Szóval beöltözés, autópályamatrica vásárlás SMS-ben és indulhatunk is. M7-esen semmi izgalmas, Balatonlellénél le is tértünk, hogy beköszönjünk a lent bulizó haveroknak. Õk másnaposan üdvözöltek, kis társalgás, viccelődés és szerintem egyikük sem gondolta, hogy ezt mi tényleg véghez visszük, és épségben hazatérünk. 🙂

Indulásra készen

Végig az M7-es elkészült részein mentünk, a Szlovén határ után rögtön kicsit elkavarodtunk, de hamar magunkra találtunk. A tervünk az volt, hogy a tengerpartra Koper városába a késő délutáni időben érünk, szállást keresünk, várost nézünk, eszünk iszunk és reggel tovább, minél kevesebb autópályás szakasszal Livornoba, ahonnan szombat este 9-kor indult a kompunk.

Szlovéniába érve rögtön feltûnt, hogy olcsóbb a benzin, jobbak az utak, rengeteg a motoros és gyönyörû az ország. Öröm volt ott kanyarogni és élvezni a számomra ismeretlen ország nyújtotta friss élményeket. Örültem, hogy nem Ausztriát választottuk köztes országnak, arra már sokat jártam – igaz autóval –, így már az első nap csak kapkodtam a fejem és mosolyogtam. Celjenél már az éhség nagyon elhatalmasodott rajtunk, pihentünk, pizzáztunk egyet (meglepően olcsón), majd tovább álltunk.

A fizetős pályán mentünk elég normális tempóban, kielőztünk egy kamiont, én pedig visszaváltottam párat és húztam egy kövéret, ha már úgyis gyorsulni kell. Tudtam, hogy Bazsi nem tudja tartani az iramot, de csak egy pillanatnyi élményforrásra vágytam. Idővel lelassultam, bevártam, de sehol sem volt… Amikor a leelőzött kamion is utolért, akkor már tudtam, hogy gond van. Volt egy pihenőhely, leálltam, látom Bazsi már keresett.

Hívom. Hátsó defektet kapott kb. 120-as sebességnél, de nincs semmi gond, szerencsére pont a Postojne-i kijáratnál volt, így le is tért a pályáról, ott várakozik. Én előre tovább, fizetőkapu. Majd vissza és ki Postojne-nél. A gumi tropa, én elindultam egy kúthoz defektjavítót keresni – itt jegyzem meg, hogy a motorostura.hu oldalon található túrafelszereltségi listából mindent elhoztunk, csak ezt nem… No meg rágót, de azt az első kúton pótoltuk :).

A kútnál tömegével motorosok – mint jó időben a Mátrában a Parádsasvári parkolóban. Ott egy segítőkész srác odaadta a javító készletet, de belefújva a gumi csak a kútig bírta (kb. 2 km). Itt már tudtuk, hogy nagy baj van. Az ottani motorosok közül egy Ducatis páros (értsd 2 motor: pasi nagy 999-essel, hölgy „kisebb” 749-essel) kérés nélkül megmozgatott mindent, de munkaszüneti napon ők sem tudtak csodát tenni. Így Postojne-ban szállást kerestem, féláron odaadták az egyetlen szabad szobájukat egy 3*-os szállodában, ami beázik esőben… Aznap nem esett, viszont a motorok garázsban álltak és kb. 30EUR-ba került összesen kettőnknek reggelivel.

Este elmentünk kocsmázni, bíztunk abban, hogy másnap szombaton délelőtt tudunk új gumit szerezni, és nem késsük le az egyetlen fix pontot az utazásunkban, a kompot.

Reggel 8-kor már ott álltunk a város egyetlen gumisánál, aki természetesen nem nyitott ki a hosszított munkaszüneti hét miatt. De a szlovénok segítőkészsége megint meglepett minket. Egy arra járó autós elkérte a számom és mondta, 10 percen belül felhív, hogy hol van nyitva gumis. És így is történt. Viszont a gumis kb. 10 km-re volt, így irány a szálloda garázsa, út közben loptunk egy nagy tuskót egy építkezésről, felpakoltuk rá a Yamahát, hátsó kerék le, Bazsi kézbe veszi, felül mögém és irány a gumis, aki valóban nyitva volt, viszont nem vállalta a feladatot. Motorozás tovább a következőhöz, aki már teljesen pozitívan állt hozzánk. Elemezve a gumi baját, orvosolni nem lehet (kb. 3 cm-es vaslemez ágyazódott be és vágta szét kívül-belül), ajánlott viszont két használt gumit a készletéből. Egy 150-es terepet és egy 180-as Pilot Sportot – az XT-X-en gyárilag 160-as van… A 180-as mellett döntöttünk (nem sokat mehettek vele), bízva abban, hogy a szélesebb gumi nem fog semmihez hozzáérni.

Fizettünk 40 EUR-ot (enyhén szólva is korrekt ár), felszerelt kerék Bazsi kezében a hátam mögött és irány a szálloda ahonnan 11-ig ki kell jelentkeznünk, különben plusz nap költség terhel minket. Haladunk, egy rendőr társaság az autójukban kicsit furcsán néz ránk, de nem állítanak meg. Kerék beszerel (de jó is lenne két szóval elintézni egy motor hátsó kerekének a beszerelését), minden ok, 10.55-kor check out és irány Livorno. Bazsi azért próbálgatta az új kereket, de azt mondta, hogy semmi vész, nincs gond a szélesebb hátsóval.

Az idő sürgetett, így a tervvel ellentétben kénytelenek voltunk igénybe venni a nagyon nem olcsó olasz autópályát és felvettünk egy haladósabb 140-150-es tempót (mondom én, hogy egyhengeres Bazsi kemény legény), a kompot el kell érnünk. Bolognaig ismerős volt a rész, az eleje még mondhatni nem unalmas, de azt már előre tudtam, hogy Padova és Bologna közötti szakasz kegyetlen lesz. Kb. 120-140 km nyíl egyenes út… na ez gyilkos rész volt, még gyorsítás-lassítással sem tudtam elütni az időt és a bőrruha alá felvett thermo cuccok is éreztették, hogy nem magyarországi időjárásban haladunk. Benzinkútnál folyadékbevitel, vetkőzés és egyeztetés. Időben jól álltunk, és Bazsi már járt a Bologna – Firenze pálya mellett futó úton (325-ös) és szerinte érdemes letérni.

De még mennyire érdemes… Csodaszép táj, hihetetlen kis olasz szûk utcájú falvak, technikás szerpentínek – mint a megmentőnk, olyan volt a kb. 800km, nagyrészt autópályás utazás után – és sok-sok motoros. Elég sokszor megdobbant a szívem a túra alatt eddig az élmények miatt – azok a szívdobbanások, amikor az ember csak néz ki a fejéből, és nem hiszi el, hogy amit lát, azt tényleg átéli -, de amikor ki volt téve a Toscana tábla, a megyehatárt jelölve az egyik falu előtt, a szerpentín után… Hát az felejthetelen élmény volt megélni a sisak mögül; tényleg ott járok, ott motorozok.

Firenze után irány Pisa, ahol még sosem jártam és ezért a ferde tornyot mindenképpen be akartam iktatni a kompozás előtt. Szép, szép, ott jártunk, láttam, de mégsem ez volt az, amire számítottam. Inkább egy pipa, mint egy élményszámba menő látnivaló. Paripára fel és gurulás pár km-t Livornoig, hogy a célunkat is elérjük. 19 óra után nem sokkal végre ott várakoztunk a kikötőben a citromsárga komp előtt. El sem hiszem…

Pipa Pisa

Motor letámasztva, bőrruhából kicsit kivetkőzve, fotózgatva, nagy mosollyal vártuk, hogy beszállhassunk a kompba. Minden olyan szép volt… Amíg egy francia motorossal beszélgetve rá nem döbbentünk, hogy a kiszemelt komp bejáratánál feszülő nagy „BASTIA” zászló az tényleg a cél útvonalat jelöli… A fotózkodásra használt kompunk Korzikára megy, nem este 9-kor, hanem reggel 7-kor. Én meg azt hittem, hogy az előszezon miatt vannak ilyen kevesen a sorban.

Francia rendszámú autók, Bastia felírat a kompon… …minek is mennének Szardíniára?

Na jó, öltözködés és keressük meg a mi kompunkat, elvégre este 8 óra van már. Pár perc múlva sikerült végrehajtani a mûveletet, újra vetkőzés az immáron nagy tömegben, sorban; fotózkodás a kompnál, amire a jegyünk is szól (komp név is leegyeztetve) és várni a bebocsátást. Fáradtan, de megkönnyebbülten vártuk ki a sorunkat. Láttuk, hogy mennyi motoros vár, sokan trélerrel… ez csak jó jel lehet. Az utazás első része sikerrel teljesítve.

Végre a jó sorban

Mivel éjszakai átkelés volt, így kabint is előre foglaltunk, másnap reggel 6-7 óra körül várható csak a szigetre való kikötésünk. Zuhanyzás a megerőltető nap után – hihetetlen, de reggel 8-kor még azt sem tudtuk Szlovéniában, hogy lesz-e gumi a motorra és tudjuk-e folytatni az utat –, majd irány a kantin egy kis eszem-iszomra. Két sör fejenként gyorsan és egy kis kaja (meglepően elfogadható áron) majd alvás.

Aki aludt, vagy próbált már aludni kompon az tudja, hogy nem ez a legtökéletesebb helyszín a nyugodt, pihentető alvásra. Köztudott, hogy minél magasabban fekszik a kabin, annál drágább… A tapasztalat szerint nem véletlenül. Az állandó motorzúgás talán a felső két szintig nem hallatszik el, de annyi pénzt sosem költenék kabinra, hogy ezt 100%-osan ki merjem jelenteni. Viszont a top szintek alatt ez a „zörej” hatványozottan érezhető jelenség.

Mi a dupla parkoló szint felett kettővel helyezkedtünk el, még kis ablakunk is volt, és ha nem néztünk ki rajta, akkor is bíztató volt a tudat, hogy érezzük, halljuk, a hajó megy. De az az igazság, hogy a fáradság és a sör megtette hatását, kb. 10 percig zavart a dolog, bár éjszaka azért forgolódtam rendesen.

Reggel 6-kor már ébren voltam, kimentem a fedélzetre fotózkodni. A motorosok egy része nem kényelmeskedett annyit, mint mi, sokan a fedélzeten aludtak, nyugágyban, motoros ruhában. Majd legközelebb mi is keményebbek leszünk. Jó volt a sós víz illatára ébredezni, látva a sziget partjait messziről, egyszerûen jó volt ott lenni és gondolatban felkészülni az előttünk álló egy hétre. Nem is tudom mikor néztem a napfelkeltét utoljára… A tenger hullámai felett pedig végképp. Nagyon szép.. sokszor a giccses pillanatok is örömmel töltik el az embert. A fénykép talán visszaadja az átélt élményt, bár a sirály már kiszállt addigra a képből.

2008. május 4. vasárnap hajnal a tengeren

7 órakor elsőként távozhattak a kompból a motorosok. Furcsa volt a kietlen, csendes Golfo Aranci kisvárosán végig haladni a kétkerekû tömeggel, hogy a városból kivezető úton, az elágazásnál mindenki menjen a maga útjára. Mi észak felé fordultunk, szállást, de legfőképpen reggelit keresve. Magyar utakhoz és kanyarokhoz szokott motorosként csak úgy lestünk, hogy Porto d. Rotondoig elérve micsoda tájban és útban gyönyörködhettünk. Egy pihenő helyen félúton (kb. 8 km után) félre is álltunk fotózkodni.

Na de haladjunk, szóval volt reggeli, fotózkodtunk szép hajók mellett és megnéztünk 3 szállást is: az első megnyitására még kellett volna várnunk 2 napot; a második túl drága volt; a harmadik nem akart velünk foglalkozni, túl sznob volt a bőrruhás motorosokhoz; majd végül rátaláltunk 9 óra körül Cannigione-ban az első szálláshelyünkre, ami az árat tekintve – 60 EUR/szoba/éj – túl tökéletes is volt. (részletek itt: www.riva-azzurra.it ) Délelőtt lepakolás, kis pihi, napozás, kaja majd kora délután útnak indultunk a közeli környék felfedezésére.

Porto Cervo kikötőjében még korán reggel

Szardínia Costa Smeralda része a leggazdagabb turisták részére épült ki a 60-as évektől Aga Khán herceg bevitorlázása és földfelvásárlása után. Gyönyörû homokos tengerparti öblök, pazar házak, hajók, autók. Hát lehet még fokozni az élvezeteket…

Köszönhető az előszezonnak, az utak forgalma gyér, tökéletes állapotú és kanyargós. Nagyon nagyon kanyargós.

Costa Smeralda-i partszakasz

Elnéztünk még Santa Teresa di Gallura-ba, hogy a Korzikába menő komp menetrendjével, áraival is tisztában legyünk, mert tervben volt egy egy napos kirándulás a francia testvér szigetre. Az árakat szemügyre véve lemondtunk erről a kiruccanásról – közel annyiba került volna az egy órás út, mint a 9 órás éjszakai átkelésünk a szárazföldről. A kikötőből a város felé menet az alagútban azért a szûkítővel EU komformmá tett Remus és Akrapovic dobok még így is hallatták hangjukat, egy kis budapesti alagút feeling.

A 200-as úton tovább mentünk Vignola Mare-ig, aztán gondoltuk induljunk vissza a szállásra, de a sziget belső részén, a hegyek-dombok között. Kíváncsian várva, hogy mit tartogat Szardínia kevésbé látogatottabb része. Hát álmomban is csak reméltem, hogy ilyen utak léteznek közúton, ennyire szép környezetben a tenger közelében. Luogosanto és Bassacutene közötti rész a 133-ason Bazsinak a Top1 maradt az egész túrát tekintve.

Zöldellő dombok és a tenger

Ahogy ereszkedtünk le a hegyről, jobb oldalt sziklafal, baloldalt korláttal védett szakadékos rész, közte pedig hibátlan, technikásan kanyargós aszfaltréteg. Egy erős jobbos a szikla mögé, majd shikán szerûen rögtön egy éles balos, aztán egy rövidebb egyenes szakasz – éppen annyira elegendő, hogy 2-ben majdnem tiltásig pörögjön a motorom (Bazsi azért vált keményen), majd fék, döntés, újra jobb-bal és egyenes… Kilométereken át ez a kombináció ismétlődött szinte mértani pontossággal. Hát ez a kva nagy vigyor kategória volt. Ott vagyunk egy csodaszép szigeten, kalandos utazással a hátunk mögött és most kezdjük felfogni, hogy micsoda élményekkel fogunk hazatérni.

Este a szállásunk éttermében pizzáztunk, igazi kemencében sütött, vékony tésztájú 35 cm-es adagok. Az árak sem voltak vészesek annak tudatában, hogy minden utikönyv az északi oldal drágaságára készíti fel az oda utazókat: 4-9 EUR között mozogtak feltéttől függően, a csapolt helyi korsó is 3 EUR-nál megállt.

Délelőtt 10-kor elindultunk, hogy a sziget északi részén motorozzunk, először a sziget belseje felé – mélyen belénk ivódott a tegnapi hegyi szerpentínezés élménye -, majd a terv szerint utunkat a tengerparton folytatjuk. Első állomásként Liscia tavát néztük meg, mely egy mesterségesen felduzzasztott és elárasztott területet jelentett. Az odaút szintén tökéletes szerpentínes úton, a 427-esen történt. A tóhoz egy kisebb út vezetett, mely zsákutcában végződött. Tábla természetesen nem jelezte.

Lago di Liscia, az elárasztott völgy

Visszakeveredünk a főútra és kanyargunk tovább vagy 40 km-t, egészen a Limbara hegy elágazásáig, amit persze későn vettünk észre, mindig csak a kanyarokat lestük… Gyors visszafordulás, majd enyhe tempóban, sok-sok 180 fokos szûk ívet letudva felértünk a kilátóhoz.

A hegy észak Szardínia legmagasabb pontja, közel 1400 méter magas és tiszta időben az utikönyvek szerint akár Korzikáig is ellátni, nekünk csak a tengerig sikerült. Innen még rosszabb minőségû út vezetett tovább a hegy tetejére, ami leginkább egy antenna kavalkádra emlékeztetett. Fél terület lezárva, – NATO támaszpontként is üzemel a sziget egy része -, de nagyon nem is volt kedvünk ott mászkálni. No meg kicsit meglepett minket az utánunk érkező lengyel autóból kiszálló társaság, akik „Jó napot”-tal köszöntek. Mi van??? 🙂

Monte Limbara – látja valaki Korzikát??

Utunkat a 392-esen folytatva még mindig egyik kanyarból a másikba esünk. Létezik, hogy ezen a szigeten nincs is hosszabb egyenes útszakasz? De végre találtunk egy pár száz méterest, egy kis szûk híd, mely átszeli a Coghinas tavat, mely bármennyire is természetesnek hat, egy duzzasztógát. Ez a híd volt az egyik kedvencem, sehol senki, araszolva haladunk át és nézünk jobbra, balra, előre… Dudálok Bazsinak, hogy itt álljunk félre, ezt le akarom fotózni.

Lago del Coghinas és a híd

Oschiribe érve már nagyon éhesek voltunk, de már a második nap tapasztaljuk meg, hogy ebédidőben esélytelen bármit is nyitva találni. Se bolt, se étterem, így mentünk tovább az 597-esen Sassari felé, mígnem 130 km-t letudva el nem értünk a nagyvárosba. Hát furcsa volt ennyi jelzőlámpa, ekkora forgalom, ennyi ház, ennyi ember, de legalább találtunk nyitva egy kis bisztrószerû valamit, ahol végre tudtunk enni.

Melegszendvicsezés és fagyizás után irány a tengerpart. A 200-as út Castelsardo előtt szavakkal leírhatatlan. Az út bal oldalán a tengerpart, ami csak úgy vonzza a szemet, de közben a kanyarok nem szûnnek meg. Az embert csak összezavarja… Örömteli motorozás a hibátlan és figyelmet igénylő szerptentinen, de közben lassítani is kell, mert a tenger látványát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Aztán jön egy éles, beláthatatlan jobbos és a kanyar után feltûnik a semmiből a közvetlenül a tengerparton emelkedő sziklatömbön épült sokszínû kisváros, Castelsardo. Döbbenet, önkéntelenül is elveszi az ember a gázról a kezét és a hatása alá kerül, no meg vigyorog egy nagyot a plexi mögött. Letargikus egyéneknek kötelezővé tenném ezt az útvonalat, az élet szép…

Castelsardo egy íves kanyarban

Innen újra a dombok felé vettük az irányt, a térképen nagyon csalogató volt a 134-es út, melyen útlezárás miatt nem tudtunk végig menni, viszont találtunk egy elefántot a szerpentín mellett. A kőképződményt a természet alakította ennyire egyedivé. Utunkat a lezárás miatt újra a tengerpart felé vettük egészen Badesiig, ahol újra megpróbálkoztunk a hegyen átjutni.

Kanyar, elefánt, mi kell még?

Ez a szakasz, egészen Aggiusig volt az egész túra alatt a legrosszabb minőségû a szigeten. Egy szûkösebb sávszélességû Dobogőkő felé vezető úthoz tudnám hasonlítani, szóval inkább nem panaszkodnék. Aggiustól viszont újra a tegnap felfedezett 133-as csodaszakasz felé haladtunk. Másodszorra még jobban mentek az ívek, plusz öröm volt hallgatni a kipufogóink visszadurrogásait egy-egy erősebb gyorsítás után gázelvételkor. Este 7-re haza is értünk. Micsoda nap volt és még csak két napja vagyunk itt…

Ma csak délben indultunk el, a délelőttöt a következő szálláshelyünk kiagyalásával töltöttük, egy kis napozással vegyítve a medence partjánál. Az egyértelmûvé vált számunkra, hogy a teljes szigetet nem tudjuk bejárni egy hét alatt, így kérdéses volt, merre tovább északról? Nyugati part vagy keleti part? Az utikönyvek a 125-ös utat istenítették, így keletre esett a választás.

Döntés megszületett, így indulhatunk, hogy még egy utolsó napot a sziget északi részén motorozzunk, ki tudja milyen utak várnak ránk dél felé haladva. Ezt észben tartva még mindenképpen át akartunk haladni kedvenc 133-as utunkon, de immáron hegynek felfelé. Így talán még élvezetesebb volt, emelkedőn jobban szeretek kanyarogni.

Tempio után Calangianus, majd Telti és Olbia. Itt érződött bennem először a megszokás gondolata. Pazar utak, amikről otthon csak álmodozni lehet – a közlekedési kultúrát meg sem említve –, itt pedig már természetesnek tûnik minden. A táj, az út, az érzés. Egyszerûen tökéletes. A jóhoz a legkönnyebb hozzászokni. Olbiai tengerparti étkezésünk után irány még délebbre, hogy megnézzük a terepet, ami holnaptól előttünk áll.

Olbiaban, a pálmafa árnyékának közelében

Az útvonalat így utólag nézve a térképen, sikerült ezen a napon egy nyolcast leírni: Canniggione – Tempio – Olbia – Budoni – Monti – Olbia – Canniggione. Tehát Olbiaban kaja, majd Budoniig délre, ott pedig át a hegyen kisebb utakon Padru, Cuzzola érintésével.

Majd a 389-es úton Monti felé indultunk el. És ez a Monti felé vezető út volt számomra a kánaán. Top, top, top 1. Ez az az érzés, amit nem tudok szavakkal kifejezni, inkább menjen végig rajta mindenki. Nem volt hosszú szakasz, 30 km körüli táv, de mintha egy frissen épített, hegyi, tökéletes minőségû versenypályán döntögetett volna az ember. Szerintem végig ordítottam az egész utat; életemben nem éreztem magam ilyen jól motoron. Még most is borsózik a hátam, ahogy visszagondolok rá.

A nyolcas kis részlete

Montiba beérve újra a 127-es úton Olbia városa felé tartottunk, immáron nyugodtabb tempóban. Olbia után a szigetre érkezésünk útvonalán haladtunk, elbúcsúzva a Maddalena sziget csoporttól, a Porto Cervo-i yacht kikötőtől, az egész Smaragd parttól. Holnap már dél felé indulunk, újra felpakolva és remélve, hogy legalább ilyen szép és élménnyel teli napok várnak ránk.

Sokszor csak álltunk és néztünk, szótlanul

Este azért még véletlenül megtaláltuk Canniggione legdrágább éttermét, egy kis abroszos, aranyos öregbácsis, tengerparti helyet, persze a bejárat mellett nélkülözött árlistával. Sikerült egy kisebb vagyont ott hagytunk, aztán éhesen vettem egy pizzát a szállásunk éttermében – pedig minden volt azon a kedves helyen: finom, szép, nagyon drága és kevés.

Canniggionetól búcsút vettünk, 10 órakor újra csomagokkal megpakolva indultunk el, cél Cala Gonone volt a keleti oldal közepén. Olbiáig gyorsan letudtuk a távot, utána újra a sziget belseje felé vettük az irányt. Monti után a tegnap egekig magasztalt 389-esre kanyarodtunk, de az oldaltáskák miatt óvatosabb tempóban. Buddosónál megálltunk, a zsúfolt kisvárost jó volt nézni a domboldalról. Majd a parafatölgy ligeteken keresztül Bittiig motoroztunk. Innen újra izgalmassá vált az útvonal Nuoroig.

Buddoso félig árnyékban

És akkor tûnt fel, hogy minél délebbre haladunk, annál nagyobb a hegyi utakon is a forgalom, illetve egyre több motorossal is találkozunk. Északon a hegyi utakon forgalommentes örömmotorozást éltünk át, itt pedig már egyre többet kellett előzgetni, egyre több motoros társaságában. Nuoroba érve egy nagyon hangulatos, nagyon zsúfolt várossal szembesültünk.

Nuoroban térképet nézegetve; a képen nem látható német BMW-s társaság mindegyike a magyar Bódis dobot viselte

Ebédidőt jelzett már a gyomrunk, nagy kedvünk lett volna a városban enni, de a kis utcák, emelkedők, egyirányú utak között kezdtük elveszve érezni magunkat, miközben parkolóhelyet sokadik körözés után se találtunk a város központjában – máshol természetesen étkezési lehetőség nem volt –, így a város szélén pihentünk egyet, megbeszélve, hogy Cala Gonone-t melyik úton közelítjük meg. A 129-es rövidebb utat választottuk, éhesek voltunk.

Nuoroban, a városhatár szélén

Nuoro és Dorgali között már erősebb forgalomban, de még mindig dombok között haladtunk. Ezen belül a legélvezetesebb az a kanyargós szakasz volt – ebből volt elszórva pár a szigeten -, amely szlalomszerûen épülve követte a domborzati adottságokat. Jobb, bal, jobb, bal… és az út dőlési szöge – a kanyar nem vízszintesen, hanem a külső íve megelve – is segítette a pontosabb kanyarvételt. Itthon miért nem alkalmazzák ezt (is)?

Természetes szlalompálya

Dorgaliban az út mentén végre találtunk egy nyitva tartó éttermet, aztán ezt letudva még mentünk kb. 3 km-t, hogy a 125-ös útról balra letérve beguruljunk a hegybe vágott alagútba, ahol is a kijáratnál elénk tárul a mélyben a tenger és Cala Gonone. A zsákutcában lévő hajdani halászfaluhoz csodálatos panorámaút vezet le. Az úton haladva az járt a fejemben, hogy milyen lenne itt szállást találni, hiszen akkor a hátra lévő túránk alatt ezen a szerpentínen indítanánk és befejeznénk be a motorozással telt napunkat.

Találomra követjük az egyik családi panzióként hirdett szálláshely út mellett elhelyezett tábláit, mely privát parkolóhelyet is ígért. Az egyirányú utcák útvesztőiben sem tudtuk eltéveszteni a precízen kihelyezett útmutatókat és megérkeztük az oázisba, a L’Oasi Hotelba. A tulajjal gyorsan egyeztetjük az anyagi elvárásait, majd megkérjük, hogy mutassa meg a szobát. Barátságos helynek ígérkezett, látszott, hogy nem ma építették, de az ár meggyőző volt, főleg reggelivel.

Ez volt a szobából és a teraszról a kilátás… mentünk is fizetni azonnal, az elkövetkezendő 3 napot itt töltjük. A tulaj a készpénzes fizetés miatt még adott 10% kedvezményt is, így a szoba kettőnknek, reggelivel 54EUR/éjszaka volt. (Bővebben: www.loasihotel.it)

Lepakoltunk a motorokról és elhatároztuk, hogy ma már nem gurulunk sehova délután, elmegyünk szétnézünk a kisvárosban, végre papucsban, rövidnadrágban, nyaralósan.

Tökéletes helyszín egy kis esti borozgatáshoz

Talán 10 perc séta, nézelődés, fotózkodás után gyorsan le is pihenünk egy kis bárnál, a tenger felett. Jól esett végre napközben is a hûsítő szárd sör, a nyugodtan szemlélődő nézelődés, ülve a széken, lelassulva. Lelkiekben itt volt utazásunk középpontja, innen már csak a visszaszámlálás jöhet, annak ellenére, hogy éppen most érkeztünk meg a sziget másik felére. Mivel a tervezgetés alatt konkrét tengerpartokat, városokat nem néztünk, ezért ez a varázslatos hely totális meglepetésként ért minket.

Ha jobbra nézek ezt látom…

…ha balra, akkor ezt. Tényleg szép az élet.

Cala Gonone kikötőjéből szervezett kis csónakos utak indulnak a számos, csak vizí úton megközelíthető, fürdésre alkalmas öblökhöz – érdemes a neten utána nézni, hogy milyen szép öblök is ezek –, illetve a Grotta del Blue Marino-hoz, a cseppköves vizi barlanghoz. Ezt a hazautazásunk napjára tervezzük, akkor úgyis rengeteg időnk lesz, csak éjfélkor fog indulni a komp.

No de vissza a jelenbe, még beugrunk a helyi ABC-be, veszünk pár finom olasz specialitást, sajtokat, olivabogyókat, pesto szószokat. Az esti program borozgatás és kulináris élvezetek csipegetése a teraszon, vegyítve kártyázással és Cala Gonone városának fényképezésével, amint egyre jobban sötétségbe borul a hegyoldalban.

Reggel 9 óra körül lemegyünk reggelizni, és megint csak ámulunk, bámulunk. No nem az ételektől, mert azok tûrhetőek, szokásos kontinentális dolgok, de finom házi süteményekkel. Legszívesebben csak ott ülnénk a napozó székben, süttetve pocakunkat és néznék a tengerpartot. Nehezen megy az útra kelés, pedig innen indul tőlünk 5 km-re a 125-ös csodaút legjobb szakasza a könyvek szerint. Inkább eszünk még egy kicsit.

Nincs ennél jobb hely, hogy lekvárt kenjen az ember a zsemléjére

Amint elindulunk a reggeliző teraszról, realizáljuk, hogy a szállásunk egy kis labirintusos botanikus kertben helyezkedik el. Mondom én, hogy nehezen megy az elválás… Még rögtönzünk egy röpke túrát itt és fotózunk rendületlenül.

Kaktuszok, fogalmamsincsmilyennevû szép növények, lépcsők, korlátok, szakadék, igazi mini kalandtúra 10 perc alatt. Alattunk pedig az átlátszó tenger.

Kilátás a kertből

De elég ennyi a gyaloglásból, beöltözés és irány a 125-ös út utikönyvek által csak legfenségesebb és legmagányosabb szakasza, mely pont a Cala Gonone-i alagútnál kezdődik. Öröm volt újra végigmenni a kisvárosból kivezető szerpentínen, bár inkább a szûk kanyarvételekről, mintsem a tempósabb döntögetésről szól az út. Azért ahol lehet oldalra pillantgatunk a sisakból, hogy lássuk a tengert, nem sietünk sehova. Az alagút előtt megállunk, fotó nélkül nem lehet tovább menni.

Az alagút előtt, Cala Gonone és a szerpentin

Az alagutat végighangoskodtuk és kiérve már látjuk, hogy motorosokban nem lesz hiány a tervezett útvonalon. Innen Baunei-ig 46 kilométer hosszan nincs egy település sem, csak a hegyek között meghúzódó kanyargós út, mely a legmagasabb ponton 1000 méter felett húzódik. Nem nagy szám ez, tudom, de ha azt nézzük, hogy mellettünk szakadékok, akkor mindjárt nem a Kékestető ugrik be elsőnek.

1000 méter környékén

Ez az út is felkerül a Top3-as listára, ez egyértelmû, a forgalmat elnézve pedig a Szardínián járó motorosoknak szóló kézikönyv biztos kötelező útvonalként jelöli. Talán a 10. kanyarnál szemből 3 sportmotoros mélyen érkezik, térddel az aszfalton, de a kezük a levegőben, hogy köszönjenek, mindhárman egymás után, mintha csak egy begyakorolt szimultán gyakorlat lenne. Laza…

A közel 50 km-es szakasz nemcsak azért pazar, mert a folyamatos gurulást egy település sem zavarja, hanem mert változatos, és ha nemcsak a kanyarokra koncentrálsz, akkor olyan látványban lesz részed, ami nagyon ritkán adatik meg egy magyar motorosnak. Trükkös kanyarok, emelkedők, lejtők, félig nyitott alagutak, szakadékok, tökéletes minőségû aszfalt és a környezet. A sok motoros pedig tényleg egyértelmûvé teszi, hogy a sziget egyik legjobb szakaszán járunk.

Itt jegyzem meg, hogy az utunk alatt ilyen sûrûségben nem voltak kétkerekûek az úton. Ahol pedig ki van téve a tarka malacokra figyelmeztető tábla, ott óvatosan is kell menni. Előttünk egy anyuka pár csemetéjével kényelmes tempóban átkelt a túloldalra. No meg szabadon legelő lovakból sincs hiány, ha valaki jobban koncentrál a szerpentínen túlra.

A pazar 125-ös út

Ez is a 125-ös út

A falumentes szakasz vége felé, kicsit kifáradva a technikás útvonalban és a sok integetésben, Baunei kisvárosa előtt félreállunk. Ilyen focipályát még nem láttunk. Mintha egy domb tetejét levágták volna pontosan annyira, hogy egy szabvány nagypálya elférjen, a körülötte kialakított futópályával. Védőháló sehol, gondolom labdaszedőket se alkalmaznak… Az olaszok focimániája mosolyra fakaszt. Ezek nem normálisak.

Dombtető levágva, lehet focizni srácok

Baunei aranyos, szûk utcákkal teli kisváros vagy inkább kisközség, ahol több helyen is táblákkal jelzik a vendéglátók, hogy a motorosokat szívesen látják. Itt futottunk bele egy veterán autóverseny résztvevőibe. Nézem a visszapillantót, egy legalább 60 éves Bentley mögöttem… Aztán ahogy haladunk a keskeny utcákon feltûnik egy hasonlóan aggastyán Merci is, majd egy fiatalabb, talán 40 éves 911-es Porsche. A rájuk ragasztott matricából ítélve kellemes útvonalat járhatnak be. Róma – Korzika – Szardínia – Szicília. Mi meg ott kispályázunk az egyik szigeten. No majd egyszer az a túra is meglesz.

Innen tovább mentünk Arbataxig, remélve, hogy a nagyobb kikötővárosban csak lesz valami étkezésre alkalmas hely nyitva. A várossal kapcsolatosan Szardínia legszebb természeti jelenségeiként nyilvántartott vörös porfirszirteket említenek a könyvek. Hát mi csak barátságtalan és barátságos kikötőket találtunk. Bepróbálkoztunk az egyik étteremnél, ahol sepregettek. A tulajnak tûnő egyén nem zavart el minket, leültetett a kb. 120 fős tök üres étterem egyik asztalára és kérdezte, hogy mit is ennénk. Vagyis van tészta, mit kérnénk rá… Balázs megint valami tengeri cuccokkal teli dolgot kért, én maradtam a vega megoldásnál. Nehezen hittük el, hogy kettőnknek főz ott bent a szakács, az illatok viszont nagyon is meggyőzőek voltak. Az adagokra sem volt panasz. A végén még a szokásos Tiramisu is lecsúszott – mindenhol tesztelni kellett, nem volt mese – és örömmel nyugtáztuk, hogy eddig ez sikerült a legjobban az összes éttermet összevetve.

Zavarba ejtő volt az egész helyzet. Ott ülünk bőrruhában a kikötő hatalmas, barátságos éttermében, melyet csak nekünk nyitottak ki, csak nekünk főznek… De még milyen finomat. És ez volt az első hely, ahol nem számoltak fel ún. asztalpénzt. Normális borravalót adtunk és kifelé menet esett le nekünk, hogy valóban csak mi voltunk a vendégek, a tulaj kinyitja előttünk a kulcsrazárt ajtót… Mondanom sem kell, a bőrruhát nem nagyon tudtuk elsőre behúzni, pihenni kellett még egy picit.

Arbatax szebb kikötője

Immáron a ruhát magunkra erőltetve találtunk egy kisebb hajó ki/be emelő szerkezetet. Eltolni nem tudtam, de büszkén támasztottam a magam 183 centijénél magasabb kereket. Egészben rá sem fért a képre, pedig Bazsi már a tengerből fotózott.

Innen a szárazföld még mélyebb része felé vettük az irányt, a 125-össel szinte párhuzamosan futó 389-es úton Orgosolo falut céloztuk meg.

Reméljük nem most gurul el

Orgosolo Szardínia legismertebb faluja, melyet még a nagy kirándulóbuszok is felkeresnek. A szárd ellenállás fészke ez a hely, megannyi vérbosszú és államellenes lázadás bölcsője. Nem sokban különbözik a többi falutól, egyedül a falakat borító festmények – ún. murales – teszik különlegessé az avatatlan látogató számára. A falu lakosai hivatásos mûvészekkel karöltve örökítették meg a mindvégig aktuális témákat, mely a helybéliek lelkét nyomja. A hátrányos szárd megkülönböztetést saját földjükön; a pásztorok társadalmi helyzetét; a fegyveres ellenállást, mely a 70-es években tetőzött… Furcsa érzés volt itt turistának lenni, fotózni…

Orgosolo és egy részlet a közelmúlt történelméből

Orgosoloból Olienán és Dorgalin keresztül gyorsan elértünk Cala Gononeba. Két tengerparti öblöt kis utakon is elérhetőként jelöl a helyi térkép – a többit csak csónakkal lehet megközelíteni – így elindultunk megnézni azokat. Út tényleg volt, a végén már csak földből készült, viszont Bazsi végre élvezhette a terepen is jól boldoguló supermotót. Én már annyira nem, de végül csak megérkeztünk. Homokos part; csizmát, zoknit le és futás a vízbe. De csak annyira, hogy a kb. 20 fokos víz áztatta homokban sétáljak egy kicsit. Na így már megérte a terepgyakorlat motoron.

Bőrruha, sós víz… Kicsit átgondolatlan lépés volt

Már látszik az öböl

Lovas szórakoztató csendélet

Fotózkodás után újabb terepgyakorlat a motorokkal és célba vettük a másik öblöt. Itt két szabadon bóklászó és turistákat ijesztgető pacival találkoztunk, egy kis csikóval és vicces kedvû anyukájával. Tőlünk nem messzire egy lakóautó mellett, nyugágyában békésen könyvet olvasgató nyaralóra lett figyelmes az anyuka. Biztos a könyvre volt kíváncsi, de nem tudta olyan halkan megközelíteni a középkorú férfit, hogy az ijedtében ne robogjon be a lakóautóba – könyvvel a kezében. Mama paci kicsit csalódott, majd dob egy fetrengős hátast a homokban, miközben kis csemetéje vidáman ugrándozik körülötte. Majd a játék végeztével elvonulnak a zöldbe.

A szórakoztató mozizást kénytelenek vagyunk így mi is abbahagyni, motorra fel és irány a szállás. A sziklák között megbúvó egysávos, meredek úton vágjuk le a hazavezető távot. Egy szakadék mellett megállva újra csak gyönyörködünk a tájban, és az alattunk fekvő kisvárosban, Cala Gonone-ban.

Egy kanyarban, Cala Gonone felé

Nem az a döntögetős szerpentin

Hosszú nap volt… Este még egy kis vendéglőben, jó nagy kancsó helyi borral koccintottunk párszor, hogy már majdnem 30 éves lettem, miközben megvitattuk az élet nagy kérdéseit és nosztalgiáztunk fiatalabb korunk őrült történésein. Másnap rövid motoros program lesz az biztos.

A reggeliző terasz és az ételek változatlanok, csak az enyhe másnaposság új. Fáradtan indul a nap – talán lélekben már mindketten a hazaútra koncentrálunk –, így egy kisebb kört tervezünk mára. A tegnap bejárt 125-ös szakaszt újra végig vigyorogjuk, majd letérünk Santa Maria Navarrese felé. Az utikönyv szerint több gigantikus méretû fát – köztük egy 2000 évest – is láthatunk a kis község templomával szemben, de mi csak járkálunk fel s alá… Se templom, se hatalmas fa.

Egy beöltözött, vízben tengeri állatkákra vadászó egyént látunk, de bármerre nézünk 100 méteres fát sehol sem látunk. Végül a falu központjában egy táblát pillantunk meg, nyíllal a zöldellő tér felé. Ott egy aprócska templom, szemben egy kb. 8 méteres fa, a kérgén táblával, ő lenne a matuzsálem. Mivel egy gyerekhad elfoglalta az agyon keresett növényünket, így fotó nélkül távozunk, az utikönyvet író Hans-ot pedig nem zártuk a szívünkbe.

S. Maria Navarrese partja – Ez nem az a fa

Gigantikus famentes élményekkel távozva újra a 125-ösön a szállás felé haladunk jó tempóban. Motorosok újra szép számmal az úton, aztán egy beláthatatlan emelkedős kanyarban a semmiből előtûnik 3 batár GS1200-es szorosan egymás után, nagy sebességgel, levágva a kanyart, egyenesen felénk… Én az ijesztő meglepetéstől erősen fékezve lehúzódok amennyire tudok, Bazsinak mögöttem jobb reflexekre van szüksége, hiszen csak a lehúzódásom után látja meg a motorosokat, aztán blokkolva fékez a Yamahával, csak így tudjuk elkerülni az ütközést. Gondolkodunk, hogy utánuk megyünk, de inkább próbálva megnyugodni haladunk tovább. Nem belátható kanyarban, szándékosan kiegyenesíteni a kanyart, ráadásul csoportosan… Miért kell ez?… Egy ilyen tökéletes helyen?

Lassan felvesszük újra a ritmust a szerpentinen, mígnem a Cala Gonone-i leágazás előtt utolérünk 3 quadost. Õk is jobbra fordulnak az alagút felé, amiben hangoskodunk egy jót mindannyian és az első kanyarnál kettőt közülük le is előzünk, a harmadikkal pedig próbáljuk tartani a tempót. Profinak tûnik a gyerek, két keréken veszi a visszafordítókat az úton, mi pedig szégyenszemre lemaradunk. Az egyik 180-as kanyarnál letér a földútra, kavarog párat egy helyben és visszatér mögénk nagy porfelhőt hagyva maga után. Tapsolnék szívesen csak előbb összeszedem az önbecsülésemet. 🙂

Úgy döntünk mára ennyi elég volt a motoros élményekből, a hazaút előtt még nagy alapossággal lemossuk a motorokat a benzinkúton és eszünk egy jót a tengerparti étteremben. Bazsi berendeli az aznapi 3 fogásos menüt: halas saláta, kagylós tészta és egy egész sült hal… Én maradok a tészta + tiramisu párosnál inkább. Este összepakolunk, és egy-két sör társaságában utoljára megnézzük az egyre nagyobb sötétségbe boruló kisvárost a teraszról.

Bazsi szerint finom

Az utolsó napunk a szigeten. Erre a napra terveztük a hajókirándulást a barlangba, illetve egy kis barnulást a tengerparton, mivel a kompunk csak éjfélkor indul. Az idő délelőtt viszont borult, szeles, a tenger nagyon hullámzott, de szerencsére nem esett. A kirándulás így ugrott, a szállást elhagyva még teszünk egy tiszteletkört a városban, majd észak felé indulunk.

Hajókirándulás ugrott

Búcsú Cala Gonone-tól

Végig a 125-ös úton haladunk ráérősen, közben egyszer-egyszer letérve a főútról, hogy Szardínia változatos tengerpartjait is megcsodáljuk. Badesi-nél az ebédet is letudjuk, majd Porto to San Páolo környékén jobbra, a tenger felé vesszük az irányt. Csak a kíváncsiság hajt, hogy a tengerből csúcsosan, meredeken kiemelkedő Tavolara szigetet jobban le tudjam fotózni. Egy kis zsákutcás parkolóba érkezünk, ahonnan egy szûk, sikátorszerû járda vezet le a partra.

A tengerpartból innen a növényzet miatt csak annyi látszik, hogy szép, finom, fehér homokos. És ahogy sétálunk le a part felé, úgy erőteljesedik bennünk a döbbenet, ahogy elénk tárul a teljes kép… Szardínia tengerpartjai tényleg gyönyörûek, de erre egyikünk sem számított. Mintha a Karib-tengeren lennénk. Ámulunk és fotózunk.

Egyre több látszik a partból

A Part címû film motoros változata

Elbohóckodtunk itt egy darabig, de végül egy újabb öblöt kerestünk fel a közelben, amit Kite szörfösök sajátítottak ki maguknak és ott gyakoroltak. Jó lenne nem csak túrázáskor megélni ezeket a pillanatokat, hanem a mindennapokban is. Végül utolsó állomásként célba vettük Golfo Arancit kikötő városát, az ajándékok megvásárlására és egy utolsó vacsorázásra a tengerparton.

Vacsora alatt megbeszéltünk, hogyha már úgyis haza kell menni, akkor tudjuk le gyorsan az utat. Az eredeti terv szerint a Garda-tó felé kerülve jutottunk volna el a Dolomitokhoz, ahol eltöltünk egy éjszakát, majd másnap Ausztria felé irány Magyarország. De valahogy egyikünk sem érezte magát kellően motiváltnak egy keményebb hegyi szakaszra csomagokkal, főleg a kiszámíthatatlan májusi időjárás miatt. Eddig csodálatos, esőmentes volt az idő az egész túra alatt, maradjon ez így is. Ezért a nyíl egyenes út mellett döntöttünk, megpróbáljuk az 1000-1100 km-t másnap letudni és estére már otthon is leszünk.

Szomorúan, de azért hazavágyva álltunk be a kikötőben a sorba. Este tízkor ki is nyitották a rácsos kapukat, így beljebb tudunk állni a végső sorba. A hajó még sehol… A motorosok újra egy helyre gyûltek össze, rengeteg GS1200-es a hozzájuk szerintem automatikusan járó C1-es ezüst sisakokkal (mindenki kizárólag ezeket viselte). Most láttuk, hogy ezekkel a gépekkel 50 és 70 közötti korosztály utazgat és irigykedve néztük a nagy dobozaikra ragasztott ország jelzéseket, ahol megfordultak. Éjfél is elmúlt pár perccel, mikor a hajó kikötött. Innen még egy óra várakozás…

Egy 70-es bácsi is elunta már magát a várakozásban és gondolta szundít egyet a nagy BMW-jén. Nem is volt ezzel semmi gond, hiszen nem horkolt, viszont mocorgott. A motor dőlt, rá egy másik GS1200-esre, az pedig rá Bazsira. Először mindenki próbálta felfogni félálomban, hogy mi is történt, aztán ugrottak az emberek, hogy felsegítsék a motorosokat – legfőképpen a szundító bácsit kellett. De szerencsére se motoroson, se motoron nem történt sérülés.

Az utolsó izgalmak is megtörténtek, most már tényleg irány a hajó belseje. Itt a motorok már lekötve, sorban állva pihennek és mi is végre a kabinban aludhattunk. Se vacsora, se fürdés, csak mély álom a dörmögő hajóban. A késés miatt kérdésessé vált a másnapi hazaérkezés – alapból kicentiztük, mert sötétben nem akartunk motorozni, főleg ilyen hosszú út után. Meglátjuk mi lesz holnap.

Az utolsó fotó a szigeten

Eredetileg reggel 9-kor kellett volna kikötnünk – így vállalható volt, hogy este 8-9-re haza is érünk –, viszont 10.30 lett belőle és még fél óra volt míg kijutottunk Livornoból. A hajóból kihajtva jó volt látni újra a sok motorost, akik a sorban állva várták a bebocsátást a sziget felé. Mi már tudjuk mennyire tökéletes hely, ők még csak sejtik.

Maradtunk a tervnél, irány haza, meglátjuk meddig jutunk el világosban hazáig. Mit is lehetne írni a végig autópályázásról szinte a szlovén-magyar határig? 200 km-enként és útdíj kapunként megálltunk, valahol ettünk-ittunk gyorsan, aztán csak robotként robogtunk tovább hosszú, hosszú órákig. Körülbelül ilyen izgalmas is volt… Azért csupasz motoron ennyit autópályázni inkább kínzásnak tûnik, de én szinte végig a holtponton átlendült lebegő, semmilyen érzésben vezettem. Bazsi azért az egyhengeres rezgéseit és a keskeny ülést jobban megérezte, nem hiszem, hogy nagyon lebegett volna…

A Magyar határ előtt kb. 30-40 km-rel véget ér a szlovén autópálya, így végre a változatosság észhez térített minket, én gyorsabb tempót mentem volna itt, de Bazsi már kicsit ingerültté fáradt állapotban lassította az iramot, no meg a sok traffipax miatt is ez volt inkább a javasolt.

A határ előtt már tankolandó helyzetbe kerültek a motorok, viszont a meglepően hosszú sor eltántorított minket. Nem értettük miért állnak ott annyian és semmi kedvünk nem volt a legalább 20 perces felesleges várakozáshoz.. Majd akkor Magyarországon… Gondoltuk. Átérve a Magyar oldalra viszont sehol semmi… gyorsan SMS-ben megvettük a matricát a leállósávban – egy külföldi ezt hogy oldja meg??? – és haladunk. Végül le kellett térnünk a pályáról, mert fogalmunk sem volt hol lesz kút. Jó döntés volt. Az új M7-esen, a határhoz legközelebb eső autópálya kút kb. 120 km-rel távolabb, Siófok környékén van. Logikus, nem?

Bazsival Balaton nyugati végénél szétváltunk, ő az újra lent bulizó cimbikhez és kedves párjához tartott – az elmondások alapján a megérkezés után 1 órán keresztül csak ült szótlanul és bámult – én pedig elég gyors tempót erőltetve siettem, hogy minél kevesebbet vezessek a sötétben. A viaduktról jó volt látni a visszatükröződő lemenő napot a Balaton vizében. Végül senki nem előzött le a pályán, hasaltam rendesen a csomagokkal és este 9-kor már a Budapest táblánál voltam, 10-kor pedig a kádban fekve és átgondolva, hogy milyen élményekkel is gazdagodtam. Furcsa érzés volt, hogy aznap még Szardínián a kikötőben várakoztam, és a tudat, hogy véget ért az út.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnám szavakban kifejezni a befejezést, konklúziót. Hogy jó volt? Annyira, hogy megváltoztatta a motorozáshoz társított, addig megtapasztalt és elképzelt élményszerzést. Többet nyújtott, mint ami az elején a gondolataimban volt. Itthon, a baráti társaságban tavaly átélt sorozatos tragédiák után kellett ez a túra, hogy újra csak a motorozás szépségét lássam. És kellett a kihívás is, hogy minél értékesebbnek maradjon meg az első nagy túra. Megtervezni, elindulni, menni, átélni, hazaérni, teljesíteni… és elmesélni. Bármennyire is felelőtlenül gyorsan haladtam az utolsó 200 km-en itthon, csak az járt a fejemben, hogy az átélt élményeket megosszam minél hamarabb a hozzám közel állókhoz. Hogy talán megértsék miért is olyan fontos a motorozás, miért kellett nekivágni ennek a túrának és milyen új, számomra ismeretlen élményekkel gazdagodtam. De a családnak fontosabb volt a tudat, hogy végre hazaértem, épségben.

Hogy lesz-e még túra? Kizárt, hogy ne keljünk útra megint, csak az újabb cél a kérdéses. És csak ezt tudom ajánlani minden motorosnak, hogy megismerjen még többet abból a boldogságból, amit a motorozás nyújt. Szardínia pedig tökéletes helyszín erre.

Pónus Tamás, 2009. február 25.