Szardínia és Korzika Ákossal 2014

Ha már lúd, legyen kövér! Sőt, kettő…

Résztvevők

Ágnes nevű feleség, egyre nyugdíjasabb tanár, Ákos, kicsi és egyre kövérebb erdész, Bagoly, a 6 éves Honda Shadow 750. Így, együtt verjük a 125 évet, jubileumi út.

Előzmények

„Ha valamit sokan dicsérnek, legalábbis meg kell nézni, hogy leszólhasd!” (ismeretlen szerző)

Nagyon mozgatta a fantáziámat a két sziget, a leírások szerint addig egy motoros sem halhat meg (leszáll a vasról), amíg itt nem döntögetett. Igazából a tavalyi szicíliai út is csodás volt, csak elkövettem azt a nagyképű hibát, hogy a kompot leszámítva végig nyeregben voltunk. És ugye, a „na, induljunk haza” felkiáltás, egy kiadós sirokkó után, viharos átkeléssel, szitáló esőben, a csizma orrából (Villa San Giovanni) nézve… bizony még 2000 km. Persze, hogy rengeteg minden van közben, néztünk is, mint a napközisek, csak nem a jóllakottak. Számolgattam, az oda-vissza út a legdrágább, fárasztó…stb. Így jött ki, „a lustaság fél egészség” alapján az elképzelés: egyszerre a két sziget, mert ugye jövőre sem leszünk fiatalabbak. Bécsig vason, Livornóig vonaton, kis körút a környéken, Olbiába komp, Szardínia körbejárása, Bonifacióba komp, Korzika körbejárása, Livornóba komp, Bécsig vonat, laza hazagurulás Győrbe. Így csak a javát töltjük nyeregben. Még soha nem foglaltam előre soha semmit, de hát az a heti 1 vonatpár idegesítően kevés. Na, akkor a hozzávaló kompok, na, akkor a komp előtti szállások (Ágnes Asszonnyal nem lehet korán nyeregbe szállni) stb… A végére sikeredett egy olyan alaposan kidolgozott terv, előre foglalt mindennel, amihez képest a Holdra-szállás, egy kisnyugdíjas, beduin kecskepásztor délelőtti programja. Mindez már január végére. A Booking azt hiszi, hogy egy jól menő utazási irodám van, annyit cseszeget, a „csak nekem, és csak most” további ajánlataival. A motor kuplung-bowdenjét gyárira cseréltük, teljes átnézés, szerviz. Nem szeretném, ha megismétlődne a tavalyi malőr. A szervizben felhívtam a figyelmet a katéteres pisilés hátrányaira, most alapos munkát végeztek. Miután ilyen hosszú időre úgysem lehet mindent elcsomagolni, némi vita után a mosószer mennyiségét, és a ruhacsipeszek számát növeltük.

A terv

A teljes idő 24 nap (remélem irigyeltek), 1 éjszaka a kompon, 2 éjszaka a vonaton, 11 éjszaka Szardínián, 7 éjszaka Korzikán, 2 éjszaka Toscanában.

Az útvonal: Győr – Bécs – Livorno, 1 nap csavargás – komp Olbia – Cala Gonone, 1 nap csónakázás – Quartu Sant’Elena, 2 nap kultúra + nyugati dűnék – Villanova Strisaili, 1 nap kisvasút, 1 nap Punta Marmora körüljárása – Santa Teresa, 1 nap nyugati kövek, 1 nap keleti kövek, Costa Smeralda – komp, Bonifacio – Zonza, 1nap Col de Bavella – Galeria, 1 nap Calvi, Calenzana – Bastia, 1nap Korzika ujja, 1 nap Asco, Corte – komp, Villamagna, 1 nap Volterra, San Gimignano – Livorno – Bécs – Győr

Ha minden összejön, akkor ez kb 4000 km gurulás.

Indulás: 2014.06.06., érkezés: 2014.06.29.

A helyszínekről nagyon jó leírások vannak a motorostura.hu-n, köszönöm az íróiknak. Kaptam telefonos segítséget is. Van még egy őrült orvos is, sokfelé jár lakóautóval, de viszik a motorokat is: Tóni naplói címen megtaláljátok, viszont Őt nem lehet cseszegetni a pia miatt, zárt a rendszer (Ő is megissza a pohár borát, sörét, és megy tovább a mocin.) A toscánai + 2 nap az osztrák vasúti menetrend tévedése miatt lett beiktatva, olyan vonat nincs, mint amit kinéztem. Pár napig volt még az ÖBB lapján, de javították. A MÁV nemzetközi pedig rendes volt, pénztárhibára hivatkozva kicserélték a nem visszaváltható jegyeket. Hiába, a főnök motorozik, a pénztáros kislány pedig utas. Tartsunk össze!

Az út

06.péntek

Teljesen szokatlan módon, gyönyörű időben indultunk délután a vonathoz. Nem pályáztam, az osztrák 10-es elég jó, gyors. Amúgy is a határtól 16 km-re, Gattendorfban, a Pablo pizzériánál mindig megállunk egy sörre, vagy egy kávéra, menetiránytól függően. Most sör. Könnyen megtaláltam a beszállási helyet Bécsben. Imádok itt tekeregni, jól táblázott, tiszta, és a sofőrök nem hülyék. Bőven volt még időnk, egész közel egy ajánlott kínai kocsma, Mango névre hallgat. Tényleg jó a kaja, és nem is drága. Ha már mi ettünk-ittunk, elvittem Bagolyt is a kocsmába, nyakig tankoltam. Az olasz benzin kb 120,-Ft-tal drágább. Bagoly gyorsan lefeküdt aludni, de a szerelvény többi része sehol. Már éppen a sör hiányán kezdtünk mérgelődni, amikor bejött a vonat. Áll leesett, levegő megszakad, olajpisilés. Nem elég, hogy baromi kényelmes, 3 személyes fülke kettőnké, hanem két kis üveg, hideg! frizzante vigyorog a képembe az ablak alóli asztalról. 10 mp-ig. Na jó, nem a coneglianoi prosecco spárgás dugója zárja, csak egy csavaros kupakos kiadás, de akkor is. Nagy arccal vigyorgunk a meleg sört éppen megivó kollegákon (sokan ki is öntötték). Eddig ők vigyorogtak a vizünkön, pedig az hideg volt. A kis kalauzlány végtelen türelemmel nézte a sok osztrák „végre kiszabadultam” baromságait. A fülkébe készített szappan, törölköző, papucs még jobban elbűvölt. Kicsit rángatós ágyon, (de elég széles volt!) békés szundi. /150 km/

07.szombat

Tűrhető sebességgel kivagonoztunk, nem siettünk, a komp csaknem éjfélkor indul. Eredetileg a parton észak felé akartam menni egy laza kört Levantóig, de indulás előtt nem sokkal olvastam egy méltatlanul kezelt városról: Lucca. Valamikor hercegség volt, mai napig állnak a középkori városfalak (körbe lehet sétálni, biciklizni, 4,5 km), csodás terek, kis sikátorok, szóval pont a kedvencem. Igaz, Pisa és Firenze között nem sok esélye van a figyelemre. Pisa útba esett, megálltunk, tornyítani ferdét, de inkább a keresztelő kápolna érdekelt. Műholdról azt is megnéztem hova parkoljak árnyékba, kb 50 m-re a főbejárattól. Minden bejött, még a járdán álló, motort eltakaró szelektív konténerek is ott álltak. Csak az a szép szál fekete legény nem volt bekalkulálva, aki elkezdett velünk saját nyelvén értekezni, miután levetkőztünk. Öregéből az derült ki, hogy Ő majd vigyáz Bagolyra, bukóra, kabátra. Még két csoki került elő, nyakukba különféle borzasztóan fontos kínai termékkel. Ők is bőszen helyeselték az ötletet. Én nem annyira, és kissé hangosan, keresetlenül hessegettem a fickót. Két, kicsit furcsán öltözött fiatalember viszont „jó napot kívánok”-kal boldogított.

Bagoly éber, pisai őrei

Kedvenc Keresztelő-kápolnám

Ők csak beszélgetni akarnak egymással, (régen találkoztak, egyikük Toscanában él), azt itt, az utcán is tudnak, menjünk nyugodtan. Nem akartunk visszaélni az idejükkel, amúgy is, Ágit 6 ökörrel sem lehetne felhúzni a toronyba, régebben mindent láttunk már kívül-belül, de a Baptistero akusztikáját mindenképpen újra hallani akartam. Mindenkinek javaslom, szuper, lenyűgöző. Két ifjú őröm a földön ülve sodorta a cigit, dumáltak és csodálkoztak, hogy máris visszaértünk. A csokik új zsákmány után néztek. Folyékonyan is megköszöntük a segítséget.

Chiesa di San Michelein Foro

Kicsit meghízott bicikli a San Michel téren

Irány Lucca! Táblák híján csináltam egy szép kört a pisai belváros körül, majd a Nap szerinti tájékozódás után végre tábla is segített. Mivel a reggeli csak egy jó korai kávé volt, a mediterránumban elvárható időben megéheztünk. A legjobb kajáldák a kis utak mentén vannak, és a parkolóban sok melós kocsi áll. Szombat lévén ez utóbbi elmaradt, de nem nyúltunk mellé. Azért a csákánydoroszlói babgulyás, a Katinál jobb. Lucca viszont csodás! Igaz, hogy autóval meg sem kíséreltem volna a belsejét, de Bagoly „kicsi és csendes”, és a sofőr nem ért olaszul. Szóval mindenhol voltunk, ahol tilos, ha tetszett, megálltunk, körülnéztünk, fotóztunk, és ku..va sokszor eltévedtünk. Egy ott élő magyar dicsérte a várost valamilyen netes lapon (erre mozdultam rá), saját bevallása szerint, az első néhány évben térképpel közlekedett. Én is próbáltam, de minek. Nem is találtam meg a Piazza Anfiteatrot.

Cattedrale San Martino

Egy sikátor bejárata (vagy főutca?)

Össztűz minden házra, térre, bármire…

Az egyik szuper ladik

Hosszú még a nap, hajrá a tenger. A viareggioi kikötő jól néz ki, de főleg az itt horgonyzó jachtok. A nyakvédő kendőm tiszta nyál lett, úgy csorgott egy ausztrál ladik láttán. Kicsit még mentünk észak felé, igaz, szép környezetben, de nagyon unalmas, hogy nincs rálátásod a vízre, viszont ami nem étterem, az bár, az út mindkét oldalán. Visszafordultunk, a hazatérő strandolók autói között, mondjuk tért nyerően indultunk délre. Az Arno partján lementünk a tengerpartra, végre egy rendes halászkikötőt is láttunk. Mintha a Paprika Tv-ben szereplő két öreg, olasz szakács került volna elő a parton. Kézzel-lábbal megbeszéltük az itt fogható tengeri herkentyűk lábosban, tepsiben, nyílt tűzön való ehetővé tételét, majd nagy üvöltözés közben elbúcsúztunk. Előtte még meghallgattuk a ránk váró szörnyűségeket Szardínián (nem sok halat esznek), a lóhús, kecskehús káros hatásait. Egy kis boltban vettünk egy nagy üveg, hideg ásványvizet, szétöntöttük, beraktuk a termo-táskába, hátha. Bejött, bírta, még akku nélkül is. Livornóban, ellentétben a nápolyi kikötővel, tűrhető lehetőségek vannak inni, enni, stb… Na, azért sokat ne várj a kajától, előre csomagolt, tenyérnyi, üres mini-pizza, mikrózva, viszont drágán, de a sör az hideg, és Ági ingyen kapta meg a rötyi-kulcsot. A komp elég későn állt be, de az a három olasz irányító (egyikük nő), valami hihetetlen profi módon lett úrrá az ideges tumultuson. A nőt azért emeltem ki, mert tavaly, Norvégiában egy csoda csinos szőke bombázó hajóstiszt csinált akkora kupit, hogy Dániában nem győzték kibogozni. A várakozás alatt jött Ági egy fontos hírrel, magyar motorosok 20 m-rel hátrébb. Az én generációm még a három évente, 50 $, stb…-ban nőtt föl, rohantam hátra. Aranyos kis csapat, mindenki szóló, egy hölgy is köztük. Felajánlottam a cserét, ritkán gurultam nő-sofőrrel. A srácok a tulajdonviszonyokat az ősközösség szerint értelmezték. Kaptak is a hölgytől a pofájukra mindenféle „hülye köcsög” jelzőt. Kértem Szent Kristófot, vigyázzon Rájuk. Remélem, baj nélkül járták meg az utat. Ami nagyon meglepett, sőt alaposan meglegyezte nem kis egómat, a vezetőjük első szava volt: „Te vagy az Ákos.” Nem kérdés, nem talán… kijelentés. A kabin szuper, úgy látszik, ezen az úton minden bejön. Végre tusolás, szundi. /181 km/

Első pillantás Szardíniára

Korán…, kávé nélkül…, de vidám!!!

08.vasárnap

Kiszállás után, árnyékba húzódva elrendeztünk mindent, majd megpróbáltam megkeresni a klasszikus, régi 125-öst. Nem jött össze, sőt mikor egy multi-reklámon kiírták az útszámot, és ezt követve mentem, a reptéri elágazónál éppen szembe jött a magyar csapat. Beletörődve a megváltoztathatatlanba, kerestem egy reggeliző-kávézó helyet. A nuorói útról amint lehetett, letértünk keletre, olyan térképen sem szereplő varázsszavak alapján, mint porto…, marina… Bejött, rátaláltunk a klasszikus 125-ösre. Siniscola-ig sokszor keresztezik egymást az új, SS131DCN gyorsforgalmival, de ott szétválnak. Mondjuk úgy, hogy ez a partszakasz (Kelet-Szardínia), nem a kikötni vágyó hajósok álma. Sok település ide bújt el a mór kalózok elől. Vannak kifejezetten csodálatos részei az útnak, általában nézve sokat kéne fizetni, hogy lemondjak az itteni gurulásról, de voltak kifejezetten rossz burkolatú szakaszok is. Hiába, ha van új, már pöcsös a régi, nem igazán tartják karban. A tenger nagyon ritkán villan elő. Szokásos megállunk, fotózunk, cigizünk, sörözünk, kávézunk (nem kívánt rész törlendő) ütemben gurultunk. Sajnos itt a fotó törlendő, nem maradt használható kép erről a szakaszról. Már Ági is megszokta, hogy bizonyos részeken csak rövid ideig van lent a gumi közepe. Dorgali-ig örömködtünk, majd át az alagúton, lecsorogtunk Cala Gonone-be. Jóval korábban értünk ide, mint terveztük. Éppen dél volt. Marha meleg, bíztam a személyzet rugalmasságában, nem vártam ki az adott időt a szoba elfoglalására. Hotel Il Nuovo Gabbiano. Minden tökéletesen működött: hideg sör, garázs Bagolynak (ingyen), 2. emeleti szoba, gyors cuccolás, liften. Ez sajnos lassú volt, és csak akkor ment, ha folyamatosan nyomtad a gombot. Végtére is ráérek, szabadságon vagyok. Tusolás, rövid gatya, szandál, mit lehet enni? A sok turistának köszönhetően a hotel étterme működött délután is, „nem elvárt időben”, megpróbálkoztam a lóhússal. Egész jó volt, emberi áron, Ági maradt valami hagyományosnál, ez Nála általában csirke. A ház vörösbora viszont kitűnő volt, tűrhető áron. Svájci pontossággal futott be „Zoli, a hegyekből”. 4-re ígérte, előtte 5 perccel egy colos, láthatósági mellényes motoros tekergett a kikötői úton… Már ugrottam is, hátba veregetés, kézfogás, még talán smaci is volt. Szeretem ezt a lökött fickót, aki saját bevallása szerint „nyelvtanár és gasztrobohóc”. Főleg a szárd nyelvjárásokban jeleskedik, szerinte a csónakkölcsönző szárdul „giuseppe”-t jelent. Valóban, minden kölcsönzőst Józsinak hívtak. Egyébként a bohócot nem értem, baromi jól főz a srác. Az előzetes csónakügyek mind dőltek, már 70-80 euróért volt hajó. Meg is egyezett az egyik Giuseppe-val a másnapi vízi útról. Még csobbantunk egy jót, visszahűltem üzem-hőfokra. Holnap majd bevásárolunk a nagy útra, aztán volt egy szép, sörös-boros-naplementés esténk hármasban a mi teraszunkon (ez volt tengerre néző), szúnyogmentesen, nagy romantikával a fecskékkel. /142 km/

Zoro és Huru

A kilátás az ágyon fekve is szuper

Leselkedtünk: két kis molnár szerelmi élete

Na, vajon melyik lesz a miénk?

09.hétfő

/ A szerepek már email-ban leosztva, Vöröskarom, Rozsdás, Piszkos Fred, bevásárlás, indulás. Kár volt hűtőszütyőket hozni, jár a csónakhoz. Ami nem jár az Orosei-öbölben, az egy finom, forró kávé. Vittünk enni-innivalót, és egy titkos (véletlen) recept szerinti üveg kávét. A hozzávalót (zárható barna üveg), még egy győri patikában vettük, kemény 25 Ft,-ért. Lavór-simaságú vízen terelgette Zoli a 40 lóerős ladikot a déli fok felé. Állítólag 22 km, de szerintem több. Zoli okos micsodája szerint is. Élveztük a sebességet, a sós levegőt, néha a permetet, szóval baromira szabadságon voltunk. Szerintem a gononei Giuseppék megegyeztek a vízirendőrökkel, meg a parti őrséggel, hogy az öböl említett szakaszán ne buzerálják az őrült turistákat. Még csak útlevelet sem kértek, nem hogy kishajó-vezetői jogsit. Teljes ökörködés, és minden, amit el tudsz képzelni. Ez a marha Zoli még egy szűk barlangba is bezavart. Könnyű Katót táncba vinni…. Néhány sör, és pár alma után kávéztunk. Próbáld ki bátran. Barna, vagy zöld 3 dl-es üveg, tele kávéval, kitéve a fehér sziklára, a napra. 20-30 perc múlva forró. Lehet, hogy van finomabb, mint a reggel bekevert Nescafe, de akkor, és ott nincs jobb!

Piszkos Fred és Rozsdás

Kilátás a barlangból…

…és belső világa

Mint a paradicsom (bármely vallás szerint)

Huru balfácánkodik, Zoro kiröhögi

Még pár csobbanás, hullámokon keresztbe száguldozás után visszaadtuk a ladikot a tulajnak. Nem kell aggódni a haszna miatt, sokat tankoltunk (bemondásra), és drágán. Le van sz…va. Ilyen nap kevés van az ember életében, és amíg élek emlékezni fogok rá. Szedtünk néhány kavicsot is, de a csónakosok a rendőrséget emlegetve megtiltották, hogy elvigyük. Kicsit begurultam, a köveket Zoli a lányának szánta, (a törvénytisztelő svájci vízbe dobta) mi csak két, körömnyi rajzos kavicsot szedtünk össze. Durván közöltem a Józsikkal, máris hívhatják a zsarukat, ezeket nem dobom vízbe. Nem hívták. A nagyobbikat elküldtem a kislánynak.

Nem tudom melyik a szebb?

A part sziklái…

…vagy a tenger színei.

Lehet rajta vitatkozni, csak nem érdemes.

Megint „túlmelegedtem”, eljátszottam a fehér bálnát. Nagyon hülyén nézhettem ki a cigány (bocs, roma) nyakammal, karommal, lábfejemmel (ezek égtek szarrá), és a hypózott, nagy hasammal, de egy vidám fél órát megérdemelt a környék ifjúsága. Este megettük az első szárd pecorínót (juhsajt), vörösborral, olajbogyóval, Zoli sörrel, mert Ő a sajt héját szereti, vastagon vágtam, csak Neki. Megint jöttek kedvenc fecskéink az esőcsatornára… Ez is szép este volt. Sajnálom, hogy Zoli hajnalban visszamegy Korzikára, és onnan a tervezettnél hamarabb haza. Tulajdonképpen azt sem értem, miért jött át miattunk egy napra, ennyire nem vagyok vonzó. Elvileg Ő sem a fiúkat szereti, és nincs anyakomplexusa Ágival. /0 km/

Zoli hajnalban még visszanézett a hegyről…

… de én így emlékszem Rá.

10.kedd

Hát, a reggel nehezen indult. Szerintem, tegnap nem elég, hogy leégtünk, kaptunk egy olyan napszúrást, hogy még. Mint a tojógalamb, totyogok a csomagolással, két kávé, és a skót „jegestea” sem térít észre, pedig finom a reggeli, jó az idő, nincs túl meleg… Csak a ruha ne érne hozzá bizonyos bőrfelületekhez. No, majd meglátjuk. Vissza a 125-ösre, búcsú a tengertől, továbbiakban masszív hegygerinc távolságra tekereg az út a parttól. Valóban érdekes, szép, sőt néha izgalmas az út. Az izgalmakat (a legelő jószágokon kívül) a külföldi sofőrök jelentik. Az ember szép nyugodtan kanyarog az úton, nézelődik, tükör, utolérte egy gyors furgon. Ő dolgozik, siet, én szabin vagyok, bámészkodom. Lehetőség van előzni, index, lehúzódok, furgon megy, és kettőt dudál köszönetképpen. A külföldi nem előz meg, hiába integetsz, mert záróvonal van, vagy nem mer, viszont a rendszámodra mászik, mert Ő siet.

Genna Silana 1017m (mint Tomi: sapkában)

Az új 125-ös hűsölő lakossága

Volt, hogy igazi tetű módjára, az egész sávomat elfoglalva, néhány gázfröccsel mindig kicsit gyorsabb voltam, mint szerette volna. Aztán egyenes, és a következő kanyarig lealázva a „márka-független”. Gyűlölöm az egymással való szarakodást, de néha nem lehet kitérni előle. A bérelt autóktól mentsen Szent Kristóf! Ami sokkal nagyobb gond, elért a motorosok réme: fáj a seggem. Szerintem a rászáradt, tömény sóval bőven ellátott csónakbéli műbőr-párnák köszöntek össze a vizes fürdőgatyával. Ég, szúr, sajog. Ha buzi lennék, biztos kivennék pár menstruálós szabadnapot. Mivel távol áll tőlem ez a nemi identitás, vicsorítva tovább gurulunk. Gondolkoztunk egy Arbatax-i kitérőn, a vörös sziklák miatt, de töröltük, majd a hegyek közti szálláshelyünkről kigurulunk. Odáig süllyedtem, hogy Piramonál rámentem az új útra (SS125VAR), nem akartam kerülőt a szállásig. Valószínűleg a legszebb szakaszt töröltem. Akkor nem bántam, a dél-keleti csücsök bejárásához (SP17-es) úgyis valamelyik 125-ön jövök vissza. Néhány kecske gondoskodott az unaloműzésről az új 125-ös egyik galériájában. A képen már csak az utolsók látszanak, a kb 30-35 jószágból. Hála a beépített GPS-nek (Nap, fejben a térkép), egy métert sem mentem fölöslegesen. Quartu Sant’Elena, Capitana partszakasz, Caravelle panzió. A minőség, és a fogadtatás az árnak megfelelő (nem volt olcsó). Jeges fehér fröccs, gyors cuccolás, csobbanás után boltot kerestem, készletfrissítés. Ági próbált egy kis liliomolajos Nancsit játszani, hátha a bőröm egy része még menthető. Este lehet, hogy rendbe hoztunk egy házasságot. Már két oda-visszát mentem a szállásadónk által jelzett halas kocsmát keresve, de sehol. Egy helyi autóst próbáltam interjúvolni, de nagyon morcos volt. Felesége magyarázott, mutogatott, végül kérte urát, és parancsolóját, mutassa az utat az általuk jónak tartott helyig. Nagy morogva megfordult, kivezetett a kikötőig, egy kocsma elé, majd leparkolt, és bementek a szomszédos bárba, gondolom egy italra. Az előbb még gorombán veszekedtek. A szokásos hal-tintahal-saláta variáció bejött, csak a bornál szívtam a fogam. A helyi, és valóban szuper minőségű nedű adta a számla felét. Tanulság: nézd meg a borlapot, és aztán kérdezd a pincért. Egy nagyon válogatós cicust próbált Ági vendégül látni, de az otthagyta a fele maradványt, és még neki állt feljebb. Gondolkoztam egy jobb külsővel végzendő szabadrúgáson, de megjelent Churchill, és a macskát elzavarva, egy leffentéssel fölmosott. Legalább nem Áginak kell összeszedni a maradékot. Az angol bulldog nevével nem sokat tévedtem, Winstonnak hívták. Este újabb kenegetés, sziszegés, stb…, sőt már nem csak a leégett bőr fájt, egyre rosszabbul éreztem magam. /205 km/

Romantikus kikötői vacsora

A Caravelle panzió a tengerpartról nézve

11.szerda

Mára a nyugati partig, Buggerru-ig akartunk elgurulni, esetleg futólag megnézni néhány útba eső nuraghe-t, és a parti homok-dűnéket. Ez kb 300 km-t jelent, de az SS130-as majdnem pályaminőség Iglesiasig, így egy nap alatt kényelmesen megjárható. A reggeli nem olasz volt, tehát némi felvágott és sajt is szerepelt az asztalon. Alig öltöztünk be, Főnököm gyanúsan méregetett, majd előszedte a vérnyomásmérőt (nálunk még az is van!). A masina csak azért nem robbant föl, mert a szobában hűvös volt. Szégyen ide, szégyen oda, a rávaló szopogatós bogyók után lefeküdtem aludni. Késő délután, szerintem a gyomorkorgásomra ébredtem. Ági egész nap békében elvolt: lábáztatás a medencében, séta a parton. Itt sem talált semmi csiga, kagyló, tengeri-herkentyű maradványt, viszont sokáig kereste. Nem mentünk sehova, elég volt a tegnap vett hideg kaja + piaellátmány. /0 km/

12.csütörtök

Nem lett jobb a helyzet, reggeli, szédelgés, szundi. Még Szardínia délkeleti csücske sem fért bele. Talán max. 120 km lett volna egy álomszép (olvastam) úton (SP17) Villasimius felé, majd északnak fordulva az SP18, és az SS125 Orientale-n haza. Nem mertem elindulni. Egy ilyen puding, mint én, ne üljön motorra! Ülve elaludtam a teraszon, égő cigivel a kezemben. Ági aljasul lefotózott. Ez bezzeg nem lett homályos. Ma is csak a hideg kaját nyomattuk, de az, hogy 2 nap alatt megittam 5 l vizet??!! Tényleg beteg voltam. Az előre foglalt szállások hátránya, hogy holnap menni kell tovább. Szinte biztos, hogy erre már nem fogok motorozni, amit töröltem, azt véglegesen tettem. Nagyon sajnálom./0 km/

Aki puding, az puding…

Jellemző kép, valahol az SS198-as mentén

13.péntek

Hála a Nagyfőnöknek, valamit javult a helyzet, szokásos reggeli hacacáré után indulás a hegyek közé. Talán ott jobb lesz. A cél: Villanova Strisaili melletti kis tanya, a Monti Del Gennargentu szélén. Az út elején még bénáztam (táblahiányok), nem akart kis útra engedni a mocsok KPM, elővettem a Nap-után megyek állapotot, de amikor vadulni kezdett a vidék, minden megoldódott. Itt csak egy út van, mint a svájci hágókon. Máshol csak a sas talál el, esetleg a hegyi kecskék. Senorbi – Mandas – Ussassali vonalon tereltem Bagolyt, egy kifejezetten szép, érdekes, jó minőségű úton (SS198). Szerintem ez az egyik legszebb út a szigeten (már az általam ismertek közül). Mély szurdokok, meredek sziklafalak, szuper útburkolat, kis forgalom. Nálam veri a 125-öst. Jó, itt már nem fájt az aldim, de nem hiszem, hogy ez az oka. Tényleg szuper út. Érdekes látvány, egy teljesen kihalt, romos falu: Gairo. Állítólag 1951-ben elvitte az ár. Hogy mi képezte az árt, nem tudtam rájönni. Bő km múlva következett újra Gairo. A lakosság áttelepült, csak a templomot hozták rendbe a régiben. Lanusei előtt bal leágazás, SS389, nekem ez a célegyenes. Gyors, de rossz kávé egy felejthető restiben. Még 10-15 km, és kaja-pia-nő. Már két napja alig ettem. Sajnos a fülledt meleg nem véletlen. Reggel óta gyülekeznek a bárányok, jó kis nyáj állt össze az égen egy-két puli terelése alatt. Dél körül kezdtek elszaporodni a pulik. Aztán bárány-mentes puli-nyáj állt össze. Úgy három körül olyan viharfelhők vettek körül, hogy még. Húztam, ahogy lehetett. Szépen araszoltunk fölfelé a hegyen, táblahiány, kis kitérő tiszteletkör a faluban. Mire meglett a célirány, már szakadt. Szerencsére benzinkút a közelben, jó fél órás kényszer-cigiszünet, talán 4 km-re a céltól. Tisztult, a táblák a másik irányból már vezettek is: Ill Nido Dell’Aquila. A Fiumendosa tó (mesterséges) partján kis, kanyargós, szaros (szó szerint) magánút vezet a hegyen lévő kőházig. A kapuban Ági leszállt, Ő gyalog jött, nem mert a vascsöves átereszen, és a vizes köveken mögém ülni. Ha nem aszfalt, szárazon is fél. Kicsit dobálta a hátsóját Bagoly, de gond nélkül felértem. Hatalmas tócsák a betonon, hordó görgetés odafönn, néhány villámmal fűszerezve. Előkiabáltam egy 2-es személyi számost, Booking-papír a szobafoglalásról, esetleg garázs, féltető? Az értelem legkisebb szikrája nélkül nézett ki a fejéből. Úgy tűnt, még a szobával is gond van. Ági már komolyan aggódott, mikor fölért, és ennek hangot is adott. Végül is szoba lett, nem is rossz, sőt az árért kitűnő, gyors cuccolás, fólia, ruhacsipesszel Bagolyra. A látvány alapján vártuk az újabb vihart, de szerencsére elmaradt. A tulajnő kicsit nehézkesen, de megértette sörigényemet, a fedett teraszon ülve, Bagoly bőr-mentesítve, letakarva, majd talán jön valaki normális…

Ez már a Gennargentu széle

A Fiumendosa tó

Miénk a sarokszoba

Bagoly a bálteremben

Imám meghallgatásra talált. Előkerült egy medveszerű, szőrös fickó, mutogatva hívott: szabályos bálterem, mint motorgarázs, előzetes érdeklődés a kajaigényről, ital-neműről. Igazi szárd keményfiú, Ő volt a tulaj, a szakács, a férj. Őszintén elnézést kért a nő miatt (Ő él vele), segített beállni (a szütyők miatt cipőkanállal fért be a moci az ajtón), megbeszéltük az esti menüt, megkóstoltam a ház borát, szóval jól elvoltam, amíg Ági pakolt. Vacsora, (na, szerinted?) Ági a szokott hal, én viszont vállalkoztam egy kis kecskesültre. Nem bántam meg. Zöldfűszeres kecske-borda, grillezve, kicsit is éltesebb disznónak rágósabb a karaja. Ráadásul a hal fagyasztott, és drága. Ki járt jobban? Inkább itt lettem volna maródi. 1000 m magasan, hűs a levegő, olcsó a szállás, jó a kaja. Ágiból a lemenő Nap előhozta Steve Yatest. Azért valahogy így, vagy úgy, de minden a helyére került. /198 km/

14.szombat

A tegnapi zuhénak csak pár tócsa állít emléket, majd kikerülöm. A második legjobban várt (az első: Korzika ujja) út a mai terv: Barbagia! Körüljárjuk a márvány-hegyet, Punta la Marmora, 1834 m, Szardínia legmagasabb csúcsa, és bejárjuk a büszke szárdok földjét (szikláit). Barbacccsó! Egy valamire való helyi lakos minimum 3 cs-vel mondja: én barbár-földi vagyok. Az ősi görög törzsek, 2700 éve a punok, 2200 éve a rómaiak, utána még a fene tudja hányan, tekeregtek Szardínián, de ezt a földet senki sem „akarta” elfoglalni.

A „Sas” fogadó belső udvarában: ha innen nézem, hátra néző vizsla,…

… ha innen, turbános mór

A rómaiak kezdték így nevezni a márvány hegy déli oldalát, mintegy lesajnálva: a barbárok földje. Azért félelemmel vegyes tisztelettel maradtak távol a karthágóiak, a római légiók, a germán vandálok, Bizánc, a pisai püspök katonái, genovai és mór hódítók, a spanyol király, Piemont, stb… Bagolyon ülve az okot is láttam, értem. Nincs nagy lejtő-emelkedő, „szinte vízszintes” az itt tekergő út, már a kanyarokhoz képest. Viszont ha kiveszem a modern útépítés lehetőségeit, marad egy szamárral járható ösvény annak, aki jól ismeri a vidéket. Az már más kérdés, hogy a tengerpartról erre tartó aszfalt-csíkokon biztos nem áll meg a víz.  1000 m szintkülönbség, légvonalban kb 15 km-en. Mindez, az 1-3 m magas macchia húst is leszaggató tövisei között. Az 1900-as évek elején a vasútépítéssel hozták el ide a „kultúrát”, a törvényt, és sok minden olyat, ami nem biztos, hogy használt az itt élőknek. A leírások szerint a belső területekről, a vasútépítéshez toborzott munkások között sokan nem tudták, hogy egy szigeten élnek, és mi az a tenger. Saját törvényeik voltak, melyek több ezer éven át szabályozták a társadalmi együttélést. Barbagia vidékén ma is működik a vérbosszú, és a szemet szemért ősi törvénye. Nem egy neoliberális társaság. Feltűnő, hogy az eredeti szárd nők milyen kicsik. Ági a 150 cm-es termetével simán elfért a középmezőnyben. A vidék, de főleg az itt élők megítélése miatt, Ági elfogultsággal vádol. Biztos igaza van valahol, ez is egy vélemény. Olaszos reggeli után visszafelé indultunk az SS389, SS198-as pároson dél felé. Seui után, Sadali előtt letérő jobbra, az SP8-as út észak felé. Mindenféle rettenetes tiltásokkal ellátott táblák, feliratozva Dante stílusában (ha rámegyek, legalábbis a Pokol 4. bugyrába jutok). Kicsit elbizonytalanodtam, leintettem egy szembe jövő Fiat szőke sofőrjét. Kellemes küllemű huszonéves hölgy, az enyémnél sokkal jobb angollal (nem nehéz) nyugtatgatott. Tök jó az út, nem számít a tábla. Főleg az SP8-ról írtak csúnyákat, ez még nem az; elvileg a 111-es. Na jó, nem az igazságot keresem, hanem egy jó utat, szép tájat, némi sört. Szöszke mosolygott, arra mindezt megtalálom. Igaza volt, sőt sokkal többet is. Utunk során mentünk át annyi sínen, amennyi Rákos-rendezőn sincs, de vonatot még nem láttunk. Az „óránként megállunk” állapot, éppen sörözést rendelt el egy falusi kis bár árnyékos teraszán, a sok sín egyike mellett, amikor felfigyeltünk három izgatott fickó lázas tevékenységére. Az egyik fogta a piros palacsintasütőt, a másik kettő egy vastag láncot, majd egy tilos jelzésű sorompót adtak elő, mint az activity játékban. És igen!!! És jött a vonat!!! Kicsit mulatságosnak tűnt a 3 fickó fontoskodása, de itt valószínűleg előbb volt sín, mint út, ezért vették ilyen komolyan. Szerintem a környéken, talán egész Szardínián, a keskeny nyomtávú vasút úgy működik, mint az önkéntes tűzoltók rezesbandája. A mellettünk szintén sörrel üldögélő német csapat nem érezte át a helyzet véres komolyságát. Na és, jött egy kis diesel kávédaráló, kit érdekel? Nem hiszem, hogy rentábilis, de fenntartják, … „barbárföld”….

Az egyetlen vonat, amit láttunk

Bocs, itt is van még egy

A resti szerepét betöltő kis bár

Focipálya a levegőben (itt se lennék labdaszedő)

Kár bármit is írni az utakról, kanyarokról, kis víztározókról, hidakról, tapasztalni, látni kell. A falvak egy külön extra. Ott, ahol 100%-nál kisebb a lejtés, előfordul néhány ház. Van jó pár négyemeletes is, garázs a földszinten, és a harmadikon. Igaz, hogy oda egy másik utcából lehet bemenni. Néhány helyen, terepviszonytól függően, egész városias kis házsorok, utcák. Seulo, Gadoni, Aritzo, Belvi, Desulo, Fonni. Az utóbbiról inkább azt mondanám város, de ez Szardínia legnagyobb, és legmagasabban fekvő (1000 m) faluja. Az SP8-as vége egy rövid szakaszon valóban megcsúszott, fele a szakadékban landolt, de a maradék egy nyom sziklán vezet, még csak meg sem repedt. Néhány km-es szakaszon az SS295-öst koptattuk, majd a vártnál korábban tábla: Fonni jobbra. Elvileg az SP7-nek kellett volna jönnie, de számozás, az nincs. Kicsit elvesztettem a fonalat, az út délre ment, amerről jöttem, nem keletre. Aztán néhány vitézkötés után irányba fordultunk. Meglett az SP7-es is. Nem néztem utána miért, de egy kb 3 km-es szakaszon új utat építettek, és nem a régi, egynyomú 7-est bővítették. A szokásos leányálom: szép vidék, jó út, forgalom alig. Eljött a délutáni sör ideje. Ez nem olyan egyszerű, mert a szieszta az összes fontos intézményre vonatkozik (bolt, étterem, benzinkút, kávézó) a kis utak mentén, turisták által nem látogatott helyeken. Nagy eséllyel nem én vagyok az első kétkerekű errefelé, ezért már a bárok harmada-fele nyitva van ilyenkor is. Az árnyék itt kincs, Desulóban végre minden egyben: árnyékos terasz, parkolóval.

Szinte városias környezetben a majolikával fedett templom

Ági csak messziről mert fotózni, pedig mondtam, hogy abban a kőben megkapaszkodhat

A dolog ugyanúgy indult, mint máskor: árnyékba parkolás, cuccok a motoron, dohányzóhely, 1 üveg 0,66 l-es szárd sör (pils típusú, keserű, és finom), 2 pohárral. Az Áginál alacsonyabb pincérhölgy, mint a villám. Békés nézelődés az utca forgalmára. Nagy, ezüstszínű combi, lépésben, a tetején jó arasznyi világító kereszt. A terasz közönsége, de még az utcán éppen arra járó ifjú pár is, úgy tűnt el a bárban, mint az aranyóra. Úgy látszik Barbagiában nem szabad halottas menetet nézni. Már régen elment minden autó, amikor a függöny résén át egyáltalán kinéztek, majd jó pár perc múlva kerültek elő. Fura egy babona. Sör elfogyott, Ági is visszajött, fizetnék. A pincérhölgy csodálkozik: már rendezve. Mivel Áginál csak a „pisilő-apró” van, valahogy nem jött össze bennem a dolog. Az egyik asztalnál, egy helyi fickó, mint egy római centurio köszöntött, és szárdul jó utat kívánt. Na, itt megéri bejárni a környéket, legközelebb francia pezsgőt kérek. Az utolsó lakott hely hazáig Fonni. Jó pár ezren lakják, itt már vannak nagyobb, összefüggő, majdnem vízszintes területek is. Találtunk egy nyitott boltot, bevásároltunk, irány haza. Az általam kinézett kis utat (tulajdonképpen a régi 389-es) Arcu Correboi felé, a harmadik próbálkozásra sem találtam. Nem tudtam a varázsszót, amely minden esetben egy olyan lakott hely, ahova csak az az út vezet, amit keresel. Jelen esetben ez Lanusei lett volna. Szóval megint elcsesztem, kimaradt az 1235 m-es hágó, a kedvenc sziklatengerem, Áginak szánt kilátással. Kis kerülővel rákeveredtem az SS389VAR-ra. Ez szinte autóút vonalvezetésű gyorsforgalmi út Villanova Strisaili-ig, egy hosszú alagúton át, melyet teljes hosszában végigkáromkodtam. Pont fölöttünk a keresett, áhított, vágyott út. Megint beborult, de estig nem volt eső. A „Sas” panzió ügyrendje: szombat, pizza-este. Más kaja ma nincs is, de ezt a pizza lehetőséget a gazdasszony úgy mondta tegnap, mintha ez az új Pápa beiktatása lenne. A fiuk, egy jó kötésű, 20 év körüli legény volt a sütőmester. Tényleg jót csinált, a ház vöröse sem lett rosszabb, de kicsit sajnáltam, hogy összesen négyen ettünk. Kár volt aggódni, a faluból éjfélig jött vagy 60-70 figura, és nem egy darabot vittek. /224 km/

15.vasárnap

Eredetileg egy kis múzeum-vonatozás szerepelt a terveimben, de mivel nem tudtam zöldágra vergődni a honlapjukkal (állítólag azon kell foglalni), a helyi érdeklődés sem jött össze, gyorsan lemondtam róla. Tegnap kicsit túlvállaltuk magunkat, jó későn keltünk. Mára egy rövid, de tartalmas út, Arbatax volt az elképzelés. A fene aki megeszi már ezt az időt. 11-kor a nyugati irány tiszta, süt a nap, de keletre fekete, némi lilás árnyalattal. Arra mennénk, és ezzel nem jó viccelni az olyan vonalvezetésű úton, mint a 198-as, főleg nem 1000 m szintkülönbségnél. Jó, biztos sokan nem szartak volna be, de más dolog megázni, és más dolog meredek, hajtűkanyarokkal teli úton friss víz-, és sárátfolyásokkal találkozni. A régieket bőven láttuk az elmúlt napon, sok helyen. Szóval nem mentünk sehova. Kicsit azért bántam a dolgot, össz-vissz kb 80 km, tokkal-vonóval, sörrel együtt max 3 óra. Déltől ráadásul valamilyen nagy családi banzáj kerekedett az étteremben, fogyókúráztunk. Néhány sör és gyalogos tekergés után, kicsit rendbe szedtük a cuccunkat. Látnok vagyok a „maradunk lógva” döntéssel. Délután, a tengerparton (tehát az út felétől) volt egy szép kis lotty. Ezt a hazatérő vendégek jelezték vissza a gazdának. A vacsora viszont első osztályú volt. Szerintem délben mindent felfalt a tömeg, ezért étlap nélkül, nekünk főztek egy húsos-paradicsomos-zöldfűszeres tagliatellét. Tegnap, a pizza közben, tisztáztuk az olasz tésztákhoz való jó viszonyunkat, ez a mai pedig, (állítólag) szárd specialitás. Valahol a bolognaira üt, csak más a fűszerezése. Az esti üldögélésünkhöz mindhárom vendéglátónk csatlakozott. Jól nevelt emberek lévén nem üres kézzel, azaz pohárral. Közepes minőségű házi pálinkájuk volt, nem bántottuk meg Őket. Kérték, véleményezzük az ittlétünket. Ritka a 3 éjszakás vendég, tegnap egy éjszakát töltött itt 4 endurós, más vendég nem volt. Tulajdonképpen minden rendben, csak a reggeli nekünk nagyon olasz. A srác nálam jobban beszélt angolul (nem nehéz), jó kis dumaparti alakult ki a szülőkkel is, kézzel-lábbal. Elmeséltem a desuloi ingyen sört, de a gyerek már a mondat felénél közbeszólt, Ő fejezte be: igen, a szomszéd asztalnál fizettek. Ez itt, barbárföldön, teljesen megszokott az idegenekkel. De aztán kifejtette: az idegen, ha tetszik, vendég, ha nem tetszik, betolakodó. Áldom a szárd zászlót Bagoly jobb tükrén, híres a pattadai bicska. Nyelvtudás hiányában jó sok időbe, fáradságba került, amíg (árnyaltan!) elmagyaráztam, hogy mennyire tetszik a vidék, az emberek, akik pedig elsőre még csak nem is kedvesek. Vigyázni kellet, nehogy félreértsenek. Sikerült! Mély átéléssel ütött a mellére: barbacccsó!!! A mozdulat pontosan a kocsmabeli fiatalemberé volt. Sőt, tovább rémített: a szicíliai maffiózók kék szemű gyerekek csapata, piros rollerral, a szárdokhoz képest. /0 km/

16.hétfő

Nagyon a szívére vette gazdasszonyunk a reggeli leszólását. Annyi sonka és sajt vigyorgott ránk egy tálról, hogy 5-6 bélpoklos sem ebédelne délben. Még egy üveg pálinkát is kaptunk útravalónak. (Nem kértem számlát.) Kicsit felhős időben röpült Bagoly északra, Nuoro felé a 389-en. Megpróbáltam letérni a régi útra, meglett a tábla, de csatlakoztunk egy cigire a már dühöngő kollegákhoz: zárva az út a hágó felé. Maradt a gyorsforgalmi a káromkodós alagúttal. Az Olbia-Cagliari utat, az SS131-et kereszteztük, és utána már jól is éreztem magam. A 389-es Bitti-Budduso-Monti irányában szinte forgalom-mentes, jó minőségű, és nem unalmas. Nem „durva”, mint Barbárföld, talán olyan, mint az erdélyi havasok kicsit nyújtott kanyarjai, és lejtviszonyai. Igaz, ott nincsenek disznók az úton, és a tehenek sem ilyen udvariasak (mint a jól nevelt gyalogos, padkán, forgalommal szemben). Csodás paratölgy ligetek hántolva, és hántolás előtt, kéreggel, birkanyájak a legelőn, néhány jószág kékre festve, gondolom jelölve az eladáshoz, kis tavak, tocsogók, csinos hölgyek motoros kaszával, gondozva a környéket. Szinte mesébe illő idill.

A teljes étlap az úton kínálta magát

A frissen hántolt tölgy szinte sárga

A régebbi hántások szép lassan megfeketednek

Aztán hol volt, hol nem volt, szakadt az eső, kis jéggel. A szerszámtáskán fészkelő névadó, (bagolyfigura) egy huppanónál öngyilkos lett, és sajnos nem maradt az úton. Ömlő esőben kerestük, de legurult a padkára, vagy az árokba. Nem szoktam föladni, de itt be kellett látnom, hiába. Megsirattuk hű társunkat, azután magunkat. Bőrig áztunk. A tüdőgyuszi elleni bőséges ír jegesteázás után, már úgyis mindegy alapon, szinte légvonalban mentünk, minden normális utat csak keresztben érintve. Az utolsó „itt átvágunk”, Luras után (SP10-es) azért kicsit zűrös volt. Keskeny, kátyús, szar. Esőben nem látni, hogy milyen mély a „tócsa”, milyen éles a széle. Néhányszor majd a nyelvemet haraptam le. A sűrű üvöltözés az anyagcsere, és a nemi élet szókincsét is bevetve kicsit megnyugtatott, bár az út nem lett jobb. Végre kiértünk a palau-i SS133-as útra: tökéletes. Jó, laza döntögetés, kis forgalom. Csak az a fránya eső. Benzinkúti pihenő az elágazásnál (megint rákezdett), de még egy kávéra sem volt kedvem. Elveszett Bagoly. SS133B-n gurultunk Santa Teresa Gallura-ba. Nem volt kedvem keresni a szállást, az első zsarunál (sok volt) fék, hol van a Via Tibula? Korrekt válasz, a lámpánál balra, 100 m-re a szállás. Visszakérdeztem, az első szemafórnál? Mosoly, egy van a városban. Kösz, gyors menet, megvan. Megint esik. Ilyenkor, bőrig ázva nem a türelem szobra vagyok, de láss csodát: csinos, gyenge 50-es nő már mutatja is a mélygarázst, Ágit fölkíséri a szobába… mindent, ahogy kell. Gyors, liftes cuccolás, aztán seggre ültem.

Kilátás az utcai erkélyről kb 2 óra különbséggel

Udvari erkély: a kert, és a jeges medve medencéje

Minden pacal

A konyhát leszámítva mindenből kettő: háló, fürdő és erkélyek, kétféle tájolással. Az egyik az ápolt kertre, úszómedencére, a másik az utcára nézett. Ha nem lett volna kicsit kopott már minden, a kacsalábat kéne csak olajozni. Mindez 56,- euro/nap. A teljes ár 101,- lenne, de Rozsdás Zoli (a hegyekből) tanácsára utánanéztem a lefoglalt szállások árainak, a lemondási határidő előtt. Néhánynál játszottak a reggelivel, látszólag pár euroval olcsóbb lett, a többi változatlan. Ez az egy átkötés viszont a 3 napra bomba üzlet volt. (Residence I Mirti Bianchi). A huzatosabb teraszon száradnak a cordurák, (a szomszéd kocsmából, a portás által kerített, 5 kg újsággal kitömve) a csizmák (nincs hajszárító), Ági nekiállt mosni, én a közeli boltban frissítettem pia- és kajakészleteinket. A recepció által javasolt kocsma nagyon puccos volt, az étlapot látva, szerintem, a kopertáért másutt meg is vacsorázunk. Ráadásul a teraszon sincs bagózás, zárva az oldalak. Nem akartam a szálláson megspórolt pénzt elszórni, benéztünk az újságokat adó kávézó-pizzériába. Volt 5-6 féle rendes kaja is, Ági hal, én disznó, salátával, krumplival, borral. A helyi menőt ajánlgatták meglepően olcsón, szinte bolti áron.

A tanktáskában utazó pizsama is vizes

Így kerül a csizma az asztalra

Minden tökéletes, de legjobb a pizza-tésztából frissen sütött olajos kenyér volt (haza is vittük a maradékot). Nagyon csinos, fiatal pincérlány érdeklődött nemzetiségünk felől. Ováció, sejtette, látta a zászlót a motoron. Ő román. Érdekes, hogy mennyire örült. Főleg akkor, amikor kiderült, tudom hol a faluja Moldvában. Hiába a 2. emelet, nem látszik a tenger, de odagondoltuk az esti „kiülünk, iszunk, bagózunk” elfoglaltság alatt. /254 km/

CapoTesta sziklái

17.kedd

Nem nagy örömmel konstatáltuk, hogy még mindenünk minimum nyirkos. Az idő sem adott okot túlzott optimizmusra. A magyaros reggeli után (feles, sajt, sonka, kenyér, sör) lementünk a kávézóba egy olaszra is. Isteni a kávéjuk, és mint törzsvendégnek, járt a rágcsálni való is, a helyben sütött fánkszerű izé mellé. A friss újságot is mutogatták: címlapon fotó a tegnapi viharról. Földcsuszamlás, két halott a tengerparton. A képen szereplő spanyol őrtorony miatt, azt hittük itt történt a tragédia, de ezek tök egyformák, valahol a környéken tűnt el egy egész strand, nem itt. A szálló medencéjébe, csak egy igen komoly zsírréteggel ellátott német kislány ment be, pár percre. A látványtól megfagytam, Ági rá se mert nézni. Délutánra úgy, ahogy kitisztult, melegedett is, ha már töröltem az elefántsziklát (ez volt a mai terv + Castelsardo), talán CapoTesta belefér, zuhé nélkül. Egy majdnem sziget a várostól nyugatra, csodás sziklákkal, szép parttal, és bíztam benne, hogy jó kajáldákkal. Tényleg gyönyörű a vidék, a lemenő nap külön hab a tortán, de kaja, az nincs. A remény hal meg utoljára, nem akartuk éhségünkben megelőzni. Kis tekergés után bevittem Bagolyt a fészkére (mélygarázs), majd irány a tegnapi kávézó-pizzéria. Nem csalódtunk, a pizza is jó, sőt a vörösboruk egészen kiváló. /17 km/

A Capo Testai világítótorony

A spanyol (aragon) őrtorony

18.szerda

Azt nem tudom, miért mondják, írják, hogy Szardínián júniusban csak két esős nap van, szerintem egy nászutas meteorológus pár napokig nem jött ki a szobából. Nagyon nem akartunk megázni a Smaragd-part kedvéért, ezért úgy döntöttünk, beérjük egy gyalogos városi tekergéssel. Aranyos kis hely Santa Teresa di Gallura, egy emeletes házaival, lejtős utcáival. Igazából semmi különös „valami” sincs benne, de jól el lehet csavarogni a szűk utcákon. Itt egy fagyi, ott egy kávé, amott néhány emlék a barátoknak. Mint az igazi turisták.

San Francisco, azaz Santa Teresa utcái

Lehet, ha több napig itt nyaralnánk, felfedeznénk valami baromi fontosat, szépet, de így sem unatkoztunk. Egyszerűen kellemes. Igazából a komp miatt szálltunk meg itt, és persze a több, sziklanéző útirány is adta magát, de hát ha kimaradt, hát kimaradt. Szokás szerint kicsit több volt az ellátmány, mint az elfogyasztható, a vacsora a hűtő kipucolásáról szólt. /0 km/

19.csütörtök

Láss csodát!!! Tiszta ég, felhő szinte semmi, kis szellő, el is rebegtem egy hálaimát (jó hangosan) a Nagyfőnöknek. A környék jó fülű kutyái, és gazdáik biztos másképp értelmezték. Mind a román kislány, mind a kávéház tulaja lerakta a nagy esküt a „most már hetekig jó idő lesz” vonalra, de én szűk látókörűen csak a „ma nem akarok megázni” oldalt fogadtam el. Az ígéret nyilván csak Szardíniára szólt, Korzikán viszont más szabályok dívnak.

Köszönet a jó időért

A távolodó „spanyol torony”

Gyors bekompolás, még cigiért sem tudtam beugrani, Ági nem túl mozgékony 9 óra előtt. A mi általunk szívott koporsószeg itthon 3,1,-, olaszhonban 4,7,-, a frankoknál pedig 7,2,- euro. Nem kis különbség, és a várható korzikai fogyasztás necces a készletre. Szegény behajózási tiszt tág szemmel bámulta a pofátlan „éppen beestem” fickót, aki még el akart menni a boltba. Tényleg pár perc múlva indultunk a hajó gyomrába. Viszont nem én tartottam fel a sort, amikor egy szép nagy, szőke kollega eldobta a bömöst, mert valaki odaköpött a műanyagra a fedélzeten. Körülnéztem a többi BMW-s németen (+1 belga), akik messziről, látható kárörömmel nézték a fickó súlyemelési gyakorlatát. Utassal voltam, nem én fogok 58 évesen ugrálni, de nem nagyon tetszett az egész. Később, a fedélzeten, a belga elmagyarázta, ez a srác úgy hülye, ahogy van. Így sem tetszett. Ha valaki szarban van, nem hiszem, hogy kíván még két lapáttal, attól nem lesz okosabb.

Mintha a Szfinx ülne a parton

A világítótorony a bejáratnál

A szorosban mindig van egy kis dobálódzás a hajókkal, ez jó nagy volt, alig rezdült. Könnyes búcsú a szárd partoktól, majd tágra nyílt szemmel vártam, mint egy óvodás, a csodás fehér sziklákat, és a tenger fölé hajló várost: Bonifáciot. Ági, szokás szerint, csattogtatta a fényképezőgépét, és (mint mindig, minden éles helyzetben) szokás szerint közölte, hogy lemerült az elem. Rám maradt a kikötőbe érkezés valóban érdekes megörökítése, …egy telefonnal. Szerinte a komp dülöngél, így nem lehet elemet cserélni. Tudnám, miért csinálja?

Mindenféle ágyúállások a kikötő kapujában

Az első korzikai benyomás

A torony már nem spanyol, hanem genovai…

és itt már a szikla is franciául beszél

A kihajózás gyorsan ment, mindenki csutkára húzta a gázt. Felkapaszkodtunk a L’Araguina kemping büféjéig. Ilyenkor kell megállni egy kávéra, briósra, nagy levegőre, zászlócserére. Lemaradtam a „profi nagyfiúktól”, ha odavágom a vasat, és egyedül kell fölállítanom (föl tudom), legalább ne vigyorogjon rajtam senki.  Miután Ági is visszajött a királyi helyiségből, és minden türelmetlen bömös elhúzta a seggét, nagy várakozással elindultam az N196-on, a „motorosok Mekkájába”. Legalábbis mindenki így nevezte, aki már volt itt. Az elején kicsit csalódott voltam, semmi extra vonalvezetés, sőt a burkolat kifejezetten rossz volt. Szardínia elkényeztetett. Megálltunk egy szendvicsre valót és vizet venni, aztán szinte varázsütésre javult az út, és csodás lett a látvány is. Propriánóig élveztük a végre szép időt, a sziklákat, a tenger színeit. A kikötőben beültünk egy pohár vörösborra, próbáltunk rájönni, miért ez a „legkorzikaibb” város, az útikönyv szerint. Nem sikerült, viszont nagyon kedves kis tengeri kikötő. Kifelé menet nem találtam a D19-es zonzai utat, mindenki, a táblák is visszazavartak Sarténe felé a D268-ra. Nem nagy kerülő, kérdés, hogy mi lett volna a másikon. Ezen volt minden, jó is, rossz is. Néha, egy méteren belül a burkolat a tökéletesből (átmenet nélkül) katasztrofálisba váltott. Megtaláltam a keresett D19-es út becsatlakozását is, kicsit jobbnak tűnt, mint a miénk. Aztán a lankás, alig döntögetős folyóvölgyi út elkezdett megbokrosodni, és egész jó kis hegyi vonalvezetés alakult ki. Fölfelé is mentünk, a rengeteg 2000 m-es csúcsból ide is jutott.

Propriánoi feeling, csak azok a keleten gyülekező felhők idegesítenek

Kis malőr, meg kéne tanulnom olvasni. Sainte-Lucie-de-Tallano-ban utolsó pillanatban néztem föl: balra B20, Zoza. Még a falut sem hagytuk el, Ági már hisztizett: ez biztos nem a jó út. Nekem is voltak kétségeim, de már sokat tapasztaltunk, tábla is volt… Kérdeztünk is kirándulókat, útépítő munkásokat, de mindenki bólogatott: jó az irány. Aztán egy kicsit villant a Nap a felhők közül. Északra mentünk, nem keletre. Az út szélessége adta a 2 Y-os fordulót, majd bocsánatot kértem hisztije miatt letolt főnökömtől. Zoza, az nem Zonza.

Kényszerpihenő Levieben

Kilátás Zonza központjából (távolodó vihar)

Kicsit megrugdostam a fal tövében álló oszlopot, majd a helyes irányt fölvéve igyekeztünk az alakuló vihar előtt beérni Zonzába. Nem sikerült. Lehettünk vagy 4-5 km-re a céltól, amikor szembe jött a Niagara. Az utolsó faluban, Levieben láttam benzinkutat, néha leért a lábtartó, de szárazon sikerült tető alá érni. Jó fél óráig vártunk a céltól 10 km-re, csatlakozott hozzánk egy német házaspár is. Persze hogy bömös, de árnyékuk sem hasonlított a kompon látott társasághoz. Panaszkodtak a szar szállásra, kicsi budi, minden dohos, stb… Ők előbb indultak, mi óvatosak voltunk. Zonzában meglett a foglalt hely, de a fickó rohadtul nem tetszett. Érzés. A parkolásnál volt az első afférunk, nagy nehezen betornáztam Bagolyt egy fa alá, a cm-re engedélyezett helyre. Ismerősnek tűnt a moci mellettem, de a bömik olyan egyformák. Cuccolás, Ági kicsit morcosan pakol. Egy kis luk a szoba, benne a mosdó és a függönyös zuhany, szerencsére a rötyi ajtóval ellátva. Túl nagy a kontraszt a tegnapi szálláshoz képest, ráadásul drágábban. Mielőtt szétkapnám a tulajt, meggyőzött, hogy „bájos” a kégli, a sok levendula (a dohszag ellen), Neki kifejezetten tetszik. Miután kicserélték pacal-vizes törülközőinket nagyjából szárazra, lementem fizetni. Lehet, hogy mégis megverem a fickót.

Vendéglői reklám

A L’Aiglion pipatóriuma

Többet kért, mint a booking papíron volt. Kissé ingerülten elmagyaráztam, hogy az összes költség benne van a lap alján szereplő összegben. Szerencsére jó matekos volt, kiszámolta, ha 105 kg-ból kivon kb 70 kg-ot, az eredmény nem kétséges. Nem kértük a 8 euró/fő reggelit sem, a szomszéd kávézóban ugyanazért fizettünk 2,30-at. A tulaj nagyon invitált az esti ebédre: az Ő chefje a legjobb a környéken. Nálam elég egyszer elrúgni a pöttyöst, mentünk a másik szomszédba, jó volt a kaja, és a bor sem volt drága. Esti dohányzás a lépcsőn ülve, és kit látnak szemeim? Az esőáztatta bömös német gazdáját. Ők is itt laktak, benéztem a szobájukba. Nem velünk van kicseszve, a miénk az elnöki lakosztály. Az útikönyv a L’Aiglon hotelt és éttermet ajánlja egyedüliként Zonzában. Ha lehet, kerüljétek el. /122 km/

A reggeliző hely, és Rocky

A Nagy Háború hősi emlékműve Zonza főterén

20.péntek

A szardíniai román pincérlány imái meghallgatást nyertek, kék ég, könnyű szellő. Miután a kávézóban megettünk, megittunk mindent, elbeszélgettünk Rockyval. Csak neve van, senki nem tudja kié, nincs gazdája, de Ő a környék alfa-hímje, olyan, mint Benji. Nagyon jópofa kutyus, rasszista módon pisili le a kerékpárokat, motorokat, autókat. Két este, két reggel figyeltem a kis rosszcsont szőrös tevékenységét, egyezett a véleményünk. Zonzába négy út megy, egyiken jöttünk, másikon mentünk, a maradék kettőn pedig csináltunk egy kört. Irány délkelet, Porto-Vecchio. A D368-as útra mindent lehet mondani, jó vagy rossz, széles vagy keskeny, de azt nem, hogy egyenes. Baromi nagy élmény tekerni rajta, és mivel kb 1000 m-t esik, nem számít a kevés ló. Az Ospedale tó környéke, a hegyek, a több színű sziklák,…gyönyörű. Utolsó kanyar, még egy lapát a szépségre: a tengerpart, bár nekem kicsit meleg. Északnak fordultunk, az N198-as ezen szakasza kellemes, nyújtott kanyarú, igazi öröm-motorozás. Jó hosszan megy egészen a parton is, szép a kilátás. Kicsi volt a croissant, korgott a belügyminiszter, de spórolós feleség nem engedélyezte a 15-18 eurós spagettit. Valahol igaza volt, tegnap este ennyiért fullra zabáltuk magunkat muflon-sülttel. Úgyis be akartunk menni boltba, ezt-azt venni, megtoldottuk némi hideg sült csirkével, sajttal, borral.

Az Ospedale tó fölött málló sziklák

A tó duzzasztógátja

Partvédő genovai torony

Kis strand, valahol az N198-as mellett

Solenzaránál bal forduló, dél-nyugati irány, D268-as út, a Magas- és Dél-Korzika határán tekergő folyóparton. Ez se semmi, ráadásul sok csillaggal jelölt szakasz a Bavella hágó. Nem a „hű, de magas”, de ezen az alig 30 km-en emelkedtünk, több mint 1200 m-t. Ez bizony átlagban meghaladja a 4%-ot. Ide jól jött volna még néhány plusz csikó. Kötelező megálló, kis sétával a Havas Boldogasszony szobornál. Már lemondtunk a kajalehetőségről, amikor vészfékkel álltam meg. Mindenféle aljas autós parkolása ellen nagy sziklákkal védekeztek az út mellett, de hát ugye a motor mindenhol elfér, sőt Bagoly repülni is tud. Hatalmas asztal, padok, igazi turista-vendégváró. Nekiültünk kajálni, a túrázók tiszta hülyének néztek minket. Némi okkal, mert olyan bukó-szél volt, hogy a horvát bura, és a székely nemere csak jelenthetett. Nem baj, kaja van, pia van, majd lefogjuk a csirkét, és üvegből isszuk a rosét, a műanyag poharak maradtak a szütyőben, rajtunk meg a dzseki. Én kifejezetten élveztem, imádom a hideget, és a szelet, valamint jól tudok inni üvegből is. Szegény Ági csak éhes és szomjas volt, a járulékos dolgokat nehezen viselte. Még egy kicsit fázott is a tűző napon.

Notre-Dame-des-Neiges

A szél nagy úr, elviszi a műanyagpoharat

Alig távolodtunk el a hágótól, már melegem is lett, gyönyörű az idő. Kis futamodás hazáig. Még néhány ilyen nap, és minden Korzika imádót megértek, sőt túlkiabálom. Ráadásul külön öröm, hogy ma nem láttam a hotel tulaját. Sétáltunk még egy jót a faluban, elköszöntünk Rockytól, megvacsoráztuk a déli maradékot (szerintem a szárd pecorino jobb), majd szóba elegyedtünk (kézzel-lábbal) a személyzettel. Ők kezdték, mint a szardíniai pincérlány. Az étteremben és a hotelben öten dolgoznak, mind románok. Kolozsvárról, Máramarosszigetről, és még a fene tudja honnan. Hát a smaciig nem jutottunk el, de csak rajtunk múlott, annyira odavoltak értünk. Román még nem örült úgy magyarnak, mint itt. /116 km/

Öreg barátunk Rocky (Balboa)

Ez a kép bárhol készülhetett dél-Korzikán

21.szombat

Már szinte törzsvendég-reggeli, Áginak külön kerestek valami bucit (nem szereti a croissant-t). Mint a sas, leselkedve várt a tetű tulaj, hátha 1 perccel később indulunk, mint a szoba átadási ideje, de ráfaragott. Már leadtam a kulcsot a máramarosi takarítónőnek, és 10óra 1perckor, reggeli közben, mosolyogva ráköszöntöttem a kávés csészémet. Reméltem, hogy gutaütést kap, amikor felrohan, és már takarítanak. Talán egyszer, egy hisztis feleség rendesen pofán vágja, de attól tartok, nem segít rajta, pont ilyen hülye marad. Utolsó fülvakarás Rockynak, vár a D420-as, és a „légyszi-légyszi” D81-es. Az idő jó, készletek rendben, mi kell még. Út. Azzal kis gond volt. Az eleje jó (kisebb burkolati hibáktól eltekintve), de a környező hegyek szépségét erősen befolyásolta, hogy a vége felé, jó hosszú szakaszon nem volt burkolat. Mint Albániában: útépítés, a régi nincs már, az új nincs még. Nem aprózták, legalább 10 km hosszan kőszóráson dülöngéltünk. Ági nem dilizett, vagy hős, vagy, mert nem mert. Aztán ez is véget ért, végre ráfordultunk az N196-ra, Ajaccio felé. Egy gyors szendvics, mint ebéd. Kis kávészünet a város határában, be nem mentünk, a császár nem igazán érdekelt. Mindenféle utak erre-arra, a táblák szerint, de a Nap után meglett a D81-es. Nagyon büszkén ittam a kávét, Ági elismerte tájoló képességemet, GPS nélkül.

Ha valaki éhes, enni állva is jó

A D81-es első ujjgyakorlatai

A távolban egy tátott szájú krokodil

A vörös sziklák között

És innen jött az igazi csúúúúcs. A régi, klasszikus D81. Egy darabig távolodik a tengertől, de aztán visszatér a partra. Ne térj le sehol, ne nézz táblát, ne szarj be, maradj a parton! Na jó, a portói öbölnél beszarhatsz, tényleg necces a vonalvezetés, viszont csodás a környék, a vörös sziklák, mély szakadékok… Megállni szinte sehol sem lehet… autóval. Egy igazán szép, és főleg keskeny szakaszon találtam egy sziklahasadékot. Pont befért Bagoly tolatva az árnyékba, alulról hűs légáramlás, a szütyőből még mindig hideg ír jeges tea, Ági kiélhette fényképező-mániáját. Kell ennél több? Tudom, hogy ide már nem térek vissza, igyekeztem minden métert, percet kiélvezni. Ez a nap is bekerült a felejthetetlenek közé. Érdekes, hogy Ági sem hisztizett a korlát nélküli, keskeny úton. A hegy felőli oldalon gyakran volt hasonló hasadék, így sűrűn meg tudtunk állni, bámészkodni.

Egy megálló a sok közül

Az út minden métere feledhetetlen

Kivételesen van hely kocsinak is

A portoi öböl föntről

Teljes ámulat…

…persze, ha valaki a sör mellől ezt nézi

Aztán egyszer ez is véget ért, el-elmaradt a tenger, a hegyek között döntögettünk. Kicsit már el is fáradtam, beiktattunk egy üvegtigrist. Nagyon csinos, fiatal hölgy, rövid udvarlás, hideg gesztenyesör, minden szuper, de a „már csak max 20 km Galéria” bíztatás nem kellett volna. Ha az ember beállítja a seggét 20 km hegyi útra, és 42 lesz belőle, nem igazán boldog. Főleg, hogy az utolsó 10 erősen feledhető. Lejöttünk a D81-ről a D351-re, igazi falusi bekötőút.

Az út menti üvegtigris

Már civilben, a hotel teraszán

Szegény Ági már a fülemet rágta, hogy biztos eltévedtünk. A hotel rögtön meglett, nem volt nehéz. Fogadtatás kitűnő, szoba jó, a Bagolyvár kicsit necces, a hotel mögötti legelő. Besoroltam a többi vas mellé, letakartam a bőröket, holnap láblógatás. Sajnos Gálos Csaba kedvenc dominikai főszakácsa már nincs itt, ezért lemondtam a carbonaréról. Viszont az utódja is jól főzött, valami húsfélét ettünk. Este, a teraszon, a ház bora mellett, jó sokáig tárgyaltuk a mai utat. /211 km/

22.vasárnap/ Igaza volt Csabának, a reggeli nagyon francia, de mi nem mentünk a Sparba, volt rejtett tartalékunk. Mai terv: láblógatás. Túl sok, túl szép volt a tegnapi nap, Calvi megvár. Kolumbusz városa két úton érhető el: a parton futó D81B, és beljebb a D81-es. Az egész kb 60-65 km. Már megtanultam tisztelni a korzikaiak „csak X km”-ét, ez a 60 km lehet akár 3 óra is. Másnap kiderült, több lett volna. Szép idő volt, az emeletről nézelődtünk.

A galériai öböl a szállóból nézve

A vörös sziklákból a strandra is jutott

Arra próbáltam rájönni, vajon miért kerül átlagosan 50-60%-kal többe egy gyengébb portoi szállás, mint ez, itt Galériában. Biztos nincsenek tehenek a strandon. A portoi öbölből ugyanis alig lehet látni a környező szuper hegyeket. A reggeli-pótlék közben, az erkélyről láttunk egy igazi kutyát. A tehenek, borjak, megelégelve a strandon gyülekező embereket, följöttek. Egyik a lépcsőn, a többi a meredek ösvényen, a falu felé indultak. Egy késve felmászó kis borjút, egy vásott kölyök üvöltözve elzavart a másik irányba, majd otthagyva a rémült állatot, ment okos szülei után, a strandra. Kb 20 perc múlva megjelent a falu felől egy borzas, kistermetű kutya, orra a földön. Lement a lépcsőn a partra, majd föl az ösvényen. Csinált néhány bővülő kört, fölvette a szagot, és ment a borjú után. Nem tudom merre vitte haza a jószágot, azt nem vártuk meg, de ez a teljesítmény egy pulinak is becsületére válna. Itt jöttünk rá egy nagy, magyar igazság téves voltára: a tehénszar nem lapjára esik. Nincs neki.

Ez nem „tehénlepény”, hanem szargúla

Merre is van az istálló?

Már eddig is sok legelőn feltűnt, hogy itt nem érvényesek mezőgazdasági ismereteink. A tehén ugyebár kanyarít a nyelvével, és szinte letépi a hosszú füvet. A maradékon a birka jól ellegelészik, és ami rissz-rossz gazt otthagynak, azt a kecske elcsipegeti. Hát azon a száraz, csutkára rágott gazon, ami a legelőn volt, a kecske is csak tengődne, minden rendes magyar birka éhen halna, nemhogy a tehén. Az itt-ott fellelhető zöld foltok, az itt jellemző tüskés-tövises macchia törpe változata. Láttam tehenet ágaskodva, fügefa levelét enni. Szóval az itteni jószág karcsú, csonka gúlát szarik, nem lepényt. Csak azt tudnám, honnan van tejük, mert a két sziget sajtjai piszok jók. Későbbi házigazdánk (eredeti korzikan) kioktatott, az sem mindegy, mikor, melyik hónapban készült a sajt, vagy a kolbász. Egyebekben a szokásos, lázas semmittevést folytattuk: Ági mindent lefényképezett, én pedig a sörös szendvicsebéd után lefeküdtem, ahogy a puding, öreg embereknek illik. Összehaverkodtunk egy nagy hangú olasz csapattal. Volt köztük egy orosz is, visszaköszöntek a régi szép nyelvórák. Biz Isten, hálás vagyok Vali Néninek, amiért olyan szigorú volt. Az egyik olasz, nagy nevű borász volt, kicsit furcsa kiejtéssel, de úgy sorolta a magyar történelmi borvidékeket, hogy seggre ültem. Meg is dicsértem az összes borát, és nem kellett hazudni. Sajnálkoztam, hogy nem tudom viszonozni, csak Jamesonnal tudom megkínálni. Mosolygott, Ő csak a saját grappáját issza, a „könyvtára” mellé még „nyomdája” is volt. Este megkockáztattunk egy pizzát, jó volt, sőt a kísérő vörös egyenesen kiváló, jó áron. Lehet, hogy a nagy hangú olasz borkóstolója megzavarta a tulaj lelkét, bizonyítani akart. Huncut vigyorral nyugtázta elégedett pofámat, de a szóbeli elismerést nem merte kierőszakolni. Hátha valamit rosszul értene a mögöttem ülő olasz csapat, megelégedett azzal, hogy az előttem lévő francia figurák látták a fölemelt poharamat, a mutatott nemzetközi elismerő jelet. Tetszik ez a nemzeti büszkeség, ha így iszom meg a levét. Szokásos esti tengernézés egy jegestea mellett./0 km/

23.hétfő

Sajnos az idő megint szarakodik. Nem esik, de valahogy a ruha is másképp dörzsöl. Még süt a nap keletről, de északon már alakult a pulinyáj. Naná, arra megyünk. Most jobban sikerült a cuccolás, simán befért a tulaj búcsúajándéka. Majd este, vagy esőszünetben megisszuk. A D81 eltávolodik a parttól, a D81B szorosan követi a tengert, ezt választottam. Szerintem ez az eredeti, mert az építése óta biztos nem volt felújítva. A kilátás szép, de nem nagyon tudtam nézelődni. Az útnak csúfolt aszfaltcsík lukas, mint a káposztareszelő, keskeny, ráz, mint a betontömörítő, tele van gyűrődéssel, és mivel szarul az idő, minden hülye külföldi kirándulni indult, nem a strandon ül. Szóval az úthoz képest nagy forgalomban tekertünk (másztunk) Calvi felé. Talán 20 km/óra átlaggal jutottunk el Kolumbusz városába.

Calvi előtt már minden felhőben

Utána, az N197-esen még rondább

Bizonyíték ugyan nincs rá, hogy a nagy felfedező, a genovai hajós valóban itt született, de akkor Korzika genovai birtok volt. Lehet, hogy tényleg Calviban ringatták a bölcsőjét, de még nagyobb szégyen a hatalmas flottával rendelkező főnökségre nézve, hogy a fickó spanyol zászló alatt ment el szivarért. A városnézés kísértését hamar elhessegettük, csak az égre kellett nézni. Ráfordultunk az N197 főútra, és jobb híján rendesen odahúztam Bagolynak.

A hegyeken túl a tenger, és a szállás

Csak ezt ússzuk meg (pár km-re Bastiától)

Nagyon kellemes út, igazi csutkagázos, már akinek van. Örültem a 100-110-es tempónak, meg annak, hogy az a víz az úton már nem kap utánpótlást. A terv szerint a bastiai célt egy ascoi kitérővel spékeltük volna. Erről egy parkolói cigi szünetben vita nélkül lemondtunk, a fene akar viharban nézelődni kb 1500 m fölött. Maradtunk a parti úton (N1197), majd néhány km után előkerült öreg barátom, a D81-es. Kicsit félve vettem be a bal kanyart, de nem volt rá okom. Útburkolat tökéletes, a kanyarok szinte hívtak. Csak az a ku..va eső. Néhány km után megálltunk egy kocsmánál, még a fóliát is elővettem, de elállt. Ma sem ebédeltünk, igyekeztünk minél gyorsabban a szálláshelyünkre. Szegény tenger is csak egy futó pillantást kapott Saint-Florentnél. Északról csatlakozott a D80-as, remélem, az ujj körbemotorozásánál még találkozunk. Még egy kényszerpihenő volt a célig, egy borforgalmazó fedett teraszán dekkoltunk 10-15 percet, amíg a nagy lotty elmúlt. Kár, hogy itt csak vásárolni lehetett, azt is min kartonnal, kóstolni nem. Elértük Bastia szélét, de már túl is mentünk a bekötőúton. Megálltam a D64-es elágazásánál, leintettem egy motorost, kezébe nyomtam az emailt a foglalásról, meg a telefonomat. A dolog működött, a tulaj elénk jött kocsival. Razetta „városrész” csücskében, csak a városon kívülről, egy hegyi kecskék által is csak száraz időben megközelíthető helyen volt a szállás. Ági vakmerően nem fogadta el a felajánlott autóülést, velem jött. Pár száz méterről volt szó. Bejött az üres has előnye: nem szart be. Itt minden útszabvány mellőzésével, a pénzminimalizálás jegyében, és a domborzati lehetőségek adta vonalvezetéssel épült a magánút. A burkolat változó, spékelve a vihar által centi vastagon levert vizes levelekkel. Hát, én sem voltam biztos a huszáros fölmenetben. Ági egy hős volt, csak a jegestea maradékát döntötte magába még kicsomagolás előtt. Bagoly kitűnőre vizsgázott, kicsit komótosan, de letérdelés nélkül fölért.

A szállás reggeliző-dohányzó terasza

A lemenő nap már látszik az öbölben

A borostás, karikalábú, mogorva fickó felesége, Genevieve, egy mosolygós, bűbájos, bár végtelenül csúnya, kb velünk egykorú hölgy fogadott minket. A fickóval nagy kézfogások, feleséggel nagy puszik, kivételes kínálás: 4 üveg Heineken, ha már olyan kicsi. A kivételesség akkor derült ki, amikor két órával később, egy német pár kapott 2 sört, majd az egyiket, a feleségnek, kérésre lecserélték egy pohár narancslére. Ez az egy foglalásom nem bookingos, csak úgy, emailban leveleztük le. Biztos marhára örült, hogy egy keleti mocis nem vágta át. A szoba jó, vizes blokk jó, de a kilátás…. szuper. Az ablakból, a teraszról szinte lábunk alatt a város, az egész öböl. Durván 400 m-rel vagyunk tengerszint felett. A gazda, ellentmondást nem tűrően parkoltatta le Bagolyt. Féltető nincs, de az itt előforduló bukószél miatt még az irányt is mutogatta, nehogy fölboruljon. Minden kipakolva, civilbe öltözve ittuk a kávét a közös teraszon, de jobban átgondolva, szarban vagyunk. Se kaja, se pia. A 3 km-re lévő kis Spar-bolt akár a Holdban is lehetne. Az eső csendes, de kitartó, moci kizárva. Gyalog pedig az menjen le, akinek két anyja van. Ági javasolta a fogyókúrát. Én nem tiltakoztam volna, ha még lenne egy kis jegestea. Így viszont, vázolva a súlyos helyzetet, a háziasszony segítségét kértem. Mint egy taxi, levitt a boltba, segített vásárolni: korzikai (napon érlelt) kolbász, helyi pecorino, kenyér. A gesztenye sör, és a sétálós egyedül is ment. Ő is vett valami gyári szalámit a férjének, amit némi vita után én fizettem (4 euro). A gazda, a maga mogorva módján értékelt: megdicsért a sajtért (ez jó június-júliusban), letolt a vastag kolbászért (vagy szalámi?), ez nem jó, csak augusztus után, és tettlegességig menő vita folyt az Ő szalámija árán. Meggyőztem, hogy ilyen olcsó taxi nincs, egyébként is 30 kilóval nehezebb vagyok nála, inkább igyunk egy sétálóst. Vérig sértődött, ilyenkor csak (nem tudom a nevét) szabad inni! Hozta. Ouzo-szerű pia volt, Ő vízzel, mi tisztán. Ettől kezdve nagy tisztelettel nézte Ágit. Szép, de hideg este volt, és egész éjjel, több hullámban jött a szél, eső, stb… /129 km/

24.kedd

Azért Nagyfőnök kegyes volt hozzánk. Sok beszámolóban olvastam „az ujj kimaradt, mert utolsó nap szar idő volt”. Még két teljes napunk van, és már az elsőn itt a csodálatos napsütés, minden ragyog. Sajnos itt is nagyon francia a reggeli, de jó a kávé. Presszó nincs, Ági a hosszúba rakott egy nest. Ügyes. Megnéztük a kikötőt, honnan indul a komp, ne akkor kelljen keresni, amikor sürgős. Eléggé el nem ítélhető módon eltettem a dzsekit a szütyőbe, olyan meleg lett, aztán irány észak, D80-as út. Az elején sűrűn lakott a vidék, sok drága autó, és jacht mindenhol. Néhány genovai őrtorony különböztette meg a vidéket a többi hasonló, drága nyaralóhelytől. Aztán hármasban maradtunk az úttal, és a tengerrel. Csodálatos.

A genovai tornyok, mint a sziget egyedi védjegyei

A kilátó terepasztala…

…és a kilátás

Forgalom alig, van lehetőség bámészkodni. Macinaggioig tekereg az út a parton lent, és fönt, a hegyoldalban.  Itt a D80-as búcsút vesz a tengertől, egy tegnap felújított, szuper minőségű úttá válik a hegyek között. Rogliano után kilátó, nagy parkolóval. Lenyűgöző a látvány, tiszta a levegő, két hegy között, a völgyben, messzire ellátni. Giraglia szigete, mint egy tarajos sül, úszik a vízen. Jól látszik a világító-torony, még a sapkája is tisztán kivehető. Ezt közelebbről is meg kell nézni. Ha már Korzika ujja, belesünk a körme alá. Ági sűrű, és heves tiltakozása ellenére találtam egy többé-kevésbé (inkább kevésbé) út névre hallgató kecskeösvényt. Még száma is volt, D253, sőt mily meglepő, forgalom is. Az első szembe jövő furgon után, egy bejáróban félreálltam, és vártam egy felvezetőt. Lehet, hogy a furgon minden nap erre jár, és jól ismeri az utat, de én csak ma jöttem szembe. A fickó zabált, és telefonált. Utolsó pillanatban vett észre, én már a szakadék szélén álltam úgy, hogy nem volt hova tenni a jobb csizmát. Szóval jobb, ha egy hasonló kocsi megy előttem. Jött is egy szőke nő, de ez a Fiat mozgásán nem látszott, alig tudtam követni. Így már teljes biztonsággal kerülgethettem az úton kupacokban álló lepketetemeket. Fene tudja mik voltak, de a hegyoldal valamennyi olajfája szinte kopasz volt. Kedves mosollyal megköszöntem a hölgy felvezetését, megállt egy parti ház előtt. Nagyon öntudatos korzikánok lakják ezt a nem is olyan kis halászfalut, (amit Ági szerint csak a víz felől lehet megközelíteni), egyetlen francia nyelvű tábla sincs. U Barcaghju névre hallgat, elvileg Ersa része. A parti csehóban magunkévá tettünk két pohár Pietrát, és megpróbáltam Ágit rábeszélni valamilyen halfélére. A többi asztalnál mindenki tömte a fejét, én is nézegettem a szomszéd hallevesét. Feleség mereven elzárkózott az evés gondolatától, éhes maradtam. Kicsit tekeregtünk még a parton, megcsodáltuk a parti őrség hajóját, éppen váltották a legénység néhány tagját. A rangjelzéseket nem ismerem, de az egyikük nőből volt, és ilyen bombázó feneket, formás lábakat már régen láttam. Szeretném, ha estleges fuldoklásomból Ő mentene ki, és gondosan végezné a mesterséges lélegeztetést. Ilyenkor azért mindig megállapítom, milyen jól nősültem. Háttal voltam a tengerészeknek, Ági szólt, hogy nézzem meg azt a csinos matrózt. Kár, hogy kora szerint az unokám is lehetne.

Giraglia szigete U Barcaghiu kikötőjéből

Két szomjas német hobó

Kicsit még elbolháztunk a parton, aztán a D153-ason, sokkal jobb úton, mint amin jöttünk, visszamentünk (Ági szerint) a normális világba. Ersa mellett találtunk egy bizalomgerjesztő borárudát, mint „őstermelőt”. Egy német pár guberált a négy féle nedű között, csatlakoztam. Meglepően normálisak voltak, nyoma sem volt a német BMW-sek nagy arcának. Rendesen bevásároltak (nagy az a fémbőrönd), én csak egy vöröset vettem. Drágább, mint a bolti, de majd meglátjuk a minőséget. A pince gazdasszonya elrohant egy telefonhívásra, de mi még elszívtunk egy cigit négyesben. Sose hittem volna, hogy vannak ilyen normális arcok is a német bömösök között. Vagy pont olyan dilisek, mint mi. Jókívánságok után Ők északnak, mi délnek. Alig igazgattam el a folyton elmászó térdvédőmet, stop, kilátópont. Kicsit nagyképűen, hágónak titulált Col de la Serra. Biztos fontos hely volt a középkorban, két torony is védte. Csodás kilátás a tengerre, Capense szigetére. Az út valóban nem olyan jó, mint a keleti parton, de azért egész tűrhető. Zoli (a hegyekből) riogatott a szar minőségű nyugati oldali útszakasszal. Az egyetlen probléma, hogy délelőtt is a jobb alkarom égett, és a Nap volt olyan kedves, hogy délután is azt pörzsölte. Nagyképűen mondhatnám: jött utánam. Egy rendes, sütni való malacot szoktak forgatni, de ez nálam elmaradt.

A Col de la Serra Capense szigete a nyugat partnál

Megálltunk kávézni Pinoban. A bisztró mellett igazi, „itt minden kapható” vegyesbolt, de már a mai kor igényeinek megfelelően. A Spar embléma alatt, kb 50m2-en, élelmiszer, dohány, ajándék, benzin, gázolaj volt a kínálat, de hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, itt volt a falu kútja is. Nem itt vásároltunk, messze még a haza. Többször megálltunk bámészkodni, ahol lehetett. Csodás kis eldugott öblök, homokos, kavicsos strandok, nagyon szép volt.

Minden igény kielégítve

Egy kis öböl sok közül

Kiélveztük minden méterét, szépségét az útnak, hegynek, tengernek. Áginak nincs túl jó szeme (hozzám jött), de itt, száz méterről, a víz színéből legalább ötöt is megkülönböztetett. A Szent Flórián öböl belépett a kedvenc tengerszínek sorai közé. Nem tudom, hány van Neki, de jó sok lehet. Könnyes búcsú a parttól, aztán az ujj tövében lévő hegyek tetején megjelent néhány felhő. Tudom, hogy tiszta dilis, sőt, fóbiás vagyok, de tele van a tököm a vizes élményekkel. A D80-as belefutott a D81-be, amelyik megint a tegnapi, „akarsz megázni?” kérdést tette föl. Ági persze mindig nyugtatgat, de valahogy fülledt, vihar előtti az idő. Túlmentem a szállástól azt a 3km-t a boltig (6-7 perc), készletfrissítés. Eső nélkül hazaértünk, mosolygós háziasszonyunk fölajánlott egy kis sütőt a vett kolbásznak. Szerintem túlsütötte,  baromi kemény lett. A gazda mogorván vizslatott, letolt a lassú bolti menetért, amíg elő nem került a maszek bor. Biz Isten, még mosolygott is. Ez a borászat az Ő cimborájáé, együtt nyerték meg a Korzika-rallyt. Elküldtem melegebb vidékre, egy rally-versenyző, pláne ha még nyertes is, ne baszogasson, hogy az Ő naponta használt útjain nem megyek olyan gyorsan, mint Ő. Erre azért inni kellett egyet, öntöttem neki is egy pohárral a vörösből, úgy forgatta, nézegette, mint az első misés pap a szentelt barkát. Elő is ugrott egy másik vörös, csak úgy, címke nélkül, amit szintén megkóstoltunk. Ez sem volt rossz, szóval jó kedvünk lett.

Megint gyülekeznek a felhők a hegyek fölött

Egy rendes korzikan bicskái

Nem zavart minket a kitörő égzengés, ráadásul véleményeznem kellett egy igazi korzikan késkészletét, amiknek eredeti céljáról fogalmam sem volt. Az amúgy békésnek tűnő fickó végig activityzte, mi, mire való. A macchia-vágó szabja még rendben volt, de a többi kés rendeltetésének megértését csak ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó elismerni. Az én (kb 35 éves) kis spanyol rugósom itt csak vízhordó lehet. Amikor hazaértünk, olvastuk a helyi szeparatisták friss lövöldözéseit. Egy elég agresszív társaság, szabadulni akar a franciáktól, de ügyel arra, hogy az idegenforgalmat ne zavarja. Naná, ha önálló lesz Korzika, valamiből élnie kell. A gazda édes-bús, hazafias dudorászását követően, nyugovóra tértünk. /141 km/

25.szerda
Valami csoda folytán ma reggel is szép idő lett, de szállásadóink nem jósoltak hosszú távú boldogságot. Franciás reggelink után délre vettük az irányt, az N193-as úton, Ponte Leccia-ig. Itt, rövid kupaktanács után, az N197-D47-D147 vonalon mentünk Asco felé. A másik lehetőség Corte városa, ha maradunk az N193-ason. Csak a sorrend volt a kérdés, amíg az időjárás engedi, megnéztük a Monte Cinto tövében kanyargó folyóvölgyet. Mégis csak Korzika legmagasabb csúcsa, a maga 2706 m-vel. Az egész szigeten, mint egy rendes lóvakarón, kelet-nyugat irányban húzódnak a hegyláncok, tök egyenes vonalban. Legalább egy völgybe benézek, főleg, ha a legnagyobb vonulat melletti. Meglepően könnyű terep, már ahhoz képest, amennyire előre berezeltünk. A 47-es, és a 147-es eleje mondhatni öreguras. Aztán hirtelen váltás, Ascoig kőkemény hegyi út, minden kanyarjával, függőleges szikláival, korlát nélküli szakadékaival. Azért a hiányzó fém szalagkorlát jelentős részét láttuk, a völgy felőli oldalon, mint az állattartó telepek kerítését. Mint az M7-es építésének első szakasza, a cement hiányzott, a hétvégi házak gyorsan, és olcsón épültek. Nincsen új a Nap alatt. Asco igazi kis gyöngyszem. Az egyetlen vízszintes kis terület, mint a kocsmák kerthelyisége, pár szederfa árnyékában működik. Ez csak a székekbe való leüléskor fontos. Randán fest egy lila, ragacsos folt a cordurán, vagy Bagoly fekete báránybőrén. Miután már elmúlt a szomjhalál réme, továbbmentünk „Magas Asco” felé. Ez egy nagyon szabad fordítás, de igaz. Annyira, hogy még a kabátot is fölvettem. Kifejezetten meredeken emelkedtünk, 5-600 m-ről gyorsan felkúsztunk 1500 m-re. A kis hegyi folyó, amelyik az utat kitűzte, nagyon szép völgyet csinált. Valaha biztos nagyobb volt, mert böszme nagy sziklákat görgetett magával, amiket itt-ott magára hagyott. Szinte egyenes a meder, az út is csak a magasságkülönbség miatt vet néhány hajtűkanyart. Egy holland cabrio szórakozott velünk, de föntről megjelent két púpos, rájött, jobb, ha megáll. Mellesleg, én is beszartam a két gyorsaságistól.

Mindenki a szederfa árnyékában

A kis folyó nagy munkája

Ha hideg van, öltözni kell

A megmaradt hó a Monte Cinton

A szép napos idő az utolsó 1-2 km-en átváltott mindenre, ami randa (ködös, felhős, hideg). Mire fölértünk az étteremig, november lett. Dél-kelet felé még tiszta az idő, de a többi irány nem sok jót ígért. Már nem is káromkodtam. Sztoikus nyugalommal vártam, amíg Ági kiéli fotózási kényszerét, majd sóvár pillantást vetve a kocsmára, indultunk vissza. Bő 800 m a szintkülönbség Ascoig, de az út lényegesen jobb, mint az alsó szakasz. Visszafelé is megcsodáltuk a zergével keresztezett teheneket, melyek féken tartására volt hivatott az acél szalagkorlát út széléről hiányzó sok száz métere. Ági virágzó kakukkfüvet vélt látni az út mentén, kérte, hogy szedjünk Genevievnek. Tehát: menekülök az észak-nyugat felől közeledő vihar elől, egy eléggé odafigyelést igénylő hegyi úton, hátul, a korlát hiánya miatt reszkető utassal, aki elvárja, hogy 2 m magasságig balról, minden hegy felőli, jobbról az út menti, lilás árnyalatú, földszintes virágról döntsem el, mi a franc, de úgy, hogy a másfél sávos úton rögtön találjak parkolót is. Vannak pillanatok, amikor a 34 éve töretlenül dúló szerelem is kevés. Hát ez olyan volt. Végül is találtam, de sajnos Ági tévedett, a fűszernövénynek gondolt izé nem az volt. Viszont miután megszúrta, gondosan lefényképezte.

Dél-keleten még süt a Nap

Észak, észak-kelet (arra van Bastia)

A nyugalom szobra (Rodin után: A bóbiskoló)

Az utolsó napos táj, búcsú Ascotól

Ascoban újra nyár lett, kávé szünet. Tényleg van valami hiba a fejemben, érzem, tudom, hogy készül valami rettenetes idő, de nyugodtan leültünk az ebéd utáni kávéra, ebéd nélkül. Lehet, hogy csak a gőzt kellett kiengednem, mint Puzzola Feuerstein kormányzó fejéből, a Szaffiban. Kisfőnökömet megkértem, hazáig tartózkodjon a hasonló kívánságműsortól. Néhány, a mi stílusunkban tekergő motorossal kerülgettük egymást. Kis hely, parkolás, asszonyok le, fotó. Széttárt kar a pilóták részéről, a nemzetek feletti egyetértés jegyében. Már kiértünk a hegyi szakaszról, amikor az egyik kollegát követve bementünk egy kempingbe, kajalehetőséget keresve. A táblákkal is megerősített kis étterem megvolt, csak zárva. Még a terasz is méteres gazban állt.  Itt csak lakni lehet, enni nem. Utolsó remény, a 197-es út mentén, Ponte Leccia, Sport étterem. Sok autó, moci a parkolóban. A remény hal meg utoljára, de már én is közel álltam hozzá. Kopogott a szemem. A legbosszantóbb, hogy a konyha már zárva, de még néhány szerencsés a maradékot lapátolta a tányérjáról. Egy cigire azért jók voltunk, de erősödött a szél, itt döntöttem el, Corte kimarad. Az árnyékos parkolót kiszúrta a tegnapi hobó német pár is, örültek nekünk, invitáltak egy kávéra. Na ja, Ők már ebédeltek. Nem lettem volna túl jó társaság (kakukkfű, éhség), inkább továbbálltunk. A srác ugyan vékony volt, de a leány hátba veregetős búcsúölelése bennakasztotta a levegőt. Kocsmai bunyóban szeretnék vele lenni. Az N193-as csoda jó a 198-as csatlakozásáig, a bastiai reptérig. Lehet húzni, jó és széles a burkolat. Utána a kellemes vonalvezetés szinte autópályává változik Bastiáig. Először csak az út mentén, aztán az úton is látszott némi esőnyom. A város határában már kerestem az autók által felszárított csíkot. Beljebb aztán a tócsákat kerülgettem. Rendes lotty lehetett, nem is olyan régen. Megálltunk egy cigire egy benzinkútnál, kupaktanács. Van még hideg gesztenyesörünk, sajtunk, sonkánk, inkább a kompon veszünk reggelire valót holnap. Egy kis kenyeret majd kérünk a szálláson, a reggeli úgyis csak formális. Kicsit szemét módon mentem a D81-es felé, bíztam a bukócsőre szerelt lábtartóban. Az ok, egy kis Fiat vízzel mindent beterítő manővere volt. Legalább alulról ne áztassanak el a fejem tetejéig! Bejött, senki nem akart beszakadt sárvédőt, ajtót, békén hagytak. Házigazdáink aggódtak, szerintük már régen nem volt ekkora vihar, felhőszakadás. Ezt megúsztuk. Ami külön jól esett: Ági reggel kimosott néhány holmit, de Geneviev még időben leszedte, többé-kevésbé szárazon. /177 km/

26.csütörtök

Korai kelés, borongós reggel, morcos kávézás, cigi. Muszáj menni, a komp nem vár. Ági még motyogott valamit az esőruháról, de sajnos letorkoltam. Gondos pakolás, érzékeny búcsú. Alig értem le a D81-esre, dudálás, az épülő parkolóba leszorított egy zöld Opel. Habzó szájamat gyorsan letöröltem, a gazda hozta utánam felesége kocsiján, a fal mellé letámasztott tanktáskámat. Nem annyira fontos a pizsama, piperecikkek, de a gyógyszerek, és az összes jegyünk (komp, vonat, utolsó szállás) is benne volt. Rövid hálálkodás, én nem nyertem meg a korzikai rallyt, mint a táskafutár, nem akartuk lekésni a kompot. Alig értünk a partra, rendesen rákezdett az eső. A kikötő bejáratáig a szitás ruhám már tökre átázott. Jegy elő, vonalkód stimmel, gyors tetőkeresés. És csoda!!! Volt egy sávszélességű féltető, egy sor kamion fölött. Bagoly rögtön berepült egy kis résbe két kamion közé. Ismét szóba került az esőruha, sajnos most is letorkoltam az okosabbat. Öt motoros is csatlakozott, gyalogosan. A két olasz szandálban (elől befolyik, hátul ki, a 6-8 cm-es víz), de a három cseh totál vízhatlan kotonban. Az öt vas kint ázott, de ez gazdáikat nem izgatta. Minden műanyag. Az összefolyókon lement, ami tudott, de néha inkább visszafelé jött a víz. A magasabb területről bejövővel abszolút nem bírt a rendszer. Végre sorompónyitás, talán 100 m a komp. Ha Toldi itt lett volna, biztos nem hagyja futni a cseheket egy kis kézfogással. A három ökör egymás mellett állt, senki sehova, mert egy személyautó balfaszkodott a körforgalom felé. …és jött a Niagara. Hiába dudáltam, az egyik olasz hiába próbált kerülni, álltak az ömlő esőben, mint Zsiska hadai a szekérvár védelmében. Aztán amikor már minden mindegy volt, a csizmám is tele lett vízzel (fölülről), a bömös olasz szinte félrelökte az egyiket, és a résben én is befértem. Már levetkőztünk, mire a 3 cseh vitéz becsoszogott a kompba. Ez az idő, és a pugliai BMW-s mozdulata (egyezményes jel a hülyére) elég volt, hogy a vérnyomásom ismét normális legyen. Azért komolyan aggódtam értük, amikor Ágnes asszonyra néztem. 17 évig tanított egy jelentős kisebbséggel bíró faluban, és termete dacára (150 cm, 43 kg) nagy tekintélyt vívott ki, még a „kedves” szülők között is. Szerintem Neki is eszébe jutott Toldi. A reggeli kimerült egy jó adag skót jegesteában, és több csésze, forró angolban. A hajón nagyon „jól” működött a légkondi, kint a fedélzeten ömlött az eső, és az utánpótlás miatt, a dőléstől függően 3-10 cm vastagon lotyogott a víz. Minden lépésnél kis szökőkút bizonyította a csizmám vízhatlanságát, fotelba ülésemet loccsanó, felállásomat cuppanó hang kísérte. Ez az átkelés nem a kedvenc élményeim közé tartozik. Jó órát késtünk a menetrendhez képest, gondolom az erős szél miatt. Mivel a késést nem tudtuk, korábban mentünk le a két olasszal a parkoló-fedélzetre. A kapuk még zárva, de nincs légkondi, szinte meleg volt. Végre ajtónyitás. A motorra terített kabátokból kifolyt a víz, de száradásról szó sem volt. Mint egy vert hadsereg, partra szálltunk. Az eső csendesedett, de mivel még a pólóm is vizes volt, marhára fáztam. Megkésve bár, és kissé megtörve, végre hallgattam az okosabbra, fölvettük az esőruha fölsőt a benzinkútnál (Ági türelme!!!). Sajnos készleteink a kompon jelentősen megcsappantak, ezért a még lakott helyen igyekeztünk boltot találni. Conad néven meglett. Itt egy mellbevágó döbbenet ért: a sétálós 7 decis 10,45 euro. Mint itthon, a győri Metro-ban. Hát hol jártam én eddig!!!??? Erről a napról eddig nem készült fotó, Ági gépe nem vízhatlan. Az utolsó szállás kicsit távol van a főbb utaktól, sőt, bármilyen úttól, de igazából gond nélkül megtaláltam. Nagyon keskeny, nagyon rossz utakon araszoltunk, mint a megvert kutyák. Az utolsó másfél km Ágit rendesen kiakasztotta, mivel szerinte a földút (szórt makadám), motorral nem járható. Beestünk egy igazi, lovas (magyarul csikós-gulás) agroturizmóba. Nagy készülődés folyt, de eléggé el nem ítélhető módon, szartunk rá. Csak a foglalt szoba érdekelt. Egy csinos nő mutatott is egy szűk csigalépcsőt, amelyen majd elérem. Én is mutattam ezt-azt, áldom az eszem, már ha van, hogy beírtam a foglalásba a földszint+teraszt. Kezdtem öltözni, itt voltam, nem jó, tehát nem számolhat föl semmit a helyszíni lemondásért.

Végre nem rajtunk száradnak

A lovas tanya wellness-részlege

Volt ám lóti-futi. Végül egy messze nem csinos, kopasz fickó „follow me” felkiáltással, mutatott egy 2 szobás, földszinti apartmant, bútorozott terasszal, 5 fő részére, a szoba árában, azzal, hogy Bagoly beállhat a terasztető alá. Megy ez! Miután Ági bugyija 8 órája vizes, és az én csizmámban is cuppog a víz, röviden hálálkodtunk. Fickó el, mi pedig a sajnos már egészen megszokott módon vettük elő a csipeszeket a vizes ruhák teregetéséhez. Nagyjából végeztünk sebeink nyalogatásával, mire egy még ritkább hajú, maffiózó-külsejű, mosolygós figura bekopogott. Ő volt a tulaj. Minden rendben? Hozhat-e hajszárítót a csizmáknak? Mik az esti terveink? Ezt egy levegővel, hibátlan angollal. Sajnálkozva visszautasította a sétálóst, még sok a dolga az esti partival, ahova nagy tisztelettel elvár. Csak a pia fizetős, az ételre mindenki a ház vendége. Jókor jöttünk. Konyhánkban, a polcon sorban álltak a ház saját termésű borai, mint egy minibár. Mindegyiken jól olvasható az ár: 4-8 euró között futott két vörös, két fehér. A miheztartás végett, kizárólag a minőség ellenőrzése céljából, kibontottam a 4,- eurós vöröset. Nem kellett bajlódni az üveg visszazárásával. Úgy döntöttem, a tüdőgyulladás megelőzését ma este elintézem. A buliba menet kicseréltem a 4,- eurós palackot, majd egy 5,- eurós fehér, és egy 8,- eurós vörös társaságában leültünk végre enni. Állófogadás jelleggel, többféle kulimászos kenyérfalatkák, és valamilyen zöldfűszeres, paradicsomos tagliatelle volt a menü. Minden nagyon jó volt, még Ági sem finnyákolt egyik gyanús színű szendvicsen sem. A délután minket fogadó, kis csinos, boszniai leányzó megfenyegetett: mindjárt hoz carbonárét is. Hatalmas csalódás, egy világ omlott össze bennem: rántottás!!! penne (cső) tészta, és csak azt nem tudtam eldönteni, melyik nyersebb, a tészta, vagy a 3 mini zsírszalonna kocka, ami a pancettát volt hivatva helyettesíteni. Van némi fogalmam az „al denteről”, de ez, ku…vára nyers volt. Az asztalok között csámborgó 3 helyi érdekeltségű eb besegített.

Tipikus toszkán táj (a teraszról)

Az egyik konyha-malac

Szuper istálló

Levezető legelészés a domboldalon

Még egy húsétel is volt, amolyan pincepörkölt jellegű ragu, csak itt sült krumplit tettek bele, és nagyon sós volt. Gondoskodtak az emelt italfogyasztásról. Az édesség viszont kifejezetten jó volt. És mindez ingyen. Az utolsókat tekertem az üvegek nyakán, amikor előkerült egy nagyon kövér, igazi szakács-külsejű fickó, Mario. Körbejárt, mindenkit a holnapi vacsoráról kérdezett. Ez már fizetős. Néztem a nem túl hosszú étlapot, baráti árak. Kézzel-lábbal megrendeltük a holnapi menüt, persze Áginál variálva. Ő csak natúr, roston csirkemellet kért, krumplival, a mellé, és a rávaló szószok nélkül. Körbejártuk a farmot, igazi nagyüzem. Nem csoda, hogy Piero annyit rohangált (Ő a maffiózó külsejű tulaj). Mindenkinek ajánlom, jó csillagtúrázni is. (Agriturismo Diacceroni) Este nem kellett ringatni egyikünket sem. /76 km/

27.péntek

Későn keltünk, éppen elértük a reggeli végét, már csak minket vártak. Sok az északi vendég, volt minden a tálon, sajt, sonka, stb…, nem csak sütik. Ez a Piero vasból van, vagy fölhúzták. Bármerre indultam a nap folyamán, mindig szembe jött. A szomszéd belgával a fociról beszélt 2 percet, a másik hollanddal a biciklitúráról (vagy fordítva), mindenkiről tudta, mi érdekli. Reggeli után, visszafelé, a szokásos egy levegővel: jó volt, elég volt a reggeli? megszáradtak már a cuccaink? merre motorozunk ma? Köszönettel visszaadtam a hajszárítót, a csizma már oké, a nadrágok még nyirkosak voltak, de meleg volt, a menetszél majd megoldja. Ma pihenőnap, de megdöbbentő!!! Ági nem jött velem Villamagnába. Ezen az úton?! Cigi már fogytán, Volterra majd holnap, de ma mindenképpen kell egy bolt. Most először indultam el egyedül. Megmértem, pontosan 1600 m az aszfalttól a teraszig, amitől úgy cidrizik. Békés gödör-kerülgetés közben szembe jött egy kis Punto, nagy, vörös zászlót lobogtatva. Nem hittem, hogy a sofőr munkásmozgalmi gyűlésre indult, mellémért, és ékes olasz nyelven kérlelőn magyarázni kezdett. Oké, hogy Ági nincs itt, de a minimum középkorú donna nem úgy nézett ki, mint aki gyors kalandra vágyna. Türelmesen meghallgattam, majd a domb tetején feltűnt egy ős-öreg kombájn. Hát nehezen találtam félreállási lehetőséget, a gép jó méterrel lelógott jobbra-balra. Végül az útpadka egy kis szakasza árokmentes, járható volt, bementem a szántóföldre. Hálás mosoly, vörös zászló tovább. Ez az aratómasina még Mussolini idejéből származhatott, olyan lassan ment, hogy ha lett volna, rágyújtottam volna még egy cigire. Találkoztam egy szántott, boronált táblával, egy békés megyei parasztember elsírná magát, ha ilyen földje lenne. Az etruszkok utódai egész jó terméseket produkáltak.

A vörös zászló okozója

Ilyen a talajon termelnek, és sokat!

Villamagna bűbájos kis toszkán falu. Falunak kicsi, de mindkét szélén valóban nagy villák vannak. A dohánybolt egy férfi-ruha bolt szerves részét képezte, kicsit kopasz, furcsán mosolygó tulajjal. Kezdtem félni, hogy Ági nincs itt. Körülnéztem még egy kis gyógyszer ügyben is, ilyen finom, olcsó, 50 fokos grappát még sehol sem ittam. Le is volt úgy zárva, ragasztva a literes üveg, hogy minden szomjas tudásom kevés volt a bontáshoz, még Ági svájci bicskája is kellett. Nem tudom mekkora árbevétel egy csík cigi, de a gatyaboltos kint állt, és integetett. Piero persze megint szembe jött, véleményezte szerzeményemet. Egy helyi, és elég híres borászat mellékterméke, de az árán Ő is meglepődött. Biztos sok éve ott porosodik a kis bolt polcán. Az ásványvízre kicsit furcsán nézett, az nála is volt. Bocs, nem tudtam, de felhívtam figyelmét borfogyasztásunkra. A belga, és a holland szomszéd egy hétig ittak annyi bort, mint mi 2 nap alatt. Láttam! Ő is, ezért el lettünk ismerve. A nap további idejében Ági a ruhákkal szórakozott (mosott, szárított), én pedig meglátogattam a medencét. Ahhoz elég meleg volt, hogy hűlni akarjak, de nagy csobbanásokhoz még a hollandok sem álltak neki. Maradjunk a macskamosdás jelzőnél. Mindenünk rendben, útra készen, Ági szép munkát végzett, máskor is hagyom kibontakozni. Amit lehetett, elkövettük a gyulladások ellen, de csak elodázta, itthon sajnos kevésnek bizonyult. Hiába mondtam a doktornőnek a több üveg bort, a liter grappát, és még sok mást, mindketten egy hétig szedtük az Augmentint. Ha jól emlékszem, itt, délután, ezen a csodaszép, lankás dombvidéken beszéltük meg, hogy vége. Nem vállalunk több hosszú utat, ez volt a hattyúdal: kiöregedtünk az öntött ürge szerepből. Kísérő kocsival, szervezetten biztos más, de akkor hol a szabadság?! Ez a sok rohadt foglalás is csak a kötöttséget növelte. Ezen a gondolatsoron jól elkeseregtünk, erősen hozzájárulva a hely bor árbevételéhez. A vacsora jobb volt, mint tegnap (ez fizetős), de Mario azért hozzáadta önmagát. Előételek rendben, jó, sőt Ágié kifejezetten finom. Az én helyi sült kolbászom is elüti, még a mustárt sem felejtették el, viszont Ági csirkemelle erősen átlényegült kacsacombbá, annak viszont finom volt. Meg is dicsértük a szakácsot, tutira nem tudta miről van szó, csak örült neki. A köret-kiegészítő kis polenta viszont a kutyának sem kellett (szó szerint). Még végig is mért az eb, szerintem megsértődött. Utolsó esténket némi póni, és ló simogatással töltöttük, mint az átlagosan hülye turisták. /13 km/

28.szombat

Ez a reggel is nehezen indult, szerintem a vastag kőfalak adta csend okozta ma is, a késői kelést. Minden a megszokott mederben: kaja jó, kávé szuper, szembe jön Piero, de még mielőtt kérdezett volna minden francról, látva ólomlábainkat, előre szólt, senki nem jön a szobánkba, nyugodtan tollászkodhatunk. Jobb, mint egy belgyógyász, röntgen nélkül is a vesénkbe látott. 11 is elmúlt, mire elindultunk. Búcsúzáskor még egy üveg ajándék bort is be akart tetetni a szütyőbe, de mivel már vettünk egyet, tényleg nem fért be. Kölcsönösen megígértük, ha erre járok, odaadja, megiszom. Kis kitérőt csináltam Villamagnára, nézze meg az asszony, milyen veszélynek tett ki, amikor magamra hagyott. Talán öt percet töltöttünk a faluban, de már a motorhangra előkerült a dohány-gatyaboltos, integetni. Jól gondoltam, Ági szerint is olyan meleg, hogy legalább 5 jégkocka kell egy kézfogáshoz is. Megígérte, többé nem hagy egyedül kószálni. Miután tisztáztuk a nemi identitásokat, célba vettük Volterrát. Valami bűn-rossz, hepe-hupás, repedezett aszfaltszalagon tekertünk (még száma sincs), egészen az SP15-ig. Ha van száma, mindjárt javult a minőség is. Ahogy közeledtünk Volterra felé, már kétnyomú, tükörsima út lett belőle. Az ebédet helyettesítő, 0,66-os Moretti, szinte jegesen várt minket a Szent Ferenc kapu előtt, egy alimentariban. Itt gondoltak szegény megfáradt öreg emberekre, két árnyékos asztal és székek várják a vásárlókat.

A Szent Ferenc kapu

A Palazzo dei Priori tornya

Amíg a sört megittuk, több idős úr is betért a kis boltba ezért-azért, de mindegyikük valamilyen nedűvel végezte a bevásárlást, az asztalnál. A kis parkoló tömve volt, törvénytisztelő ember lévén nem akartam tilosban hagyni Bagolyt, inkább bementünk a kapun. Ezt semmi sem tiltotta. Bent aztán elég sok tábla korlátozta a normál közlekedést, de én nem tudok olaszul. Nagyon hangulatos kisváros, méltatlanul ismeretlen. Csak hát ugye ott van Siena, San Gimignano, Firenze, Pisa, csupa nagyhírű város, alig „kőhajításnyira”. Viszont így békésen lehet bóklászni, nincs a turistacsoport nevű dúvad, forgalom alig, csak egy kicsit kopottabb, mint a nagyobb figyelmet kapó sztárok. Ez is volt önálló municípium, püspöki székhely, de végül elérte a Mediciek hosszú karja, mint mindent Toscanában.

Santa Maria Assunta homlokzata

Relief a püspöki palota külső falában

A főhajó

A kereszthajó boltívei

A keresztelő kápolna kapuja

A harangtorony

Persze ez a „leigázás” sem egyszerű, gazdaságilag jót tett a városnak. Biztos nem sírták vissza a 900-as éveket, amikor a helyi nagyságok vitájába mi is beleszóltunk, mint egyik, vagy másik fél zsoldos hada. Gondolom, a kialkudott ár mellé, akkori szokás szerint, még egy kis vásárfiát is vittek haza a kalandozó magyar vitézek. Amúgy viking módra, azzal a különbséggel, hogy nekik megbocsájtott a „Művelt Európa”, nekünk nem. Az 1120-ban felszentelt dóm viszont csodás. Első pillantásra, kívülről a krumlovi sörgyár homlokzatát jutatta eszembe (Ági nyakon is vágott a hasonlatért), de beléptünk… Szinte olyan, mint a római „falon kívüli” őskeresztény templomok. Csak itt még egy csodás kereszthajó is van, a legtisztább román stílusban. Jó, hogy a XII. sz-ban már nem kalandoztunk erre, de sebaj, megoldották hiányunkat a firenzei zsoldosok. Viszont a főnökük, amikor már az övé lett minden, szépen rendbe hozatta. Úgy döntöttünk, a tengerpartig megyünk keletre, az SR68-on a SS1-ig, majd egy kis sétamenettel a parti úton, délről érjük el Livornót. Mindenféle A12-es, illetve egyéb gyorsforgalmi kizárva. Az idő csodás, nem győztem vetkőzni. Legalább az epilógus szép időben zajlik. Salineig igazi, kanyargós, dimbes-dombos az út, majd eléri a Cecina folyó völgyét, kisimul, öregurassá válik.

A kis szendvics-bár szökőkutas kertje

Bizonyíték a józan életmódra

A délutáni kávézás egy gyönyörű kertben sikeredett. Egy (láss csodát) egész nap nyitva lévő szendvicsáruda virított az út mentén, korrekt parkolóval, árnyékos dohányzó-terasszal. Kívülről. Kicsit erős, de amikor beléptünk, az Alhambra jutott eszembe. Gyönyörű kert volt. Vadánál értük el a tengert. A parton mentünk, az SP39-en, amíg lehetett, néhol megálltunk, bámészkodtunk. Végtére is ez volt a birodalom egyik legfontosabb útja, a via Aurelia. Ági is, én is éreztük, ki nem mondtuk, tengerparton most ülünk utoljára motoron. Aztán a csámborgó út becsatlakozik az SS1-be, még egyszer utoljára egy kicsit „megbolondul”, végül beér Livornóba. Könnyen meglett a pályaudvar, csak az árnyékot kellett keresni. Öt fős osztrák csapat álldogált egy féligáteresztő, üveges féltető alatt. Gyanús, már térdig napon voltak. Gyors szakmai körbenézés, szerintem fél óra múlva már derékig fognak izzadnak. Találtam egy 10 emeletes házat az állomás mellett, már jól belógott az árnyék vége a nem hivatalos parkolóra. Az órámat nézve, kis tájolás után Bagoly jó helyen állt. Kicsit viccesen nézett ki egy magányos vas a betontömbök között, de majd megnézem, ki nevet rajta fél óra múlva. Próbáltunk valami étekhez jutni a restiben, de csak egy mikrózott pizza futotta a kocsma tehetségéből. Nem baj, majd otthon eszünk rendeset. Moretti úr most sem okozott csalódást, hidegen, habosan, jól esett. A luculluszi lakomának nem mondható ellátmányunk után visszakocogtunk Bagolyhoz, már nem megyünk sehova, igyunk egyet tüdőgyuszi ellen. Alig találtam kedves vasamat, úgy körbevettek. Hát, igen. Az árnyék. Bősz elnézéseket kértek, de semmi gond, simán elérhető volt a hátsó szütyő. Én sem hittem volna, hogy a reklám termo-táska ilyen jól vizsgázik. A már több, mint 4 órája benne lévő, 80%-osan fagyott fél liter ásványvíz, a még mindig kopogós hűtőakku, a jéghideg grappa… Maga a földi paradicsom. Az osztrákokra köszöntöttem a jeges üveget, egyből keresték a vezetéket a mini jégszekrényhez. Rájuk hagytam, had higgyék. Közben rendesen gyülekeztünk, már vagy 50-60 moci várt a bevagonozásra. Egy magyar csapat is befutott, 4 BMW, 4 fiú, 4 lány. A hülyeség határát is átlépve, jóhiszemű módon álltam föl (3 évente, 50 $, stb…), de kár volt. A túravezetőt leszámítva, ritka beképzelt fickók, még verték a németeket is. Különösen a nők viselkedése zavart. Ágival voltak, finoman szólva bunkók, de a „mérd az eszükhöz” felszólítás megnyugtatott. Talán ezért volt jó tanár. Két rondán feltört autó is állt a sorban, a vezér tájékoztatott: múlt héten, amikor jöttek, az összes autót feltörték a vonaton, de a motorokat nem bántották. Vidám. Bécsben, a leszállásnál jöttem rá, miért. A kötöző legények nagyon lusták voltak, szinte az egész melót ránk hagyták. Néhány lassú kollega miatt pedig úgy bukdácsoltunk, estünk-keltünk a pókháló szerű spanifereken. Mozgó vonaton tutira nem vállalnám. Tűrhető hálófülke, 4 ággyal. A miénk a két alsó, reméltük nem jön senki a fölsőkre. Ima bejött. Firenzében sokáig álltunk, leszálltunk, bagószünet. Jól nézett ki a sok, pizsamás, gatyás figura a vonat mellett. Jeges rémület az ágyam láttán: nagy, koszos cipő lenyomata a lepedőn. Amíg hódoltunk a nikotinnak, valaki „átnézte” a cuccunkat a fölső ágyon. Leltár, minden megvolt. Csak pénzre, telefonra vadásztak, az mindig nálam van, néha még a rötyin is. Figyelmeztettem a többieket, de ügyet nem csináltam belőle, inkább aludtunk. /105 km/

29,vasárnap

A vasúti reggeli ritka szar volt, szinte az egészet ott is hagytuk. Már megint új minden. Nem ott szálltunk ki, ahol be, 3 hete. Viszont nagyon modern, jól járható a rámpa, minden frissen készült. Autónak tökéletes, a mociknak kicsit kevés a hely, ha többen állnak, és szuttyognak a csomagolással (mint én is). Tűrhető időben gurultunk Gattendorfig, kávészünet, és sajnos, rettenet! ásványvíz. A hazai sünök nem viselnek el egy kis pohár sört sem. Valahogy most nem olyan boldog volt a hazatérés. Sok dolog kimaradt, elmaradt, és szinte biztos, hogy végleg. Pedig minden ott volt, karnyújtásnyira. /138 km/

A józan életmód dokumentációja

Fodros azért örült nekünk

Gurultunk összesen 2599 km-t, ennyi jutott. Elmaradt 1400 km, pedig minden megvolt hozzá. A terv, a lehetőség, rávaló idő, pénz, és minden, ami csak kell. Nem is az időjárást szidom, inkább magamat. Az egész úton olyan voltam, mint Dalnoki másnaposan, a B közép szerint: puha. Ági vígasztalt, majd bepótoljuk… autóval. Ő sem gondolta komolyan, az nem ugyanaz. Nem a km volt sok, hanem az idő. Talán néhány napos, egy hetes túrákra még elmegyünk.

Még néhány kép az Orosei öbölről…

…és a Portoi öböl szikláiról.

Valamikor népélelmező gesztenye, ma drága

Miséth Ákos, 2014.09.