Nagy alpesi hágótúra

A nyári gurulásra idén sem jutott több idő bő egy hétnél. Amit tudtunk: hogy hegyekbe akarunk menni. A két felmerült opcióból a Route des Grandes Alpes teljesítésére meg az oda-vissza úton teljesíthető hágókra esett a választásunk, ráadásul a többséggel ellentétben mi délről északra haladtunk. Nem választottunk rosszul, de ezt az utat kétszer ennyi idő alatt javasoljuk teljesíteni. 

Az első és egyben a legmagasabb hágóra az út a “Kék ördögök” hegyivadász-csapat elhagyott laktanyáján át vezet.

Időpont: 2015. augusztus 2-9.

Országok: Magyarország, Szlovénia, Olaszország, Franciaország, Svájc, Ausztria, Németország

Össztáv: 3400 km

Motor: BMW R1100R (’99)

Gumi: Michelin Pilot Road 3

Eredetileg azt terveztük, hogy Ausztriának indulunk, a Grossglocknerrel és a Timmelsjochhal kezdünk, de az időjárás-előrejelzés és a radar is csúnya felhőket és esőt jeleztek a környékre, így reggel fordítottunk a körön, és a déli kezdést választottuk. Az autópályákról sok jót ezúttal sem tudok mondani, praktikusak és érdektelenek, mint egy teflonlábos. Esőt csak pár szemet kaptunk Ljubljana környékén, de az is csak felfrissülés volt inkább. Igyekeztünk minél lejjebb jutni, végül az autópályáról lejövet Este városánál kezdtük el mondogatni, hogy “Este van, este van”, és a következő szépséges városnál, Montagnanánál álltunk meg. Remek B&B, barátságos népek, jó vacsora, hatalmas várfallal körülvett óváros, vénséges nem multiplex mozi, esti séta, ilyesmi.

Montagnana hatalmas várfallal körülvett óvárosa naplementében is csodaszép

Reggel Mantovának és Pármának vettük az utunkat, és láttuk, hogy nem lesz egyszerű, mert a) nagy volt a forgalom a kisutakon is, b) a helyi sofőrök nem siettek, c) rettentő meleg volt. Amire nem számítottunk: a térképen jelölt kisebb utak (Salsamaggiore Terme — Bardi — Bedonia — Carasco) kegyetlen rossz minősége. Enduróval még talán élvezhettük volna, de az Imola-Kánó szakaszra emlékeztető egysávos-kanyargós-kátyús szakasz rémségét csak a Ristorante Lago Bleu útközbeni egyszerű ebédje és az első hágó, a Passo Tomarlo előtti frissen épült úton való csapatás enyhítették. Még átverekedtük magunkat a koraesti Genován, és egy tengerparti településen szálltunk meg. Kézműves sör, szendvics, alvás.

Még nem a Route des Grandes Alpes, “csak” az Appenninek hágója, a Passo Tomarlo

Az előző napi tötyörgést megelégelve autópályán igyekeztünk minél előbb elérni Mentonig, a Route des Grandes Alpes déli végéig – külön ingyen sáv várta a motorosokat. A városba betérnünk hiba volt, dugó és hőség várt, de kellett egy részletesebb térkép (amit egy ottani újságárusnál szereztünk be, némi tanakodás után – sok térképen inkább a gyalogos túraútvonalakat tüntetik fel részletesen, mint az említésre érdemes közutakat). Délben indultunk neki a Route-nak. Az első szakasz a Col de Turini-ig kritikán aluli útminőséggel fogadott, így a hágónál megálltunk szusszanni. A folytatás már vidámabb volt, St.Etienne-de-Tinée kifejezetten kedves városánál döntenünk kellett, hogy a Route hivatalos főcsapását követjük, vagy a mellékágon megmásszuk Európa legmagasabb hágóját, a Col de la Bonette-et. Na, melyiket választottuk? Persze, hogy a magasat. Kietlen holdbéli táj, kihalt régi hegyivadász-laktanyán (ma birkaaklokon) át vezető út, némi felhőfenyegetés, piszok erős szél és pazar látvány tárult elénk. Az esti hatos csúcsteljesítéskor már finoman szólva sem volt tömeg, ami külön jólesett. Lefelé pedig 2000m-nél találtunk egy tökéletes büfét, ahol Marie, a civilben Brüsszelben grafikusnak tanuló leányzó, akinek a nagyanyja nyitotta meg a helyet, helyi kolbászt és kecskesajtot szolgált fel primér fatányérosként, amit a szomszéd városból származó, rézszínű kézműves sörrel gurítottunk le. Addig beszélgettünk, hogy csak a következő kisvárosig jutottunk el megszállni. De így volt ez rendben.

Fatányéros a Déli Alpokból, avagy jutalom a nap végén, a Col de la Bonnette megmászása után

Reggeli Jausiers-ben a főtéren padon ülve és friss péksüteményt majszolva. A Route napi szakaszán sem mindig tartottuk a főcsapást, időnként választottunk kisebb utakat is egy-egy érdekes hágóért, szakaszért, látványért. Így a nap végére hat hágót is teljesítettünk:

Col de Vars, Col d’Izoard, Col du Lautaret, Col du Galibier, Col du Télegraphe, Col de l’Iseran. A motorok, kerékpárok, lakóautók száma itt megsokasodott, és az idő sem lett enyhébb, így igyekeztünk minél többet magashegyi szakaszokon tölteni. Az Izoard-nál csatlakozott a csapathoz egy plüssmormota hátizsák (addigra már annyi füttyögő kövér mormotát láttunk, hogy ideje volt egyet felvenni potyautasnak). Az Iseran teljesítése után lefelé egy kis faluban szálltunk meg: a vendégház valamikor vegyesbolt lehetett, de idős gazdái szépen felújították, és a háziasszony a kert salátájából, hegyi sonkából és omlettből álló vacsorát is készített. Mindez egy sokszázéves ház előtt ücsörögve, szemben egy háromezres heggyel és egy virágos- és zöldségeskerttel nem esett rosszul a nap végén.

Hová lett a tavalyi hó?, avagy telefonnal is készülhet képeslap-fotó

Rövid ereszkedés után felmásztunk a Cormet de Roselendre a Mont Blanc látványát bámulva. A Roselendnél egy gáttal felduzzasztott tengerszem kínál lehetőséget képeslap-fotózásra. A hágónál a félkezű ásványárus bácsi javasolta, hogy menjünk át a gáton, és a főcsapás heyett a Col du Prén át menjünk tovább, a látvány megéri. Igaza volt, ezúton is köszönjük. Ezen a szakaszon a hágó utáni ereszkedés nagyon szűk szerpentinen történik, motorostechnikai továbbképzésnek sem utolsó. Némi árnyékban déli bágyadás után továbbmentünk a Col des Saises, a Col des Aravis, a Col de la Colombiére és a Col des Gets áthágásával, egy csendes pihenővel a downhill-bringások Mekkájában, Gets-ben egészen Thononig, ami a Route (legtöbbször) kiindulópontja, nálunk végállomása. A Genfi-tó (helyi nevén Lac Léman) partjánál ejtőzve töltöttük az estét, élvezve a franciák bátran és problémázás nélkül vállalt kreténkedéseit, meg persze a naplementét.

A Roselend mellől látszik a Mont Blanc havas csúcsa is

Reggel a tóparton közelítettük meg a svájci határt. Úgy döntöttünk, hogy autópályázás nélkül, 1-2 hágó megmászásával jutunk el minél keletebbre. A gazdag szőlős-gyümölcsös nyugat-svájci szakaszokon át jutottunk el a Furkapasshoz, ami az utunk talán egyik legszebb állomásának bizonyult. A remek út melletti csodaszép panoráma miatt a lábunkat a meredély szélén lógatva ebédeltünk bőven 2000m felett egy szál trikóban, miközben élveztük a havas hegycsúcsok látványát, és csak fülre megpróbáltuk kitalálni, milyen gép húz el éppen mellettünk. A Furka után az Oberalppasst is megjártuk, meg onnan lefelé ereszkedve azt is, hogy az út időnként egy sávra szűkül, és a tempósan ereszkedő sorban emiatt padlófékező autósok nyomán a kegyelemre/gondviselésre kell hagyatkozni, ha nem az előttünk haladó jármű csomagtartójában akarunk megállni. Mindenesetre itt óvatosan! Chur felé továbbhaladva egyre emelkedett a hőmérséklet, délután Chur városánál már 41 fok volt, ami kezdte tolerálhatatlanná tenni a közlekedést. Még Davosig eldöcögtünk, de ott kidőltünk. A remek röszti és a fenséges svájci bor adott némi vigaszt a kellemetlenségekért.

Ebéd a szabadban — a Furkapass lenyűgöző látványt és utat kínál

Reggel a Flüelapass felé indultunk, hogy a Pass dal Fuori teljesítésével eljussunk a Stélvióhoz vezető Umbrailpassig. Ez sem könnyű szakasz. Szemben oldtimer rally hajtott el mellettünk, a biciklistákat kerülgettük, a hétvégi sofőrök miatt igyekeztünk nem bosszankodni. Fent tömeg, az obligát sült savanyúkáposztás-sültkolbászos szendvics és egy nagy levegő után jöhetett a Stélvio 52 hajtűkanyarja lefelé. Emberes. Meranói szusszanás után északnak indultunk, de a leszakadó ég miatt egy kötélpályás vasúti megállóban kényszersziesztáztunk egyet – sok motorost és biciklistát látványosan nem zavart a szakadó eső. A felhőket kémlelve a Timmelsjoch helyett a Jaufenpassra szavaztunk, de csak részben lett igazunk. Az út kétségtelenül szép, de utolértük a felhőt, sőt, bele is motoroztunk, és mire felértünk a hágóra, bizony elkezdett esni. Mire a hágón működő fogadó eresze alá beálltunk, megjött a vihar, és tombolt is jó egy órát. A fogadónál talált egy szem motorról és úrnőjéről kiderült, hogy magyarok (az elsők egy hét alatt), cappucino mellett barátkoztunk. Mivel esteledett, az egy kilométerre lévő menedékházban szálltunk meg sok más motorossal együtt. Esti béke kétezer méteren, könnyes búcsú a magas hegyektől.

A Jaufenpassnál utolértük a felhőt és az esőt

Reggeli hágóereszkedés után még egy magasabb pont volt hátra: a Brenner. Kisúton mentünk fel, és a határ után váltottunk autópályára, ahol jól megszívattak: semmi nem jelzi, hogy az utolsó kilométerekre felcsatlakozóktól is beszedik a 9 eurót, ami a teljes (olasszal közös) szakaszért fizetendő. Vicces, mi? Wörglnél még levágtuk az utat kisebb úton (hiba volt az útjavítások és a brutál forgalom miatt), és Salzburgtól végig pályázva jöttünk haza.

Eső után napsütés — hazaútra készen, 2000 m-en

Nagyon szép út volt, csodás panorámákkal, rengeteg kanyarral, technikás szakaszokkal. Aki ezt szereti, annak főnyeremény. Viszont: ekkora úthoz nem elég 8 nap, inkább 2 hét kell, akkor az autópályázás is kerülhető, még több szép út fér bele. Aki most lát először hajtűkanyart, az ne induljon neki. Közhely, de fontos: csak nagyon jól felkészített motorral és jó gumikkal szabad nekivágni az útnak. A mi hátsó guminkat ez az út, ennyi kanyar ekkora hőségben majdnem V-alakúra ette. Nekem meglepetés volt, de a hegyekben a motorunk fogyasztása több mint egy literrel esett vissza a sík (gyorsabb) szakaszokhoz képest. Szállást csúcsszezonban érdemes előre intézni. Az olasz benzin elmebeteg módon drága (1,6-1,8 EUR), a legtöbb kút Olasz- és Franciaországban, meg Svájcban is automata, és nem nagyon ismeri a visszajáró intézményét, ezért érdemes bankkártyával fizetni.

Szöveg és kép: Körösvölgyi Zoltán, 2015. augusztus.