Az idei túra gondolata már hónapokkal ezelőtt megfogalmazódott, igyekeztem összeszedni a korábbi kirándulások tapasztalatait, próbáltam tanulni elsősorban a tavalyi franciaországi és németországi utakból. Az alapkoncepció változatlan: újra egyedül vágok neki Európának, és természetesen újra csodálatos Kawasakimmal. Most azonban elhatároztam, hogy sehol nem foglalok előre szállást, kerülöm a kötöttségeket, az útvonalat is lazábban kezelem, gyakorlatilag ott alszom, ahol rám esteledik. Ennek jegyében az útitervet sem feszes menetrendként fogalmaztam meg, a „kötelező” látnivalók mellett a „ha megtetszik valami, akkor megnézem…” gondolat mentén képzeltem el az utazást. Nem vittem gps-t, nem szabtam határidőket, nem vártak sehol, a teljes szabadság vágyával álmodtam meg ezt a két hetet! Csak én, a gép, és a távolba vesző út…

Reggel igyekeztem korán indulni, -a csomagolás jelentős része már vasárnap lezajlott,- rövid kitérő után Komáromnál rátértem az autópályára, délután öt óra körül már Németországban motoroztam. Meglepően kicsi volt a forgalom, München, Augsburg, majd este nyolckor Ulm főterén, a Münster szomszédságában támasztottam le a ma 950 kilométert futott Kawámat. A tér közelében gyorsan találtam kiadó szobát, majd sétára indultam a belvárosban, elsősorban a kivilágított Münsterre voltam nagyon kíváncsi. Ez a hatalmas, öthajós bazilika a gótika legszebb stílusjegyeit viseli magán, különlegessége, hogy 161 méteres magasságával ez a világ legmagasabb temploma. Méretei lenyűgözőek, különösen gigantikusnak hat a főtér apró házai, illatos hársfái között.

Még reggeli előtt sétáltam egyet a belvárosban, a Münster nappali fényben még grandiózusabb, a kis utcák fachwerk házaikkal szinte elvarázsoltak. Kilenckor kinyitották a bazilikát, megcsodálhattam a szép gótikus oltárt, a 15. századi festett üvegablakokat, majd elindultam felfelé a 161 méter magas nyugati toronyba. Összesen 768 lépcsőfok, protektoros nadrágban, motoros csizmában, szűk csigalépcsőn; igazi kihívást jelentett. Felértem, kifújtam magam, és körbenézve alig hittem a szememnek. Milyen szürreálisan aprónak tűnik minden! Még a templom főhajója is valószínűtlenül mélyen van, de a főtér házai, az utcák, illetve az egész város terepasztalnak tűnik. Szinte sehol nincs a környéken 3-4 emeletesnél magasabb épület, így az arány különösen groteszk. Vajon mit gondolhatott az, aki ezelőtt ötszáz évvel szembesült ezzel az élménnyel? Milyen földöntúli utazás lehetett ez számára? Vajon közelebb érezte magát Istenhez így, hogy ilyen szürreális magasságból szemlélte az akkori világot?

Leértem, motorra szálltam, majd dél-nyugati irányba elhagytam a várost, kis utakon kóboroltam, élveztem a Fekete-erdő gyönyörű szerpentinjeit. Meg-megálltam kis falvakban, apró templomokat néztem meg, -még a nevüket sem tudom, inkább csak a hangulatuk, a békés nyugalmuk ragadott meg,- zöldellő dombokon vezetett az út, majd délután két órakor beértem Tübingenbe.

Ez a lüktető egyetemi város valóságos gyöngyszem, festői utcácskái, a reneszánsz városháza csodálatos állapotban vészelték át az évszázadok viharait, ha becsukjuk a szemünket, és elképzeljük a késő-középkor német városait, -azt a miliőt, ahol Kepler, Hegel, Schelling és Schiller tanult, ezt a csodálatos szellemi műhelyt,- akkor valami ilyesmit látunk magunk előtt. Az óvárosba vezető híd alatt gondolák úsznak, hosszú platánsorok szegélyezik az árnyas sétányokat, van itt valami fenséges nyugalom, valami biztonságos időtlenség, ami kiragad a mai lüktetésből.

Következő állomásom a közeli Hechingen, illetve a szomszédos Burg Hohenzollern, mely a hegytetőn ülve szinte királyian uralja a vidéket, magas falai hatalmat, tekintélyt sugároznak. A Hohenzollern család, -mely porosz királyokat, és német császárokat is adott a történelemnek,- egykori várkastélya csodálatosan állapotban maradt fenn, kanyargó alagutakon keresztül juthatunk fel a belső udvarra, a falakról az egykori uralkodók hatalmas szobrai tekintenek le a Schwabische Alb lankáira.

Késő délután újra a Fekete-erdő szerpentjeire „vetettem magam” kétórás örömmotorozást követően Freiburg előtt, egy Hinterzarten nevű kis faluban pihentem meg, kivettem egy szobát a muskátlival futatott kis gasthof-ban. Este még sétáltam egyet a környéken, a falu főterén sötétedésig a helyi fúvószenekar játszott, az ütemes polkák igazán hangulatossá tették ezt a kellemes nyári estét.

Reggel még körbenéztem a faluban, gyerekek iskolatáskával csapatostul vonultak a vasútállomás felé, nyíltak a kapuk, ébredezett a környék. Felpakoltam a motort, és elindultam nyugati irányba. Freiburg-ban nem akartam megállni, minél előbb át akartam érni Franciaországba, de amint megláttam a Martinstor-t, a 13. században épült városkaput, máris fordultam jobbra, és parkolóhelyet kerestem. Igen jó döntésnek bizonyult, Freiburg nagyon kedves kisváros, belvárosa tipikusan német, de már érezni a francia könnyedséget, az utcákon kórusok énekelnek, a színek élénkebbek, a kávéházak teraszai zsúfolásig teltek. Bolyongtam a kis utcákon, a világos, szinte fehér belső terű, gótikus Münster előtti téren lüktetett a piaci hangulat, a középkori, reneszánsz lakóházak varázslatosak voltak.

Hamarosan tovább indultam, megálltam még Breisach-ban, majd átgurultam Franciaországba. A Fekete-erdő után szomorúbb, szürkébb, jórészt iparosodott vidék fogadott, az épületek rossz állapotúak, az utcák piszkosak, meglepően nagy a különbség Baden-Württemberghez képest. Elértem Colmart, a belvárosban leparkoltam, és mintha egy másik világba csöppentem volna.

Colmar egy sziget, egy valóságos szellemi oázis, mintha egy olasz opera díszletei között sétálnánk. A parányi utcák ódon fachwerk házai lenyűgözőek, és bámulatos módon nem fehér falfelületeket látunk a gerendavázak között, -ahogyan ezt Németországban megszokhattuk,- hanem a szivárvány minden színében pompáznak, az okkertől, a lilán keresztül a zöldig és a világos kékig. Valóságos szín kavalkád, az ódon falak, az évszázados homlokzatok kékben, bordóban, narancssárgában lüktetnek, és mindez végtelenül hosszú utcákon, sikátorokon keresztül. Végelláthatatlan utazás ez, a colmari sétát nem lehet befejezni, csak félbehagyni, szinte „megunjuk” a varázslatos épületek látványát, valóságos ékszerdobozok sorakoznak számolatlanul. A gótikus katedrális narancssárga, rózsaszínű homlokzata szinte belesimul a színes forgatagba, a víztiszta üvegeknek köszönhetően a belső tér is meglepő színben pompázik.

Délután Ronchamp felé indultam, a hegyek között nehezen találtam rá az apró városkára, és a fölötte magasodó csodálatos kápolnára. Le Corbusier talán legismertebb alkotása, -teljes nevén Chapelle Notre-Dame-de Haut,- szoborszerűen uralja a vidéket, lendületes ívei, mozgalmas tömege akaratlanul is feledteti azt, hogy itt minden vasbetonból készült. Éppen ez a csodálatos, hogy az egyes épületszerkezetek olyan könnyedséggel, olyan légiesen jelennek meg, hogy szinte elfelejtjük az anyagok valóságos súlyát. Az íves tetőszerkezet fátyolként lebeg az épület felett, a vékony acél pálcákkal alátámasztott vasbeton lemez könnyű selyemként viselkedik, leheletfinoman hajlanak a falak, a belső félhomályban lágyan hullámzik a betonpadló.

Hét óra elmúlt, mikor újra útra keltem, Vesoul és Gray érintésével tízre értem Dijonba.

Reggel leparkoltam a St.-Michel templom előtt, sétáltam a belvárosban, megnéztem a templom sárga, rózsaszín kövekből épített belső tereit, -ugyanaz az anyag, mint amit Colmarban is láttam,- és gyorsan tovább indultam, különös módon Dijon nem gyakorolt rám igazán nagy hatást.

Hamarosan Burgundia legszebb útjain motoroztam, legelők, kisebb dombok, nagyszerű szerpentinek, Flavigny, Semur, végül 130 kilométer után Vézelay egy kockaköves kis utcácskájában támasztottam le a Kawát. A parányi, középkori kisváros a Basilique Ste-Madeleine köré épült, a már a 12. században mai formájában létező román-kori templom világos belső tereivel, csodálatos szobraival, árkádsoraival valóban lenyűgöző, a kripta érdekessége, hogy az itt látható ereklyéket sokáig Mária Magdaléna hamvainak tartották. Ezért is válhatott Vézelay a Santiago de Compostelába vezető zarándokút egyik fontos állomásává, és ez hozta el a városka középkori gazdagságát.

Beaune felé indultam tovább, azonban hamarosan komoly viharba kerültem, melyet egy idő után felhőszakadás, majd jégeső követett, így gyorsan fedett helyet kerestem. Beálltam egy út menti farm fészerébe, azonban a vihar nem csillapodott, így egy óra várakozás után esőruhába öltözve folytattam utamat. Szerettem volna megállni még több városkában is, de úgy döntöttem, hogy inkább délre indulok, megpróbálok elmenekülni a jégeső elől.

Beaune-nál felmentem az autópályára, -a jégdarabok továbbra is doboltak a sisakomon,- majd Macon-nál nyugatra fordultam, Cluny felé. Itt már csillapodott a vihar, de azért fedett parkolót kerestem a motornak. Cluny nevét mindenki az apátság kapcsán ismeri, holott ennek csak a romjai láthatóak, a Spanyolországba vezető, egykori zarándokút talán leghíresebb állomásaként ismert Ancienne Abbaye de Cluny már több, mint két évszázada bezárta kapuit, köveit széthordták. A városka azonban mindenképpen megér egy látogatást, kis utcácskáinak különlegessége az a számtalan román-kori lakóépület, melyeket a közelmúltban szépen felújítottak, és ugyanakkor a mai napig lakottak.

Ebből a korból leginkább templomok, várak maradtak ránk, lakóépületek kevésbé, itt azonban láthatjuk, hogy hogyan élhettek elődeink a 12.-13. század városaiban. Nyilvánvaló, hogy az adott kor módosabb emberei laktak ezekben a rendszerint kétszintes, zártsorúan épült, faragott kapuval díszített kőházakban, mégis izgalmas képet kaphatunk egy hajdanvolt városi életről. Hosszasan sétáltam, azonban a vihar utolért, és hiába terveztem a tovább indulást, szállást kerestem az egyik helyi szállóban.

Csodálatos napsütés, kék az ég, nyoma sincs a tegnapi ítéletidőnek. Újra bejárom a várost, valahogy minden vidámabbnak tűnik, mint a tegnapi esőben, a szürke égbolt alatt. Kilenc óra körül indulok, célom Auvergne, a nagy szerelem, ahol tavaly is motoroztam, illetve ahová csodálatos gyerekkori élmények is fűznek. Most azonban a Puy-de-Dome déli, dél-nyugati vidékét veszem célba, alig nézem a térképet, csak megyek, amerre az út visz, egyik kanyar a másik után, csodálatos dombok, zöld legelők, okkersárga mezők között.

Erről a vidékről nehéz bármit is írni, maga a mennyország, a dombok ölelésében megbújó ódon falvak, a román-kori apró templomok, és a végtelen, időtlenül hullámzó táj varázsa mindig elbűvöl. Európa talán legszebb tája ez, különös, hogy a turista utak rendre elkerülik. Szinte üres szerpentineken motorozhattam, Charolles, Marcigny, majd tovább dél-nyugat felé, Noirétable után végre megpillantom a „département du Puy-de-Dome” táblát.

Csodálatos újra visszatérni, a kéthengeres is mintha vidámabban duruzsolna, lelkesen faljuk a kanyarokat. Az első megálló Ambert, megnézem román kori bazilikáját, sétálok a belvárosban, majd tovább Issoire felé. A táj továbbra is megkapóan szép, az okkersárga mezőket kisebb facsoportok tagolják, itt már megjelennek a hosszúszőrű, sötétbarna, jellegzetes Auvergne-i tehenek.

Megállok Usson-ban, ebben a 12. századi, azóta szinte változatlan, parányi faluban, apró házai, kis temploma körül sok száz éve megállt az idő. Itt nincsenek autók, az üres, apró köves utcákon hajdanvolt lépteket hallani, az egykor díszes templom megfáradt, színes falai megfakultak. Szinte fáj az időtlenség, az utazó is megáll, elcsendesedik. Kívül, a dombokon túl zajlik valami, valami, amit itt nem értünk. Emberek sietnek, minden változik, Usson mégis csak nézi a környező vidéket, nézi évszázadok óta, de nem érti. Ahogyan a világ sem érti az itt lakókat, ezt a meseszerű falut, elmegy mellette, hagyja elpusztulni…

Beérek Issoire-ba, a híres, 12. századi, St-Austremoine nevét viselő apátsági templom szomszédságában leparkolok, körbejárom az épületet, megcsodálom a vidékre jellemző, széles nyugati apszisokat, a belső tér színpompás oszlopfőit, az élénk színű freskókat. Sétálok a városban, szállást keresek, majd csomagok nélkül elindulok St.-Néctaire irányába. A város fölé magasodó román kori bazilika talán az egyik legszebb Auvergne-ben, megállok, megcsodálom tökéletes arányait, majd elmotorozom a Murol-i vár mellett, célom a Col de la Croix Morand, a Mont Dore felé vezető hágó.

Itt már eltűnnek a fák, a lassan ívelt dombok egyre élesebben emelkednek, az utolsó pár száz méteren a hajtű kanyarok már nagyon lassú tempót diktálnak. A csúcs 1400 méter magas, a táj gyönyörű, mintha Auvergne fölött motoroznék. A hágó parkolójában megállok, kezd sötétedni, leülök a földre, a Kawasaki mellé, hátamat a motornak döntve nézem a naplementét egy csodálatos nap végén. Fenséges előadás, naplemente az Auvergne-i hegyekben, a motorom mellett: azt hiszem, nincs olyan hely a világon, ahol ebben a pillanatban szívesebben lettem volna.

Utolért a vihar! Mi mást tehettem volna, a lehető leggyorsabban elindultam dél felé, végig autópályán, St. Flour, Pézenas, Béziers, Narbonne, majd a viharfelhőket magam mögött hagyva Carcassonne világhírű vára mellett parkoltam le. Órákig sétáltam a magas falak között, a vár gyönyörű, nagyon szépen fel van újítva, – talán túlzottan is, mintha elvesztette volna ódon jellegét – ám rengeteg a turista, egymás érik az ajándék boltok. Ez nyilvánvalóan nem csökkentheti a hajdan nagy katonai jelentőséggel bíró vár vonzerejét, de egy idő után kényelmetlenné válik a tömeg, fullasztónak éreztem a nyüzsgést.

Motorra szálltam, és elindultam visszafelé keleti irányba, elkerülve az autópályát, kis utakon próbáltam felfedezni a vidéket. A táj lepusztult, kiégett, sok helyen piszkos, Auvergne után csalódás. Itt is igaz lehet, hogy mindig száraz borral érdemes kezdeni, és folyamatosan kell az édesebb ízek felé haladni, mert ha nem az Auverge-i dombok közül érkezem, talán ezt a vidéket is szépnek láttam volna. A falvak szürkék, minden fásult és színtelen, már-már menekülve kerestem a Canal du Midi platánsorait. Sokat olvastam már a Sete-től Toulouse-ig vezető csatornarendszerről, mely idilli nyugalmával, apró hídjaival, álmos platánsoraival ma a pihenni vágyó hajósok oázisa, a lassan mozgó lakóhajókat este kikötik a fasor egy fájához, csatornák mellett kis vendéglők, árnyas kertek sorakoznak. Valóságos mesevilág, az utazóra átragad ez a nyugalom, órákat bolyongtam a csatornák mentén.

Este hét óra után értem Narbonne-ba, az utcákon déliesen nyüzsgő volt a hangulat, rövid séta után azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve újra motorra szálltam, és elindultam Spanyolország felé. Tízkor már spanyol benzinkútnál tankolta, majd Girona közelében találtam szállást.

Korán keltem, így már kilenc óra előtt beértem Barcelona-ba, és leparkoltam a Sagrada Familia előtt. Nagyon régen láttam ezt a templomot, most megleptek a méretei, impozáns tornyai gyönyörűek voltak a reggeli napfényben. Hosszú sort kellett kivárnom, mire bejutottam, a jelenleg is épülő belső tér azonban a vártnál is jobban lenyűgözött. Ha ma létezne „gothique flamboyant”, akkor azt ehhez hasonlóan képzelem el, a magasba törő, filigrán ívek, az eget kereső, karcsú boltozatok mai átiratai geometrikus formában, modern szerkesztési szabályok szerint keresik egymást, az egészet áthatja valami nemes, tiszta egyszerűség. Nagyon szép volt, és végtelenül izgalmas. Körbejártam, megcsodáltam a közel száz éve épülő templomot, melynek építése során, mikor Gaudit megkérdezték a jelentős késedelemről, ő a legenda szerint csak annyit válaszolt: „Az ügyfelem nem siet.” Való igaz, még ma is messze van a befejezés, de talán éppen ettől izgalmas ez az épület, a következő látogatás során egy újabb, megváltozott Sagrada Familia-t láthatunk.

Motorra ültem, a vasárnapi forgalom kezdett élénkülni, hamarosan a Passeig de Gracia-n parkoltam le a Casa Batlló közelében.

Végigsétáltam a Rambla-n, egészen le a kikötőig, élveztem az árnyas sétány lüktetését, bolyongtam a kikötőben. Megnéztem a gótikus katedrálist, a közeli téren ízelítőt láthattam a tradicionális katalán táncból, a Sardana-ból, majd visszasétáltam a Casa Batlló-hoz, Gaudi talán leghíresebb lakóépületéhez. Az épület kívülről is lenyűgöző, a belső terek talán még megkapóbbak. Megdöbbentett, hogy mennyire végig van gondolva minden részlet, a legjelentéktelenebb szellőzőrács, vagy ablak fogantyú éppen olyan gonddal van megtervezve, mind az épület teljes homlokzata. Igazán nem az lepett meg, hogy Gaudi fejében ilyen részletekig megfogalmazódott az épület egésze, hanem az, ahogyan ezt képes volt kommunikálni a környezete felé, mindazok felé, akik közreműködtek az építés során. Mert ehhez nem elég a rajz, itt többről van szó. A részleteken látszik a végtelen műgond, az anyag, a forma szeretete, az a tűz, ami vélhetően fűti az építészt. A szobrásznak, a festőnek könnyebb dolga van, ő elképzeli, és szerencsés esetben önmaga meg is tudja valósítani a művét, az építésznek azonban „meg kell fertőznie” a többi alkotót, el kell érnie, hogy a kőműves, az ács, a lakatos, és mindenki más valóságos alkotásként élje meg az épület születését. Mindenkinek érezni kell az alkotás magasztosságát, annak tudatát, hogy valami maradandót alkotunk, valamit, amely mindannyiunkat túlél. Én éppen ezt éreztem ezen a házon, a részletek kidolgozásán szinte tapintani lehetet azt a szeretetet, mely megkülönbözteti a jó épületet egy lélektelen ipari produktumtól.

Délután tovább indultam, egészen Alicante-ig húztam a gázt, este tízkor vettem ki egy szobát egy tengerparti panzióban.

Még napkelte előtt lementem a tengerpartra, úsztam egy nagyot, majd gyors reggeli, és indulás Almeria felé. Nem a tengerparton, hanem a tengertől messzebb, kis utakon mentem, mindenhol pusztaság, növények, fák csak elvétve akadtak. Meglepett a szegénység, a tengerparti területhez képest itt mintha egy másik Spanyolországban motoroznék, mindenhol koldusok, a házak nagyon lepusztultak.

Ameria szinte arab város, egymásra épült, zsúfolt lapos tetős épületek, zajos, szűk utcák, pálmafák, valóságos észak-afrikai hangulat. Felmentem az Alcazaba-hoz, a kalifátus korának talán legnagyobb erődítményéhez, méretei valóban lenyűgözőek, remek kilátás nyílik innen a városra és a kikötőre. Kicsit bolyongtam a városban, szembesültem azzal, hogy Andalúziában délelőtt 11 és este 5-6 óra (!) között megáll az élet, a boltok mellett a bankok, a templomok, gyakorlatilag minden bezár, csak a turisztikailag különösen fontos látnivalók maradnak nyitva. A szinte üres városból a Sierra Nevadán keresztül indultam Granada felé, ez a puszta, sivár, köves, izgalmasan vad hegyvidék számos westernfilm forgatási helyszíneként szolgált.

A híres spanyol mondás szerint: „aki nem látta Granadát, az nem látott semmit.” Nos, ez igaz, Granada valóban gyönyörű, a lüktető, izgalmas város fölé magasodó Alhambra valóságos csoda, a belső terekben kószálva át kell értékelnünk mindazt, amit a szépség fogalmáról képzeltünk. A Patio de los Arrayanes, azaz a Mirtuszudvar, a híres Oroszlános udvar, a Nagykövetek csarnoka, a gyönyörű famenyezetek, a faragott boltozatok, a lélegzetelállítóan szép falburkolatok, mind-mind megannyi csoda. Nem lehet velük betelni, hónapokat lehetne itt eltölteni, a csodaszép kertekről nem is beszélve. Mintha az Ezeregyéjszaka meséi elevenednének meg, álomszerűnek tűnik minden.

A belvárosban visszacsöppenek a mai világba, az utcákon hömpölyög a tömeg, zsúfoltak a kávéházak teraszai, a hosszú szieszta idején bezárkózó granadaiak kiözönlenek a terekre. Elsétálok a katedrálishoz, leülök egy szökőkút mellé, valóban, ha nem láttam volna Granadát, nem láttam volna semmit.

A mai úticél Andalúzia másik gyöngyszeme, Cordoba, ott is elsősorban a Mezquita, azaz a nagymecset.

A távolság kicsi, a hegyeken át gyorsan odaérek, leparkolok a Puente Romano mellett és rövidesen ott állok a mecset világhírű patkóívei alatt. Szinte alig tértem magamhoz a tegnapi kábulatból, -az Alhambra varázsából,- máris egy újabb csoda részegít meg, a valóságos oszloperdő a végtelenség érzetét sugallja. Nyolcszáz (!) oszlop tartja a fehér piros boltíveket, a félhomályba vesző oszlopsorokat itt-ott csodálatos kupolák, keresztény építészeti elemek, oltárok bontják meg, ez a kettőség végtelenül izgalmassá teszi az egész együttest. Az iszlám hódítók kiszorítása után újra keresztény templommá vált Mezquita alkotói nem rombolták le az iszlám alkotásokat, így különös módon él együtt a két kultúra. Talán órákat töltöttem itt, nem is tudom, bolyongtam az oszlopsorok között, nem tudtam betelni a látvánnyal.

Mikor kiértem a napfényre, elindultam az óvárosi utcácskákban, vakítóan fehér házak között, gyönyörű kovácsoltvas erkélyek alatt sétáltam, majd megcsodáltam a mecset nyugati oldalán található, kilencedik századból származó, gyönyörű, patkóíves kapukat.

Dél-nyugat felé folytattam utamat, hamarosan megálltam Ecija-ban, a „tornyok városában”. A barokk templomok, tornyok érdekessége, hogy megjelenésük igen távol áll a közép-európai barokktól, a gazdag, színes díszítéseken közép-amerikai stílusjegyek jelennek meg, a hajdanvolt gyarmatok hatása markánsan érzékelhető. A város szinte üres volt, a tomboló forróság száműzte az embereket az utcákról.

Továbbmentem Utrera-n keresztül Jerez irányába, szürke, kopár andalúz táj, -egy-egy hacienda szakította meg a végtelen dombokat,- majd a tengerparthoz közeledve hűvös szél fújt nyugat felől, hamarosan Jerez de la Frontera után megpillantottam az Atlanti-óceánt. Utazásom legtávolabbi pontját.

Cadizt a tenger víztükre fölött átívelő, gigantikus hídon keresztül értem el, megálltam a kikötőben, sétáltam a móló mellett sorakozó hajók között, majd a félsziget csúcsán fekvő óváros felé indultam. Cadiz földrajzi helyzetéből adódóan óriási szerepet játszott a gyarmatosítás során, így a közép-amerikai hatás nagyon érezhető a barokk és neoklasszicista jegyeket mutató katedrálison, illetve a környező, kockaköves utcákon. A tenger felől magas, erődszerű falak védik a parányi, középkori városmagot, a félsziget csúcsától távolodva modern szállodasorok húzódnak a homokos part mentén, napnyugtához közeledve kinyitottak az éttermek, a város lázas lüktetésbe kezdett. Sétáltam a parton, élveztem az óceánba lenyugvó nap látványát, majd a part mentén tovább indultam, késő éjszaka volt már, mikor Tahivilla mellett szállást kerestem.

Tahivilla csodálatos, igazi andalúz falu, apró, hófehér, lapostetős házakkal, pálmafákkal, középen egy nagy harangtornyos, szinte mexikói hangulatot idéző templommal, szinte ez az álomszerű kép élt bennem korábban erről a vidékről.

A reggeli séta után felszíjaztam a zsákomat a Kawasakira, és elindultam Spanyolország legdélebbi pontja, Tarifa irányába. Útközben folyamatosan fújt a szél az óceán felől, rengeteg szélkereket láttam, a sárgás legelőkön koromfekete bikák legeltek, vélhetően a viadalokra tenyésztik őket.

Tarifa igazi kikötőváros, innen indulnak a kompok Marokkóba, a kétóránként induló óriási katamaránok harmincöt perc alatt érnek Tanger-be. Itt találkozik az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger, az afrikai partok itt vannak a legközelebb Európához, kristálytisztán letetett látni a szemközti vidéket.

Megreggeliztem a kikötőben, majd elindultam Gibraltárba, ebbe az izgalmasan teátrális mini-Angliába. A határon hosszú sorban álltak az autók, motorral elmentem mellettük, elég volt az igazolványt felmutatni, és máris ott álltam a Winston Churchill Avenue aszfaltján, mellettem egy igazi, piros, angol telefonfülke. Különös ez a zsebkendőnyi, nagyon zsúfolt terület, mely annyira kicsi, alig több, mint hat négyzetkilométer, illetve túlnyomórészt egy óriási mészkő sziklából áll, hogy a Spanyolországból bevezető út a repülőtér kifutópályáján vezet keresztül, és mikor gép száll le, lezárják az utcát, ugyanakkor van benne valami kedvesen színpadszerű.

Az autók jobbkormányosak, a postaládákon a brit királyi korona, a teraszokon nagy bajuszú, gyarmati időket idéző nyugalmazott katonatisztek teáznak, mindent áthat a régmúltat idéző tartás, egyfajta különös büszkeség. Varázslatos a hangulat, kimotoroztam a félsziget végéhez, felmentem a hegycsúcsra, élveztem a panorámát, jól látszottak az afrikai partok. Három óra körül indultam tovább, és 630 kilométert motorozva, este tízkor megérkeztem Alicante-ba.

Reggel bolyongtam egy kicsit Alicante-ban, majd motorra szálltam, és az első hosszabb pihenőt délután öt óra körül, a francia határnál tartottam. Egy órával később beértem az egykor spanyol fennhatóság alatt álló vidék, Roussillon fővárosába, a katalán Perpignan-ba, a házakon lobogott a francia trikolor, a buszok felzászlózva, a város készült a nemzeti ünnep estéjére. A Tet folyó partján sorakozó pálmafák alatt kirakodóvásár, a középkori erőd előtt felállított színpadon zenekar, vidáman sétáló tömegek, zsúfolásig tömött éttermek, igazi mediterrán esti hangulat fogadott. Két órát kószáltam itt, megcsodáltam a kavicsos homlokzatú városházát, majd este tovább indultam, tizenegy körül értem Montpellier-be.

Reggel kóboroltam a városban, majd indulás a Pont du Gard felé. Ez a csodálatos, több mint kétezer éves vízvezeték a maga 49 méteres magasságával a valaha épített legmagasabb római híd, méretei lenyűgözőek, arányai fenségesek. Csodálatos állapotban maradt fenn, a mészréteg lerakódások szerint négy-ötszáz éven keresztül folyamatosan használták, valóban hihetetlen látvány.

Tovább indultam a Luberon fennsík felé, egy óra körül megálltam St.-Rémy-de-Provence főterén. Ez a parányi kisváros, gyönyörű utcácskáival, spalettás, kőkeretes homlokzatú házaival, árnyas tereivel lenyűgözött, hangulata varázslatos. Kiérve a városból olajfa ligetek között motoroztam, illatos leanderek szegélyezték az utat, majd elértem Ménebre-be, ebbe az igazi, csendes provence-i faluba, melyet a turisták többnyire elkerülnek, a szomszédos Roussillon, Gordes, és talán les Baux, -melyeket tavaly végigjártam,- mellett jelentősége kissé elhomályosul.

Számomra éppen ebben van a varázsa, itt nincsenek ajándék boltok, csak az a puritán, tiszta provence-i hangulat, gyönyörű kőházak, mély, okkersárga homlokzatok, a falu határában gyönyörű levendula ültetvények. Innen nyolc kilométerre fekszik Roussillon, rövid időre megálltam a főtéren, újra megcsodáltam a vörös, terrakotta házakat, majd dél-kelet felé indultam, késő délután volt már, mikor Aix-en-Provence-ba értem.

Aix gyönyörű, akárcsak St.-Rémy, csak az arányok mások, a házak magasabbak, az utcák szélesebbek, de ugyanaz az illatos, déli hangulat. Este óriási tömeg hömpölygött az utcákon, a tereken zenéltek, megteltek a teraszok, kigyulladtak a fények. Nehezen szakadtam el innen, mégis tovább indultam, késő éjszaka érkeztem Nice-be.

Korán keltem, reggel hatkor már a tengerparton, a híres Promenade des Anglais-n kávéztam, a nap fél hét körül jelent meg a látóhatár szélén. Sétáltam a kikötőben, a hajókon most kezdtek ébredezni, a tenger türkizkékjén szikrázott a napfény.

Kilenckor átmotoroztam Monaco-ba, leparkoltam a kaszinó mellett, és elindultam felfedezni a várost. Megdöbbentő volt a gazdagság, percenként bukkantak fel a Ferrarik, a Rolls-Royce-ok, a kikötő vizén sokemeletes jachtok ringatóztak. Felsétáltam a hercegi palotához, megnéztem a katedrálist, -mindenhol a néhány héttel korábbi uralkodói esküvő nyomaira bukkantam,- a hegyről végignéztem a toronyházakon, a patkó alakú, gyönyörű öblön.

Délután két óra után indultam el a határ felé, végigszeltem Olaszországot, egész éjjel vezettem, átmotoroztam Szlovénián, és 1380 kilométer után, -csak a tankolásoknál, röviden megállva,- másnap délelőtt érkeztem haza.

Közel két hete indultam el, gyönyörű vidékeken jártam, bejártam a Fekete-erdőt, Andalúziát, kóboroltam Burgundiában, Languedoc-Roussillon-ban, Avergne-ben, Provence-ban, láttam Barcelona-t, Gibraltárt, Monaco-t, szabadon motoroztam 8100 kilométert. Álomszerű, mennyei utazás volt, csak én, a gép, és a távolba vesző út…

Scholtz Gábor, 2011. augusztus 18.