Route des Grandes Alpes 2012. /Nagy-Alpesi út/

Szokásos résztvevők: Ági, a nyugdíj előtt álló tanár, Ákos (én) egy pocakos erdész és Bagoly, a minket elviselő Honda Shadow 750-es.

Férfiasan bevallom sekélyes műveltségemet, de fogalmam sem volt a D902-es út létezéséről, amíg egy motoros kolléga nem hívta fel rá a figyelmemet. Az út, Napóleon iránti tiszteletből, Genfből indul, de igazából a tó elhagyásakor, Thononál kezdődik. Mi az első 79 km-t kihagytuk, Chamonix-nál csatlakoztunk, és cirka 50 km-re Nice előtt visszakanyarodtunk néhány maradék hágóért Olaszország felé. Nagyon hirtelen ötlet volt. Talán ezzel magyarázható felkészületlenségem, rövid idő volt az ötlettől az indulásig. Talán, de lehet, hogy a határtalan nagyképűség. Már bejártuk a svájci, az olasz és az osztrák Alpokat, eddig mindig mindent, így, vagy úgy megoldottam helyben. Ez a tájékozatlanság később visszaütött. Kisebbik gyermekem esküvőjéről eljőve, szinte a nyeregbe szálltunk. Szerencsére a csomagolás, pakolás, hála Áginak, valóban rutin.

Az odavetett terv kb 2500 guruló km + 630 km vasút: Győr-Bécs-/vonat/- Feldkirch-Chur-Andermatt-Hun völgy-Chamonix-Alberville-Val d’Isers-Modane-Briancon- Guillestre-Guillaumes-Isola-Miláno-St.Moritz-Livigno-Meran-Kötschach-Wildenstein-Mureck-Körmend-Győr

08.13.

Délután indultunk a 450 kg gördülő tömeggel Bécs felé. Már nem először, tehát emlékezetből mentem. Némi útfeltúrás miatt jó nagyot kerültem, végül is rendőri segítséggel csak odataláltunk a Nyugati Pályaudvarra. Első akadály: 22-es csapdája. Idén korábban zárták a pénztárt, kérdezzem meg a vonatnál, van-e még hely nekünk, mert a motornak van. A vonatnál senki, de fél órán belül a mocik vagonoznak. Tehát akkor tudok jegyet venni, amikor már nem szállhatok fel. Áthidaltam. Infó: nekünk van hely bőven, a motornak nincs. DE! már lemondta egy autó /=2 motorhely/, és nem jött meg 2 motor. Mindenki szidta a sántikáló rakodásvezetőt, velem az élen, de hiába. Utolsóként engedett fel. Olyan szép szerb káromkodásokat még sosem hallottam, mint a motorkötőktől. Majd egy órát vártak a „szerintem direkt kicseszek veled” nyomoréklelkű fickó miatt. A kaller sokkal normálisabb volt. Egyrészt kiengedte a WC-be szorult hitvesemet (később Ági is kiengedte Őt), másrészt mind a mi jegyünk, mind Bagoly – lassan már bérlete- azonnal és megnyugtatóan elintézést nyert. Némi magyar káromkodás is elhangzott részéről (soproni volt a fiú) a rossz WC ajtó miatt, de a lakodalomból maradt sütit megkóstolva megnyugodott. Itt hívom fel minden leendő sorstársam figyelmét a nagy címletű,200-as EURO „elsüthetetlenségére”. Később derült ki, a francia multiban sem fogadják el, még a 100-as is necces, nyögvenyelős. Végül is az altató sör után békés, kényelmes szendergés pirkadatig egy gatyában, törülközővel takarózva. Miénk volt az egész fülke. Akik előre vettek jegyet, általában négyesével próbáltak aludni. (143 km)

08.14.

Kicsit szottyos időben vagonoztam ki Bagoly-t Feldkirchben, de a kávé és a rongyoskifli derűlátással töltött el. Nem vettünk „Tell Vilmos óta 40 frankos” autópálya matricát, nem megyünk pályán. Lazán elkerültük a már ismert helyeket, délre, Chur felé indultunk. Ezen a vidéken számunkra csak az Oberalp hágó az újdonság.

A három résztvevő

Szinte lankás a 2046 m magas hágó, nem baj, legalább Ági nem félt. A tavalyi túrán alig bejárt Hun völgyet szeretném felkeresni. A Furka hágó(2431 m) már harmadjára köszönt, jó ismerősök vagyunk. Most nem álltunk meg a Rhone gleccserénél, vár a Mont-Blanc összes havas lejtője. Csodaszép völgyút a Rhone mellett, egészen Brig-ig. Utána lelassul a folyó, kitárul a völgy, városok jönnek, nagy a forgalom. Nem véletlenül írtam: „szeretném felkeresni” a Hun völgyet. Ági nem szeretné. Eddig az Alpokban igazán csak a Hun völgy bejárója miatt hisztizett. Némi joggal, valóban nem autópálya. Már tavaly is mondta: Attila leszakadt hun csapatának lovai a visszaút gondolatára is sztrájkoltak, ezért telepedtek le gazdáik a völgyben, térképi nevén Val d’Anniviers festői vidékén. Most csendben tűrte a szűk, néhol egy nyomú, kanyargós, hegyi utat, igaz sem busz, sem kamion nem jött szembe. Fáradtak, éhesek is voltunk, a völgy javát másnapra hagytuk.

Grimentz hegyre kúszó házai

A Moiry tó Ági pergőtüzében

Grimentz igazi turistákból élő hely, könnyen találtunk szállást. Szállásokat. Az egyik k%$@a drága, a másik közös fürdős… stb. Végül is visszatértünk az elsőhöz, de itt nincs Bagolyfészek. Lett. A panzió szakácsa alkuba bocsájtott egy mélygarázsos lehetőséget. Szegény nem tudta, hogy én Isztambulban, a piacon tanultam a szakmát, így 10,- frankban megállapodtunk (ez fele a szokásosnak). A vacsora felemásra sikerült. Leveses vagyok, próbálkoztam, többet nem teszem. A hidegtál viszont szuper volt. Salátának hívják, de rengeteg husival adják, némi sült krumpli is jár hozzá. Ellentétben a tulajhölgy hozzáállásával, a pincér határtalanul lenéző pillantásain a vacsora végén tudtam változtatni: az evés kezdetekor nem cserélt hamutartót, és ezt testbeszéddel, mosolyogva mutattam a végén, most kérek cserét. Utána egész normális lett. Felhívom mindenki figyelmét, hogy Svájcban a fürdő-WC-s szoba kegy, kiváltság, vagy drága. Itt csak alacsony volt. A kádban, ahol zuhanyozni lehetett, nem állni, de guggolni sem tudtam. A tető kicsit meredeken csökkent. Reggel megnéztem, többi fürdőszoba sem volt jobb. (305 km)

Itt senkinek sincs tériszonya

Egér és patkány elleni védelem

08.15.

Bőséges reggeli (imádom a sajtokat) után kis néprajzi érdeklődés a tulajtól. A töri óra szerint nagyon későn vették fel a kereszténységet, úgy az 1.700-as években. Sokat nem tudott segíteni, ráadásul szerintem a völgy lélekszámát eltúlozta (300 ezer), de a fele is sok a bekötőútra gondolva. Tavaly töredékét hittem. Kedves búcsú után irány a Moiry-tó. Az időjárás-felelős jól végezte munkáját, gyönyörű idő. Tavaly délután voltunk itt, most 10 óra, mások a fények, mások a tükröződések, szinte minden más. Egyszóval megint gyönyörű. Némi séta és bámészkodás után betekeregtük a völgy majd összes mellékútját. Hát néhányról biztos visszafordulna a kőszáli kecske is, de csodaszép. Búcsúpillantás a völgy „fővárosára”, Vissoie-ra. Nagyon szép temploma van. Ja, mellesleg viszoj-nak ejtik. Ugye milyen ismerős. Van még néhány a völgyben, a „fehér kürt (szarv)” 4.506 m-es csúcsa alatt: luk, külmez, major, penszék, csippisz, náva, kalló. Mindenesetre a panzió garázsbiztosító szakácsa és a szemközti „üveggyöngy-árus” teljesen olyan, mintha most lépett volna ki egy karcagi vagy jászberényi vegyesboltból. A boltos még „vickos bajszú” is. Határtalan szabadság az, hogy sehol nincs foglalt helyünk, nem kell sietni, majd behozzuk máshol. Persze megvan a kockázata, de még soha nem maradtunk éjjelre az utcán. Mivel már negyedszerre tettük meg a völgybe vezető utat, Ági már csak rutinból pittyeg néha. Táblázási hiányok miatt mégis rátévedünk az A9-es pályára, de gyorsan (kb 10 km) lejöttünk. A kiszélesedő völgyben tiszteletet parancsoló Sion ikervára. Martigny után letértünk a 9-es útról, pontosabban ő tért le alólunk. A főút északnak fordult, mi maradtunk a délnyugati irányban, párhuzamosan az Alpok legmagasabb vonulatával. Első ujjgyakorlat: Col de la Forclaz. 1527 m-es magasságával gyereknek számít, de nagyon szép az út. Ami meglepő, a határ nem a hágón van, hanem a völgyben. A schengeni szigor kimerült két ásítozó francia fakabátban. Egy „gőzöm sincs, merre folyik” patak partján kis büfé az út mentén, kávéidő. Tutira dobogós a legrosszabb címért, pedig én a hígat szeretem. Megcsodáltuk az itt árult tehén és birkabőröket, majd felkapaszkodtunk a Col des Montets 1461 méterére. Szép, elnyújtott kanyarok, lehet nézelődni. Az itt eredő Arve folyó megijedve a Mont Blanc-tól északnak fordul, és Genfnél becsorog a Rhone-ba. Kicsi a világ, nemrég az ő partján gurultunk.

Úton a Mont Blanc felé

Chamonix vasútállomása

Chamonix egy kis meseváros. 120 éve koszos kis falu, út, vasút nélkül, ma méltón a legmagasabb csúcshoz, szép, kiépített központ. Kiemelem az állomást. Szinte most ugrott le egy mesekönyv egyik oldaláról. Az egész városka tudta kezelni a túl gyors növekedés problémáját. Kicsit olyan, mint Svájcban a „hágók fővárosa”, Andermatt. Tudatosan, vagy véletlenül, de megúszta Zermatt sorsát, melyet valószínűleg a Matterhorn tett azzá, ami:/„Disney land japán turistáknak” /Griff.S./. Itt már jó a kávé, Ági végre kapott igazit. Szinte lépésben megyünk tovább nyugat felé. Balról, „karnyújtásra” a HEGY, 4.807 /+- 2-3 m/ méterével, havas felső harmadával lenyűgöző. Néhány gleccser szinte a falvakig lenyúlt, pedig augusztus közepe volt, és rám olvadt a nadrág. A folyóvölgyből kikanyarodva eltűnt a csoda, és Albertvillig feledhető az út. Bocs, igen magas a mérce. Szóval átlagos, jó minőségű völgyút. A megyehatár alig észrevehető. Csendben átcsúszik Haute-Savoie jelző nélkülivé: Savoie. A város szélén éles balra át, a 902-es keletről kerüli meg a Massif de la Vanoise-t. Jönnek a durva hágók, de majd csak holnap. Szállás után néztünk. Beaufort városkáig 14 km alatt 4 hirdetett, de bezárt panziót, hotelt találtunk. Az egyik szerepelt a listámon, aktív Booking-listás. Végre, a városban kettő nyitva egymás mellett. Az egyik, szerintem olcsóbbal kezdtem, majdnem üres, de a bárisnya nem engedte be Bagoly-t az erkély alá, az udvarban parkoló két kocsi mellé. A másiknak garázsa is van, de telt ház  A hölgy nem igazán érti a „huszár páternosztert”, de látta, hogy baj van. Gyorsan kapcsolt: itt felmegyünk a hegyre, 5 km-en belül 4 hotel van nyitva. Kedvesen magyaráz több nyelven, megnyugodtam. Az elmondottak betű szerint igazolódtak. Areches /zsákfalu/ felé vezető úton tábla balra, első hotel, rajta a motorgarázs jelzés. Le Bersend névre hallgató falucska, talán 10 ház. Kis templom, kocsma sehol, a hotel átvette ezt a funkciót, bejáratnál söntés, beljebb étterem. 4-5 szoba van benne, fiatal, cserfes lány intézkedik. Bagolyfészeknél elakadt. Tulajnő elő, rövid tanácskozás. Egy kamion mellé állhattam, egy másik helyére. Fuvarba van, egy hétig szabad a féltető. Kicsit kopott, de tiszta, kellemes szoba, kis erkély, rendes magasságú fürdő, WC. A tust azonnal ki is próbáltuk.

A teraszbagózás alatt feltűnt a nyüzsgés. Nagyon kis falucska, nagyon sok rohangáló emberrel. Festett arcú ünneplős kislányok, füstölgő udvari kemencék, tálcákon hideg és meleg kaják. Belecsöppentünk egy falunapba. Ezt meg kell nézni. Kaja amúgy sehol, talán ott lehet venni valamit. Hosszú asztalok papírterítővel, rendületlenül hozták rá a tálakat, épült a színpad. Külön söntéspult, néhány fiatal méri a különféle borokat. Ott a helyem. Fordultam néhányat, majd elmentem kajanézőbe. Kérdésemre – hol lehet fizetni- csodálkozva néztek. Igazából batyubál, mindenki hoz, amit tud, eszik, ami jut. Csalódott pofám láttán (leraktam a tányért, villát) egy kissé idős hölgy kérdezte, én fordultam-e hatszor két pohárral (de megszámolta). Persze, de ott mondták mennyi az ára. Akkor egyek nyugodtan, már rendben van. Nem értettem, de éhes voltam, vittem Áginak is salátát, húst.

Igazi buli-kemence

A visszadobni való kenyér

Babasátor, piasátor …

Szemben ült néhány tini, kicsit kapatosan, de jól állt nekik. Egyikük elmagyarázta a lényeget: stimmel, az, aki hozott, eszik, de az egyéb költségekre nem bolti áron mérik a bort (nem volt drága), ami ott bejön, elég mindenre. Ezen fölbuzdulva, Ági hozott egy tányér sütit is, én pedig még néhányszor hozzájárultam a költségekhez. Tehetek én róla, hogy csak decis poharuk volt? Kellemes élő zene, gyerekek énekelnek, karambolost játszanak műanyag teherautókkal, kinek mi tetszik. A szemben ülő fiatalok közül feláll a legcsinosabb 16 éves lány, elmegy táncolni két láthatóan fogyatékos, középkorú „gyerekkel” (kb 40 évesek). Jelenlétével feldobta a többi tinit is, megtelt a placc. Visszajött, megette a kihűlt, maradék ételét. Kicsit csodálkozva nézhettem, elmagyarázta. Van itt egy terhelt család, az állam is, a falu is valahogyan gondoskodik róluk, most Ő is ezt tette. Megdöbbentett ez a felnőtt, sőt bölcs empátia. Mindent visszavontam, amit a franciákról előítéletből gondoltam. Utánanéztem, az egész térségben jódhiányos a víz a mai napig, kicsi híján e miatt néptelenedett el egész Savoie (kb 2,5 megye), de a turizmus megmentette. Nem tudom meddig tartott a buli, korán aludni mentünk. (243 km)

Kis szinpad, kis templom, kis oltár: kis falu

Érzékeny búcsú a hotel lányaitól

08.16.

Na, szegények, megszívták. Reggel nyolckor még esett, de a nyomokból ítélve az éjjel kezdte, szétverte a bulit. Kicsit álmos szemű szomszédokkal reggeliztünk. Egyikük egy kemencében sült kenyeret takargatott, kopogtatta, mint egy szikla. Mondtam is: ez a visszadobni való kenyér. Nem értette, de egy Bibliát ismerő idős hölgy segített, és Ági is felvett egy öklömnyi kavicsot. Akkora sikere lett a kenyérnek meg a viccnek, hogy körberohant mindenkinek elmesélni, nekem meg innom kellett vele valami erőset. Helyi rettenetes volt, de jó. Több poént nem mertem elsütni. Az eső elállt. Pakolás, indulás. A tegnapi fiatal hotelos lány is előkerült, látta az üres vizesüveget, gyorsan megtöltötte. Nem tiltakoztam, majd kézmosásra jó lesz. Tisztul az idő, alig 20 km múlva Cormet de Roselend, 1.968 m. Szinte folyamatosan minimum 1.500 m magasan gurulunk, fel sem tűnik a hágó. Annál inkább a tó. Lenyűgözően szép, már majdnem giccses. Körben 3.000 m-es csúcsok, fogságukban egy beszorult felhő, megállok, egy cigit megér, még kettőt is.

A csodás tó, láb alatt kis felhőmaradvány

Szinte német precizitású dokumentáció

Savoie minden finomsága

Aranyos kis kolbászkák, sajtok kirakóvására az út mentén. A kitömött állatok annyira élethűek voltak, vártam, hogy a mormota megmozduljon. Bourg-St-Maurice-nél értünk az Isere völgyébe. Szemben a folyásiránnyal egyre magasabb hegyek között jártunk. Nem engedtem a „kis Bernát” hágó 2188 m-es kísértésének, az már Olaszország. A nagyon már tavaly voltunk. Megint elmentünk egy alpesi tó mellett, de ez csak úgy van. Mint ahogy a város sem vágta ki a biztosítékot. Val d’Isere. Minden a téli sportok körül forog, ami nem lenne baj, de az ízléstelen hoteltömeg nem kéne. Némelyik magában is ronda, így egybe nézve a környezettel, építészért, városrendezőért kiállt. Próbáltunk egy bisztróban valami étekhez jutni, sikertelenül. A rendes boltok zárva (miért?)/, de egy söröző-hentes-sajtbolt-pékség totál kielégített. Mintha ránk szabták volna. Szóval ittunk egy pohár sört, Ági kiment ahova kell, én meg tobzódtam a sonkák-sajtok között. A kiszolgáló hegyi medve fazonú fickó türelmesen szelte az „ebből is, abból is egy kicsit” mutogatva kért árut. Kis műanyag dobozban, lefóliázva (forrasztva!) kaptam meg a fene emlékszik hányféle, néhány grammos sonka- és sajt-válogatást. Irány a fő cél:

Col de Iseran

Magasabb, mint a Stelvio, de az valahogy szebb. Persze ez gusztus dolga. Majd hazafelé megnézzük újra, tavaly a hó miatt kimaradt a keleti oldal. A hágó kőoszlopánál egész csapat biciklis fényképezkedett. Meg is értem őket, aki ide fölteker, nem semmi figura. Külön kiemelem a kb. 65 éves csapatvezetőt. Nő, csúnya, nem csinos, de…! Kevésbé lihegett, mint a huszonéves fiataljai, és csodás a mosolya. Néhány fickó pólóján „Col la Bonette, 2.802 m” felirat volt. Mint az elején leszögeztem, nagyon felkészületlen vagyok. Ennek utánanézek. Szép kis parkoló, éhség, kaja megvan, ettünk, ittunk, később kis kocsma, kávéztunk. Élveztem a „nem hajt a tatár” állapotot. Újabb kísértés olaszhon felé, csak benéztünk: Col du Mont Cenis. Nincs kedvem Torinóba menni, vissza a 902-re. Lanslevillard után Lanskbourg, kis város a Cenis völgyben.

A profi szállásadó tudja, hogyan fogja meg a motorost. Motorgarázs. Három szép nagy van a Neiges hotelnek, teraszos szobái, és emberi árak. Kaja csak később, de ezt már megszoktuk. Itt újra próbálkoztam a levessel, vesztemre. Sűrű, szinte főzelék a liszttől. Hiába, aki még a saját kárán sem tanul. Szerintem a világhírű francia konyha csak a 3 Michelin-csillagos éttermekben működik, de ott egy vacsora megfizetéséhez minimum egy bankrablás szükséges. Néhány sörrel felhígítottam, néztük a lemenő napot. Szerintem már nem vártak több vendéget, megkaptuk a legjobb szobát. Igaz, a terasza nem tökéletes, de bagózni lehet, egy éjszakára nem válogatunk. (129 km)

08.17.

A tegnap reggeli eső, köd elmaradt, csodálatos reggel. Jó 40-es motoros házaspárral kávéztunk, Ők Grenoble-ből jöttek. Így könnyű: kilép a házból, felül a vasra és 10 perc múlva motoros-paradicsomban van. Nagyjából úgy kirándulgatnak, mintha mi elugranánk Egerbe, megszállunk, és másik úton hazamegyünk. Indulás kivételesen rendes időben. Az út a L’Arc folyó völgyében kanyarog, nagyon szép, már szinte kényelmes, délről kerüli a Massif de la Vanoise-t. Villarodin előtt újabb bizonyítéka felkészületlenségünknek.

A Massif de la Vanoise 3684 m-es csúcsa a teraszról

A Viktor-Emmanuel erőd

A völgy két oldalán hatalmas erődök, sajnos épp renoválás alatt. Mentségünkre legyen, hogy az igen részletes útikönyvek sem írnak semmit róluk. Már itthoni, utólagos nyomozásom szerint a Mária-Terézia erőd és a Viktor-Emmanuel erőd volt, melyek az akkor még önálló, de Piemonti-Szárd királyság fennhatósága alatt álló Savoie-i Hercegséget védték. Később okafogyottá váltak, az olasz egység megteremtésekor, katonai segítség fejében (Solferino) átadták a franciáknak az egész hercegséget. A töri-óra után sajnos becsatlakozik a völgybe az A 43-as autópálya. Egymást kerülgetjük Modane-től St-Michel-ig. Végre megint önálló a 902-es út. Télégraphe hágó, hatalmas szalma-szörnyek állnak őrt. A növényzet szinte buja, „kicsi” a magasság. Rövid, de meredek kanyargás: Col du Galibier.

Kopár sziklák, megye-határ. Hautes-Alpes. Itt megadták a módját, persze könnyű, a hágójelzés adja magát. Több kísértés elhessegetése után (Col du Lautaret, Col de Montgenévre) átgurultunk Briancon-on. Nagyon szép út, talán a francia rész legszebbike. Nekem. Nem csodálom, hogy az építők emléktáblát kaptak. A következő 3 hágóút egy menetben épült. Első a Col d’Izoard. Maga hágó a szokásos: gyér fű, kopár sziklák, égbe nyúló hegyek, kis foltos hósapkák. Ilyen sok van, de a közöttük lévő út lenyűgöző. Mivel a 902-es minden nagyobb helyet kikerül, a tankolásra figyelni kellett, elég kevés kút van. Guillestre után alig ér le a gumi közepe, pedig a Vars hágó még messze van. Nagyon szabdalt a terep. Nem fáradság miatt, nem is volt késő, csak túl sokat láttunk, hadd üljön le. Megálltunk 2 km-rel Vars előtt, kis falu: Sainte-Marie. Meleg volt, ittunk egy sört, kellemes, árnyékos terasz, kettő is lett belőle. Volt szobájuk is, Bagoly-fészek is, egyszerű vacsora is. Hotel La Vieille Auberge.  (186 km)

Az Izoard hágó kicsit kietlen vidéke és keskeny útja

Kis pihenő a napon

Minden naplemente giccses, minden teraszról 

08.18.

A reggeli is egyszerű, de jó a kávéjuk. Családi kis bolt a sarkon, vettem egy házi bagettet, kis sajtot, sonkát, meg valami gyanús, alacsony alkoholtartalmú lét. Korrekt tájékoztatást kaptam még a gyártásáról is –franciául. A Col de Vars-on újabb emlékmű, hiába megadják a módját. Megint megyehatár: Haute-Provance.

Ági mániája dokumentálni az utat- velem: A Vars hágó.

Kávészünet két hágó között.

A Cayolle hágó, szomjasan

Már este nézegettem a térképet, a Bonette hágó megmozgatta fantáziámat. Jausiers-nél dönteni kell: tovább a klasszikus úton, vagy irány a 2802 m. Borzasztó dilemma. Végül karddal oldottam meg, mint Nagy Sándor. Mindkettő. Átrajzoltam az utat. Amúgy sem akartam a Riviérán páváskodni, Guillaumes-nél letérek a 902-esről, csinálok egy hurkot, visszamegyek St-Paul-ig. Szerintem Ági már akkor tudta, hogy mi lesz, amikor megláttuk a bicikliseken a trófeás pólót. A terv megvolt, de előbb még élvezzük a Col de la Cayolle-t. Apropó élvezet. A gyanús ital egy igen kellemes habzóbor-gyümölcssör volt /valamelyik a kettő közül/, jól ment a házi sonkához. A hágóhoz vezető út vonalvezetésén látszik a kor, nem a mai autóknak épült, alig van átmeneti ív, de jó ez így, minek sietni. Barcelonette-től a Le Bachelard folyó völgyében mentünk, egészen a forrásig, hágó, megyehatár: Alpes-Maritimes. A vízválasztó után a Var folyó vette át az útkitűző szerepet. Guillaumes-nél érzékeny búcsút vettünk a Var-tól, és a 902-estől. Az utolsó 150 km volt eddig a csúcs, a mesebeli legszebb. Néhány helyen a burkolattal volt kis gond, de elhanyagolható. Ha semmi más nem lenne, csak ez a 150 km, már akkor megérte. Keletre fordultunk Valberg felé. Kis döntögetés a Col de la Couilloe-n, majd irány észak, a Tinée folyó völgyébe. 60 km-re voltunk Nice-től. Megint rám jött a „nincs még késő, nem vagyunk fáradtak, de álljunk meg”. Ezt egy isolai kávézóban döntöttük el, de ez a majdnem olasz határvároska igen kopott volt. A Bonette-re nem akartam rámenni, majd holnap. Kis zsákfalut jelöl a térkép balra: Auron. Hát valamikor biztos az volt, mára a téli sportból, turizmusból élő szállodatömeg. Találtunk is rögtön szobát a Mókus hotelban, csináltak helyet Bagolynak. Meleg volt, tusoltunk, átöltöztünk, bagó a teraszon. Mellényúltam az öngyújtónak. A szálló mögötti réten néhány láma, kecske és póni legelészett. Akkor vettük észre, hogy egy kis cirkuszsátor van távolabb, oda tartozott a komplett lámacsalád. A pár hónapos kicsi eszméletlen mulatságos volt. Régen ettünk már rendes kaját, engedtünk a csábításnak. Az esti menü, mint félpanzió kifizethető volt. Még válogatni is lehetett, ha tudtuk volna miből. Bölcsen mindenből mást kértünk, talán lesz köztük ehető is. Kétféle előétel, félúton csere. Másodikként a csirke Ágié, a disznó nagyon zsíros, de ehető volt. A sütik is közösködve fogytak. Azért erőfölényemmel visszaélve a borból többet ittam. A cirkuszi hangzavar nem volt veszélyes, két vastaps között elaludtunk.  (185 km)

Kicsit szűk az út

A kis láma bébi két szopás között 

08.19.

A hotel nevével ellentétben nem csak dió-mogyoró volt a reggeli, szolid, de nem francia, majdnem angol. Kifejezetten meleg volt, hálás vagyok, hogy Főnököm rábeszélt az új nadrágra, olyan, mint a szita. A menetszél jótékony hatására elviselhető volt az idő. A hágó felé, a 64-es nagyon jó minőségű út, mind vonalvezetésre, mind burkolatra nézve. Elvileg ez a legmagasabb aszfaltozott nem zsákutca Európában. Az út előtt úgy tudtam, hogy az Iseran az, de mint mondtam, felkészületlen vagyok.

Úton Auronból a Bonette hágó felé

A „világ tetején”

Közel 2300 m magasan romos katonai tábor a XIX. századból: Camp des Fourches. Sok elhagyott katonai rom van a környéken, szép dolog a bizalom, de azért az olasz egység óta már nem csak néhány hercegség esetleges szövetségével kell számolni a franciáknak. Holdbéli környezet, Col de Restefond/ La Bonette. A kilátással nincs baj, sőt csodás, csak maga a hegy néz ki úgy, mint egy meddőhányó. Fekete és poros.

Tényleg meleg volt, ez itt valóban vizes üveg

Egy szál pólóban is melegem volt. Előre féltem, mi lesz velünk Piemontban, 2.000 m-rel lejjebb. A hágón túl újra Provance. Búcsút vettünk az út mellett még ott lévő XX.-sz-i erődromoktól, leereszkedtünk az Ubaye völgyébe. 15 km a 902-es úton /itt már jártunk/, majd délkeletre a 900-ason irány haza. Alig elhanyagolható pici részlet, ez még majd 1.600 km. Felkapaszkodtunk a Col de Larche 1994 méterére, majd leereszkedtünk a Colle della Maddalenáról. Az olaszok így hívják a határhágót. A 21-es úton kis alpesi tó mellett húztunk, még elviselhető a meleg.

Kis albergo az út mentén, kávéidő. Végre, rendes olasz presszó. Az első olasz városka (ha jól emlékszem Argentera) előtt piros lámpa. Amíg vártunk, nézelődtünk, karnyújtásnyira egy legelésző mormota szuszogott a fülünkbe. A mögöttünk álló olasz túramotoros addig üvöltözött örömében, míg a kis jószág rosszallóan felnézett, fél métert visszament, majd „Fene ezt a sok turistát!” tovább ette a füvet. A lámpa egyébként nem útjavítás volt. Az egész átmenő forgalom váltó-egyirányú, olyan keskeny a főút. Rendesen kanyarog az út, pattog a fülem, gyorsan csökken a magasság. Szokás szerint tarisznyából löncsölünk, most a Demonte folyó partján lévő kőpados pihenőben. Itt csatlakozik be az Isola felől érkező út. Ott a határ a 2350 m-es Lombard hágó. Csak ránéztem Ágira, de meg se kérdeztem. Már elege volt a kanyarokból, a védőkorlát nélküli szakadék-széléből. Ezek az utak nem a völgyekben mennek, mint „normális” helyeken: a víz vájta völgy végén kisebb-nagyobb szerpentin, hágó, túlsó völgybe le. Itt a jég meredeken hagyta a völgyeket. Ha vége, szinte lehetetlen kimászni belőlük. Ahol lehet, felkapaszkodik az út a gerincre, ott kanyarog fel-le, jobbra-balra. Tériszonyos feleség hősiesen tűrte, amíg tudta. Kis pihenőt adtam neki a Comoi tó északi csücskéig. Kezdett nagyon fülledt meleg lenni, Piemont csak dombvidék az eddigiekhez képest. Autópálya hol van, hol nincs, sok a falu, lassan vánszorogtunk. Cuneo, Fossano, Alba. Innen már gyorsan haladtunk, autópálya. Asti-nál lejöttem, elég új út, benzinkutat még nem csináltak, porzott a tankom. Úgy döntöttem mára elég, nem megyünk Milánóig. Eddigi tapasztalatom szerint a hegyeken mindig jó a szállás. Bejött. Agriturismo tábla, balra föl, meredek dombtető, kis falu, két templommal. Hatalmas sárga udvarház, készséges fiatalember, mogorva, feketeruhás idős nő. Első kérdésemre (vino rosso?) már előttem fél liter bor + 1 l jeges!!! ásványvíz. Két hosszúlépés után rákérdeztem a szobára, bagolyvárra. Volt, 55 euró reggelivel. Kellemesen hűs szoba, a méteres kőfalak nem engedték be a 40 fokot. A két templom felváltva harangozott, egészkor még dallamot is, sajnos éjjel sem hagyták abba.

A rejtőzködő életmentő

A piemonti lankás szőlők

Reggeli pakolás, még árnyékban

Féltetős gépszín Bagolynak, gyors cuccolás. Megkaptam az egész út legjobb kérdését: akarunk fürödni a medencében? A fekete ruhás rögtön „bella giovane donna” lett, kapott tőlem két puszit, és már rohantam vetkőzni. A sűrű sövénytől nem láttam egy kb 6×12 m-es medencét, ahova a helyiek is jártak, persze belépőért. Miután visszahűltem üzemi hőfokra, próbáltam megbeszélni a holnapi kávét. Reggel, majd én lejövök, viszem Áginak az ágyba. A hölgy mindent értően bólintott. Felmentem a szobába Ágit sürgetni, cigit lehozni. Visszaértünk, tálcán várt a két kávé a maradék borunk mellett. Sebaj, megittuk. Na, ez nyerte az aranyat a legrosszabb versenyen. Nyilván az is bejátszott, hogy az eszpresszó őshazájában vagyunk. Nem baj, a bor jó, főleg a második. Újabb jeges ásványvíz, újabb csobbanás. Megettük a déli maradékot, fürödtünk, néztük a szőlőket a dombokon, lemenő nap, szóval tömény romantika. (268 km)

08.20.

Reggeli igazi olasz: kávé, sütik, vaj, méz. Most nem kockáztattunk, mindig van nálunk tea, nescafé, csak forró vizet kértünk. Miután teljes szárazság tört Bagoly szütyőjére, kértem egy „magyaros reggelit” is. Csodálkozó tekintet, magyarázat: kis arasz felmutatva, „due grappa, prego”. A hölgy jól megnézte az araszt, fordult, hozta. Két vizespohárban kb másfél deci törkölyt. Hősiesen besegítettem Áginak, nem jó részeg utassal motorozni. Fizetésnél nagyon meglepődtem: 60 euro. Magyaráztam, liter bor, 2 jeges nagy ásványvíz /itt drága/, pálinkák, a hölgy nem engedett. Mindez 5 euro. Mogorván jó utat kívánt, jöjjünk máskor is. Úgy látszik nem hiába udvaroltam tegnap. Sürgettem Ágit, kezd meleg lenni, induljunk. Astiban tankolás, készletfrissítés. Kivételesen hálás voltam az autópályáért, délre Milánóba értünk. Meglepett a gyér forgalom, hétfő, nincs ünnep: mindenki szabin van. A Dóm könnyen meglett, felvezetett egy terepjáró, arra volt dolga. Szigorúan figyelmeztetett, ne hagyjuk magára a motort, ez Milánó. Hiába magyaráztam, bukóval, tele cuccal megvárt minket Szkander bég vára előtt is Albániában, röstelkedve ismételgette: ez Milánó. Na, jó. Dóm-nézés. Igazából én a „nem tetszik” táborát erősítem, már kétszer úgyis bejártam, konklúzió: Ági eszi a kultúrát, én iszom a sört.

Ötszáz év gótikus cirádái

Az utolsó részlet: a XX.sz-i bronzkapu

A Comoi tó partján

Azért is a motoron hagytuk a bukókat, dzsekiket. Az egy más kérdés, hogy a söröző teraszáról éppen a nyakát csípném el annak, aki piszkálja Bagolyt. Nem volt öngyilkosjelölt. Ági alapos, két pohár is eltűnt, amíg kívül-belül bejárta, de Ő sem volt elragadtatva. 500 évig épült az olasz gótika e sokat vitatott remeke. Aki híres építész volt fél Európában mind rakott hozzá valamit, jót, rosszat. Lehet, hogy a 300-as években itt állt római Minerva templom, mint műemlék, jobb lenne.

Kifelé menet rendesen eltévedtünk, sehogy sem lett meg a Lecco-i út. Mérgemben ettünk ketten egy pizzát a külvárosban, egy arab vendéglősnél. Volt jobb. Végre megvan a 36-os út, majdnem pálya minőség. Délutánra a lombard síkság szabályos katlan lett. Az aszfalt tuti 70 fokos, az ülésem még több. Tavaly ősszel északabbra jöttünk hazafelé, a hegyek között, most is arra tartunk.

Miután elértük a Como-i tavat délről, két út van. A vízparti, biztosan szebb, kis városkákon keresztül, vagy a gyorsforgalmi, szinte a hegyben, alagút-viadukt tömeggel. Szégyellem, de a gyorsabbikat választottam. Mindenkinek ajánlom a Como-i tó északi végén, Domaso-ban lévő Európa kemping, bungaló, hotelt. Emlékeztem, van egy nagy medencéjük. A sátorhelytől a luxus-szobáig mindenféle van. A tavaly még kölyök, szőrös biztonsági őr rögtön megismert minket. A tulaj szintén. Meglepődött: a leonbergi nem szokott senkivel szóba állni. Miután Ági megvakarta a hasát is, rátértünk a lényegre. A tavalyi, teraszos, földszinti szoba mind foglalt, de van szerszámtároló „mélygarázs”, emeleti szobával. Főszezon lévén ez is csoda. Leraktam aludni Bagolyt, de a szoba nem jó, kis ablak, bagólehetőség csak a földszinten. Nagy dohányos vagyok, de két emelet pizsamában?! Volt egy másik is, eggyel lejjebb, kis terasszal, légkondival. Jó. Irány a medence.

Újra normálisnak éreztem magam, még az is belefért, hogy a tulajné mogorván csapolt, ráadásul műanyagba. Biztos néhány hülye már tört üveget a medencénél. Ajánlották a szomszéd kocsmát, jó a kaja, olcsó. Tényleg nem volt drága, de Áginak nem ízlett a tonhalas tészta. Ő kérte, az én bolognaim jó volt, a bor sem volt drága, németeknek való, édeskés vörös. Inkább lett volna drágább. Utolsó csobbanás + sör után este lejöttem fizetni, már jártam úgy, hogy fél órát vártam reggel, mert valaki nem tudta a pin-kódját. Főszezon, sok sör, kávé…, így nézve nagyon tűrhető ár.  (298km )

08.21.

Reggel tettem-vettem a szobában, az ajtón árlista: szuperior lux, 90 euro. Fizettem 78-at, sörtömeggel együtt. A majdnem angol reggeli után rákérdeztem a főnökre, rövid, szinte goromba válasz: kié a hotel?! Felesége volt a recepción, persze tömeg. Behívott az irodába egy térkép elé. Merre tovább? Mutattam, bólintott. Magyarázott egy másik utat is, de tavaly annak több mint felét bejártuk. Ahogy rám nézett, minden világos lett. Szintén motoros, de már csak volt. Legalább egy tízessel fiatalabb nálam, de már régen abbahagyta, eladta. A válla fölött hátramutat a recepcióra, tehát ezért volt olyan mogorva a donna. Nem mindenki olyan szerencsés, mint én. Kihagytam az olasz útépítés egyik remekét /ss38/, kerülővel mentem Bormióba. A Mera folyó völgyében gurultunk egy gyönyörű úton St.Moritz felé, Castasegnánál időleges búcsút vettünk a taliánoktól. A határon semmi, szerintem mindkét oldalon már horgolni is megtanultak a zsaruk az unalomtól. Rövid kapaszkodás, kanyargás, Malojapass.

Megint Svájc patikatisztasága

Egy biciklis öntevékeny művészete

Nem is hágó, csak egy magasan /1815 m/ fekvő falu. A magassággal visszatért az életkedvem is, elviselhető a meleg. A hágó után kristálytiszta tavak, mint egy mesekönyvben. A 3-as út nyugatra fordul a Julierpass felé. Kísértés, de egyszer csak haza kell érni. Kellemes csalódás St. Moritz, csodálatosan szép. Hósapkák között, tóparton fekszik, minden adottsággal , és nem cseszték el. Egy sétát megér, de a kávét nem kockáztattam, nincs annyi pénzünk. Sajnos a Kempinski hotelben nem volt szobafoglalásunk, az árát amúgy is csak a mellette lévő Casino-ban tudnám megnyerni, de nem voltam úgy öltözve. A város után újabb letérő, 29-es út, Passo del Bernina. Felértünk 2.000 m fölé, és ezután ott is maradtunk. Az egyik hágó 2.300, a másik 2.200 m magas, de közel vannak egymáshoz. A Bernina után rögtön bal kanyar, irány Forcola di Livigno. Kis út, még száma sincs.

Az olasz gleccserek határ-közelben

Belépés a vámszabadterületre

Újabb határ. Itt csak a svájciak unatkoznak, olasz nincs. Nem értettem, mégiscsak uniós határ, eddig jelképesen mindig volt osztrák, francia, vagy olasz fakabát. A tankolást elrontottam, Svájcban olcsóbb a benzin. És itt jött a felkészületlenség igazi bosszúja. Livigno vámszabadterület. Erre akkor jöttem rá, amikor kényszerből tankoltam egy pénzbedobós kútnál 1,10 euro/l-ért. Rengeteg cigi és piabolt, de készleteink maximumon. Bosszúból megebédeltünk egy családi kocsmában, nagyon finom volt. Túl finom. Ági annyi lasagne-t evett, hogy két napig rosszul volt. Biztos felrázta Bagoly. Körbejártuk a „mézeskalács várost”, lent kőből, fent fából házak, földig érő muskátlik, hotel, panzió-tömeg. Rövid tónézés, majd irány Bormió. Még el sem helyezkedtünk a vason: Passo d’Eira. Kicsit emelkedtünk, alig pár kanyar: Passo di Foscagno. Megvan az olasz határőrség. Itt aztán nem unatkoztak a vámosok. Mindenkit alaposan megnéztek, aztán megérzés alapján 20%-ot félreállítottak, átvizsgáltak. Minket lenéző legyintéssel továbbengedtek, pedig ha tudom a vámmentességet… Kényelmes ereszkedés Bormóig. Most nem időzünk, tavaly bejártuk. Irány a hágó. A nyugati oldala már ismerős a Stelviónak, de most sem unatkozom. Hol van már a tavalyi hó? Azért néhány sapka maradt a gleccserek fölött.

Úton a hágó felé

„Lengyel piac” a hágón

Nem tetszik az idő

A hágótúrán az ember már megszokta a résztvevőket. Családi autó, gyerekekkel, szikrázó lábtartós púposok, néhány hónaljszárítós, konszolidált túramotorok, sportkocsik. Néha megnéztem egy csicsásabb Lamborghinit a sok 911-es és a BMW-k között, még az Aston Martin se vágta ki a biztosítékot. De akkor kis híján lementem az útról, amikor egy régi, klasszikus fekete Rolls Royce ereszkedett lefelé a hágóról, velem szemben. A sofőr egyenruhában, simlis sapkában izzadt a kanyarokban. A cégem kisteherjének rövidebb a tengelytávja. A hátul ülőket nem láttam, sötét üveg. Úgy elképzeltük: „Jean, vigyen a Stelvióra” szöveget, vagy a sofőr nyitva találta a garázskaput, és elment nőt fogni.

Kötelező pózolás a hágón, Ági szerint lesz, aki nem hiszik el, hogy bejártuk motorral. A számunkra még ismeretlen keleti oldal megőrizte eredeti vonalvezetését. A régi egyenes-félkör-egyenes stílusban, átmeneti ív nélkül győzi le a magasságkülönbséget. Nem is találkoztunk vesedonorokkal. Itt csak öregurasan lehet gurulni. Kezdett gyanússá válni az ég, valami készül. Rossz szokásom szerint szeretem az ismerős dolgokat: nem álltunk meg szállást keresni, simán eljutunk Márta néni panziójáig. Ági imádta a szobát, meg a paplant. Vagy 100 lehetőség mellett elmentünk, de itt nincs terasz, ott nincs bagolyfészek… kifogást mindig találtam.

Kiértünk az Adige völgyébe, még mindig 38-as, ismerős, kényelmes út egy 50 km hosszú almáskert közepén. A hegyoldalakban kis lovagvárak romjai, még nincs almaszüret, nincsenek traktorok, jó tempóban gurultunk. Egy boltban vettünk némi kaját, okulva a tavalyi vacsoralehetőségekből ezen a vidéken. Simán megtaláltam a panziót, emlékezetből. Ciardes nevű falu, 20 km-rel Meranó előtt. Márta néni már nincs, más viszi a boltot. Azt mondta teltház, pedig kocsi nemigen volt a parkolóba. Mellette másik panzió, csöngetés, ki sem jött senki. Az eső már igen készülődött, kívántam néhány nemi élményt a felmenő nőrokonoknak. A főút mellett van egy hotel, hátha. Pech, négycsillagos. A recepciós hölgy, érdeklődésemre röviden, szúrósan megvizsgált (felmérte, lopom-e a törülközőt), majd bólintott. Van bagolyfészek is. Az árat mondta, de sajnos a sima német sem megy, hát még a dél-tiroli. Leírta. Én kicsit hosszabban néztem a papírt, mint Ő engem. Beszorultunk, már mindegy, muszáj. Mérgemben lementem a medencébe (hátul volt a folyóparton), pedig most nem volt melegem. A zuhanyozást még a vízben kezdtem, rendesen rákezdett az eső. Remélem, Bagoly hálás a jó helyért, ennyi pénzért. Vacsora a teraszon, szokásos sonka, kenyér, bor. Ági szomorúan nézte, de a vörösbor jót tesz, belediktáltam egy pohárral. (244 km)

08.22.

A környező hegycsúcsok néhány felhőpamacsát leszámítva tiszta idő, bőséges, kitűnő reggeli. Csak a fizetésnél éreztem egy nagyobb fogorvosi beavatkozást. Kis tekergés Meránóban, északnak fordultunk. A 44-es út lenyűgözően szép. Az almáskert a terepviszonyok miatt átalakult szőlészetté. Olyan meredekre is telepítettek gyalogtőkéket, hogy a szüret szerintem csak helikopterről lehetséges. Két épen maradt vár is van a közeli sziklákon (a tartomány névadója, Tirol), de hazahúztak a lovak. A töri órát majd legközelebb, csillag túrázva.

Az utolsó hágó

A 100 éves hágóút emléktáblája

Ágit megnyugtattam, már csak egy igazi hágó van hátra: Passo Giovo. Szegény hágóút éppen most 100 éves, de amikor elkészült még Jaufen Pass-nak hívták. Akkortájt keresztelték át, amikor Pozsonyt. Vipiteno-nál leértünk a völgybe, visszakanyarodtunk a 12-es, régi bolzanói úton. Az Isarco folyó völgyében, szinte unalmas úton kerülgettük az autópályát. Hál Istennek, nem sokáig. Újra keletnek, 49-es út, Rienza völgye. Ez már szép út. Be is iktattunk egy kávészünetet.

Brunico-nál elhagytuk a folyóvölgyet, kicsit emelkedő, alig tekergő úton tovább keletnek. Prato alla Drava. Kis község a Dráva forrásánál, a 49-es út 100-as lesz, ez már Ausztria. Szerintem Ági sem gondolta, hogy simán lejövünk a Dráva völgyén, némi pályalovaglással. Nem akartam Neki csalódást okozni, nem sokkal a határ után át lehet surranni egy másik völgybe. Karni dolomitút. A térképen szép egyenes, Ági simán bevette a Gail völgyi letérőt. Rövid úton nyertük meg a magasságot (kanyargós, 8-12%-os), némi bocsánatkérés után visszaálltunk hágómenetre. Nem akartam sokáig izgatni Ágit, még mindig nincs jól, szálláskeresés. Néhány ház a hegyoldalban, egy szirten, St. Oswald. Nyílegyenes, 16%-os út, még jó, hogy kiírták. A házak között az emelkedő maradt, csak kanyarog, de úgy, hogy kis polszkival is csak y-nal lehet bevenni őket. Tuti az évenkénti kuplungcsere. Ami itt nem panzió, az istálló. Az elsőnél sajnálkozás, teltház. A második legalább nem hazudott, minimum 3 éjszakára ad szobát. Harmadikat nem kerestem. A motoros itt nem kívánatos.

Tovább a 111-esen, minden panzió előtt lassítottam, volt bőven. Falusi szokás szerint kint ültek a korábban született hölgyek a kapu előtt. Volt, aki felállt és bement, ne kelljen beszélnie velem. Valakik itt nagyon elku@ták a kétkerekű renomét. Szerencsére lokális buli lehetett, kb 10 km múlva Obertillach-ban már mosolygós bólintás, álljak be a férje motorja mellé, kérek-e egy hideg sört, honnan jöttünk, de jó, hogy Magyarországról, ilyen messziről, eljöttünk hozzájuk…Le kellett ülnöm a kontraszt miatt. Közben kijött két sör. Tiltakoztam, sok, mi mindig ketten iszunk egyet. Csak akkor hitte el, hogy Ági nincs elnyomva, amikor előkerült a szütyőből a gyógyital is, de Ő nem kért. Sajnálkozott, hogy a TV-ben nincs magyar nyelvű csatorna. Végre egy cigit elfogadott, de én addig ne gyújtsak rá. Zugbagós, nehogy a férje észrevegye. 50 méterre két kocsma, szerinte a jobb oldaliban jól főznek. Ezt mind egy levegővel mondta el.

Cuccolás, farmer, papucs, irány a vacsi. Aggódtam a nyelvi nehézségek miatt, Ági csak diétásat ehetett. Lottó ötös: barna bőrű, veszprémi pincér. Örültünk egymásnak, volt egyszemélyes grilltál, saláta. Megegyeztünk, a keverékből cserélje le a kolbászt csirkére. Neki is nehéz volt a konyhán ezt elérni, én mit kezdtem volna. Gyanús volt az ég, kicsit átrendeztük az asztalt, ne pont az ernyők találkozásánál üljünk. A szinte csak olasz vendégsereg jót mulatott rajtunk. A kaja szuper volt, Ági is örült a csirkemellnek. Felénél tartottunk, egész helyre kis zápor alakult. Volt ám kapkodás, vizes bécsi szelet, ázott sült krumpli. Mi, nem röstellem, kaján pofával ettünk nyugodtan tovább. Ezek sem mulatnak többet egy pocakos, motoros-erdész előrelátásán. A személyzet is segített a nagyképű olasz csapatnak, mindenki bőrig ázott. Fizetésnél a honvággyal küzdő pincért vigasztaltam, itt szebbek a hegyek, mint a Bakony. Mire elült a kapkodás, az eső is elállt, csendesen hazaballagtunk. Ági lefeküdt, én még meghallgattam a házi gazdaság pilléreit. Egyébként jól csinálják: a tulaj viszi a gazdaságot az almon, a nő a panziót, az egyik gyerek állandó segítség bárhol, a másik valahol állásban van, de ha kell ő is jön. Szerintük a válság óta több a vendég. Megértem, ha mindenkit így fogadnak… (203 km)

08.23.

Az idővel nagy mázlink volt, csodás reggel. Igazi osztrák reggeli. Ági lehozott egy filteres teát, Ő nem iszik híg kávét. Pedig jó volt. Kaptam mellé egy kis tejet a hajnali fejésből, szerintem a tejszínes részt. Én feketén iszom a kávét, a tejet lehúztam tisztán a szalonnához. Tettem már ilyet Erdélyben is, ott fogadásokat kötöttek a hasmenésre. Nem nyertek. Szállásadónk felháborodott a sok érintetlen kaja láttán, csomagoljuk be! Ez nem svéd asztal, ez a miénk. Nem érdekelte, hogy az utas nincs jól. Való igaz, ilyen finom házi speck-et még nem ettem. Egy kisebb hadseregnek való szendviccsel távoztunk. Még van tartaléknapunk, nem siettünk. Valóban nem volt több igazi hágó, de ennek az útnak víziszonya volt. Hol lassan, hol gyorsan leereszkedett a folyó szintjére, majd ugyanígy visszament 500 m-re a víztől. A völgyben a víz csinálta az utat, kicsit zegzugosra sikerült. A hegyoldalba vágott út még jobban kanyargott, Ági a kanyarokkal egyenes arányban szidott. Cigiszünet egy szűk, de szép parkolóban. Félig sem szívtuk, megállt egy KPM-es kocsi. Kukaürítés, szemétszedés. Nincs sok dolga a velem egyidős fickónak, szóba elegyedtünk. Merről, honnan? Szokásos kérdések. Azon nem lepődtem meg, hogy a Balatont dicsérte /minden német szokta/, de hogy a francia hágókról is tartott egy székfoglalót angolul, az meglepett. Ő, feleség nélkül, magányosan túrázik egy BMW retróval. Kötschah-tól szerintem szinte teljesen gyomorkímélő volt az út, de Ági a dünnyögést csak a 90-es útelágazásnál hagyta abba. Ez ugyanis délre fordulva visszavitt volna olaszhonba, Pontebba felé, megkérdeztem, arra jó lesz-e. Mivel Ági nem akart újra zergékkel találkozni, csendben maradt.

Valahol ezután megálltunk kávézni, és egy igazi hobó háromkerekű legénysége, leánysága is csatlakozott. Leszámítva a küllemet, szinte a grenoble-i motorosaink. Valahonnan Leoben térségéből (egy kőhajítás) származó lökött házaspár volt, saját építésű türkiz-zöld vassal. Ők is, mint francia társaik országon belüli, rövid túrákat tesznek. Szikár, kemény fickó volt, nem hittem neki. Némi vigyor után elővette járműfényképeit, három volt. Ezzel a motorral ide, azzal oda, oldalkocsisan meg amoda szoktak menni. Nem röviden. Mivel túráik során breton calvadost is ittak, már hittem neki. Nyelvi nehézségeink ellenére sokáig beszélgettünk, mutogattunk. Szerintem a srác még nálam is dilisebb, de pont ezért szívesen gurulnék velük. Arnoldsteinnél újra dönteni kellett. Autópálya, hazaérünk késő este, vagy maradunk döcögősen még egy napot. Maradtunk. Már alig mertem döntögetni, szerintem fáradt az utas.

Igazi osztrák út a cimmerferinél

A sárga panzió Bagolyfészke…

….és bagózó-terasza.

Ismerős úton (85-ös) mentünk a Rózsavölgyben Wildenstenig, kedvenc sárga panziónkig. A Gasthof Zenkl üde színfolt életünkben, már nem először. Egész napos meleg konyha, jó szoba, nem drága. Tányérnyi bécsi szelet krumplival, salátával 7,50,-euro. Már ismerősként álltam be a tető alá, rögtön kaptam a sört: egy korsót, ketten. Szólni sem kellett, csak mutattam. A két pohár sokkal drágább. Az árakat ők adják, én csak alkalmazkodom, és így mindig hideg a következő is. A vacsorában nem csalódtunk – most sem. Nem mentünk sokat, de Ági had pihenjen, vágytam egy rendes helyre, itt megvan. (179 km)

08.24.

Reggeli a szokásos, személyes adagok. A múltkori szalámi nincs?- kérdésemre rögtön adták a helyi specit. Tényleg veri a normál felvágott szintet a ház vastag kolbásza, csak nagyon vékonyra vágják. A híg kávé csodás, Ági eszpresszója szerinte jó. Most már tényleg a lovak közé csaptam, irány haza. Darabig követtük a Drávát, majd Lavamünd-nél éles balkanyar, 69-es út. Levezetésnek egész jó, bárkinek javaslom, párhuzamos a Szlovén határral. Kicsit kanyarog, kicsit emelkedik. A hágónál kellemes parkoló, mely mindig tele van motorokkal. Kicsit lenéző pillantások a gyorsasági és a túramotoroktól. A tanktáska térképtartójában még mindig virít a Stelvio pirossal jelölt vonala. Az egyikük kiszúrta, érdeklődött. Nagy álszerényen mutogattam az útvonalat. Miután felszedte az állát, megkérdezte, hogy miért nem valami „rendes” vassal megyünk. Szerencsére Bagoly nem tud németül. Nem szeretem, ha leszólják. Két válasz: nem vagyok vesedonor, amúgy sem fér el a nagy tank a hasamtól. Ettől aztán megnyugodott. Beértünk a Mura völgyébe, Ehrenhausen-nél jókora dugó. Rólam mintázták a türelmetlenség szobrát, nem szeretek melegben araszolni. Gyors cikk-cakk, máris a lámpánál voltam. Kamionok szerencsétlenkedtek a kanyarban. Nem csodáltam, olyan szűk a belváros, hogy egy furgon tengelytávja is sok. A Mura hídja sem igazán az ekkora forgalomnak való. Gyenge 20 km múlva északnak fordulunk a 66-os útra. Nagyon kellemes dombvidék, szuper mezőgazdaság. Egyetlen völgyben is minden megvan: a meredeken szőlő, a laposon komló, gabonafélék /tarlóként/ és kukorica. Igaz, én a bourbont nem szeretem, de a többi jöhet. Teljesen ellaposodik a vidék, már dombok sincsenek. Egy faluban muszáj volt megállni, gyönyörű „tökkiállítás”. Ha kocsival lennénk, Ági mindent megvenne.

Szokásos, nem fér be! felkiáltással mindenről lebeszélem. Azért én vettem egy kis üveg tökmagolajat. A gazda megkóstoltatta a saját főzésű pálinkáját is. Ezt nem hagyhattam szó nélkül, elővettem az ír „jeges teát”. Igaz, hogy meleg, de nincs jégkocka Bagolyban. Mielőtt nagyon belehúztunk volna, előkerült a feleség is. Ezzel sajnos bimbózó szesztestvéri kapcsolatunk véget ért. Feldbach-nál ránk mosolygott az első H betűs útjelző. Elértük a Rába völgyét. Innen már csak egy cigire van Csákánydoroszló, Kati kocsmája. Kevés helyen lehet ilyen finom babgulyást kapni. Ha erre jövünk, mindig megállunk, most sem csalódtunk. A szombathelyi úton jöttünk haza, Csornán káromkodva a borzalmas út, és a kamiontömeg miatt. Valahogy elszoktunk tőle. Kis ölebünk kitörő örömmel fogadott. Szép út volt, hálás vagyok a Nőnek, tette a dolgát, csendben kitartott, tériszony ide-oda. Minden nap jó Vele, még így, 31 év börtön után is. Már meg is győztem: a 60 éves szülinapot jövőre Szicíliában ünnepeljük. Fiatalabb családtagjaink teljesen hülyének néznek minket, de ez az Ő bajuk. / 453 km /

Összes guruló km: 2836, a vasúti meg biztos annyi, amit mondtak. Az eltérés oka a Bonette- hurkolás, és a kis, hegyi szállások felé való letérések.

Tanulság: A jó terv nem csak útvonal, szállásjegyzék, időjárás-előrejelzés, már csak azért sem, mert ezek szinte mindig változnak. A felkészülés sok előtanulmányt, beszámoló-olvasást jelent. Megfogadtam, hogy ha ismeretlen helyre megyek, még a várható kocsmák pincérnőinek mellbőségét is előre földerítem.

Mistéth Ákos, 2013. április