Június 9.-én péntek reggel gyülekezett hat fős csapatunk Fóton, majd nekiindultunk Szolnokon, Békéscsabán keresztül a szalontai határátkelőnek. Utunkat nehezítette némi utánfutóelektronika meghibásodás és egyéb lassító tényezők. A határhoz érve megdöbbenve és örömmel tapasztaltuk, hogy nincs előttünk senki.

A határőrök szívélyesek voltak, tudtak magyarul és simán átengedték a rendszám nélküli quadokat, az utánfutók papírjait meg sem nézték (csináltattunk a vámügynökségnél papírt a quadokhoz, amin tulajdonképpen nem volt semmi, csak a saját személyes adatok plusz pecsét, de ennek örültek).

Szalontán bevásároltunk édességet, alkoholt, megtankoltuk az autókat a cseppet sem olcsóbb gázolajból, a quadokhoz vittünk inkább benzint, mert volt már rossz tapasztalatunk az ottani benzinnel.

Továbbindultunk Tulca, Beius (Belényes) érintésével Pietrosa-ba a Bihari-szigethegység lábához. Itt lepakoltunk négy quadot, hogy az autók könnyebben feljussanak az 1040 méter magasan lévő táborhelyre, a Ponor Rétre. Quaddal 30 perc alatt felértünk, az autókra vártunk még másfél órát, majd vacsora és szolid alkoholfogyasztás után nyugovóra tértünk.

Szombat reggel szomorúan tapasztaltuk, hogy ömlik az eső és a sátrak bokáig érő vízben ácsorognak. Egy órányi tétovázás után elindultunk a Bélesi tó irányába. Rengeteg patak, tó és a víz minden megnyilvánulása keresztezte utunkat. Nem is jutottunk el a tóig, inkább irányt változtattunk és a kalandosabb utat választva megpróbáltunk eljutni egy ismert jégbarlanghoz.

Valóban kalandosra sikerült, ugyanis néhány kidőlt fa eltorlaszolta az utat. Attila a Polarissal megkísérelt átjutni rajta, de sajnos belegabalyodott az ágakba, és csak félórás munka és egy leszakított csörlő árán sikerült kiszabadítani. Közben kisebb megszakításokkal esett. Végül megnéztük a jégbarlangot, találtunk néhány gyermek szalamandrát és folytattuk utunkat a Galbina kőközhöz. Már majdnem odaértünk, mikor érdekes úttorlasz állta utunkat: leomlott a hegy. Mivel az út másik oldalán szakadék volt, kénytelenek voltunk visszafordulni. Kicsit patakoztunk a közelben, majd holtfáradtan visszamentünk a táborhelyre.

 Megérkezésünk örömére elállt az eső, kisütött a hold és nagyon hideg lett. Éjszaka, aki nem rendelkezett profi felszereléssel, nagyon fázott (a többség), volt, akinek befagyott a cipzár a sátrán.

Vasárnap reggel ragyogó napsütés fogadott minket, gyorsan kitettük a vizes ruháinkat száradni, amíg reggeliztünk, utána nekivágtunk az 1700 méteres Horgashavas hegy csúcsának. Hamar és könnyen felértünk, egy ideig gyönyörködtünk a kilátásban és körbejártuk a hegyet. Találkoztunk francia gyalogtúrázókkal, akik szintén el voltak ragadtatva a Bihar egyedi atmoszférájától. Jópofiztunk, nem szóltunk Trianonról, majd úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk azt a hegycsúcsot is ami a látóhatár végén fehérlett. Oda már nem vezetett út, elég rázós és körülményes volt megközelíteni. 1751 méter magasra jutottunk a GPS szerint, volt még vagy 50 méter, de quaddal nem lehetett megközelíteni. Kicsit hógolyóztunk, csúszdáztunk, s mivel fogytán volt az időnk, visszaindultunk a táborba. Közben elkapott minket egy kis jégeső, ami lejjebb érkezve zivatarrá szelídült. A táborhelyen gyorsan összepakoltunk és elindult a konvoj lefelé. A quadok most is gyorsabbak voltak ezért tettünk egy kis kitérőt egy megáradt patak felé, ahol a Polarist Attilástul majdnem magával ragadta az ár.

 Leértek az autók, uzsonnáztunk és elindultunk haza. A határon nem volt gond, bár elég sokat kellett várni, mert minden autót kibeleztek, de mikor sorra kerültünk, kinyitottuk a busz ajtaját, kifolyt a cucc, a határőr hátrahőkölt és gyorsan továbbküldött minket. Hétfo reggel 3- kor érkeztünk meg Fótra, szétpakoltuk a dolgainkat, majd elindultunk haza fürödni, dolgozni.

Szép volt, jó volt, mindenki úgy érezte, hogy még az idén vissza kell mennünk.

11-en indultunk neki csütörtök reggel kilenckor a szokásos útvonalon (Bp. – Törökszentmiklós – Békéscsaba – Szalonta). A határhoz érve meglepetten és megelégedettséggel tapasztaltuk a román határőrök új módszerét, miszerint az útlevélbe a bélyegzőhöz beírták, hogy ki milyen quaddal van és továbbengedtek minden gond (és vámigazolás) nélkül. A határ túloldalán csatlakozott hozzánk Ernő, aki Erdélyben lakik, kisegített minket néhány Lejjel, hogy ki tudjuk váltani az úthasználathoz szükséges matricát és így a 12 mindenre elszánt quados 7 autóval nekivágott a Ponor réti szerpentinnek. Több, mint két óra küzdelem után jutottunk fel a táborhelyre, ugyanis volt köztünk néhány személygépkocsi is.

 Amint a csapat eleje felért, elkezdünk felkészülni a bográcsozásra. Laci az első percben félig-meddig levágta fejszével a mutatóujját, így felmentve magát a további munkálatok alól, de nem úszta meg, mert így is ő főzött. Gyorsan kipakoltunk és még gyorsabban előkerült néhány üveg pálinka. E cikk írója sajnos elfogyasztotta a pörkölt fűszerezésére szánt bort is a pálinkák mellé, ezért az este további történéseire a feledés jótékony fátyla került.

Reggel ötkor Ernő úgy döntött, eleget lustálkodtunk ezért felébresztette a csapatot. Reggeli közben beszélgettünk a magashegyi mentőszolgálat vezetőjével (Pintér István, www.salvamontbihor.go.ro) , Ő javasolta, hogy mostantól csak úton közlekedjünk, mert néhány helyi quados itt is kihúzta a gyufát. Elmentünk a Horgashavas irányába, majd elindultunk Padis érintésével a Bélesi Tó irányába. A péntek délután költözéssel telt. Átvándoroltunk a közeli 1200m magasan fekvő Biharfüredre, ahol már biztosak voltunk benne, hogy kiesik mindenféle természetvédelmi terület határán és letáboroztunk egy olcsó, hangulatos, kicsit igénytelen kempingben.

Szombat reggel megjelöltük célpontnak a Lesi tavat, ami légvonalban kb. 15 km lehetett, röpke 8 óra oda is értünk. Amint elindultunk, elkezdett esni, és az elkövetkezendő 11 órában ez a nem ritka bihari jelenség végig is kísérte utunkat. Olyan helyeken jártunk, ahol szerintünk azelőtt még senki, csodálatos és egyben rizikós is volt a napunk. Végül megtaláltuk a tavat, segítettünk kihúzni a sárból egy autót, a tóból egy jet-ski-t, kicsit játszottunk, Berkazsnak elszakadt a variátorszíja, ezért visszaindultunk a táborba. Mindenki meg akart fagyni, minden cuccunk elázott, így hamar nyugovóra tértünk.

 Vasárnap reggel a csapatból négyen úgy döntöttek, hogy feladják a küzdelmet az időjárással és hazamentek. Szerencsétlenségükre kisütött a nap és ragyogó idő volt. Berkazs a táborban maradt relaxálni, így heten indultunk el kalandozni. Ismét csodálatos helyeket fedeztünk fel, több kilométer hosszú vízmosásokat, szakadékba torkolló erdei utakat. Találkoztunk egy kiskutyával is, aki ránézésre még sohasem evett eleget, Laci megkínálta kolbásszal, ergo megvásárolta a szerencsétlen kutya lelkét, mert onnantól kezdve hű társként követett minket több, mint 6 km-en keresztül. Sőt, nevet is kapott, mivel a Bodrira nem hallgatott, románosítottuk Bodrulura – ettől heveny vakkantgatásba kezdett. Egyszer megálltunk elakadni – csörlőzni, ott jól megetettük az ebet és elkezdtünk tempósan haladni. Próbáltuk felültetni a quadra, hogy velünk jöjjön, de nem volt kedve hozzá, így lemaradt szegény. Délután kettőkor visszaértünk a táborba, ebédeltünk és hazaindultunk. A határátkelőn semmi gond nem akadt, este 11-re már otthon is voltunk.

Már mindenki várja a tavaszt, hogy újra kezdődhessen a kaland.

Képek és szöveg: Cintu
http://www.quadrider.hu