A nyár végi vakációra kevesebb mint egy hét állt rendelkezésünkre. Ami biztos volt az időponton túl, az nem más, mint hogy kettesben és motorral megyünk. Én Kelet-Szlovákiára, a Tátrára, Dél-Lengyelországra szavaztam, míg kedvesem Bosznia és Montenegró mellett érvelt. Hatásosan. És nem bántuk meg. Sőt. Következzék a kedvcsináló – másoknak is.

Az út veszélye: sziklaomlás, tartós szerelembe esés

Miért megy az ember Boszniába nyaralni? Talán könnyebb megfogalmazni, miért nem: mert nem ismeri, mert eszébe sem jut, mert lebalkánozza, mert nem divat, mert nincs agyonturistásított tengerpartja, mert nincs kedve visszamenni oda, ahol a szüleivel nyaralt a hetvenes években, vagy ahol éppen harcolt pár évtizeddel később, és így tovább. És Montenegróba? Na, ebbe bele sem kezdek… Inkább elmondom, mi miért fogunk visszamenni: mert szerelem volt első/második látásra, mert csodaszép, mert jó fejek a helyi erők, mert még nem tette be a lábát a zunijó túlságosan, mert nem kell utánfutónyi zsét vinni magunkkal. Folytassam? Inkább belevágok. A hirtelen halált kedvelőknek rögtön egy táblázatos összefoglalóval, amit a szpojlerezést gyűlölők bátran ugorjanak át.

(Előzetes figyelmeztetés: a cikkben, talán kissé a szokásoktól eltérően, a soziussitz-et elfoglaló, utasnak nevezett dekoratív entitás, aki Zedeszü névre hallgat, is megszólal – mostantól ezt zárójellel és kurzív szedéssel jelezzük.)

Időpont: 2013. augusztus 5-10.

Országok: Magyarország, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró

Össztáv: 2500 km

Motor: BMW R1100R (’99)

Gumi: Michelin Pilot 3

Koffer: 2 gyári oldaldoboz, 1 hátsó 46 l-es Kappa doboz, 1 Bagster tanktáska (eredetileg kutyaszállító:) )

Utas: 2 fő

Bukók: Caberg

Ruha: Dainese / Macna

Költségvetés: 180.000 Ft

Mivel a rutintalanul és kényszerűen az indulás napjára maradt pár elintéznivaló, így koradélután vágtunk neki az útnak. Gyorsítóként az M6-os autópályán mentünk egészen Mohácsig, az 57-esen Bácsfalu és a szépnevű Lánycsók után Mohács elkerülőjén (56-os) a határ felé vezető 55-ös úton Udvarnál léptük át a horvát határt. A mohácsi tankolást elpasszoltuk (legközelebb nem fogjuk!), a határ előtti utolsó hazai, az udvari benzinkút nem volt túl bizalomgerjesztő, így toltuk tovább a vasat délnek Pálmonostor (Beli Manastir) felé, ahol viszont muszáj volt naftát vételeznünk. A napi cél az volt, hogy Boszniában hajtsuk álomra a fejünket, így kénytelenek voltunk fogyasztani a kilométereket – ugyanakkor nem akartunk unalmasan pályázni sem. Eszék (Osijek) után a 7-es útról a 2-esre kanyarodva Nasice felé vettük utunkat. Nasicétől délre, Slavonski Brodnak fordulva, az 53-as úton azután kiszínesedett a táj: élvezetes ívek, erdők, hegyek, egyre több bevakolatlan téglaház, egyre szegényebb falvak következtek. Egy fennsík jellegű rész után újabb kaptató, majd ereszkedés a határfolyó horvát oldalán található Slavonski Brodba. Itt megálltunk kinyújtani tagjainkat, sétáltunk egyet a Száva-parti korzón, majd újból nyeregbe pattatntunk, hogy átkeljünk a bosnyákokhoz. A folyón rusnya vashíd vezet át Bosanski Brodba (a megkettőzött települések az út végéig kísértek a határkeletkeztetések szomorú emlékeiként), a híd túloldali partja a határállomás. Egyértelmű volt, hogy megérkeztünk: ez itt a Balkán kezdete. Kamionok, bazi nagy terepjárók, Mercik és lepattant vén verdák vegyesen. (Na meg a nem túl felhasználóbarát „Fényképezni tilos” KRESZ-tábla – első utunk a föderáción belül éppen szerb területen keresztül vezetett, messzemenően barátságtalan helyen, elég foghíjas településekkel, ahonnan annak idején láthatóan kigyalultak mindenkit, aki nem szerb ortodox.) A városnézést néznivalók és idő híján hanyagoltuk, az M-17-2 jelű úton Novo Selon át Derventáig mentünk, ahol a sötétedés miatt nekiálltunk szállást keresni. Az egy szem négycsillagos hotelen kívül mást nem találtunk, így nagy levegőt véve megkérdeztük, van-e szobájuk, és ha igen, mennyiért. Meglepetésünkre a vadiúj Hotel Biser (http://hotelbiser.net) angolul egész jól beszélő fiatal recepciósa kifizethető árat (kb. 17.000 Ft) mondott, így maradtunk, sőt kb. 4.000 Ft-ért remekül meg is vacsoráltunk helyben (pleszkovica, csevap, kenyér, szerb saláta uborkával, paradicsommal, pepperónival, plusz tetemes mennyiségű boszniai sörrel a nap közben elpárolgott folyadék pótlására). Lefekvés előtt még korzóztunk egyet a mecsettel és székesegyházzal ékes sétálóutcán, ami nyilvánvalóan a fiatalok ismerkedési-társalkodási helye.

Boszniai ébredés – ezúttal nem nacionalista mozgalom, csupán derventai reggel

Kiadós reggeli után korán indultunk az M-15-1-es úton Banja Luka felé, ami – bár az ország egyik legfontosabb városa – nem túl szép település. Ellenben az, ami utána következik, maga a motorosparadicsom! Az M-16-oson dél felé haladva a Vrbas szurdokában vezet az út, amiről elég legyen annyit mondani, hogy pazarul kanyargós, remek útminőségű, egyik oldalon a rafting versenypályaként is szolgáló gyors hegyi patakkal, a másikon sziklákkal. Jajcében álltunk meg, hogy a Csontváry által is megfestett, csodaszép vízesést megbámuljuk – ami nem ment könnyen, éppen le volt zárva, mert odalenn egy hulla hevert letakarva rengeteg rendőr, helyszínelő és búvár körítésében. Érthető módon a fotózást sem engedték a jardok. Így leparkoltunk egy milánói motorospár mellett, kicsit csevegtünk velük, utána sétáltunk egyet a városkában, ahol kora-középkori koronázótemplom-rom mellett több mecset is található, kávéztunk, és indulás előtt azért még lefotóztuk a vízesést. Azon nem vesztünk össze, hogy miért festette meg Csontváry is – ha nekem is megállna az ökrösszekér a patikám előtt, és a mennyei hang azt mondaná, én leszek a korszak legnagyobb festője, és még tehetséget és elhivatottságot is éreznék magamban, én sem hagynám ki ezt a képet.

Jajce, vízesés. Nem csoda, hogy megfestette Csontváry

A gondolatnak annyira megörültem, hogy Bugojnonál eltévesztettem egy körforgalomból a kijáratot, így a Mostar felé vezető 16-2-es út helyett a 16-oson élveztük a kanyarokat, amíg észre nem vettük a tévesztést. Ekkor újratervezésre kapcsoltunk, és kinéztük a Suica-Rumboci útvonalat, amin visszaosonhattunk a helyes útra.

Ez nem az Andok és nem is a Hold: úton a Zahum-hágó felé

Döbbenetes kihalt fennsíkon (a Hold felszíne ahhoz képest termékeny Sárvíz-melléki fekete talaj!) motorozva örültünk az 1225 m magas Zahum-hágónak, az előttünk kínálkozó tó látványának, élveztük a remek utat – amíg el nem fogyott. Ugyanis leomlott a szikla, az építők dolgoztak, és hogy az utazók se maradjanak út nélkül, dózeroltak is egy kb. 10%-os lejtésű egysávos csapást a vörös köves talajon. Öhm, gondoltam a Michelin Pilot 3 gummák és a Roadster terepezési képességein lamentálva pöttyet, de a tett halála az okoskodás logikát követve határozott egyesben nekivágtunk lecsorogni. (Azt se volt időm kimondani, hogy „ne bassz!”) Szerencsére nem jött szembe senki. Szilárd burkolatot érve lazítottunk záróizmainkon, és megérdemeltnek minősítettünk egy csobbanást a Rumsko jezero azúrkék vízében.

„Elvtársak, a többi vezér már épített gátat, sztrádát, vasutat! Nem kenyerünk az utánzás, legyünk bátrak, merjünk eredetit gondolni! Építsünk itt egy tavat!” (képzelt beszéd 1968-ból)

A tavat Tito elvtárs álmodta meg és rendelte el megépíttetését ’68-ban – kifejezetten helyre víz lett a formás kis szigetekkel (bár az agyagos talaj és a szigetek minden legelőt megszégyenítő gyeptakarója azért erősen árulkodott arról, hogy nem tengerszemmel van dolgunk, ahonnan hamar ki is parancsolt egy tetszetős külsejű legény motorcsónakon, halmozottan tetszetős külsejű bikinis kislányok gyűrűjében). A hűs víz jólesett, mi pedig a száradó fürdőruhákat délies lazasággal a tükörre aggatva haladtunk tovább. Jablanica után a 17-es úton egyre melegebbnek éreztük az időt, nem véletlenül. Az út menti benzinkút hőmérőjén este 6-7 felé jelzett 44 fok nem hibaüzenet volt: Mostar és környéke tényleg híresen meleg vidék. Hál’Istennek a neten előző este foglalt mostari szállás (Bed and Breakfast Most) kedves tulajdonosa azon túl, hogy előre küldött sms-t útbaigazítás gyanánt, előre behűtött szobával és zárt motorparkolóval várt bennünket. Kis pihenés után sétáltunk egyet a városban, megnéztük a híres, Csontváry által szintén remekül megfestett, a bombázás után hibátlanul helyreállított hidat, ettünk csevapot, beszélgettünk helyi erőkkel, hidat néztünk még, lábat lógattunk, egyszóval élveztük az éjjeli Mostart. (Már amit lehet belőle: a híd környékének pár utcáján kívül nem nagyon van élet, elfogynak a szuvenírárusok, az etetőhelyek és a vásárlóerő – egyben megszaporodnak a szomorú tekintetű, harmincas gagyiárus fiúk, akik bús nosztalgiával gondolnak Titóra, keserűen a nem is olyan régi délszláv háborúkra, és némi kiábrándultsággal a közelgő Unióra.)

Látta-e már Mostar hídját éjjel? Hogyha nem, hát mostan nézzen széjjel!

Könnyű reggeli után (a péknél nem beszéltek idegen nyelvet, a kávézósfiú viszont hibátlanul csevegett angolul) elkanyarodtunk a közeli Blagajba, ami egy gyönyörű kis zsákfalu gyorsfolyású patakkal és arra épített halvendéglőkkel, majd nekivágtunk az előreláthatóan hosszú napnak: Montenegro felé vettük utunkat a 6-1-es úton. Kokorina után hamarosan átléptünk a szerb zászlókkal jelzett autonóm szerb területre, a táj megerdősödött, az útminőség gyengült, a városkákban Mladic tábornokot és Seselj vajdát éltető óriás falfestmények, óriásplakátok kerültek elő. A montenegrói határt Kazancinál akartuk átlépni, de a meglepett határőr elmagyarázta kézzel-lábbal, hogy ez csak kishatárátkelő helyi lakosoknak. (Jelzés természetesen nem volt. Ellenben dél annál inkább – a tegnapi 44 fok után a déli verőn semmi másra nem vágytunk, mint némi enyhülésre a magashegységben. Azt hiszem, a határőr megsajnált minket, annak alapján mindenképp, amilyen fejjel konstatáltam, hogy még minimum másfél órát jaszkarizhatunk a tűző napon.) A kitérőt nem bántuk (de!), szép út volt, visszaballagtunk Avtovacig, onnan délre Bilecába, az R-431-esen Deleusánál léptük át a határt.

Welcome to Montenegro! Ez itt a főút, kedves turiszt! (Az pedig a háttérben egy kamion, ami pont elfoglalja az utat egész szélességében. Szerencsére segítőkész, barátságos sofőrrel.)

A montenegrói oldalon az út egysávosra fogyott, ellenben a táj és az emberek radikálisan kedvesebbek lettek. Vilusi után nem a mások által megénekelt risani (a Kotori-öbölhöz vezető) levágást választottuk, hanem Niksic felé csapattunk az időközben remekre váltott minőségű úton. Niksic után délnek indultunk Podgorica felé, hamarosan azonban járt utat járatlanért elhagyva Ostrog sziklakolostora felé vettük az irányt. Az út szilárd burkolata természetesen időnként itt is elfogyott, cserébe olyan hajtűkanyarok voltak, hogy még, és persze a szakadéktól is – rendes zarándokok számára – korlát helyett csak Isten vigyázta az utunkat (kanyarodást akadályozó tanktáska, hajtűkanyar, kétirányú forgalom, szakadék – minden együtt volt ahhoz, hogy igazán átadottan imádkozzak, már odafelé). Ostrognál természetesen elmondtunk egy fohászt, ittunk a friss forrásvízből, megtapasztaltuk a hit erejét (mi más épített volna sziklafalba templomot?), megpihentünk a gyalogos-autós zarándokok között, majd immár jobb minőségű úton Danilovgrad és Podgorica felé gurultunk. A főváros előtt – mivel aznapi célnak a Kotori-öböl fölötti fennsíkot néztük ki – elkanyarodtunk Cevo felé, utólag bevalljuk, gyanútlanul. Az út idehaza szőlőskertek alattinak ment volna talán el, kanyargott, teli volt kátyúval, szűk volt egy autónak is. Szerencsére mi motorral mentünk, autó nem nagyon jött egyik irányban sem (eleinte). Ellenben elkezdett sötétedni, szálláshelynek még a gondolata sem került elő, Cevo féltucat tanyából álló településén sem, így továbbhajtottunk Kotor felé (addig nem féltem, amíg nem láttam a szomszéd hegyoldalon szentjánosbogárként araszoló terepjárók fényszóróit – nem vagyok földrajzos, sem fizikus, de elég rossz volt belegondolni, merre kanyargunk vaksötétben, mindenféle szalagkorlátszerű képződmény nélkül). Utólag bevalljuk, szerencsére nem láttuk a korlát nélküli szerpentinen a mélységet…

A motor mögött a hegy, ahonnan éjjel lekecmeregtünk. Igen, a vékony bigyó rajta az út, a szerpentin – természetesen korlát nélkül

Kitartásunkért cserébe jutalmunk nem maradt el: az Etno selo Kadmi egyik faháza remek szállást jelentett számunkra, az étterme pedig pazar vacsorát tartogatott – birkasültet, salátát, lepényt és rakiját (törkölypálinkát). Rajtunk kívül volt itt szlovén motorospár, francia világjáró nyugdíjaspár, helybéli leánykával ékes békefenntartó katona, a csűrből kialakított étteremben dekorációként Tito-plakát, orosz zászló (csomó halott állat bőre, meg valami montenegrói guminő népviseletbe öltöztetve), montengrói nyelvkönyvek – Rejtő sem tudott volna szebb asztaltársaságot kreálni.

Az esti asztaltársaság reggeli fényben – a dizájner nem riadt meg a gazdagon adagolt dekorációtól

Mielőtt leereszkedtünk a tengerhez a laza 25 hajtűkanyarból álló kombináción, megálltunk a Kotori-öbölt bámulni. Azt hiszem, ez volt az út leglátványosabb pontja (vagy legalábbis az egyik). Elmesélni nehéz, közhely, de ezt látni kell (iszonyatos terek nyílnak meg fentről lenézve az öbölre, az ember egészen beleszédül). Punktum.

Itt fenn a vándor. Ott lenn az Adria és Kotor. Addig még van vagy ezer méter szintkülönbség és 25 hajtűkanyar

Lenn Budva felé vettük az irányt. Petrovac előtt a gúnyánk nagy részétől is megszabadultunk, olyan meleg volt. A Skhoderi-tavat terveztük érinteni – ehhez választhattuk volna Petrovac után a fizetős-rövid alagutat – mi azonban hegynek fel, hegynek le kanyarogtunk inkább: a látvány és a döntögetés ismét megérte.

Celebsziget: Sveti Stefan, szuperjachttal, tükörsima tengerrel. Monacótól megundorodott multimilliomosok alternatív lelőhelye

A Skhoderi-tó páráján túl az már ott Albánia

Virpazarnál csatlakoztunk az E65-E80-as úthoz, röviden motoroztunk az Albánia és Montenegro közötti fülledt-párás határtó mellett. Podgoricáig nem volt izgalmas az út, onnan északra azonban nagyon is az lett: a 2-es (egyben E65-ös és E80-as) úton kanyarogtunk felfelé az alagutakkal és kamionokkal gazdagon tarkított főúton egészen az 1045 m magas Crkvinei-hágóig, ahol kicsit szusszantunk és ejtőztünk egy nyírfa árnyékában.

Hölgyeim és uraim! A Tara-kanyon következik

Mojkovacig maradtunk a főúton, utána azonban következett a lélegzetelállító Tara-kanyon. Nem mértük le, hogy tényleg 1300 méter-e a kanyon legmélyebb pontja és az azt övező hegyek közötti magasságkülönbség, de tetszett. Különösen akkor, amikor megálltunk csobbani a (nem mutatom meg mennyire) hideg vízben. Azt, hogy mennyire jéghideg, persze csak azután tudtuk meg, hogy leszólítottuk a csobbanásból a motorhoz visszatérő HR-feliratrendszámú motorosokat (a beszélgetés megközelítőleg így szólt: „Beszéltek magyarul?” – „Mégis, milyen nyelven beszélnénk, magyarok vagyunk.” – „És honnan jöttetek?” – Gyergyóból. De a köveknél a helyetekben vigyáznék, az előbb kígyókat láttunk ott.”) Miután túléltük a fagyasztást és megcsodáltuk a vízben lubicogó cseheket (ez érthetetlenebb volt, mint egy másodfokú egyenlet megoldóképlete), békésen felcsapattunk Zabljakig, ami a montenegrác magaslati nyáron túra-, télen síparadicsom (és egyben a Durmitor Nemzeti Park) központja, lőttünk elérhető árú magánszállást, kávét, csirizre emlékeztető helyi ételspecialitást, helyi sört, és hamarosan virtuális pizsamát.

Természetes csobbanóhely kristálytiszta vízzel. Hogy mennyire hideg volt a vize, az olvasó képzeletére bízzuk

A reggeli kávé után a boltban szereztünk szendvicsalapot, mert elhatároztuk, hogy a célba vett hágónál fogunk a friss ájeren reggelizni. Azt azonban nem is reméltük, hogy mindezt a lélegzetelállító hegyvidéki szerpentinen a „restaurant” felirattal jelzett apró büfé padján fogjuk elkölteni, ahol a sziklakert a szikla hasadékába helyezett muskátlival új értelmet nyert, és ahol két fess italomotorossal csacsogtunk, akik megjárták Albániát, Koszovót is.

Reggeli a szabadban: resztoránt török kávéval a Durmitor Nemzeti Park közepén

A hegyi utat megtalálni nem egyszerű Zabljak után, de kitartóan haladva a faházacskák között nem lehetetlen. A több mint két és félezres Bobotov kuk csúcs alatti, 1908 m magas hágón át vezető utat szerencsére kevés turista zavarta, annál több birka, tehén.

Jelzetlen birkazebra pásztorral a háttérben

A leghihetetlenebb azonban az egyik kanyarban – valószínűleg a közeli farm fiataljainak kedvéért – az út mellé szerelt kosárpalánk volt a szerpentinre festett büntetőkörrel.

Maximális célszerűség és multifunkcionalitás: kosárpalánk a hágó alatt nem sokkal

A Durmitorról ereszkedve az út maradt ugyanolyan vékony és kanyargós (és valami reménytelenül hosszú – cserébe komplett földrajzi továbbképzés, ahol megcsodálhattuk, hogyan szelídül a magashegység kábé nem létező növényvilága dús füvű legelőkké, majd erdőséggé).

Zöldülő táj ritka szembe forgalommal

A felduzzasztott Piva. Egész jól néz ki. Csak lejutunk egyszer

A tóvá duzzasztott Piva türkiz vize hívogatóan csábított, de elkanyarodtunk a bosnyák határ felé, ami Scepan Polje és Hum között egy egysávos fahidat jelent. A monetnegrói határőr simán átengedett, miután megcsípte a nyakamat egy darázs és hevesen káromkodtam, a boszniai (szerb) oldalon azonban bíztató várakozásnak néztünk elébe (amitől persze a szembeni irányú forgalom is állt). Amikor a határőr meglátta a motorunkat az előttünk sasszézó cseh 1150-es GS-sel együtt, akik offroadban érkeztek, vidáman integetett, hogy kerüljük ki az autókat. A szívélyesség okára hamar fény derült, amikor a két BMW-t elégedetten szemlézve motorozós mozdulatokat tett, majd a mellét verve kijelentette: „Honda! Honda!” Az internacionális motoros testvériség újabb bizonyítéka annyira feldobott bennünket, hogy vidáman toltuk tovább a vasat az E762-esen (kezdetben M-18, később M-20) Brod, Foca, Gorazde felé (ez utóbbit az egy évtizeddel ezelőtti híradókból sajnos jól ismerhetjük).

Ha a boszniai Visegrad XVI. századi kőhídja mesélni tudna…

Következő megállónak a boszniai Visegrádot néztük ki, ahol Szokoli Mehmed budai pasa a 16. században később jelképpé vált kőhidat építtetett a Drinán (ezt 2007-ben a Világörökség részévé nyilvánították). Erről Ivo Andric jugoszláv író regényt írt, amiért 1961-ben Nobel-díjat kapott. Innen nagyon bátran kinéztünk egy átvágást Zepa és Han Pijesak felé, ami az út egyik legemlékezetesebb része lett. Mint kiderült, ez a háború egyik legsötétebb háromszöge (a harmadik sarka Srebrenica), ahol a bosnyák lakosságot elkergették a szerbek, majd a szerbeket az ukrán IFOR-erők, ahol ennek megfelelően még vannak az út mellett aláaknázott (szerencsére jelölt) részek, az útjelzők zömmel elforgatva, a helyiségjelző táblák hiányoznak, a gyönyörű természeti környezetben vezető úton a híd két fapalló, forgalom szinte semmi.

Na, ide visszamegyünk, az tuti. Han Pijesak olyan, mint egy szlovákiai/romániai csúf bányászváros, kicsit több balkáni ízzel (itt éppen péntek esti fiesztára készültek), mi pedig elhatároztuk, hogy a térképen viszonylag nagynak látszó Zvornikig elcsapatunk, hogy találjunk szállást a lassan sötétedő úton. A Drinához visszatérve a szerb többségű városban találtunk is egy szállást (Motel Laguna – http://www.booking.com/hotel/ba/motel-laguna.hu.html), amit – bár az út legköltségesebb választása lett – vita nélkül elfoglaltunk elcsigázottságunk miatt, könnyű vacsorával és borral együtt.

A sokadik fahídtól már szemünk sem rebbent. Az útmenti, aláaknázott területre figyelmeztető táblák kevésbé voltak nyugtatóak

A nap elég fedett idővel indult – és nem is lett jobb jó darabig. Sőt. Zvornikból hazafelé Tuzla irányában indultunk a 4-es úton, ami az előző napokban tapasztaltakhoz képest elég forgalmas volt. Tuzla amúgy Bosznia egyik legfontosabb városa, amit nemcsak az egyetem, a plázák, az óriásplakátok jeleznek, de az is, hogy a háború alatt az IFOR-erők főhadiszállása is itt volt. Mire elértük a várost, az esőnek már nemcsak a lába lógott, de el is kezdett szemerkélni. Ettől függetlenül tettünk egy kört a centrumban. A város után azonban egy benzinkúton kénytelenek voltunk az esőruhákat is előbányászni a hátsó dobozból – jó döntésnek bizonyult az elkövetkező 50 km-re. Az 1-8 jelű úton északnak vettük az irányt, a felhő kitartott egészen Gradacacig, ami nemcsak a napsütéssel, de a nap folyamán átszelt településekhez előző városokhoz képest kifejezetten élénk-élhető-szimpatikus karakterével is meglepetést okozott. Ennek örömére ittunk egy káfát (kávé, ha domesztik névre hallgat, akkor török módra elkészítve, ha eszpresszót kiáltunk, akkor olaszosan), (v)ettünk némi péksüteményt a pékségben, és elindultunk a horvát határ felé. Ezúttal Bosanski/Slavonski Samacnál léptük át a határt a jó széles senkiföldje és a Száva felett átvezető híd leküzdésével. Most a horvát szakasz (7-es út) bizonyult macerásabbnak: útlezárások, traktoros gazdatüntetés, falunap, miegymás miatt – ha nem ragadunk rá két bosnyák ízirájderre (Condor MC), akik a biodzsípieszekektől (magyarán: helyi erők) begyűjtötték élőszóban az útbaigazítást, egy pöttyet több időbe tellet volna eljutni Eszékhez – ahol ezúttal nem Pélmonostor, hanem a 34-esen Alsómihojlác felé csapattunk, hogy Harkány alatt léphessük át a magyar határt. Az útnak ez a szakasza már ismerősebb vidéken vitt, a motor is elkezdte szaporázni hazafelé. Tankolni már a szombat délutáni sziesztába süppedt Harkányban álltunk meg, ahonnan az 58-ason a sztrádáig húztunk egy takkot, ott pedig rákanyarodtunk az unalmas pályázás maradék két órájára. (Oké, kicsit több lett időben, mert hazafelé még megálltunk a korájder kisasszony szűkebb pátriájában, Basic Cityben* élményt osztani és rántott husit vételezni.) (*Aki ezt a helyiséget kitalálja, kap egy bambit érte.)

Reggeli: térkép (csak külsőleg)

Summázva: Hat nap alatt megtettünk (a tévesztésekkel együtt) közel két és félezer kilométert, részben elég embert- és motortpróbáló úton, gyönyörű vidéken. A látottak feldolgozásához (és a hátsónk regenerálásához) kell idő, de összességében azt hiszem magáért beszél, hogy – ha minden igaz – negyedéven belül repetázunk, sőt, Koszovóval és Albániával is színesítjük a repertoárt – két remek motoros cimbora társaságában. Noch dazu, az – élete első komolyabb motorostúráját abszolvált – utaskisasszony kezdeményezésére. Mi ad okot a megelégedettségre, ha nem ez?

Szöveg és kép: Navigátor / Zedeszü 2013. augusztus 5-10.