MOTORRAL A KERÉKPÁROS PARADICSOMBAN

Pireneusok… Hol is van?! Várj!
Pörög vissza az idő a képzeletben és az általános iskolás anyag kerül elő. Alpok, Appenninek, Pireneusok.. Aha..
Nem tudom, hogy vagy vele, de ettől én még mindig csak Spanyolországban gondolkodtam. Aztán egy képkocka az újabb időkből; Vuelta…. De hiszen az Franciaországban is szokott kanyarogni.. ! Ott még nem voltunk, tehát, mi lenne, ha…?!

Volt már pár messzire nyúló kirándulásunk a kontinensen, ahol elsősorban a lélekölő monotonitás, másodsorban az idő miatt, bevált a kamionos-repülős kombináció. Kézenfekvőnek tűnt tehát ismét ez a megoldás. Szeptember 2-án így hát motorok nélkül, civilnek álcázva magunkat, masíroztunk a „Lisztferihegyi” reptéren. Mindenki pontosan érkezett, ezúttal még Andris miatt sem kellett szorítanunk…:)

Felszállásunk tiszteletére egy viharfelhő közeledett a kifutópályára, ám pár döccenés után végül kisimult az égi sztráda.

Katalóniaaaa, nem megy tovább…!

Barcelonában a reptér mellett kerestem parkolót a kamionunknak, megspórolva ezzel egy tetemes taxiköltséget, míg odakeverednénk valahová mellé a városban.

A kirakodás és átöltözés ceremóniáját követően elköszöntünk sofőrünktől és elindultunk a hegyek felé. Persze a napsütés és az első szakasz síkvidéki utazása nemsokára kihozta belőlünk az otthoni koránkelés miatti bágyadtságot. Plusz Ferkének is korrigálnia kellett a guminyomást a kerekekben, így hamarosan egy kültéri bevásárlócentrumban deleltünk. A grillétterem önkiszolgáló lévén, gyorsan letudtuk az ebédet, majd frissen-fiatalosan haladtunk Észak felé.

A hegyek szerpentinjei már a mi játszóterünk, gondolta a hat motoros. Hát nem éppen… Az eredeti terv szerint kanyarogtunk Andorra felé, ám ahogy magasabbra értünk, egyre párásabb lett a levegő és szűkült a látómező. Kénytelen-kelletlen az alagúton érkeztünk be a miniállamba, mert attól tartottam, hogy a köd miatt majd nem ott fordulunk be a hegytetőn, ahol a mérnökök ezt tervezték.

Az alagút fizetős, de a másik végén verőfény fogadott és fantasztikus képet varázsoltak elénk a hegyek kontúrjai!

Elég jól álltunk idővel, ezért Canillo sípályáját néztük meg nyári hangulatában. A felvonók természetesen működtek, mivel, mint az a hegytetőre érve kiderült számunkra is, golfpályaként használják a hómentes időszakban a területet. Nagyon ötletes..!

Aznapi szállásunkat 307 km megtétele után foglaltuk el. Rövid akklimatizálódás után (kipakolzuhanyozikátöltözik), vacsorázni indultunk a hegyvidéki fővárosban. Ott készültek ezek az „előtte-utána” képek…:)

Hihetetlen gyorsan hűlt a levegő, visszafelé a lenge öltözetünk okán bizony szaporáztuk a lépéseinket…

Harmadikán magunkhoz képest korán indultunk, hiszen a délután látványossága a Pic du Midi röviden tart nyitva! Addig persze még számtalan hágó szerepelt a tervben. Olyanok, mint pl a Port del Canto , vagy a Cap del Port no, és a Tour de France egyik ikonja a Col de Peyresourde. Mindezt spanyol területen, hiszen a szállodánk 12 km-re volt az andorrai-spanyol határtól.

A franciaországi belépéshez az Aran Park mellett haladtunk el. A park érdekessége, hogy félszabadon tartott farkasokat, hiúzokat, medvéket, szarvasokat, mormotákat figyelhetünk meg.: http://www.aran-park.es/noticias/Noticias/0/1

Persze az időt nem erre tartogattam még a délutánból, várt a már említett Pic du Midi! A határon araszolgattunk kicsit a Vuelta közönsége miatt, de a motorokkal viszonylag könnyen sikerült az akadályt vennünk. A Col de Aspin hihetetlen panorámáját Gyuri tanár úr magyarázta nekünk.

A hágó túloldalán, követtük a Vuelta nyomvonalát, így parádés utakon élveztük a napsütést, a gyér forgalmú aszfalt kanyarjait.

A hágó után egy kisebb iramodás a Pireneusok kilátója. Az aznap utolsóként induló kabin ajtaját kaptuk el, miután a motorokat leparkoltuk. Tünde a pénztárba indult a jegyekért, míg mi szóval tartottuk a kezelőt. Innentől azt várod, hogy a szokásos dögunalom, alapos részletekkel… Mert ugye felmentünk, megnéztük, majd szívfacsaró módon leírom, hogy miből maradtál ki. Nos, nem így történt.

Egy idő után nem érkeztek a jegyek és így a felvonóból kitessékelt minket a helyi erő, mert…! Ilyet sosem hallottál, figyelj! A pénztárnál minden látogatónak fel kell vonulnia a jegyváltáshoz, hogy megvizslassa a kasszásnéni! Mivel mi a kabinajtót szorongattuk, hogy érkezzenek a jegyek, esélytelenek voltunk ugye egyszerre két helyen azonos időben megjelenni.

Hááát, nem kicsi volt a harag, hiszen a túra egyik csúcslátványosságának inthettünk éppen búcsút a fafejű szabályzás miatt! Visszasétáltunk hát a motorokhoz és a parkolóban egy kihelyezett teraszon a „búfelejtő bambi” társaságában próbáltunk higgadni.

A napból hátra volt még egy újabb kerékpáros ikon, a Col de Tourmalet, igyekeztünk hát ezzel vigasztalódni.

Azért írtam, ilyen hangzatosan, mert valóban minden bicajos verseny a környékről szerepelteti a programban. Rendszeresen jár itt a Vuelta, a Tour és a Giro is!
Először a hágóra 1902. augusztus 18-án 48 versenyző és 24 kerékpárgyártó nevezett, hogy teljesítsék a kihívást. Erről bővebben: https://eurosport.hosszabbitas.hu/kerekpar/es-bringa/a-tourmalet-mitosza

A napot Pierrefite Grand Hoteljében zártuk 284 km-rel. Mivel a kieső kilátóprogram miatt korán érkeztünk ugyan, de éhesen, komoly pressziót voltunk kénytelenek a szálloda séfjére gyakorolni, nehogy az általuk későbbre tervezett vacsora érkezéséig éhhalált haljunk a helyszínen.

Reggel kétfelé vált a csapat. Az Andris-Judit és Laci-Tünde párosok a környéken, Barcelona vonzáskörzetében maradtak, míg a derékhad előre tört az Atlanti-óceán felé!

A maradók számára így lehetőség nyílt visszamotorozni a Pic du Midi csodáihoz, amit természetesen ki is használtak. Az elválás sosem egyszerű, de felülemelkedtünk az érzelmeinken, elvégre egy férfi sohasem sír. 🙂

Estére egyfajta rivalizáció is kialakult az útközben készült és kicserélt fotók felhasználásával… Olyan giccsek érkeztek, mint pl…:

Persze próbálták meggyónni utólag, de már hiába, hiszen a pap szabadnapos volt. 🙂

No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a szállodában, akadt még egy kaland a reggeli kijelentkezéskor. A foglalást, mint általában, a Bookingon tettem, hetekkel előbb. Bőven határidőn belül módosítottam a szobák számát, ami talán nem érkezhetett el hozzájuk. Cca 30 perc telefonálgatást követően ugyan megnyugtattak, hogy minden rendben, azért a távozásunkat követően a biztonság kedvéért lekaszálták a nem használt szoba árát is a kártyámról.

Szóóval, az immár foghíjas csapat 4 motorral folytatta útját a Biscaya-i öböl felé! Olyan látványosságok következtek, mint a Col de Soulor, a Col d’Aubisque, vagy a Col de Marie-Blanque.

A Soulornál Ferke ismét nem mutatott vidámságot. Sőt, kiderült, hogy a gyomorrontás még az este kezdődött nála és a hágóra felfelé kanyargás sem orvosolta a bajt. A parkolóban egy kis szakmai egyeztetést követően azonban

Érkezett a segítség. 🙂

Dr Csacsi ugyan nem javított Ferke egészségén, de tény, hogy mi jól éreztük magunkat a látottaktól. Az Aubisque-n a parkolóban már lovak vártak és méretes bringák az út szélén, utalva a hágó legnagyobb vonzerejére

Utunkat a D 918-as útról a D 294-esen folytattuk, hogy a Marie-Blanquet elérjük. Ebédre egy hegyi étteremben álltunk meg, ahol a kietlen táj okán azt hittem, rajtunk kívül a madár se jár. Ennek ellenére meglepően nagy volt a forgalom. Az udvaráról visszanéztünk, arról jöttünk…

majd előre is…

Ez pedig az étterem maga:

A pihenő után bármilyen rutinosan mozogtunk, végül eltalált minket a Vuelta mezőnye. Próbáltuk kikerülni őket ugyan, de amikor már nincs hová menni, megbarátkozol a gondolattal, hogy ugyan ingyenjeggyel, de nézővé avatott egy Gendarmerie.

Nem tudom, láttál-e már testközelből egy ilyen versenyt, de be kell vallani, hogy van egy energialöket, amikor elsuhannak melletted, centikre egymástól, azonos lendülettel…!

Spanyolországba az Izpegi hágón keresztül érkeztünk vissza. A maga 672 m-ével nem nevezném igazi hágónak, de tény, hogy roppant jókat kanyarogtunk rajta!

Orioban óceánparti szállásunk volt. Persze, ezt nem úgy kell képzelni, mint a Balaton beépített partjait, legalább 150 m volt a vízig a séta!

Alkonyat előtt még készítettünk pár kockát az utókornak, mint pl ezt itt. De a másodikat csak az erőszaknak engedve válogattam be, mivel ez az egy igazolja, hogy Pisti is eljutott az Atlanti óceánig. 🙂

290 km-rel zártuk a napi etapot és teljesen el voltunk alélva magunktól, a környezetünktől. Aztán érkeztek ilyen fotók az Andris-Laci társaságtól:

Természetesen az előző napon kimaradt Pic du Midi… Parádés időben! Válaszként csak ennyit írtam Andris telefonjára: tudom, hol laksz..!!!

Reggel a naptáron már szeptember 5 állt, így a terv szerint történelmi és ismeretterjesztő nap várt ránk. A part mentén motoroztunk nyugat felé, az első cél a Faro de Cabo Mayor, Santander világítótornya.

A gyors délelőtti szakasznak köszönhetően volt időnk fotózni, Gyurinak drónozni. Emlékeim szerint szuper anyag készült a leendő útifilmhez! Ugye Gyuriii…?!…:-)

A programban a történelmet az Altamira barlang jelentette, ami 37 km-re volt innen. Szemerkélő esőben érkeztünk, de nem áztunk, mert éppen a bejáratig jutottunk, mire rákezdett.

Ez a látványosság többek számára megosztó, hiszen nem viszonyulunk egyforma lendülettel az őskorhoz. Számunkra érdekes volt, hiszen a világörökségi helyszínek magukban is egyfajta jóleső bizsergést hordoznak a figyelmes látogató számára.

Ha több infóra vágysz: https://hu.wikipedia.org/wiki/Altamira-barlang

A tárlat végén, az aulából próbáltunk bizakodva tekingetni a felhőkre, de sajnos reménykedésre semmi ok! Az eső, bár nem nagy lendülettel, de folyamatosan esett. A szállásunk 75 km-re volt, amit talpig esőruhában tettünk meg.

A Barrio Llano-ban található Hotel Araz bookingos értékelése tisztaság szempontjából 9,5…! De amikor a semmi közepén megtaláltuk az egyszerű szállodát, kissé elbizonytalanodtam.

A környék rendezése folyamatos, és minden elszántságunkra szükségünk volt, hogy benyissunk. Kellemes meleg fogadott, a tulaj már várt minket. Éhesen áthűlve és az aznapi 318 km-rel a hátunk mögött, elfoglaltuk a szobáinkat, majd kopogó szemekkel vártuk ismét a kilenc órát, amikorra ígérte a vacsorát. A szobák valóban tiszták voltak, a meleg zuhanyt követően pedig bizakodóbban ültünk asztalhoz. Az ízek pedig egyenesen mesések, minden fogást rendben találtunk!

Foglaláskor tudtam, hogy a szálloda az Embalse del Ebro tó partján áll, ami azonban csak reggel mutatta magát.

A kellemes éjszakát követő, ismét finom ízek a reggelinél végül teljesen pozitív benyomásokat keltettek távozásunkkor. Majdnem elfelejtettem, hogy aznap este is kaptunk életjelet a másik brigádról, de csak ilyen ingerszegény, esőmentes photoshoppolást, mint ezek:

Mivel mi aznap esőben is motorozhattunk végre, őszinte sajnálatunkat fejeztük ki sanyarú sorsuk miatt. 🙂

Szeptember 6-án reggelre napsütés és száradó aszfalt fogadott minket. 40 km-t mehettünk talán, amikor változott körülöttünk a kép és teleportálódtunk a Sziklás–hegységbe.

Ilyen kanyonban kanyarogva kapkodtuk, kellemes kalandokra éhes, kíváncsi kacsintásunkat. 🙂

Az út bal oldalán egy települést jelölt a térkép, melyre ez a rálátás volt a parkolóból:

Hát biztos, hogy felmentünk. Orbaneja del Castillo! Tervezéskor csak az út melletti vízesést jelöltem be, de mellette vezetett egy lépcső a településre. Nem bántuk meg! Legalább egy órát elnézelődtünk a történelmi falak között, a roppant hangulatos szűk kis utcákon, melyeket az áthaladó patak szel ketté.

Népes buszos csoportok hadain kellett visszaverekednünk magunkat a városnézést követően. Úgy tűnt, felfedeztek minket, így sebtében elrobogtunk.

Ezen a napon az Ebro folyása mentén haladtunk és Logrono következett az itinerben. Valamikor csak egy középkori erőd volt a mai kisváros, mely építmény még most is az Óváros látványossága. Sokszor megpihentek itt a Santiago de Compostela-ba tartó zarándokok. 

Mi ugyan kihagytuk, de egy látogatást mindenképp megér a Szent Bertalan templom és persze egy bevásárlás sem maradhat el a környék híres boraiból! …;-)
Estére Tudela városáig jutottunk azzal a 314 km-rel a hátunk mögött, amit reggel a tó partján kezdtünk. A Hotel Bed 4U-ban azt kaptuk, amit ígértek a honlapon, csak javasolni tudom! A másik csapat is jól érezhette magát, mert menetrend szerint érkeztek az aktuális helyzetjelentések:

Rupitban töltötték az éjszakát, de számomra teljesen világos, hogy reggel még fogalmuk sem volt, merre kellene indulni ehhez, hiszen itt a bizonyíték.

Szeptember 7 következett és Zaragoza, mint a nap fénypontja. Előtte természetesen ismét a köz kívánta, hogy reptessük meg a drónt. Az elhatározással semmi gond, csak legyen értelmes terep és legyen megfelelő mennyiségű idő ehhez-

Először egy holdbéli táj érkezett az út mellett balról.

Aztán sikerült egy vadnyugati harangtornyot is becserkészni Cascantenál, Ferke kifejezett kérésére…

Mire Zaragozához értünk, mindenki megnyugodott, kivéve persze Pistit! Őt ugyanis nem is frusztrálta egy pillanatra sem a probléma! Az sem zavarta, hogy Gyuri elteszi, vagy éppen előszedi a drónt a villámsújtotta fánál.

Zaragozában éppen a főtéren sikerült megállnunk, onnan egy városnéző buszra kapaszkodtunk.

Az indulásig pedig élvezhettük a helyi folklórt.

A táncosok színes, vidám forgatagot képeztek később a nézőkkel, de a sztár a zenekarért testközelből rajongó piros felsős gyerkőc volt.

A busz, mint minden nagyvárosban a város nevezetességeit járta velünk körbe. Helyünket a nyitott tetőtérben foglaltuk el a jobb fotók kedvéért. Nem tudom honnan, de kétszer is kifigyelte a sofőr, hogy Gyuri felállva videózott. Aztán a rendreutasítás érdekében kétszer meg is állt és elmondta (igaz spanyolul..), hogy nix ugri-bugri, mert innen gyalog messze ám a motorok parkolója.

A történelmi városrészből az új negyedbe majd vissza! Roppant érdekes volt, élveztük! A végén ezen a kapun érkeztünk meg a körről

A városról szerzett jó benyomásainkat erősítette az ebéd is…;-)

Délután volt már bőszen, mikor elértünk a szijenai kolostorhoz. Ebben éppen az volt az érdekesség számunkra, hogy hiába volt az útról jelezve a helye, nem akartak beengedni földi halandót. Mármint minket. Persze, hogy nem adtuk fel! Az ügy érdekében igénybe vettük barátunk, Google segítségét és bemondtuk a mikrofonba, hogy be szeretnénk menni! Meghogy turiszt… Magyar akcentussal.

Erre a kapuk ugyan nem nyíltak meg, de éppen egy csoport távozott az ellenőrzésünk alatt lévő bejáraton és mindjárt szóba elegyedtünk a kísérőjükkel.
Én biztos voltam benne, hogy a külsőnk miatt esett meg a szíve rajtunk, a többiek ettől bizakodóbbak maradtak. De a lényeg, beengedett minket!

Fotózni természetesen nem engedett semmit vezetőnk, így a falakon belülről nincs képanyag sajnos. Ettől függetlenül, sok információval, és a magunkkal hozott áhítattal az arcunkon, ültünk vissza a motorokra.

Napunkat a Zenit Hotelben zártuk Lleidában! Persze, kisvártatva érkeztek az aktualitások, ezúttal Laci továbbításában:

Biztosan sokat segített volna, ha figyelek Andris tájékoztatójára, mert most ide tudnám írni, hogy hol készültek a fotók… De megvan! Mert felhívtam, hogy Te is tudd, ha rászánod majd magad és megkeresed: Cadaques, Salvador Dali ház!

Szeptember 8. volt az utolsó motorozós napunk Spanyolországban ezen a túrán, amikor is a Lleida-i szállodánkból első célpontként a Montserratot látogattuk meg. Persze továbbra is igyekeztünk minél kalandosabb utakat bejárni, hogy testközelből láthassuk mindazt, amit a TV híradók kihagynak.

Mi például Guimera egy régi romtemplománál találtunk ilyen helyet.

A Monastireo de Santa Maria de Vallsantana egy ciszterci kolostor 1267-ből. A bővebb információt és a történetét itt találod:
https://translate.google.com/translate?hl=hu&sl=es&u=https://es.wikipedia.org/wiki/Monasterio_de_la_Vallsanta&prev=search&pto=aue

Mivel ezen a napon is megjelent az igény; „miért nem iszunk már kávééééét..?!”, hát igyekeztem megfelelni a plebs akaratának és egy óvárosi panorámás terasszal rendelkező kávézót elfoglalni. Ha tudnád, mi munka volt ezt az árnyékot a székeink fölött tartani.

Montserrat sziklái messziről látszódtak és ismét megihlette a drónos operatőröket a látvány, így megálltunk kicsit még a célterület előtt Ferke és Gyuri kedvéért.

A beléptetésre hosszan kígyózott a kocsisor és mi jó magyar szokás szerint, nem vártunk, hanem előre sompolyogtunk. A motoroknak viszonylag könnyen sikerült helyet találnunk a zsúfolt parkolóban, közel a Kolostorhoz, amit csak gyalogosan lehet megközelteni. Az épülettel kapcsolatos infókat itt találod: https://hu.wikipedia.org/wiki/Montserrat_(kolostor)

Talán nem idegen a megállapítás, hogy motorosruhában (mégha az nyári is) nem igazán vidám hegyet mászni! Szerencsénkre a tetőre felvonó vitt…;-)

A kilátás minden pénzt megér, különösen, hogy található a felső állomáson egy kisebb büfé, különböző hűtött italokkal. Kellemesen elidőztünk a látvány és a történelem bűvkörében.

A parkolót a belépéskor váltott jeggyel lehet elhagyni, lévén időarányos a fizetés. Ha emlékszel, mi az autósokkal való hadakozásban ezt a lépcsőt kihagytuk, vagyis nem volt jegyünk, ami most kis fejtörést okozott. Hogy nyílik 4 motornak a sorompó?… No, de ez is megoldódott, a buszok részére fenntartott legszélső kapun minden gond nélkül kiroboghattunk.

A napot a kamion esti indulása miatt rövidebbre terveztem, mert a motorokat be is kellett rakodnunk még előtte. Barcelonához közeledve azonban gyanússá váltak a felhőmozgások, így megkérdeztem a telefonom időjárási app-jét, mi várható az érkezésünk idejére. Háááát, ez igen szerencsés döntésnek bizonyult, mert megerősítette a látottakat; iszonyat vihar közeledik a katalán főváros felé. Andris és Laci már a szálloda felé tartott valahonnan Girona irányából, az autónk pedig éppen ráért. Jött az ötlet, hogy inkább nem rontanánk el a túrát egy mindent elsöprő viharral, ha nem muszáj. Inkább megkértem a pilótát, guruljon ki értünk a városból 11 km-t , ahol gond nélkül becuccolhatunk.

Az út mellett egy bezárt benzinkút fedezékében be is vártuk, miközben szörnyülködtünk a felhők színén és mozgásán.

Mire megérkezett az autó, már át is öltöztünk,a dobozokat leszereltük. Telefonáltam Laciékkal, hogy ne legyen kavarodás a napokkal előbb megbeszélt találkozási tervhez képest. Éppen áztak, majd a szállodába érkezve küldték az aktuális napi élményeiket:

Utólag bevallom, sokat gondolkodtam, hogy az a fehér sapka, amelyik csaknem minden fotón Andris fején díszeleg, hogyan tudott minden pillanatban a rendelkezésére állni?!…:-)

Megérkezett a „versenyautónk” végre és elkezdtük a motorokat a dobozában elszállásolni. Egy óra sem telt bele és a 4 motor kikötözve csomagok a platón rögzítve startra készen álltunk.

A kérdés, hogy mi hogyan jutunk a szállodánkba motor nélkül ugyan kézenfekvő volt, de ugye a migránsmozgás Spanyolországban is probléma. Mégis, mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. 🙂

Barcelonában a szállodától kb 250 m-re találtunk parkolót, itt lekászálódtunk az utazódobozból és feldobtuk még Laci és Andris motorjait, a kamiont pedig útjára engedtük.

Újabb eső érkezett, de már nem volt mitől tartanunk.

Utolsó napunkra városnézést terveztem. Van egy kint élő magyarnyelvű idegenvezető, akit megkértem, mutassa meg nekünk a várost, mielőtt a reptérre kell majd mennünk. Persze Barcelona ahhoz túl nagy, hogy minden nevezetességét kb 6 órába préselhessük, mégis utólag is jó ötlet volt, hogy nem a saját fejünk után koptattuk a flasztert. Ha rászánod magad, itt bővebben: https://www.magyarvandorbcn.com/turak

Barcelona nincs a Sagrada Familia nélkül… ! Ezt a mondást Dani is komolyan gondolta és elbuszoztunk, hogy megnézzük, hol tartanak jelenleg a felújítással. Előtte azonban egy parkon átsétálva megnéztük még az Arc de Triomf-ot, a diadalívet.

A park bejáratánál Andris játszótársat is talált. De tényleg, csak egy percre fordultunk el és tessék. 🙂

A Sagrada Familia, alias Szent Család templom egyik legnagyobb ikonja Barcelonának, úgy is mint UNESCO-s örökség.
Talán a legegyszerűbb, ha itt olvasol részletesen ezért: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Csal%C3%A1d-templom_(Barcelona)

„Dani tanár bácsi” mesélt folyamatosan, a rengeteg infó már azonban egy idő után „raktárba” került, későbbi feldolgozásra.

Nem kérdés, hogy a motorosok nem mindannyian fitt emberek! Erre Laci már Helsinkiben is rácáfolt, most a katalán fővárosban bizonyította, hogy neki ez a kőgolyó sem ellenfél! Hol van ehhez a Fekete Laci?!

A történelem és a helyi vonatkozású, elsősorban Gaudi által fémjelzett építészeti információk után, egy fagyira invitált minket Dani. Talán a budapesti Gelarto Rosának van némi hírneve, de azért a barcelonai kicsit több:
https://hvg.hu/cegauto/20180508_magyar_fagyit_barcelona_forma_1_pilota_f1_gelarto_rosa_fagylalt

Nem sokáig húztuk a következő pihenést, egy emberként töltöttük fel az egytelen üresen maradt padot a téren.

Dani nem adta fel, mi pedig követtük:

Mire elérkezett a búcsú ideje, minden éléskamrája a személyes tudásunk tárolókapacitásának megtelt. Konklúzió: a lábunkat térdig jártuk ugyan, de a tudást sehol sem mérik ingyen. 

A reptérre érkezve még megrohamoztuk a szendvicsárust, majd a gép fedélzetén pilledve vártuk a pesti érkezést.

Mi az, amit legközelebb másként csinálnék?

Talán Andrisék példáján felbuzdulva szentelnék némi időt a történelmi kis falvakra Barcelona felett. Mindenképp meggyőzném, akár erőszak árán is a felvonóst a Pic du Midinél; minket fel kell vinnie!!

Az óceántól visszafelé közlekedve, talán északabbra mennék, hosszabban a hegyekben. Bár Zaragozát és a vízeséses falut a kanyonnal nem hagynám ki! Hmmm… Akkor ezt még össze kell rendezni.

Végül a stáblista:

Andris-Judit

Laci-Tünde

Pisti

Ferke

Migyurink

Csaba-Ildi

Ha még nem adtad fel, egy bónusz csak úgy kedvcsinálónak:

Csabivaria, 2020.december 31.