Szardínia neve még manapság is kissé idegenül cseng közvetlen környezetünkben. Tudtad például, hogy a tengerparti fehér homokért nem kell Hawaii-ra utazni? Vagy egyedülálló faunáját bárhol Európában hiába keresed?! Természeti adottságainak egyediségével is csak az itt lakók életfilozófiája versenghet: „minek jöjjön bárki is ide? Megvagyunk mi nélkülük”…

2012 tavaszán a Földközi-tenger második legnagyobb szigetét tűztük ki szezonnyitó gurulásunk úti céljaként. A hosszú téli esték motorozáshoz kapcsolódó elvonási tüneteit tervezgetéssel, anyaggyűjtéssel kezeltem, több-kevesebb sikerrel… 🙂 Megtudtam, hogy a sziget történelme egészen az ősidőkbe nyúlik vissza. Elnevezése a shardanák, azaz „tengeri emberek” szóból ered. Első lakói főként obszidián (vulkáni üveg) kereskedelemmel és szőlőtermesztéssel (!) foglalkoztak. A neolitikum után, ám a Római Birodalom előtt, i.e. 1500 táján a nurági kultúra jelenlétéről találtak a múlt század régészei a sziget több pontján emlékeket. A legnagyobb lelet együttes a Su Nuraxi di Barumini még az UNESCO kulturális világörökségi listáján is szerepel 1997 óta. Hát ezt megnézzük… 😉

Persze egy igazi motoros túrának soha nem lehet csak a történelem a célja, sokkal inkább az út..!!!

Mivel ezen a területen sem a felfedezők szerepét kaptuk, beleástam magam az előttünk itt kanyargók ajánlásaiba. Természetesen voltak sarokpontok, amit közösen fogalmaztunk meg a túratársakkal, aztán ehhez társítottam az útvonalakat.

A Costa Concordia még frissnek mondható esete után talán nem meglepő, hogy a minél rövidebb hajózást kerestem, ám az ideális időbeosztás átírta a terveket…

Április 27-én késő délutánig még mindannyian a munkahelyen váltottuk meg a világot, majd Bécsig motoroztunk a Matzleinsdorfer Platzra, ahol vonatra tettük a járgányokat és reggelig a hálókabinokban készülődtünk a nagy kalandra.

Április 28. A nap kezdete és vége is Livorno! Mivel Toscana megmaradt, mint örök szerelem és a kompunk is csak este indult Olbiába, megragadtuk a lehetőséget egy kis kanyargásra. Közhely már talán, de itt valóban a tájjal és nem az út minőségével foglalkozhattunk…

A nap városnézéseinek sorát Sienával kezdtük. A települést a legenda szerint Remus fia alapította, ezért az annyira elterjedt, gyerekeket etető farkas szimbóluma. Persze itt is más a valóság, hiszen a feljegyzések egy i.e. 1. században románok által használt katonai táborról szólnak, amit Sena Julianak neveztek el. Ez nőtte ki magát az idők során várossá.

Miután a motorokat a piactérnél leparkoltuk, a Piazza del Campo felé indultunk. A város főtere jelenlegi alakját 1293-ban kezdte felvenni, amikor a Kilencek Tanácsa (Council of Nine) impozáns területeket keresett. 1327-ben kezdték el vörös téglákkal burkolni, amit 1349-re sikerült is befejezni. Mai megjelenésében is létrehívóira ismerhetünk 9 részre osztottságából. Látványos és központi helye a Fonte Gaia, a Boldog Szökőkút. Vele szemben magasodik a szintén vörös téglás Palazzo Comunale, azaz a Városháza. Valamikor a torony tetejére vezető 505 lépcsőt óránként mászta meg a harangozó. Hmmm … :-O

Mi a kilátásra vágyó tömeget elkerülve inkább a tovább motorozás mellett döntöttünk. Cél San Gimignano!

Persze előfordultunk már többször Toscana leghíresebb „Toronyvárosában”, ám ezen a napon veterán motorosok találkoztak a falainál. Mindezt természetesen korhű ruhákban és a legnagyobb átéléssel!

Elsétáltunk a „világ legjobb fagyiját” osztó cukrászdához és mindannyian legyűrtünk egy-egy adagot. Érdekes…! Vannak ilyen ízek?! … 🙂

Túránk első napja a livornói kikötőben ért véget, ahol már várt pár kolléga a behajózásra.

A jegyek ellenőrzését követően mi is a komp rakterében parkoltunk, majd elfoglaltuk kabinjainkat. Helykínálatában és komfortjában nyugodtan sorolhatjuk bármelyik alpesi síszállás kategóriájába és a felszűrődő motorhang is inkább monotóniájával altató, semmint tolakodó volt. Erre járó elődeink beszámolóiból okulva, a korai ébresztés hangját a hangszóróban kispárnával tompítottuk.

Április 29-én a tengeri napkelte kimaradt sajnos a fotóalbumból. Borongós arccal és szemerkélő esővel fogadott minket Szardínia. Szerencsénkre azonban ezúttal velünk tartott Migyurink felesége Ani, akinek köszönhetően még az esőruhába bújás is hangos röhögésbe torkollott! Ugye, Gyuríííí?! 🙂

A tervezett útvonalat átrajzolta kissé az időjárás, így korábban érkeztünk pulai szállásunkra. Első pillantásra fenntartásokat fogalmaztunk meg ugyan róla, de a falakon túl teljesen más képet kaptunk.

Ilyen kora tavasszal természetesen nyaralóknak nyoma sincs erre, sőt van olyan szálloda, amelyik még legalább két hetet vár a szezonkezdettel. Talán ennek is köszönhettük, hogy a tengerparton sem botlottunk senkibe és Atishnak is bőven jutott ideje Neptunnak címzett gyónását végigmondani.

Április 30-án, vasárnap Baruminibe kirándultunk, ahol találkoztunk helyi idegenvezetőnkkel, Fonalka Brigittával. Számtalanszor szembesültünk már azzal, hogy az útikönyvek magolása nem biztosíték a helyi információk beszerzésére, ezért kutattam fel egy ott élő és idegenvezetéssel foglalkozó honfitársunkat. Brigitől rengeteg dolgot tudtunk meg a nurági kor emberének hétköznapjairól, építészeti elgondolásairól, életkörülményeiről.

A Su Nuraxi jelen állapotában is monumentális, de talán fénykorában méreteivel vetekedhetett akár az ókor piramisaival! Számunkra már felfoghatatlan, hogy miért kell ekkora építményben néhol valósággal átpréselnünk magunkat a szűk és alacsony folyosókon.

A történelmi kalandozás végéhez érve elgurultunk a 600 m magasan fekvő Giara-fennsíkra. A hely egyike a sziget legvadregényesebb tájainak, mely egyben otthont ad az Európában egyedülállóan csak itt fennmaradt vadló populációnak. A lovak őseit még a karthágóiak hozták magukkal, és azóta is szabadon bóklásznak errefelé. Az a tény pedig, hogy mindez egy paratölgy erdőben található, csak külön hab a tortán!

A parafa Szardínia egyik legfontosabb exportcikke. A tölgyek kérgét lehántva jutnak a feldolgozandó alapanyaghoz, melyet 9 évente ismételnek. A paratölgy mediterrán környezetben érzi igazán jól magát, ahol 150-200 évet is élhet. Érdekessége, hogy erdőtűz esetén is képes a fát kérge oly mértékben megóvni, hogy a lombkorona elpusztulása ellenére a törzs sértetlen marad, így a következő tavasszal akár ismét zöldellhet!

Május 1-je nemcsak a munka ünnepe! Szardínián Szent Efisiusra emlékeznek ezen a napon. Cagliariból, a sziget fővárosából, tájankénti népviseletbe öltözött emberek ökrös szekerekkel vonulnak Puláig, a szent kivégzésének színhelyéig.

Az ünnepség 3 napig tart, melyből egy városlátogatással vegyített eszenciát kaptunk Cagliariban.

Brigi elkísért minket a várba és megismerkedtünk az egyes tornyok történetével. A 13. században épült városfalak még ma is jó állapotban vannak. Alapanyagukat, a fehér mészkövet a környéken termelték ki. Láthattuk, hogy ez a város is 7 dombra épült, területét két mocsár és erdőségek határolták, természetes védelmet képezve ezzel háborús időkben.

Nekünk nem volt ilyenekre szükségünk, hiszen ránk ők vigyáztak … 🙂

Kora délután a város egyik dombjáról gyönyörködtünk a flamingók látványában, melyek rózsaszín szigetet képeztek a távolban.

A kilátóponton egyszer csak ismerős szoborcsoportra leltünk. Mintha az egyik alakban Migyurinkat mintázta volna a művész… 🙂

A nap hátralévő óráit Norában töltöttük, mely a sziget déli részének leghíresebb ókori romvárosa. Kezdetben föníciaiak lakták, majd a rómaiak növelték tovább pompáját. A terjedelmes régészeti területen, korabeli utcákon valamint oszlopos, átriumos házak és termek mozaikpadlóinak maradványai közt sétálhattunk. A városban máig megtaláljuk nyomait a közintézményeknek, a színháznak, a fürdőnek és persze a kikötőnek.

Május 2-án reggel indultunk a sziget északi részén, a Smaragd parton lévő szállásunkra. Az időjárás kegyeibe fogadott és kellemes napsütésben kanyaroghattunk a hegyek szerpentinjein. Ám csak most nézem, erre a napra azt írtam fel magamnak, hogy „szerviznap”… 🙂

Felhőtlen viháncolásunkat először Attish még itthon elkövetett barkácsolása szakította félbe. Motorjának kardánházán indulás előtt sikerült hosszabbra cserélnie egy csavart, minek következtében a kilyukasztott olajtér a hátsó kerékre továbbította tartalmát. Szerencsére a környéken gyér forgalom miatt viszonylag kevesen néztek albán szakadároknak minket a hegyi parkolóban és talán a térden elmormogott ima eredményeként nem sok időt vesztettünk… 🙂

Ági szemfülességének hála, lebukott egy kis kíváncsiskodó is… 🙂

A kényszerpihenő után arcunkon ismét az elégedettség mimikájával folytattuk végre tovább szórakozásunkat a part fölötti úton.

Nem először szembesültünk már a ténnyel, hogy országonként eltérő anyagokat kevernek az építők az aszfaltba. Ennek Olaszországban az általunk nem először tapasztalt következménye, hogy akár fülig lehet dönteni a vasat, ám mindezt a gumi hatványozottan megsínyli. Az egyik pihenőnél érdekes látvánnyal találkoztunk.

Migyurink és persze valamennyiünk szerencséjére nem kellett hosszan keresni a megoldást, a soron következő település gumisai pikk-pakk lecserélték a vászonvillantó hátsót … 😉

Cala di Volpe kis település a sziget északi-keleti csücskében a Costa Smeraldán. Hiába a GPS-re tervezett útvonal, jó néha megbizonyosodni a helyes irányról… 🙂

Végre becsekkolhattunk szobáinkba és a negatív eseményeket felejtendő, emberes pizzával zártuk a napot.

Május 3-án korán kezdtünk, hiszen rengeteg izgalmas látványosság szerepelt a napi tervben. Elsőként a „Gombát” látogattuk meg.

Míg a hegyre kaptattunk, a motorokat és a felszerelést Anira bíztuk, aki természetesen véresen komolyan vette feladatát… 🙂

Alig 15 km-t gurultunk ezután a „Medvéhez”

Itt aztán lehet időzni..! Akár a sziklaképződmények, akár a kilátás fenomenális! Természetes, hogy túlléptük a bámészkodásra számolt időt… 🙂

Továbbindultunk és a nagy álmélkodásban az „Elefánt” mellett simán elgurultunk… Sebaj! Irány a Grotto di Nettuno!

Az észak-nyugati csücsök leghíresebb (ám nem egyetlen) barlangja 652 lépcsőn közelíthető meg a parkolóból, miközben 200 métert süllyedünk a tengerig. És vissza sem kevesebb…! Persze létezik puhányabb módja is a cseppkövek látogatásának, hiszen Algheroból turistákkal tömött kishajók is járnak a bejáratig. Ők viszont nem láthatják ezt:

A Neptun barlang 9-19 óráig fogad óránként induló csoportokat. Ám ha erős szél támad a tenger felől, szünetel a látogatás, ezért érdemes a parkolóban informálódni!

A nap már késő délutáni pályáját kezdte, mire ismét a motorok mellé értünk. A lépcsőmászás fáradalmait alig kipihegve indultunk vissza a Nibaru szállóba. Az élmények sokasága és persze a fárasztó nap után senkit nem kellett elringatni aznap. 🙂

Május 4-én kényelmesen ám kissé szomorkásan reggelizgettünk, hiszen ez a szigeten töltött utolsó napunk volt. Az esti kompindulásig azért még pár kanyar várt ránk … 😉 Porto Cervot néztük meg először, ami a Smaragdpart egyik leghíresebb, ám leginkább milliomosok által látogatott kikötővároskája. Állandó lakosainak száma alig 200, ám csak épületből több van! Ez az a hely, ahol, akár a mólón is összefuthatsz egy hercegnővel, vagy egy filmcsillaggal minden előzetes egyeztetés nélkül.

Posadaig számtalan strand mellett haladtunk Dél felé, majd bevettük magunkat a hegyek közé Mamone és Ozieri irányába. Hát, ez sem volt unalmas … 😉

A kikötőig hasonló látványban gyönyörködhettünk és élvezetes kanyargásban részesültünk egy szakaszon ismét paratölgyek társaságában.

Olbiában adódott egy kis nézeteltérésünk a hajósokkal. Egyszerűen nem akarták felfogni, hogy nem autóval, hanem motorral szeretnénk a kontinensre visszajutni. Ezért csak úgy engedtek a komp fedélzetére, ha kifizettünk nekik egy általuk számolt különbözetnek nevezett összeget. 🙂 A harcot ott elvesztettük, ám a háborút nem! Hála a 7 mérföld utazási irodának hazaérkezésünk után pár nappal visszakaptuk az összeget. (ezúton is köszönet!)

Akkor és ott nem voltunk olyan higgadtak ám … 🙂 Lehet, hogy tényleg nem szeretik a turistákat?!

Május 5-én kötöttünk ki Livornóban! Ismét Csizmaország! Vonatunk esti indulásáig éppen 12 órányi kalandot gyűjthettünk még, ezért mindjárt Volterrát céloztuk meg a fellelhető legnéptelenebb utakon.

A középkori városka legalább annyira látványos, mint pár kilométerre lévő testvére, ám talán marketingje miatt kevesebben látogatják, mint San Gimignanot. Azon a napon viszont a környék turistáinak úgy tűnt, hogy nem szóltak erről, így a motorok számára parkolót is csak nehezen találtunk.

Volterra már a neolitikumban is létező település volt. Az etruszkok után a Római Birodalom fontos municipiuma volt, majd az V. században püspöki rezidencia. Ezt követő időszakát a Firenzei Köztársaság, a Mediciek, végül a Toszkánai Nagyhercegség uralma jellemezte.

Biztosan tapasztaltad már, hogy a városnézések mindig hordoznak magukban meglepetéseket! Mit teszel, ha a kövezeten a pár napos csizmád orra elhagyja magát? Pillanatragasztót keresel, ugye?! Ani ezt a problémát egy élelmiszer boltban szerette volna kezelni, de hiába az ékes magyarsággal, ám megfelelő hangerővel ismételt PIL-LA-NAT RA-GASZ-TÓ című jelszó, sokáig nem járt sikerrel. 🙁 Ám egy szatócsboltban a tulaj éppen a szeme láttára használt egy ilyet, így tüstént le is csapott rá, Attish pedig a helyszínen jól megszerelte a rakoncátlan lábbelit. 🙂

A város már a neolitikumban is dombtetőn állt talán azért, hogy messziről észlelhessék ellenségeik közeledését. Ennek manapság is hasznát vettük, bár szerencsére nem a háborúskodás okán.

A városfal alatti parkolóból Pisa felé indultunk. A város neve hallatán ma is mindannyian a ferde toronyra asszociálunk. Szerencsétlen helyiek hiába marketingeznek évek óta, másra, mint a Csodák Tere, nem igazán kíváncsiak az idelátogatók.

A Dóm fehér márványból faragott harangtornyát 1173-ban kezdték építeni és 200 évig tartott, mire elkészült. Háát, nem kapkodták el, annyi biztos. 🙂

Magát a Dómot 1064-ban építették és Szűz Máriának szentelték. Stílusában komoly keveredést találhattunk, hiszen falain a román, a bizánci és az iszlám is jelen van.

A Campo di Miracoli harmadik látványossága a keresztelő kápolna, a Baptisterium, amely Olaszországban a legnagyobb ilyen jellegű épület. Építését román stílusban 1153-ban kezdték és elvoltak vele egészen a XIV. századig.

Pisa nemcsak a múltban, de napjainkban is híres emberek sorát tudhatja magáénak. Tudósok, művészek, politikusok, zeneszerzők és előadók, írók és sportolók öregbítik hírnevét.

Pl.:Buschetto az építész, Andrea Bocelli az operaénekes, vagy a ma futballjából ismert Alessandro Birindelli is itt születtek.

A történelmi és építészeti ismeretek frissítését követően falatoztunk egy pisai pizzát a torony lábánál, majd a livornói pályaudvarra motoroztunk. Éjszakánkat hazafelé is a rövidebb és kényelmesebb verzió szerint töltöttük a hálókocsikban.

Május 6-án reggel 9-kor Bécsben kezdtük a napot. Vasárnap lévén nem sok autó nyüzsgött az utakon, így gyorsan hazaértünk és délidőben már a levest fújhattuk. 😉

Szardínia egy egészen más, a miénktől sokban eltérő természeti és éghajlati adottságokkal rendelkező része Európának. Ha sikerült a kalandvágyad kicsit is felébresztenem, nincs más hátra, mint előre! Az út vár, indulás!

Vonattal megtett táv: 2.100 km

Motorral megtett táv: 2.750 km

Benzinköltség Olaszországban: 1,8-1,9.-EUR/liter!

Kompköltség: cca 400.-EUR/retúr motorral együtt

Pásztor Csaba, 2012. augusztus 1.