Szardíniai strandvadászat, Korzikai malackodás és Toscana gyöngyszemei
2009. Szeptember 14-27.

Tiki – Yamaha FZ6N
Laci – Vespa 250
Tamás – Suzuki GSR600

Újabb év, újabb nagy túra… a lényeg szinte ugyanaz, de mégis mennyire más formában meg lehet élni azt, amelyekhez tavaly már szerencsém volt. Mint minden kezdet nehéz, ez a szervezés sem volt zökkenőmentes. Ugyanazok a körök, merre is induljak? Aztán kivel? És mégis mikor? Hosszú egyeztetések után végül egy baráti nyaralással egybekötött újabb szardíniai túra lett a befutó szeptemberben. Bazsi – tavalyi útitársam – augusztusban lecserélte az XT-X-et egy új SMC-re, amivel egy balatoni túra is fenékpróbáló, így ő idén távol maradt. Viszont egy régi baráti kör első nagy nyaralása valósult meg: mi hárman motorral (Laci, Tiki és én), hárman autóval (Ercsi, Dóri, Bálint) és hárman repülővel (Évi és Kacsa Londonból, Gavin Münchenből) a fapados járatoknak hála. A terv szerint így kilencen csak a szigeten leszünk együtt egy csodaszép házban.

Az autósok szombaton indultak, hogy két napot még Toscanában is eltöltsenek, mert Szardínia után sietősen haza kellett érniük. Mi motorosok más taktikát választottunk, vasárnap indultunk – Laci még esküvőzött szombaton –, hogy egy tranzit szállással elérjük Szardíniát, egy hét ott, aztán 3 nap Korzikán, egy éjszaka Toscanában és újabb egy éj tranzit szállással haza. Így kerek két hetes túránk lesz. Ugye minden pofon egyszerű és érthető?

Hosszú-hosszú levelezések és egyeztetések után sikerült tökéletesre kidolgozni a logisztikát. Szerintem az mindent elárul a szervezés kaotikusságáról, hogy az indulás hetében döntöttük el, mi motorosok még átmegyünk Korzikára is, így módosítani kellett a kompjegyünket. Ami persze egyszerű művelet, ha egyszer dűlőre jutunk, főleg, hogy Ercsi már napi kapcsolatban volt a komptársaság ügyintézőjével, hála nekünk, motoros kívánságlista gyártóknak. Mindent elterveztünk, hétfőn a csapat szétválik, mi napközben átkompozunk Korzikára és ott folytatjuk a túrát. Tökéletes terv, egyetlen apró hibával. A legismertebb opció, a Moby társaság szeptember 20-án indítja az év utolsó járatát Santa Teresa di Gallura és Bonifaccio között, mi természetesen 21-én hajóznánk. És erre az információra a kompjegyünk (Livorno-Korzika) módosítása után találtunk rá a neten.

Szar ügy, vagy rövidítjük a szardíniai részt vagy találunk valami más lehetőséget. Térképek kompjelöléseinek tanulmányozása és internet kutakodás után néhány óra alatt sikerült rátalálni pár hajótársaságra, melyek a két sziget között közlekednek. De utószezonban már fáradtak az emberek, nem dolgoznak ám ők minden nap… a lényeg, hogy a lehetséges 5-6 útvonal és egyéb fellelhető komptársaság közül egyedül a Saremar lesz talpon a vidéken azon a feltehetőleg szép szeptember 21-ei napon. Potom 36EUR az út egy főre, egy motorra, egy útra, egy órás időtartamra… (Sardinia/Corsica Ferriesnek 70EUR-t se fizetünk az oda-vissza útra, top class kabinban). Sértődöttek és bátrak vagyunk. Ennek szellemében le sem foglaltuk előre a jegyet a neten.

Hogy ne legyen annyira unalmas a szervezés, a motorom is rakoncátlankodott, pedig az indulás hetében nagyszervizen esett át (gumi, olaj, szűrők, fékolaj és társainak cseréje), de nem jöttek rá, hogy miért tilt le csak és kizárólag sebességi fokozatban 12ezres fordulatnál az elektronika a 14ezer helyett. Sebaj, ez még kibírható. Aztán csütörtökön furcsa blokkhang hozza rám a frászt. Szerviz meghallgatja, ismerős meghallgatja… valami nyomócsapágy problémára gyanakodnak mindketten, vasárnap reggelre esély sincs megcsinálni, de szerintük ki kell bírnia az előre láthatólag 4ezer km-es túrát. Kérdem, és ha nem? Hát akkor tréler. Ja, akkor életbe lép újra a bátrak vagyunk, menjünk életérzés.

Elérkezett az indulás napja, furcsa mód inkább a kedvetlenség jellemezte a reggelt, nem az izgatottság és az előttünk álló élmények. Az időjárás előrejelzés egész hétre nem volt bíztató a szigetre: maximum 25 fok, sokszor eső… minek is megyünk akkor, hiszen nyaralni (is) készülünk. Az aznapra tervezett útvonalunkra is ez volt az időjósok álláspontja és nagyon nem volt motiváló, hogy Laci (Vespa) 100-as tempójával gyűrjem le a magyarországi szakaszt, végig az M7-esen. Ezt a szakaszt mindenképpen a pályán akartam letudni, hogy minél előbb új országba és új környezetbe érjünk. De hát a 100, az 100…

Budaörsi kútnál találkoztunk, a tempó inkább kényelmes volt, mint unalmas, majd Laci szólt Siófok után, hogy tankolni kell. Mi van?? Eddig irigykedve hallgattam, hogy három felet eszik a piros szépség. Ok, letértünk a pályáról, gyorsan találtunk is egy kutat. Azért Lacitól egy értetlen arckifejezéssel megkérdeztem, hogy mi történt, ugyanannyi lesz a benzinköltségünk? Ja nem, csak 7 literes a tank… Úristen, micsoda mellbevágó információk így a túra elején. No de vissza a pályára, 3 óra alatt el is értünk Lendvába, ahol csatlakozott hozzánk Tiki – ő előző nap lemotorozott a szüleihez Szombathelyre.

A magyarországi szakaszon, ezen a vasárnapi reggelen azért akadtak motorosok egy-két kútnál. És a legszebb, hogy szinte mindenki Szardíniára tartott: aznap kelt útra a Békéscsabai Motorsziget által szervezett túra is, 16 motorral, 27 fővel. A véletlen is úgy hozta, hogy ugyanarra a kompra foglaltunk jegyet, mint ők.

A szlovén szakaszon is a pályát választottuk; első nap a Livornóig teljesítendő szakasz nagyobb részét akartuk teljesíteni; 10.30-kor kezdtük a 7,5EUR-os matricás autópályázást. Dél körül lehettünk Celjénél, amikor is korgó gyomrom már az extra halk Schubi sisakba is behallatszott, így előre mentem – Laci diktálta a tempót – és jeleztem a többieknek, hogy letérünk a városba.
Menet közben mutogattam a kezemet a szám elé téve, hogy kaja kell… de nagyon. A városban a piros lámpánál realizáltam, hogy nem sikerült a pantomim mutatványom, értetlenül néztek, hogy mit keresünk mi itt. Tájékoztatás megtörtént még a lámpánál, aztán a viszont infó is, hogy ők hoztak csomagolt szendvicset, nem éhesek és eszük ágában sincs betérni pizzázni. Fogyózzak, rám fér. Végülis a diktatúrát legyőzte a demokratikus szavazás, nyomás vissza a pályára.

Haladtunk, haladtunk szép tájakon keresztül – Szlovéniában még az autópályán is élvezetes motorozni – majd Laci jelzett. Igen, tankolni kell, de veszettül. Nem rémlik miért – talán mert a következő töltőállomást jelző tábla 30km-t mutatott – letértünk a pályáról, főúton könnyebb kutat találni. A 100-110-es tempó itt aztán már igazán élvezetes a csomagokkal. Kanyargós út, szép táj, forgalom semmi, kis falvak, nagyobb községek, mind mind benzinkút nélkül. Aztán messziről látszik egy zöld-kék osztrák felségjelű kút, oda már el is toljuk a piros hokedlit.

De várjunk, az az autópályán van… gyors leizzadás, de az útépítők gondoltak az ilyen motoros huszárokra, van bejárat a kúthoz. Benzin, szendvics, üdítő, szendvics, üdítő, édesség, kávé… mindenki megkapja a magáét. És Tiki elkezdi serényen promotálni a finom, házi almás sütit is. Pihegtünk kicsit a napsütésben, időben voltunk. Mikor elkezdtünk öltözködni, láttuk, hogy a kútra akkor érkezett egy nagy motoros csapat. Hát persze, hogy a magyar különítmény, de megnyugtatott a tudat, hogy a jelek szerint a Vespás tempó nem is olyan vészes. Ők elkezdték a tankolást, mi pedig folytattuk utunkat. Kis Ágyúgolyó futam, ki ér oda előbb.

Vrhnika környékén letértünk a pályáról, Laci vezetett minket, ő már járt erre a Vespás brigáddal, jól fog esni egy kis hegyi mulatozós szakasz a motorokkal. Kalcénél a 102-esre jobbra fordultunk, majd a 207-esen haladva végül a 444-esen értünk el az olasz-szlovén határra, Nova Goricába. És most először, ezen a szakaszon éreztem először az utunk során, hogy nnnnnnnnnnaaaa végre, ezért (is) szeretek én motorozni. Gyönyörű táj, erdők, hegyek, kanyarok, visszaváltások, kigyorsítások. Boldog voltam.

Még a szlovén oldalon tankoltunk (1,1EUR vs. 1,35EUR) és Tiki tesztelte a mandulás Magnum tűrőképességét így a szép időben, miközben tovább kínálta az almás sütit. De láttuk, nagyon sötét felhők gyülekeztek, gyors iramban tartottak felénk. 5-10km-re szakadt, ahogy a fátyolos égre tekintettünk, miközben felettünk sütött a nap. Elindultunk, viszont városon belül csak a következő kútig jutottunk. Magnum győzött, Tiki elvonult. Várakoztunk Lacival és kémleltük a baljósló eget. Egyszer csak mély, hangos dörrenés hallatszott. Egymásra néztünk röhögve: na ez most az ég volt vagy Tiki? Az ég üzent, egy percen belül készen álltunk mindannyian, tipli, de gyorsan.

Olaszországban Goriziából főúton haladtunk Treviso felé a 351-esen, jól esett a 100-as haladós, nézelődős tempó. Az eget is fürkésztük és piszok mázlistának éreztük magunk, hogy mindig arra kanyarodott az út, amerre pont nem volt sötétebbnél sötétebb esőfelhő. Elől felhő, balra felhő, mögöttünk felhő… és az út jobbra fordult. Micsoda boldog pillanatok ezek. Volt látnivaló is természetesen, először a valószerűtlenül smaragdzöld színű folyó, aztán a szőlőföldek és borászatok látványa terelte el a figyelmet a körülöttünk gyűrűző komor égboltról. Portogruaronál letértünk az 53-as útra, ami jó jel, hiszen már nagyon közel vagyunk a mai etap végéhez. Délután 6 körül értünk Trevisoba, és elneveztük a mai itáliai szakaszt 1000 körforgalom útjának. Mintha egész nap Budaörsön motoroztunk volna.

Laci fejből tudta az utat, a mai szállásunkat ő intézte, járt már itt. A tulaj Lucával jól elcsacsogtak a megérkezéskor, mi csak döbbenten figyeltük az ír farkas kutyák között is kiemelkedően hatalmasnak tűnő házőrző ebet. Luca megnyugtat, evett, de azért ne menjünk be, egy másik házban lesz a szállásunk. 70 EUR hármunknak reggelivel (www.dolcevitatreviso.com), kényelmes, szép és jól felszerelt apartman. Panaszra semmi ok, motorok a szabadban, de lezárt udvaron belül.

Trevisoról nem sokat tudtam, a környéken csábítóbb a közelben lévő Velence (annyira közelben lévő, hogy a fapados társaságok gépei itt szállnak le, annak ellenére, hogy kb. 40km-re van a vízi várostól), így kíváncsian indultunk a központba gyalog, hogy együnk-igyunk, várost lássunk. Amikor az ember nem vár semmit, akkor éri a legnagyobb meglepetés. Az óváros egy kis Velence, méltatlanul elfeledett hely a nagy név árnyékában. Jobban tetszett ez a város a maga szépségével, bájával és a helyiek által élettel megtelített óváros utcáival. Igazibbnak és hitelesebbnek tűnt.

Luca által javasolt, leginkább helyiek által látogatott étterembe tértünk be, pizzát, sört és Grappát rendelve. Mosoly, vidámság, nyaralunk! A desszert után sétáltunk egyet a hangulatos utcákon, majd a főtérre beültünk még habzó bort inni és akklimatizálódni. Közben egyeztettünk autós barátainkkal, ők is visszatértek a szállásukra a késői órában Livornóban, és áradoztak Toscana szépségéről. No majd holnap a kompon személyesen is beszámolunk az eddigi élményeinkről.

 
 
Treviso – Hát nem szép?

Fura hangokra és fényekre lettünk figyelmesek… mintha vaku villanása és tűzijáték durranása vegyülne. Az emberek is távoztak egyre sietősebben. Jé… egy villám. Akkor menjünk mi is hazafelé, elvégre másfél km-re van a szállásunk a központtól, 20 perc gyalog, majd az ablakból nézzük az esőcseppeket. Az éppen záró fagylaltos előtt nem tudtunk úgy elmenni, hogy magunkhoz ne ragadjunk pár gombócot a csábító hűtős pultból. A szállásunkig elfogy. Kiértünk az óváros kőfalai mögül, amikor el kezdett szemerkélni az eső. Lépteink szaporábbak, de minél gyorsabban mentünk, annál jobban esett. Végül ömlött.

Egy éppen záró bár fedett része alatt kerestünk menedéket, hogy elfogyasszuk a maradék fagyit és nézzük mi történik körülöttünk. Lám itt is van augusztus 20-ai vihar. Tiki az otthon hagyott fényképező tok miatt aggódott, így a bárban kért egy szatyrot a tükörreflexes gépnek. Már vagy 30 perce álltunk ott és láttuk, hogy esélyünk sincs ebben a viharban normálisan hazajutni. Villám, mennydörgés amilyen közel csak lehet, hömpölygő vízfolyam az úton és szűnni nem akaró eső. Pedig nem kellene itt éjszakázni. És a találékony magyar már megint alkotott: szemeteszsák kérés a bárból, szemnél kilyukaszt és magára húzza. Aztán rohanás.

Nobel díjra jelölve –, Obama után szabadon, kategória nem számít

Persze szarrá áztunk, de nem annyira, mint zsákos Frodó jelmez nélkül és legalább kihoztuk a maximumot a rendelkezésre álló lehetőségek közül. Pozitívum mindenek előtt. A szálláson megnéztük az időjárás előrejelzést és sokkoló volt, amit láttunk, mert a következő öt napra ugyanez várható, tehát a holnapi utunkat biztos nem ússzuk meg esővel.

Éjjel alvás, de félálomban hallom, hogy egy nagy rohamra még rákezdett hajnalban az ég. Túl nagy falat ez, ha ilyen idő marad, mert ez nem egy szokványos eső… de a kompot el kellene érni… Kevesebb, mint 400km áll még előttünk, a komp is csak este 9-kor indul. Ennyit Ironman Tomi kollégám futva is simán bevállalna.

Reggel az első dolgom volt, hogy megnézzem indul-e a motor. Kapott annyi vizet egész éjjel, mintha végig egy autómosóban állt volna. Beindult. Felhők még mindig sötét árnyalatban mutatták magukat, néha szemerkélt az eső. Reggeli előtt még hajszárítóval és villanyrezsóval megszárítottuk a tegnap esti ázott cipőinket és ruháinkat, majd átsétálunk Luca bázisára, ott szolgálták fel a kontinentális ételeket. Itt megbeszéltük, hogy bár gyorsabb lenne az autópályás szakasz, inkább a főutat választjuk, mert ha itt kap el a vihar, akkor könnyebb menedéket találni. Aztán búcsú a házigazdától, a kis Yorksterrier kutyusa (vicces a valószerűtlenül hatalmas ír mellett) még bemutatja kedvenc mutatványát, hogyan is kapaszkodik fel a gazdi nyakáig a ruháján keresztül. Ügyes szőrmók. Vidám hangulat, de mégis járt az agy, hogy hogy fogunk mi eljutni ma Livornóba? Ercsiékkel egyeztettünk, ott szakad.

Végül összepakoltunk, a városban tankoltunk és útra keltünk a borult, de száraz időben. Egy perce haladtunk, amikor is az első lámpánál valaki leöntött egy vödör vízzel… aztán még eggyel. Minden másodpercben egy. Felnézek, hogy ki szívat, de csak a mély sötét eget látom. Persze, olyan messziről könnyű emberkedni… Laci gyorsan félreáll, hogy felvegye az esőcuccot, Tiki meg kényelmesen beállt egy erkély alá abban a tudatban, hogy ilyen esőben úgysem megyünk tovább. Továbbmentünk, küldetés: lehagyni a vihart.

Nem sikerült. Padováig tartó 40km-es utat több mint egy óra alatt tudtuk teljesíteni. Az úton egy-két centiméter álló víz, nagy forgalom kamionokkal, lábkitámasztósan bevehető csúszós körforgalomhegyek, és néha dugóban állva tűrtük a vödörből locsolást. Laci „szoknyája” és vízálló ruhája tökéletes volt, a nagy plexin viszont alig látott ki, ablaktörlő híján. Tiki vízálló cuccai remekül boldogultak, csak a kesztyűje nem volt az… Nekem az volt, de csak egy óráig bírta a strapát. A csizmám viszont nem vízálló, de büszke vagyok rá, hogy 10 percig állta a rohamot. Élvezet volt utána minden fékezés és váltás, ahogy a láb előrebillen, és a csizmában álló víz összegyűlik az orrában. A végén már kezdett langyossá válni, nem is olyan rossz… És haladtunk 40km-t, az idő pedig közelít a délhez.

Gyors egyeztetés, irány fel a pályára, mert sosem érünk oda. A tavaly agyon szidott Padova-Bologna szakasz így esőben esküszöm élvezetes is a maga módján, unatkozni biztos nem unatkoztunk. Tiki tankolásnál szólt, hogy egy autós majdnem elcsapott minket, fel sem tűnt… gondolom mi se neki, ezért láthatósági mellény fel, jöjjön a biztonsági őrös jelmezbál. Kétlem, hogy normálisnak nézhettek minket. Alapból egy magyar rendszámú robogó, amit két megpakolt, rikító mellényes motoros követ. Biztos azt hitték valami elmebeteg herceg robogózik, az őrök meg követik és cipelik a cuccát. Az autópályán. És tényleg, amikor megálltunk enni egy benzinkutas étteremnél néztek is furcsán ránk, még a sorban is előre engedtek. Mikor megköszönném, akkor vettem észre, hogy a jobb kezem nem azt csinálta, amit az agyam közvetített neki. Valami nem stimmelt. Leültem, hogy megegyem a pestós tésztámat, de a villát nem tudtam kézbe venni. Nagyon úgy tűnt, hogy az órákig vízben ázott kezem, és a hideg menetszél miatt kicsit rakoncátlankodik. A gázmarkolatnál kisebb átmérőjű tárgyak szorítása esélytelen. Valami furcsa kézhasználattal azért legyűröm az ételt, bár étvágy az nem volt. Kedvünk a padló alatt, az eső nem akart elállni, de már kezdtünk semlegessé válni. Mindenre. Mentünk tovább.

Bologna útépítései és az eső által extrém csúszóssá vált sávelválasztók – melyek az útépítés miatt pont a sáv közepére estek, vagy kanyarban bárhova – újabb kihívások elé állítottak. Pár kisebb megcsúszás után már arra koncentráltam, hogy hova ugorjak el a motorról, ha esem, nehogy egy kamion alá kerüljek. Nem jó ez így, nagyon nem jó. Dehogy szidja nekem bárki is ezentúl a nagy túrás tréleres motorosokat, itt szinte az életünkért küzdünk, pedig csak jót akarunk motorozni csodaszép helyeken. Csak egy komp minden vágyunk, olyan nagy kérés ez? Tavaly a defekt, most meg ez… persze kaland, meg milyen jó lesz visszagondolni majd, hogy „túléltük” ezt, teljesítettük. De még most is arra jutok, hogy valaki nagyon figyelt ránk aznap.

Fejben tudom, hogy ezt tovább nem szabad erőltetni, most kezdődik a hegyi autópálya szakasz Firenzéig, sok kanyarral. Inkább nézzük meg a 325-öst, ami szintén a tavalyi élményeket juttatja az eszembe. Valahogy már mindegy volt, főúton nem tudtunk haladni, autópályán életveszély… hát akkor jöjjön a hegyi szerpentin, 70km. A túra előtt 36ezer km-t mutatott a GSR km számlálója, de esőben összesen, ha vezettem maximum három órát, 3 év alatt. A Hungaroringen is, ha szemerkél egy kis eső, akkor jövök is le a pályáról. Nem kockáztatok. Most meg menekülési útvonalnak szakadó esőben, egy hosszú hegyi kanyargós szakasz felé vesszük az irányt, ami váltakozó útburkolatú (persze a csúszós fehér aszfalt sem hiányozhat), szalagkorláttal szegélyezett. Tényleg, már minden mindegy.

Tehát a pályáról letértünk Rioveggionál, de persze megint probléma akadt. Az automata fizetőkapu nem örült az ázott bilétánknak. Én kb. 5. próbálkozásra átjutottam, utánam Tiki jött, de a vizes 10EUR-sába annyira belezúgott az automata, hogy totálisan magáénak érezte. Mintha mi sose láttuk volna… Ok, bedobtuk újra az összeget apróban. Sorompó nyílt, Tiki kiszabadult, Laci jöhetett. Az ő ázott jegyére már egyáltalán nem kíváncsi az automata, nyomkodta kifelé… 5 percet elszórakoztak, amikor is emelkedett a sorompó. Ejha, ez ingyen volt… vagyis Tiki duplája miatt egálban vagyunk. A tartozik-követel oldal újra egyensúlyban, haladjunk és irány jobbra, jöhet a szerpentin, aminek a fele már Toscanában van. Ugye mondanom sem kell, esőben, átázva, alig látva a plexin lecsorgó víz miatt.

A táj még mindig gyönyörű, és hát lássuk be rutinpályás tempóban, esős vezetéstechnikai tréningen részt venni olaszhonban még irigylésre méltó is lehet egyeseknek. Főleg ha tudnák, hogy az ősz kezdete miatt az útra lehulló levelek az esőben még a fehér aszfalt síkosságán is túltesznek. Biztosítózni akarod a motorod? Itt a helyed. Nekem csak egyszer ment ki annyira a levelek miatt az első kerék, hogy a fenekem úgy összeszorult, mintha 1 napon keresztül csak Magic Legen edzettem volna. Aztán mikor már kínomban a szép tájat bámultam, arra eszméltem, hogy egy turista busz dudált, ne szemezzek már a fényszórójával…

Szóval haladtunk, kanyarogtunk és fáradtunk. Castigliana környékén valami csoda történt, napot láttunk… a fejem az ég felé, a szemeim könnyeztek, az egész hegyet átöleltem volna szívem szerint. De a Meg Ryenes Angyalok Városa óta tudjuk, hogy ilyet felelőtlenség tenni, én is abbahagytam. A hétköznapokban aprónak tűnő örömök miket ki nem hoznak az emberből. Gyorsan meg is álltunk, mosolyogtunk, fotóztunk, ettünk, hiszen az eső is elállt. Elállt… 5 percre. De tényleg mindegy már, ez nagyon kellett, köszönjük.

Esküszöm láttam a napot

Utunkat tovább folytatva már Firenzétől nem messze, a 325-ös út végénél, Pratonál félreálltunk egy kútnál. Tankolás, zokni csere, és természetesen a kínálós sütiből még mindig van Tikinél. A kutas srác hoz egy tekercs törlőkendőt, mikor látta, hogy a szétázott, csurom vizes lábamra akartam felhúzni az új száraz zoknit. Sajnált, de azért röhögött is magában. Kedves gesztus volt, ez a lényeg. Fél óra pihenő, mintha az ég is tisztulna, de szakadt rendületlenül. Néha nagyon, de legtöbbször nagyon nagyon. Ennél több eső egyszerűen nem eshet már… de esik. Nekünk pedig mennünk kellett, várt a komp és délután 4 óra körül jártunk. Innen egyetlen feladatunk volt, hogy Pratoból rátaláljunk a 10km-re lévő Firenzéből induló, Livornóba tartó gyorsforgalmi útra. Pofon egyszerű, aztán ott is vagyunk mindjárt a komp kabinban, először forró fürdőt, majd hideg sört véve. Persze az előbbit külön, az utóbbit együtt.

De megbuktunk, nem megy. Firenze valahogy sosem egyszerű falat. Ahogy nézem most a térképet, szinte az összes elővárosában jártunk, végül iPhone és iGo siet a segítségünkre, hogy a 67-es úton – ami még ebben az időjárásban is határozottan jólesően kanyargós a 100-as tempóval – eljussunk a gyorsforgalmira, ez egyenesen a célhoz vezet. Itt már Lacit is elkapta a hév, 120-as full gázos utazót diktált szinte Livornóig. Azonban nem sokkal a város előtt egy vízfolyás megtréfálta a kisebb kerekű Vespát, de Laci talpon maradt, aztán már csak 80-nal nyomtuk le a hátra lévő kilométereket.

A mai nap folyamán másodszorra láttuk meg a napot. Most ott állunk vele szemtől szemben, éppen megy le, amint közelítünk a kikötő városához. Szép látvány, ezek szerint arra már nem esik. Apró mosoly a sisak alatt. Viszont itt még igen, ami azt jelenti, hogy az esőcseppek immáron vakítóak is a plexi mögül. 10-es nehézségi szint, vagy hol járhatunk már?

Fél8-8 körül értünk a kikötőhöz, ahol a hajó előtt kb. 200 méterre értük utol az autóval érkező barátainkat. Tökéletes időzítés. Siettünk be a hajóba – sehol semmi sor, már mindenki leparkolt, látom a magyar csapat is szerencsésen megérkezett -, szinte azonnal a kabinunkban is voltunk. Örültünk mindennek… a hajónak, a barátoknak, a kabinnak, a mai nap végének… iszonyú megkönnyebbülés volt.

Biztonságban

A nagy találkozás örömére előkerült a Grappás és sörös üveg Ercsiék kabinjában, és egy-két Motorszigetes motorosnak hála a házi nagyon nagyon finom pálinka is. (KÖSZÖNJÜK!) Éjfél után vonultunk be a kabinba aludni és meg kell követnem magam a tavalyi túrabeszámolóval kapcsolatosan, mert tényleg létezik az a pénz, hogy megtudjam nem hangos a hatodikon az ágy a hajón – 5EUR pluszba került fejenként a „Top class” kabin.

Mission impossible teljesítve, Tom Cruise meg…

Tiki, Tamás, Ercsi, Dóri, Laci, Bálint

Reggel 6-kor ébresztő, a hajó fedélzetén már látni a szigetet és a felkelő napot. Bíztató és mosolygós érzés az enyhe másnaposság mellett.

 
Magyar invázió Szardínián

A komp időben kikötött, viszont a hajó jobb oldalán lévő járművek kijutása nehézségekbe ütközött – motorjaink legbelül, kamionokkal védve. Az elől álló kisteherautó sofőrje vagy alszik, vagy eszik, vagy szexel, de az a biztos, hogy nincs itt, már vagy 15 perce. Motorosok türelemmel várakoztak, kaminosok dudáltak, a komptársaság alkalmazottai pedig valahogy bejutottak a sofőr fülkébe, amikor is hangos ordibálással megérkezett az enyhén maffiózónak tűnő, napbarnított 50-es tulaj, köldökig kigombolt rózsaszín ingben. Vitatkoztak még öt percig, a kisteher is nehezen indult (meg sem fordul a fejemben, hogy szándékosan…), majd tapsvihar, távozott a komp belsejéből.

Kint autós társainkkal egyeztetve abban maradtunk, hogy mi elindulunk a szállásunk felé, ők pedig felveszik Kacsát a reptéren, Olbiában. Egy gyors Supermercatos, salsa szószos reggeli után nagy nehezen megtaláltuk a hegyen a szállásunk utcáját, de nem volt egyértelmű, hogy melyik ház is lehet a miénk, ezért legurultunk Portisco barátságos és szép kikötőjébe, hogy megigyuk életünk talán legdrágább capuccinoját (4 EUR). Mikor tesómnak említettem, mondta, hogy ő is ivott már ennyiért egyetlen egyszer, de a Greshem palotában.

Aztán vissza a szálláshelyünk utcájába, mikor az autósok is megérkeztek. Az egyik ház tényleg annak tűnik, mint amit a honlapon és a Google Mapen láttunk. Laci a perfekt olasz, be is osont, mert látott egy idősebb urat újságot olvasni a teraszon. Visszatér, ez lesz az. Mint kiderült a lefoglalt házban 3 lakás van, ebből kettő a mienk, a kedves tulaj (Giorgo, alias Gyuri) pedig feleségével (Klárikával) a harmadik kicsiben lakik. Körbevezetnek és mindenkinek az arcán döbbenet. Amikor az ember valami különlegesen szép és álomszerű helyre érkezik és meg sem mer szólalni. Csak néztünk egymásra és mosolyogtunk. Valaki csípjen meg, tényleg itt fogunk lakni egy hétig. A ház, a kert, a medence, a belső terek, a tetőterasz, a kilátás… 190EUR összegre jött ki fejenként közvetítő irodán keresztül, egy hétre. Bőven megérte. (www.sardegna-verde.com)

 
 
Villa Pompea

Kipakolás, szobabeosztás után irány Olbia, hogy közösen bevásároljunk ételt/italt egy nagy bevásárlóközpontban. Közös nagy reggelizések és esti főzőcskézések vannak tervben, Ichnusával és Grappával. Kisebb vagyont otthagytunk, aztán visszatértünk a szálláshoz, hogy a medence is kipróbálásra kerüljön, vagy legalább pózoljuk ott a nyugágyakban. A józan bátrak kihasználták a 20 és fél fokos medencét, a kényesebbek – mint jómagam – inkább a szemlélődést választották.

 
Lemezborító, Kozsó hívj!                                                                      Kösz Tiki!

Az idő borult, de mindenképpen látni akartunk a legközelebbi tengerpartot is, gyalog keltünk útra, gondolva, hogy az a két kilométer nem lehet nagy távolság. Az utcánk elég kacskaringós és néhol kietlen földút jellemezte, talán ezért is hittük, hogy valaki egy teknős makettet hagyott az úton. Közelebb érve láttuk, hogy az az 50cm-es valami az tényleg teknős. Szabadon mászkálva. Nem is háborgattuk nagyon, közös sztárfotó sem készült a csapattal, csak úgy magányában, mint ahogy rátaláltunk.

Kalandos főúton és lezárt területen történő gyaloglás után célba értünk. A tengerpart homokos, a tenger 25 fokos, mint a levegő. Páran vízben, páran nyugágyon – Dóri variálja a kettőt –, viszont sör mindenkinek jutott az éppen záró büféből.

Csipet csapat felfedező túrán

Visszafelé már a rövidebb úton értük el a házat, és megegyeztünk abban, hogy ezentúl csak járművel közelítjük meg a strandokat. Este a lányok kitettek magukért, kétfogásos vacsora. A plusz 1 kiló garantált mindenkinek. Hát nem egy klasszikus motoros túra nap volt ez, de a tegnapi nap után nem is csoda, hogy regenerálódnunk kellett.

Az utcánk a hegyek között San Pantaleo és Portisco között volt, mely út garantáltan kedvenc bármelyik kanyarvadász motorosnak. Tökéletes minőség, élvezetes kitérdelős kanyarok, szebbnél szebb hegyek és tengerre való rálátás jellemzi ezt az alig 10-15km-es szakaszt. Otthon 30km-t kell utazni minimum egy jó szerpentinért (Dobogókő, Lepence), ami a közelébe sem ér ennek, itt 150 métert…

És amikor visszatér a motoros a házhoz, ráfordul az aprócska utcára egy tempós jobbos kanyar után egy rövidebb egyenes szakasz közepén, gurul le a lejtőn és előtte elterül Costa Smeralda tengerpartjának egy részlete. Látni, ahogy a lemenő nap vöröslő színeket fest az égre, a növények illata és a tengeri sós levegő… az ember csak raktározza el magában ezeket a képeket. Majd befordul balra a kertbe, lerakja a motort, ledobja a ruháját és csobban egyet a medencében. Kézhez vesz egy sört és a vízből gyönyörködik a tenger látványában így a nap végén. Biztos meg lehetne unni ezt is egyszer.

Mai napon folytatódott (vagy inkább csak elkezdődött) a strandvadászatunk, irány dél, talán ráakadunk a tavalyi álom partra. Csak arra emlékeztem, hogy Olbia és San Teodoro között volt valahol, a 125-ös főútról kellett lefordulni és 2-3 km-t menni egy egyenesebb úton, mely zsákutca parkolóban végződött. Én mentem elől, és ahogy haladtunk úgy jöttek elő a tavalyi emlékképek. Most fogtam csak fel, hogy újra itt vagyok, mint amikor az ember egy régen látott jóbaráttal találkozik. Őszinte öröm, mosolyok, nagy levegővételek és sok sok emlék… reméltem, hogy újra meglesz az a gyönyörű part, és a többieknek is meg tudom mutatni miért is csodálatos ez a sziget.

Ahogy haladtunk az egyik kis községen át, rémlett, hogy egy körforgalmat kell keresnem és azon kell letérni a tenger felé. Talán ösztönösen mentem már és az emlékképek irányítottak, de elsőre meglett – a mai napig nem tudom, hogy melyik kis község is az, de ha tudnám se árulnám el… a kincskeresés eredményét jobban értékeli az ember. Végighaladtunk az egyenes szakaszon, a parkoló is meglett, viszont a tavalyi kihalt környezethez képest autótömeget találtunk.

Csalódott voltam emiatt, végül abban maradtunk, hogy megnézzük és strandolunk egy kicsit a parton. Ami még mindig trópusi szigeteket idéz és az a kb. 50 sorstárs sem zavarta a görögdinnyés labdázásunkat. Itt a photoshop bűvészek harakirit is elkövethetnek, pályát változtathatnak, semmi szükség rájuk. Mi a 25 fokos vízben állva sem hittünk a saját szemünknek. Európa?

Elég fotót készítettünk és a szép part miatt még több inspirációt éreztünk, hogy kutassunk tovább és menjünk dél felé egy újabb strandot keresve. Kaja szünet is kellett egy helyes kis bárban, ahol megtudtuk a helyi, vidám középkorú pincértől, hogy „mammamiaaaa” szinten égő, ha valaki capuccinót kér kora délután. Reggel ok, este ok, de napközben??? Azért el kell ismerni az olaszok értenek hozzá, hogyan alázzák meg a turistákat úgy, hogy még borravalót is kapjanak érte. Közben utolér minket a nyári zivatar, belefér, fedett helyen vagyunk, pannini előttünk, és üdítőt kérve nem lincselt meg a helyi capuccino rendőrség. Idővel az eső is alább hagy, így ki is néztünk mi a helyzet időjárás fronton.

Nem kellett volna… a tenger felől olyan sötét viharfelhő jött, hogy mi motorosok azonnal nyeregbe pattantunk és meg sem álltunk a szállásunkig. Sikerült szárazon megúszni. Olbia előtt, jobbra nézve a 125-ösön, szuggerálva a viharfelhőt nem is tudom melyik a jobb szó, ami leírná az érzést és a látottakat. A félelmetes vagy a döbbenetesen gyönyörű… a magasra csúcsosodó Tavolara sziget és a part között esett nagy tömegben az eső, néhol pedig fel-feltűnt egy határozott villám is az öbölben, megszínezve a kékesszürke vízfüggöny mögé bújt szigetet. Ha lett volna nálam fényképező, ott szobroztam volna az út mellett, hogy megörökítsem akár szakadó esőben is. De mivel „ha”-val kezdődött a mondat, így csak a minél tempósabb hazaérkezés motivált.

 
Ami miatt siettünk, és ahova érkeztünk

Amíg mi otthon élveztük a hűs sört, a borult időt és a tenger látványát, addig az autós csapat teljesítette a küldetést és rátaláltak egy újabb képeslapba illő partra. De erről majd később. Viszont bővült az egzotikus állatokról készült fotósorozat, rózsaszín Flamingók is megtalálhatóak Szardínián.

Az esti nagy vacsorák és beszélgetéseknek köszönhetően ma is későn ébredeztünk és keltünk útra. A mai napra az északi oldal volt betervezve, kihagyhatatlan strandolással.

 
Costa Smeralda                                                       Porto Cervo házai

Első állomásunk Porto Cervo volt, melyet az Aga khán által útjára indított exkluzív, természet közeli Costa Smeralda terület kikötőközpontjának hozták létre a hatvanas években. A semmiből építették fel, hogy a felső elit a túlzsúfolt Cote d’Azur helyett új búvóhelyet találjon – hihetetlen, hogy ezen a gyönyörű területen alig 50 évvel ezelőtt még csak juhok legelésztek, és a helyi lakosok a hegyen éltek. A tervezők és építészek tökéletes munkát végeztek, az alacsony épületek belesimulnak a tájba, látszik a törekvés, hogy a luxus és a természetesség volt a két vezérlőelv az építkezéskor. Ha pedig tekintetünket az épületekről a tengerre vetjük, a hétköznapi életben szinte felfoghatatlan összegek ringatózását láthatjuk a vízen.

 
315K EUR/hét…                                                       Drága kép

Innen a tengerpart vonalát követve kacskaringóztunk, hogy minél többet lássunk a smaragdpartból. Canniggione után egy út mellett fekvő kis öbölig jutunk még közvetlenül Palau előtt, hogy megmártózzunk. Nem bírtuk tovább nézni a tenger látványát, és természetesen előkerültek utunk hű társai, a frizbi és a dinnyés labda is. Innen Palauban pár fotót készítettünk, aztán a várost gyorsan elhagyva a 133-as úton haladtunk Santa Teresa felé, hogy a kompjegyünket is megvegyük végre Korzikára.

Valle dell’ Érica

Csinos hokedli, féllábú lány a sisakon és Palau tengerpartja

A cél előtt kb. 15 km-rel megláttam egy táblát, ami egy strand felé vezetett. Felrémlett, hogy a tavalyi álom partra is így találtunk rá. Elindultunk a rossz minőségű, kanyargós úton… már vagy 5 perce mentünk, és csak abban bíztam, hogyha utat építenek egy tengerparthoz a főútról, akkor az csak szép lehet. Valle dell’ Érica apró falujához vezetett az út, majd onnan egy 20%-osan lejtő földúton kellett leereszkedni egy parkolóig. Itt már látszott a tenger és a hatalmas szürke gránit tömbök. A parkolóból 2-3 perces gyaloglás után értünk el egy újabb döbbenetesen szép öbölbe. Olyan érzése van az embernek, hogy Szardínián nem lehet rossz útra letérni, nem lehet rossz partot választani; a tenger mindenhol átlátszó és a kék minden árnyalatában játszadozik, a napsütés és felhők függvényében. És a körítés… valahol vörös sziklák, máshol szürke tömbök… és zöldellő növényzet, homokos, talpat kényeztető part. Viszont aki abban gondolkodik, hogy ebben az öbölben nyisson egy kis büfét, sajnos már megelőzték. Van már itt egy fabódé, reggea-hippi-ízi arcokkal. A hétköznapjaikat szívesen elcserélnénk a sajátunkra.

 
  
 
 
Lesz mit mesélni a balatoni dinnye labda társaknak

De hát motorozni is jöttünk, így én előre szaladok Santa Teresába, hogy a kompjegyet elintézzem. A többiekkel a strandolás után Castelsardot beszéltük meg találkozási pontnak. A kikötőben azért bepróbálkozom a Moby-s ablaknál, hogy hétfőre jegyet vegyek. Egyből a másik társasághoz irányítanak, ők tényleg lehúzzák a rolót szeptember 20-án erre az évre. Nincs itt Laci, hogy tökéletes olaszsággal elmondja az igényt, így az angollal próbálkozom, heves „Si, si” kíséretében. De nem olyan egyszerű itt az élet, végül 20 perces intézkedés, várakozás, egyeztetés után bekerült a nevem 3 motorral a kis papírfüzetbe, melyben vezetik a foglalásokat, fizetni majd aznap kell – itt eszembe ötlik, hogy mi történt volna, ha interneten foglaljuk le a kompjegyet?… Hétfőn a 11 órás komppal hajózunk át, de még csak csütörtök van, így irány tovább, motorozzunk.

Volt egy olyan érzésem, hogy a társaság nehezen fog szabadulni a gyönyörű öbölből, de én teljesíteni akartam a mai tervezett útvonalat. A 133-as úton jó tempóban legyűrtem még azt a 70km-t a kanyarokkal teli utat Castelsardoig, közben azért rácsodálkozva Costa Paradiso tengerpartjára is a magaslati útról. Majd megnéztem az Elefánt szobrot és már megint meghiúsult az onnan induló tökéletes hegyi szakasz végig járása. Az út idén is lezárva, hajszálra ugyanott, mint tavaly… sebaj, ez az 5km szerpentin élvezetes volt oda és vissza is. (Megjegyzem, csak motorosokkal találkoztam ezen a döntögetős szakaszon, vajon miért?) Közben sms, a társaság későn kelt útra és így esélytelen, hogy visszaérjenek 8-ra Olbiába és felvegyék Gavint a reptéren, aki ma este érkezik Münchenből. Magamra maradtam, de így a folyamatos tempó is tőlem függött csak. A 133-ason visszamentem és az első adandó alkalommal a hegyek felé vettem az irányt – Trinia d’Agultunál tudtam ezt véghezvinni –, hogy arra tegyem meg a közel 100km-es hátralévő utat.

És ami innen következett, az feltépte a tavaly itt hagyott és azóta meg nem tapasztalt tökéletes élménymotorozás emlékét. Ott folytatódott, ahol 2008 májusában abbamaradt. Tapadós aszfalt, tempós ívek, majrécsík gyilkos éles kanyarok – itthon esélytelen még csak hasonló 1-2km-es szakaszt is találni. Aggius előtt szemből a magyar boly is feltűnt, a tempó ott sem a tájnézegetésről szólt, próbáltam integetni amennyire csak tudtam, nem tudom realizáltak-e ebből bármit is.

Szégyen, nem szégyen, de ebből a hazaútból AZ ÚT-ra és nem a tájra emlékszem. Főleg, hogy a kedvenc 133-as, a technikás jobb-bal-egyenes végtelennek tűnő kombinációja is köztük volt. Csak mentem, kanyarogtam, jött egy útelágazás körforgalommal, és a tudat, hogy mindegy merre megyek ki belőle, ott folytathatom a döntögetést, gyorsulást, fékezést a következő úton, ahol abbahagytam az előzőn, felemelő érzéssel töltött el. Libabőröztem, mosolyogtam, ordítottam, koncentráltam… éltem. Ahogy kellene, vagy ahogy talán nem kellene… mindenki kiválaszthatja a saját verzióját.

A kompjegy intézése és a hazaérkezés között kicsivel több, mint két óra telt el. Kétlem, hogy betartottam volna a sebességkorlátozást lakott területen kívül (lakott területtel szinte nem is találkoztam), mivel ez összesen közel 200km-es utat jelentett, de bőven a határaimon belül, az utat tisztelve motoroztam, alig forgalomban. Biztonságos érzetet nyújtott a kiismerhető kanyarkombinációk sora és a kifogástalan útminőség. Motorozás szempontjából tökéletes, felejthetetlen, nagyon nagyon boldog pillanatok voltak ezek.

De egyúttal gondolatébresztő percek is jellemezték ezt az utat. A 2007-es év és a szomorú, vétlen tragédiák jutottak az eszembe. Amikor tiltásig pörgetettem a motort a legfájóbb pillanatokban… hogy érdemes-e kizárólag otthon és közúton kockáztatni, mert lássuk be kockáztatunk, még ha nem is mi hibázunk… Az ember teljesen más dimenzióba kerül itt, összehasonlíthatatlan bármelyik Magyarországon megtapasztalt túrával, útszakasszal. Remélem más is megtalálja erre a kérdésre a választ, nemcsak én. Vannak élmények, melyek szavakkal, képekkel leírhatatlanok – vagy én vagyok béna –, bármennyire is közhelyes, át kell élni őket.

Mivel 8 előtt értem haza, ezért vártam a többiekre, először Tiki érkezett, majd nagy meglepetésre hangzavarral Laci. A Vespa kipufogó tömítése megadta magát (típushiba, pár ezer km-t bír csak), de a legrosszabb, hogy a hátsó fék nem fog, a fékkar ellenállás nélkül behúzható. Laci egyeztetett a háztulaj Gyurival és megbeszélték, hogy másnap reggel elmennek a szervizbe. Gyuri mindenképpen ott akar lenni, hogy helyi tarifát számoljanak fel, ne turistát. Kedves tőle ez a figyelmesség. Közben az autósok is megérkeztek, Gavinen kívül pizzát is hoztak San Pantaleo étterméből, hogy nagy zabálást rendezzünk a nyolcadik fő érkezésének örömére. Hihetetlen, de a keddi hatalmas bevásárlás nem sokáig bírta, holnap újra menni kell. A kaja adag nagyon a végét járja, de legfájóbb, hogy ez hatványozottan jellemző a szárd sör és Grappa mennyiségre is.

A péntek délelőttöt a társaság különböző helyszíneken töltötte. Laci Arzachenába ment Gyurival a motor javítása miatt. Egy kis garázsban a fiatal szerelő srácnak ecsetelte Gyuri, hogy Laci a Magyarországon élő unokája, és azon nyomban meg kell oldaniuk a problémát, mert így nem fogja elérni a hétfői kompot. Laci persze nem tiltakozott a sztori ellen, sőt szomorú arccal bólogatott nagypapi szavaira. Kora délutánra ígérték a megoldást. Tiki reggel az autósokkal tartott Olbiába, hogy felvegyék az utolsó csapattagot Évit, aki szintén Londonból érkezett. Reptér után rájuk hárult a bevásárlás is, ha már a városban jártak. Illetve a hátralévő pár napra egy autót is béreltünk, mivel plusz sisakok híján – tartalék motorgumit persze betettem a tavalyi incidens miatt a kocsiba – 6 motormentes fő már nem fért be a Toyotába. Egy apró kis Panda mellett döntöttek, elvileg ötszemélyes.

Én önző módon a motorozást választottam és célba vettem a 133-as utat, hogy emelkedőn felfelé is teljesítsem a szerpentint. Forgalommentes örömmotorozás volt a javából, egészen Luogosanto után kb. 10 km-ig, ahol az út talán legélvezetesebb szakasza kezdődik. A felhők nem véletlenül gyűltek, elkezdett esni. Én bőrruhában, az esőruha persze otthon maradt, így gyors megfordulás és újra menekülés az eső elől. A csalódottság elszomorít, de sikerült végül szárazon megúsznom a haza utat.

Dél körül már mindenki újra a házban volt, ebédeltünk, medencézünk és próbáltunk napozni a borult időben. Lacival kettő körül visszanéztünk a szervizbe – csodálkozott is, hogy milyen mélyre be lehet dönteni egy motort a Vespához képest –, de a sziesztának nem volt még vége, csak két iszonyú édes kiskutyát találtunk ott a zárt műhely környékén, így hazamentünk.

A szemerkélő eső és a plusz autó miatt végül úgy döntöttünk, hogy mindannyian autóval indulunk útra – szerintem egy életre elment a kedvünk az esőben való motorozástól –, megnézzük a motorosok számára szerdán kimaradt képeslap tengerpartot, melyről látható egy tengerből kiemelkedő, kettétört hajóroncs is. Dél-kelet felé indultunk, immáron 9-en, bízva, hogy az eső ott már nem esik.

Kényesek lettünk az esőre, ez van

A tengerpartot megtaláltuk, egy íves 15 méter széles homokdűne egyik oldalán a tenger, szemben a Tavolara sziget, a másokon pedig egy édes vízi kis tó. Új szórakozás után néztünk, mivel szörfdeszkán egyikünk sem állt még, ezért kihasználjuk az alkalmat, hogy ingyen megtegyük ezt – utószezon van, nem találtunk senkit akinél fizetni kellett volna. Várjunk, kerestünk bárkit is?

Jaj de profi

Hullám nélkül, ez a kemény

Te… nem kellene megfordítani?

Várj egy kicsit, mindjárt hullámot is fújunk

A kemény szörfoktatás után új alany után néztünk, elkészítettük a saját sellőlányunkat a többi strandoló nagy örömére is. Az egyik helyes középkorú néni nevetve a kutyusát is odaengedte, de a pisi elmaradt.

A feladat teljesítése után a társaság kettévált, mi előre siettünk Arzachenába, hogy Laci motorját elhozzuk még a 7 órás zárás előtt. Autóval azért nem nyújt akkora élményt a kanyargás, de Olbia és Arzachena között a 125-ös kellemesen embert próbáló kanyarokkal van tele. Olyan, mint egy versenypálya, csak éppen mindkét oldalát szalagkorlát szegélyezi. Motorral is élvezetes, de nagyon balesetveszélyes… szóval ésszel, ha valaki erre jár, menekülési út sehol.

Fél 7-re értünk a garázshoz, Laci ki is próbálta a Vespát, minden tökéletesnek tűnt. A srác szerint a sok kanyar miatt lett levegős a fék, feltöltötte új fékfolyadékkal, a kipufogó tömítésre pedig feltett egy gyűrűt. 35EUR-t kért, ennyiért talán még otthon se csinálták volna meg. A nagy örömre és a teljes létszámra való tekintettel este kerti sütögetést rendeztünk Gavin irányításával. Volt minden mi jó falat, még nyársra húzott vega cucc is a különcnek. Fogyott az Ichnusa, a Grappa és a kivételes alkalmakra tartogatott Minttu is. Ej de jó nyaralni!

Pónus Tamás, 2009. október.

Folytatás