Képeslap Norvégiából.

Viszonylag könnyű dolgom volt eddig, ha felmerült baráti körben a Nordkapp-ra motorozás terve: kinek van rá annyi ideje?! Aztán elkezdtem tüzetesebben vizsgálni a térkép távolságait és ismét egy időre megnyugodtam, hiszen az efféle kör, egy gyengébb szezon futott kilométereivel egyenlő! A gondolat azonban, hogy el kell motoroznom a kontinens legészakibb pontjára, nem hagyott nyugodni.

Az alap egy három hetes túra, ami kb 7.500-8.000km.  De nem igazán motivált a szlovák-lengyel-lett-litván-észt, majd hazafelé a svéd-dán-német-cseh-szlovák autópályák tikkasztó és élményromboló kilométereinek sokasága! Persze egy igazi teljesítménytúra minden percét nyeregben kell (a hangos ellenzék szerint) tölteni, azonban nyaraláskor a tengerben fürdésért sem úszva megyünk le Soroksártól a Török Riviéráig.

Ezzel meg is fogalmazódott lassan az igény, hogy csak a Nordkapp-túrák esszenciáját szeretnénk élvezni és csak annyit töltsünk motoron, amennyit az élményfaktor kitölt!

A fenti elvárások szerint készült terv alapján ezért Helsinkiben kezdtünk és Göteborgban várt az út vége. A teljes túra így is 5.200 km és 12 nap volt! No, de milyen…?!

A zord északi időjárás ígérete és a napi tervezett időbeosztás miatt, a lányok hamar átlátták, hogy ez csak „fiús túra” lesz.

Így történt, hogy június 26-án négyen álltunk a négy motorra várva Helsinkiben a kamion rámpájánál. Mindezt olyan lázas izgalommal, mint óvodások a karácsonyi fenyő alatt. Mert mi másnap reggel indulunk ám Skandinávia „meghódítására”.

A napból még hátralévő időt városnézéssel töltöttük. Helsinki belvárosának felderítése nem okozott nagy nehézséget, hiszen szállásunk a kikötőben, minden látványosság centrumában volt.

A dekorációként itt-ott rögzített fényes golyókat Laci megpróbálta bármi áron a vízbe lökni, ám eredmény híján a hangos éljenzés ezúttal elmaradt. 🙂

Bár csak 14 C fokot olvastunk az utcai hőmérőkön, a helyieknek feltűnően nyár volt. Hmmm, ezzel azért jobb lesz megbarátkoznunk…!

Indulás előtt – még otthon – a család a lelkemre kötötte, hogy a túra minden megállójából csak egy hűtőmágnessel távozhatok, ezért beszereztem hát az aktuálisat. 🙂

Június 27-én reggel a szürke finn égbolt alatt végre nekivágtunk az első etapnak. Ouluig gurultunk több mint 600 km-t, miközben próbáltunk az idegen klímával és közlekedéssel barátkozni . A finnek roppantmód szabálykövető népek és mellé türelmesek! Ám minden esetben meglepetéssel és kellő rosszallással díjazták, hogy nem mögöttük, hanem mellettük érkeztünk a közlekedési lámpák elé.

Az ébredező Helsinkit elhagyva gyérült a forgalom, de sajnos növekedett a felhőzet és nem sokkal később már szemerkélő esőben faltuk a kilométereket.

Első délelőttünkön végig műanyagban maradtunk, mert alighogy megszáradt rajtunk, máris újabb felhőbe futottunk.   Dél körül Jyvaskyla-ban egy gyorsétkezdében ebédeltünk. Migyurink nehezen dolgozta fel, hogy a PMR-en eddig folytatott párbeszédből kimaradt, ezért – Laci támogatásával – kitartóan próbálta rávenni a bluthooth-os rádiót a csatlakozásra.

Rodin gyorsétterméből Oulu felé haladva sem változott nagyságrendekkel az időjárás, de legalább már – hála a technika vívmányainak – eggyel többen beszélhettünk róla.

Finnországban  valóban számtalan tó szegélyezte az utat, nem győztük a fejünket kapkodni…  A délután fő attrakciója  mégis Vaskikello harangmúzeuma volt. Közvetlenül az út jobb oldalán egy minden méretű, korú és színű harangot bemutató szabadtéri múzeumot csodálhattunk.

A mai világban már természetes, hogy ajándékbolt is van a kijáratnál…J

A szállodáig aznap 620 km-t motoroztunk, majd a recepciós ajánlására felkerestünk egy tradicionális finn éttermet.  A napsütötte városon áthaladva találkoztunk Lilliput lakóival is, akik nem tudni miért, de mindannyian egy falon flangáltak.

Otthon, olyan híreket hallottunk, hogy a skandináv konyha közelében sincs a nálunk megszokottnak. No, ez a tézis már első este megdőlt! A helyiek itt is tudják, hogy mi a jó! Semmi okunk nem volt panaszra egész úton, sem az ízek, sem pedig a mennyiség terén! Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy rénszarvas steaket sem kérhetsz bárhol a világon. 🙂

Visszafelé a szállodába menet akadt még egy kis kalandunk. Az expedíció 2 tagját túlzott vidámságért le akarta tartóztatni a helyi rendőr. Természetesen már csak a méretei miatt sem bonyolódhattunk vitába vele – este 11-kor a vakító napsütésben – ám Gyula ékes angolja kisegített minket. 🙂

Június 28-án derűs időben, teljes létszámban és nagy tervekkel vágtunk neki a napi távnak, hiszen a fő program a Télapó meglátogatása volt! Ugyan felnőtt fejjel egészen más üzenete van a lappföldi Mikulásnak, de személyesen még mindeddig nem találkozott vele egyikünk sem! A kanyarok kedvéért Ouluból nem a tengerparton indultunk Rovaniemibe, hanem Oijarvi felé vettük az irányt és nem bántuk meg! Nagyon kellemes „nullaforgalmú”, fenyvesekkel szegélyezett aszfalton haladtunk egészen a városról elnevezett tóig. Az Oijarvi partján – a túra során először, ám nem utoljára – bevetette Laci a főzőtudományát és elkészült az első piknik-kávé, persze a hozzátartozó kekszecskékkel!

A főútra visszakanyarodva beszélgettünk, ötleteltünk arról, hogy vajon milyen kalandok és érdekességek fogadnak majd minket következő megállónknál. A rádióban éppen Migyurink vezette fel, hogy miként fogja Télapón számon kérni a gyermekkorában elmaradt villanyvasutat, amikor Rovaniemi előtt, talán 40 km-re, minden motor GPS-e egyszerre sötétült el. Mekkora füle lehet ennek a Nagyszakállúnak?! 🙂  Kellett a megnyugváshoz legalább 20 perc és mindenféle praktika, mire a navigációk ismét formába lendültek. Közben – amiről senkinél sem olvastam a skandináv beszámolókban – minden megálláskor roppant mennyiségű és legalább ugyanolyan agresszivitású szúnyograjjal hadakoztunk. Megértem én, hogy számukra itt rövid a szezon, de hát akkor is…!!

Nem kis meglepetésünkre azonban a Joulupukkinál teljesen eltűntek a vérszívók… Itt egy egész falunyi marketing csak a piros ruhás Fehér Szakállú legendájára épül. Az év minden napján karácsonyi dalok szólnak, és bármikor vásárolhatsz karácsonyi képeslapot is!

Nem mellesleg, itt léphetjük át az Északi sarkkört, amit véletlenül sem tudsz eltéveszteni! Mi a túloldalról mosolyogtunk a közös fotó kedvéért, ám ami az ott eltöltött első másodpercekben is feltűnt, hogy a vonalon túl sem volt hidegebb.

Segítséget is kaptunk az előzékeny finnektől, ha netán nem tudnánk, vagy éppen érdekelne, hogy milyen messze van, innen jelenleg mondjuk Berlin, vagy Peking.

A sarkkör túloldalára települt egyik ajándékboltban botlottunk a „tartalék rénszarvasba”. Igaz, hogy ezért a fotóért egy Eurót kért tőlünk fejenként, de szerintem még így is megérte. 🙂

A hazaiaknak megírtuk a kötelező üdvözlőlapokat, majd egy félhomályban megbúvó ajtó előtt néztünk kérdőn egymásra. Nnno, akkor hát előre, mert itt az eredeti, a gyermekkorban annyira misztifikált, ám sosem látott hús-vér Mikulás! Óvatosan lépkedtünk az idegen terepen, mígnem egyszer csak ott álltunk… előtte!

Roppant kedvesen érdeklődött túránk céljáról, kiindulási pontjáról és persze a nemzetiségünkről. A szokásos fotó elkészülését követően, Migyurink csak nekibátorodott és rákérdezett a régen aktuális játékvasútra.

–          Miért nem kapott ő akkor, amikor?!

–          Milyen színűt kértél? Emlékszel még? – hangzott a válasz.

–          Természetesen! Zöldet!

–          Hát, látod ez lehetett a baj! Abban az évben csak piros játékvasútjaim voltak…J

Rovaniemi után tovább motoroztunk Észak felé és találkoztunk az első valódi rénszarvasokkal. A Lappföldieknek oly természetes látványt, kitörő örömmel köszöntöttük és máris kattogtak a fényképezőgépek. Az egyébként jámbor és roppant türelmes állatok erre a sűrűben kerestek menedéket, mi pedig tovább robogtunk Sodankyláig. A nap végére 357 km-t tettünk meg.

Június 29-én reggel ismét időben sikerült indulnunk és az Inari-tavakig napsütésben kanyarogtunk. Élveztük a néptelen utakat, a haraphatóan tiszta levegőt! Azonban nem sikerült még Kaamanenig sem jutnunk – a szemerkélő eső tiszteletére – sokkal előbb megszavaztuk az esőruhát. Miután a norvég határ felé fordultunk, Karasjokig egész tetszetős kis hullámvasutazásnak örülhettünk! Az út teljesen olyan volt, mint amiket az amerikai beszámolók filmjein láthattunk. Hosszan belátható egyenes, sárga elválasztó szaggatott csíkkal és közben számtalan buckával. Nagyon élveztük!

A lappok földjén sikerült rájönnünk arra, hogy ez az elnevezés gyakorlatilag csak felénk divatos! Az érintett, közel 100.000 fős népcsoport számára azonban megalázó, mert ők inkább számiknak nevezik magukat. Róluk tudni kell, hogy a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó bennszülöttjei Lappföldnek. Norvégiába érkezve erre tábla is felhívja az utazók figyelmét. Bár fotósunk nem kifejezetten erre fókuszált, az éles szeműek a kék színt keresve rátalálhatnak.

A képen látható felhők Laci újabb kávéjának elfogyasztása után teljesen eltűntek és a Nap vette át ismét a hatalmat. A Barents-tenger partján, Lakselv után parkoltunk legközelebb.  Erről a tengerről tudni kell, hogy dél-nyugati csücske sosem fagy be, ugyanis az Észak- Atlanti áramlat fűti! A motorokat a magas parton hagyva, csizmástól gyalogoltunk a vízbe! Gyula, mint aki először látott vizet. 🙂

Aznap estére Honningswagben foglaltunk szállást. A falut a tengerparton kanyarogva értük el és nem az eső miatt nem vetetettük már le az esőruhákat. A Nordkapp alagút, a maga 6.870 méteres hosszával is tekintélyt parancsoló, ám, ha hozzátesszük, hogy közben 212 m-t a tenger alá is süllyed, már nem olyan meglepő a benne mérhető +5 C! Nyáron..!

Honningsvag lakossága ugyan nem éri el a Norvégiában előírt minimum 5.000-es lélekszámot, kivételes földrajzi státuszának köszönhetően, mégis városi rangot kapott. No, és persze talán ebben közre játszott az is, hogy innen származik a II. világháborús Norvég Királyi Haditengerészet kabalája Bamse kutya, aki egyben a norvég szabadság szimbóluma is lett!

Norvégia legészakibb városa környezetében ilyen képeket találhatsz:

Innen mindössze 30 km-re van, az otthonról oly messzinek látszó Világvége! Az odavezető út előtt azonban elkövettünk egy apró malőrt. A szobák elfoglalását követően, kipakoltunk az oldaldobozokból mindent, ami később már nem tűnt olyan jó ötletnek… Az, hogy ismét elkezdett esni az eső, korántsem okozott ugyan gondot, ám az oldalszél az üres dobozokkal felszerelt motorjainkat kellő könnyedséggel helyezte az úton akár egy méterrel is odébb.

A Nordkapp egy sziget kopár fennsíkjának szélén található, ahol Európa egy 307 méteres, szinte függőleges szakadékban végződik.  Itt vagyunk hát!

A leparkolást követően, a főépületben mindjárt egy trollba botlottunk és nem is engedtük megszökni, míg a fotók el nem készültek. Mindezt itthonról szemlélve azonban, nem tudnám már megmondani, hogy melyikük is volt az. 🙂

A szikla belsejében látogatóközpontot alakítottak ki, ahol az ismeretterjesztő tárlattól, a panoráma mozitól az ajándékbolton, postán és az éttermen át, a kápolnáig, minden a turistákért van.

Az épület másik oldali kijáratán túl pedig ott van maga a VASGLÓBUSZ! Minden beszámolók legnagyobb sztárja! Ugyan az eső elállt mire kijutottunk hozzá, de a felhők nem engedtek teret sajnos a napsütésnek. Minket természetesen ilyen apróságokkal nem lehetett az eufóriából kizökkenteni, gyűjtöttük a fotóemlékeket.

Mire rászántuk magunkat a visszaindulásra, teljesen felhőbe borult a látómező, a belátható távolság talán a húsz métert érhette el… Szerencsére azonban az egész 2 kilométeren át tartott és felszállt a köd, így biztonsággal érkeztünk a szállásra.

Vacsora asztalunk ablaka a kikötőre nézett és meglepődve fedeztük fel az Éhes Kíváncsit, amint a tányérunkat vizslatja. 🙂

Honningswag-ig 552 km-t motoroztunk és a Nordkapp +30-30 km-ével estére 612 km-t tüntettünk el aznap a visszapillantóinkban.

Június 30-án is korán ébredtünk és a szoba kikötő oldali ablakán kitekintve egy jókora utasszállító hajó érkezése fogadott. Micsoda ingerszegény egy környezet. 🙂

A bőséges reggelit követően ismét 8:30-kor ültünk fel a motorokra, hogy nem kisebb látványosságra, mint az UNESCO örökségként jegyzett, Alta sziklarajzaira pillanthassunk!

A tengerparti úttól elkanyarodva ismét hosszan elterülő érintetlen és alig lakott vidékre értünk. A táj természetes békéjét csak a legelő rénszarvasok törték meg és itt készült a – számunkra – legjobb képek egyike is.

Alta a környék központja! A 16 ezer lakosú város életében fontos szerepet tölt be a fafeldolgozás, a hajóépítés és a lazachalászat. Persze könnyű nekik, hiszen az azonos nevű folyóban él a világon a legtöbb lazac!

A város azonban az UNESCO számára nem erről nevezetes, hanem arról, hogy Észak-Európában itt található egy helyen a legtöbb őskori sziklarajz. A szabadtéri bemutatóhelyen komoly mennyiségű, 6200-2500 évvel ezelőtt keletkezett rajzot lehet megtekinteni. Tényleg hatalmas élmény!

A terület bejárására több túra létezik, mi a közepeset választottuk, amit egy kis sárga címkével igazolhattunk. Gyula felolvasta a kis infós füzetet, melyből rengeteg rajz kapott értelmet. A pénztárnál kapható információs füzetke nélkül fölösleges is lett volna elindulnunk!

A látogatás végén a központi épületben haraptunk pár szendvicset és tovább indultunk.  A táj ott is lenyűgöző volt.

Mire aznapi szállásunkra, Finnsnes-be értünk, ismét 620 km-t tettünk meg.

Július 1-jén sűrű programmal kellett számolnunk, mivel a reggeli indulást követően alig egy órával már a világ legnagyobb trollja előtt állhattunk. Senjatroll nem volt éppen barátságos hangulatában, ezért mi elfoglaltuk magunkat.

A Guinness-rekorder meglátogatását követően, tanácstalanul gurultunk Gryllefjord felé, mivel az elmúlt napokban minden valamirevaló jelzőt elpuffogtattunk a látványra. Most mi legyen a helyes felkiáltás? No, és persze hol van még a vége?! 😉

Szóval, átkeltünk a Lofoten-szigetekre. A hajóút verőfényes napsütésben telt és kb 3 órát bámészkodhattunk a fedélzetről, mire Andenesbe értünk.

Lofotenre jellemzőek a hegycsúcsok, sziklák és öblök. Legmagasabb hegye az 1161 méter magas Higravstinden. Nem tudtuk például eddig azt sem, hogy itt van a világ legnagyobb mélytengeri korallágya… Élővilága roppant változatos, mivel megtalálható itt a kormorán, a tengeri sas, rengeteg vidra és természetesen a rénszarvas!

Ezek ugye az adatok. A látványt azonban tényleg nem tudja visszaadni semmilyen fénykép, vagy leírás!

Utunk a szigeteken kissé kurtára sikerült, így nem néztük meg Nusfjordot és Kabelvåg mellett is csak elgurultunk.

Ahhoz azonban, hogy a szigetek minden bugyrát bejárhassuk, legalább még egy nap kellett volna…

Emiatt került a Borgban álló Viking Múzeum is a töröltek listájára. Igaz még indulás előtt, voltak olyan hangok, hogy nem éri meg az időt, de biztosak csak akkor lehetünk az ilyen véleményekben, ha saját szemmel ellenőriztük. Talán legközelebb….?!

Jaj, ezt a katalógusfotót majdnem kifelejtettem, pedig ez is ott készült. 🙂

Moskenesig 350 km-t tettünk meg a Lofoten szigetein és éppen időben érkeztünk a Bodoba induló hajónkhoz. Mivel naponta csak 2x közlekedik, így nem volt meglepő, hogy a kikötőben elég szép számmal várakoztak már az előttünk érkezők.

A 19:30-kor induló járat így teljesen megtelt és 4 óra vízi út következett. Bár a nap tele volt élményekkel, senki nem érezte a fáradtságot. Migyurink és Laci az útközben készült videókat elemezte és egy-egy hangosabb kommentnél mi is bekapcsolódtunk Gyulával a látottak méltatásába: „ez valami codáálatosszágosssz”. 🙂

Bodóban menetrend szerint kötöttünk ki és éjfélkor már a szobáinkban pihegtünk

A napi teljes táv 532 km lett, de a két hosszabb hajókázás ebből kb 140 km-t jelentett!

Július 2-án reggel mindenki kisimult arccal, frissen és vidáman telepedett a reggeliző asztalhoz, mivel elalvás előtt indigót osztottam a kispárnák alá, ezzel duplázva meg az alvásidőt. 🙂

Indulásunkat igen zord, hófödte magaslatok figyelték, ennek hatására (no, és persze a szemerkélő eső tiszteletére) esőruhában kezdtünk. A Télapó falujában átlépett Északi sarkkörön Mo i Rana mellett térhettünk vissza a megszokott „térfelünkre”. Nem mellesleg a város gyakorlatilag Norvégia földrajzi középpontja is!

Természetesen itt is kialakítottak egy turistaközpontot, hogy véletlenül se maradjunk le az eseményről. Hiszen, milyen dolog már az, hogy a Mezei Magyar Motoros (MMM) csak úgy észrevétlen átoson hazafelé vágtában a nevezetességen?! Kalapáltak hát nekünk egy ilyen kompozíciót, hogy igazolhassuk – pár fotó segítségével az otthoniaknak – látogatásunk tényét. De azt nem tudták, milyen jól funkcionál mindez hajcsatként, mondjuk Migyurinknak, egy jól beállított fotón…J

Merthogy ilyen ám ez valójában…

A hókupacok rengeteg témával szolgáltak…J

Továbbindulva a Rossaga folyó völgyében kanyarogtunk és mire a Laksforsen vízeséshez értünk, legalább 10 C fokot emelkedett a hőmérséklet. Ilyen utakon:

Persze ezzel igazából eltelni képtelenség, de kicsit rá kellett pihennünk a következő élményekre is!

Laksforsennél van ez a gyönyörű vízesés, amit a lazacok is tudnak. Ezért ívás idején akár itt is felugrálnak..

Mozgalmas napunkat 588 km-rel zártuk Steinkjerben.

Július 3-án sem terveztem kevesebb programot, mint az eddig megszokott, így már 11 óra előtt Trondheimben voltunk. Ahogy az ebben az évszakban, más országokban is divat, heves felújításban voltak éppen a helyi erők, ezért a tervezett úton nem tudtunk az óváros közelébe férkőzni. A benzinkutas azonban készséges volt, segítségével pár perc múlva a Nidarosi-katedrális előtt csodálkoztunk.

Maga a város hosszú ideig volt Norvégia fővárosa, így talán nem nehéz elképzelni, hogy székesegyháza a mai napig egész Skandinávia egyik legfontosabb zarándokhelye.

A katedrális 1070(!) óta áll és ma is a norvég királyok koronázási helye! Legutóbbi felújításával 2001-ben végeztek és mondhatom, hogy valami fantasztikus építmény! Kevés székesegyház mondhatja el magáról, hogy két orgonája van. Nos, ez az egyik…!

Belülről is egészen lenyűgöző méretei vannak!

Sajnos a városra több időt nem tudtunk szentelni, mert még előttünk állt az Atlanti út! Így a jellegzetes színes faházak és a régi híd ez alkalommal várólistára kerültek.

A Halsafjordon átkelve Kristiansund felől érkeztünk az Atlanti óceánon épített látványos hidakhoz. Igaz, hogy ebből az irányból egy fizetős alagúton is át kellett haladnunk, de úgy gondoltam, így izgalmasabb és nem megyünk oda-vissza legalább ugyanott.

Ahogy közeledtünk az óceán felé, egyre erősebb volt a szél, ezért ismét felvettük az esőruhákat. A 8 híd látványa, a vad természet és a szél tombolása ellenére is felemelő volt!

A sok reklámfotón szereplő legmagasabb és leghosszabb Storseisundet-híd mindkét végén parkoló van. A forgalomnak 1989 júliusában adták át a 263 m hosszú és a tenger szintjétől 23 m magas átkelőt. Az egésznek olyan hatása van, mintha kótyagos építészek csapata készítette volna a terveket. Ám a hidak szokatlan alakjának is megvan az oka, hiszen az építés célja az apró szigetek összekötése, néha olyan áron, hogy éppen középen kell kanyart beiktatni.

Az útszakasz turisztikai fontosságát és az építők munkáját elismerve, a norvégok az Atlantic Ocean Road-ot az évszázad építményének választották!

Talán nem véletlen, hogy nem mi voltunk az egyetlen „őrült válogatott” akik fel-alá nyargalásztunk a két végpont parkolói között! Persze szigorúan csak a megfelelő exponálások miatt. 🙂

Egy ilyen hosszú túra alkalmával, pláne a súlypontosabb helyszíneken, visszatérő társakkal is találkozhatunk. Ez a román család (Apa, Anya és a 7 éves kislány) Temesvárról érkezett és Angliába indult tovább innen az Ural- fogattal.

Az idő múlásával erősödött az eső aktivitása is, hát nem maradtunk tovább. Estére 433 km-t motoroztunk Moldéig, ahol az éjszakát töltöttük.

Július 4-ét Troll-napnak neveztük ki, mivel minden történés és látvány a trollokhoz kapcsolódott.

A reggelit még a szállodában, ám a kávét már a kompon élvezhettük. Afarnes és Solsnes között talán 3,5 km- hajóztunk és mereven szuggeráltuk a szürke égboltot. Nem volt derűs a reggel.

A Romsdal folyó völgyében található a Troll fal, Európa legmagasabb függőleges képződménye! Ide motoroztunk először.

A parkolóba érve ugyan eső nem esett, de a felhő továbbra sem tágított, foggal-körömmel kapaszkodott a meredek kövekbe, talán 20 m-es magasságban!

A sziklán sokan vesztették életüket, elsősorban bázisugrók és hegymászók. Ezért a norvégok betiltották mára ezeket a sportokat itt.

Próbaként a helyi ajándékboltot is meglátogattuk, hogy időt adjunk a feltámadó szélnek, de ettől jobb képet nem tudtunk magunknak gyűjteni

Rengeteg szép út van a világon és sok van közülük, amelyik elsősorban motorosoknak készült. Ám egyetlen lista felsorolásából sem maradhat ki, az alig 6 km hosszú norvég látványosság, a Trollstiegen!

De tisztázzuk hát mik/kik is valójában a trollok!? Ők a norvég hitregék alakjai, akik sűrű elhagyatott erdők lakói. Ám csak éjjel aktívak, mivel a napsütés hatására kővé dermednek. Ezen a területen fokozott az előfordulásuk, így hivatalos tábla hívja fel a figyelmet az út elején a „Troll veszély”-re.

Mi észak felől érkeztünk és mielőtt nekiláttunk volna a 11 hajtűkanyarnak, amely 50 m-ről visz fel  850 m-re, szembe találtuk magunkat a Stigfossen vízesésével. A víz 320 m-t zuhan a felvezető út egy hídja alatt átbucskázva.

A hídról is döbbenetes a látvány.

Nem nehéz elképzelni, hogy tavasszal, a nagyobb vízmennyiség miatt, a híd komplett zuhanyzóvá is változhat!

A kilátóteraszok nyújtotta élményre tényleg keresni kell a jelzőket!

Fentről a turistabuszok és a motoros kollégák mozgása is terepasztal jelleget öltött…J

A turistacentrumot ismét a szokásos csecse-becsékkel hagytuk el, majd a lefelé vezető út csodáira koncentráltunk. Teljes napsütés és parádés látvány fogadott minket, amint az első kanyart magunk mögött tudtuk!

A jobb oldalon felbukkanó gyors folyású patakban vadvízi evezősöket pillantottunk meg. A buja növényzet és a kellemes hőmérséklet hatására rögtönzött szabadtéri ebéd következett.

Természetesen előkerült a kockás abrosz, a téli szalámi és az elmaradhatatlan piknik gázfőző. Laci olyan ebédet rittyentett, hogy még utána fél órával is csak szuszogtunk. 🙂

A pihenő után átkeltünk a Norddalsfjordon.

A Geiranger-fjordot a Sasok útján át közelítettük meg. Nem kellene ismétlésekbe bocsátkoznom, de valóban frenetikus látvány, méltán a leglátogatottabb norvég turistacélpontok egyike!

Ez a hajó Geiranger falu kikötőjében egy sokemeletes óceánjáró. Természetesen a másik oldaláról is megvan.

A fjordot magunk mögött hagyva sem fogytak a kanyarok és következhetett a norvég viszonylatok között magasnak számító 1030 m-en található Djupvasshytta tava. Talán emlékszel még, hogy július 4-én történt mindez, ám a fotó tanulsága szerint ez egy behavazott állóvíz!

Gyulánk pedig a fotó és a mi kedvünkért, halált megvető bátorsággal állt, a… partjára.

A 15-ös útra becsatlakozva készítettünk még az elkövetkező időszakra pár háttérképet a szürke hétköznapokra monotóniája ellen.

A délután sem volt kevésbé izgalommentes. Egy tempósabb szerpentines szakaszt követően, valahol Utvik előtt újabb pihenő következett. Laci elterült a fjord látványától, …

… én pedig Gyula motorjának hátsó kerekétől.

Aztán ő is… A kisebb kihívás ebben az volt, hogy ott kell kicserélnünk. A komolyabb kérdés az, hogy mindezt Norvégiában, szombat este 6-kor!

Az első benzinkútig minimális gyorsítással és fékezéssel gurultunk, ahol megtudtuk, hogy nem olyan a hozzáállás, mint itthon.

Konkrétan a kutas telefont ragadott és 10 perc múlva elmondta, hogy semmi okunk a bizakodásra. Talált ugyan a közelben egy mestert, aki hajlandó lenne akár ilyenkor is cserélni, ám a szükséges méretben nincs motorgumija.

Forde cca 75 km-re volt, ahol talán nagyobb kereskedelem zajlik, próbáljunk odáig vergődni valahogy.

Mindenféle óvintézkedések, további kímélő üzemmód beiktatásával, sikerült elérnünk a fordei benzinkutat. Mint ott kiderült, a helyi gumis műhely főnöke, legnagyobb szerencsénkre, szintén motorozik és volt raktáron a szükséges méretű gumi! Onnan már csak rá kellett beszélnünk egy kis soron kívüli szombat estére.

Fordétól Lavikig már teljesen kisimultak az addig keletkezett ráncaink. A szálloda teraszán pedig felszabadultan, bár kissé fáradtan sztoriztunk a sör mellett.

A napot 417 km-rel zártuk.

Július 5-én Lavik-i szállodánk ablaka alól indult a komp a Sognelfjordon át. A másik part cca 6 km-re lehetett és nem sokan tolongtunk a reggeli első járaton. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Migyurink – talán a korai időpont miatt -, még ezen a rövidke fedélzeten is csak stoppal akart a rámpáig menni. 🙂

Bergenben, a Travel Channel jellegzetes reklámfilmjében látható kávézó teraszán pihegtünk egy kicsit,

Közben átfutottuk a fontosabbakat.

Norvégia második legnagyobb városa 230 ezer lakossal büszkélkedhet. Alapítása 1070-re datálható és aranykorát 1350-1550 között élte. A Bryggen színes faházai 1978-tól képezik az UNESCO világörökségének részét. Az épületek földszintjén boltokat, az emeleteken pedig lakásokat alakítottak ki, ami sincs másként. Bár a boltokban ma már inkább a turisták által keresett és nem a helyieknek szánt termékek kaptak helyet.

A faházaktól egy másik helyi nevezetességgel, a siklóval mentünk a város fölé épített kilátóba. Elsőre riasztónak tűnt a jegyekre várakozók sora, de nem kell megijedni, gyorsan halad!

A hegy oldalán közlekedő vonatok roppant egyszerű és környezetbarát módon üzemelnek. A felfelé indulót a lefelé haladó húzza és viszont. Minimális a gépi erő, ami a veszteségeket kompenzálja. A Floien hegy tetején lévő kilátóból láthatjuk a Bergent körülbástyázó 7 hegyet is, persze mindezt megfelelő létszámú japán turistával karöltve. 🙂

A városnézést követően Kelet felé haladtunk egy darabon, majd másfél órányi motorozás után újabb piknik következett.

Csendélet az ebéd után… Igen! A háttérben mohó szusszantás folyt.

A sziesztát követően a Latefossen vízesését bámultuk. Odda városától alig 15 km-re található ez a nem mindennapi természeti jelenség. A két vízesés 165 m magasból indul és az út alatt egy hídon át fordul a 13-as úttal párhuzamosan a mederbe. Olvadáskor nem ritka, hogy az utat ellepi a víz!

Innen már csak egy rövidke iramodás volt Hordatun, ahol egy panorámás síszálláson éjszakáztunk. Ezt a napot 352 km-rel zártuk.

Július 6-án eléggé el nem ítélhető módon, esőre ébredtünk. A tegnap esti látkép a ködbe veszett, így utolsó Norvégiában töltött napunk elég rondán indult. A reggelit követően sajnos meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy esőruhában indulunk. Pedig már annyira elszoktunk ettől.

Valamivel több, mint 100 km-t tettünk így meg, mire megérkeztünk Morgedalba, ahol Norvégia sí múzeuma áll!

Itt megtalálható a síléc kezdetleges kialakítása, annak gyártástechnológiája, de még a lécgyártó mester szállása, házának belső berendezése is!

A norvég sísport, versenyeken elért eredményei, olimpiai érmei is a falakat díszítik!

Morgedal után Larvik felé vettük az irányt.

A városban – mint azt Migyurinktól megtudtuk– erős a kézilabdasport. Ám emellett azért vannak más érdemei is ennek a 23 ezres településnek! Ugyanis természetes forrásainak vizéből készül a Farris néven forgalmazott ásványvíz!

Innen már valóban csak egy kőhajítás Oslo! A norvég fővárost a napra végig jellemző módon, szemerkélő esőben értük el. A külvárosban található Viking Hajók Múzeuma még egy órát volt nyitva, mire leparkoltuk a motorokat.

A múzeumba lépés előtt, érdemes időt szentelni a kérdésre, kik is voltak a vikingek?

A viking nép, nem csupán Norvégiát, hanem szinte egész Északot benépesítette! Összefüggő viking állam azonban nem alakult ki, mert az emberek külön csoportokban éltek. Mivel a szárazföld gyakorlatilag nem volt járható, a tengerpartok közelében telepedtek le. Talán ennek köszönhetően a vikingek nagyon jó tengerészek és hajóépítők voltak.

A letelepültek elsősorban mezőgazdaságból éltek, azonban a természeti adottságok miatt napról napra küzdeniük kellett a létükért. De olyanok is voltak, akik halászattal foglalkoztak. Házaikat kőből, fából, vagy sárból építették. A vikingek jól értettek az élelmiszerek tartósításához, hiszen friss élelemhez csak nyáron juthattak.  Az eszközeiket többnyire maguk készítették, egy-egy falunak csak kovácsra volt szüksége.

Elsősorban a kalandozásaik miatt, komoly kereskedelmet bonyolítottak. Az egész Északi – és a Balti- tenger vidéke az ellenőrzésük alá tartozott, a folyókon pedig egészen a Fekete tengerig jutottak!

Maga a múzeum egy templom formájú épületben kapott helyet, melynek bejáratánál ez a látvány fogad. Egy elképesztő formájú hajó, amely még jóval a mi Honfoglalásunk előtt készült, hiszen ez volt a koporsója 834-ben egy akkori úrnőnek és szolgálójának…

A korábban tanultakhoz képest, meglepetésként ért az információ, hogy Amerika felfedezése nem is igazán Kolumbusz érdeme!

I.sz. 996-ban egy Grönland felé tartó viking kereskedőhajó viharba került, és útirányt tévesztve a mai Amerika partjaiig jutott. Ezután több viking is megpróbált letelepedni az Újvilágban, de az indiánokkal folytatott harcokban mindig alulmaradtak!

A legendás brutalitásukra talán ad némi magyarázatot azért a hajó fedélzetének kialakítása és „komfortja”. Ezeken az evezős és többnyire egyárbocos lélekvesztőkön egy otthonról hozott ülőalkalmatosságon leevezni több hónapot, nem igazán lélekmelengető dolog…

A múzeum utolsó vendégei voltunk aznap és a szállodába érve 354 km-rel zártuk azt az etapot.

Július 7-én már nem maradt más hátra, mint lemotorozni Göteborgba.

A reggeli indulás korántsem volt olyan gördülékeny, mint eddig! A túra utolsó napján hiába sütött hétágra a Nap, lassan véget ért a kalandok sora és ez rányomta bélyegét a hangulatra.

A svéd határig eseménytelen kilométereket hagytunk magunk mögött, de a tengerhez közelebb érve igencsak kapaszkodhattunk az oldalszél miatt! A norvég kilépés előtt, még beváltottuk az ajándékok vásárlásával járó adókedvezményt, amit a pultnál készpénzben rögtön meg is kaphattunk!

Svédország Dél-nyugati csücske nem igazán hagyott nyomott bennünk és a parkolóban várakozó kamionig csak a megnövekedett forgalom tűnt fel. A Göteborgon átvezető többsávos autóút minden méterén nyüzsögtek a járművek. Tiszta péntek délutáni Pest! A találkozási pontig a napi táv 318 km volt.

A berakodással gyorsan elkészültünk, aztán mi a városba, sofőrünk pedig a komp felé indultunk.

Göteborg Svédország második legnagyobb városa és 3 egyetemmel is büszkélkedhet! Mi természetesen a belvárosra voltunk leginkább kíváncsiak. Megebédeltünk, majd sétáltunk a Göta folyónál. Az Európa nagyvárosaira oly jellemző Hop-on-Hop-off rendszerű városnéző buszok helyett, itt városnéző hajót találtunk, melyek 50 percenként indultak. Talán majd legközelebb?

A Nagy Színházzal (Stora Theatern) szemben lévő téren lelkes és tehetséges fiatalok adtak műsort.

A néhol idegesítően nagy forgalom, amit pl. a körgyűrűn tapasztaltunk, itt egyáltalán nem volt jelen! A városközpontban legendás múlt századi villamosok csengettek a megállóikba érkezve, de nyüzsgésnek nyoma sem volt.

Göteborgban semmiféle ókori nyomot nem találhattunk, mivel csak 1621-ben alapította II. Gustav Adolf. Ma a település 21 kerületre oszlik és 17 múzeummal valamint 25 színházzal rendelkezik. A Göteborgi Botanikus kertet Európa legszebbjeként ismeri a szakma! Ha egy hétvégét szeretnél itt eltölteni, csak a felsoroltak kitölthetik az idődet, ám még nem beszéltünk a vidámparkról, a rengeteg kerékpárútról és a kikötőről! Szóval, akad itt látvány bőven, ami egy érdeklődő turista memóriakártyájára kívánkozhat!

Nekünk sajnos most több időnk nem maradt, így visszataxiztunk a reptérre a 18:45-kor induló gépünkhöz. A sofőrtől megtudtunk pár kuriózumot még a svédekről, a helyi közlekedési és turistaszokásokról. Mindezt magyarul! Ugyanis a vajszínű Volvo kombi vezetője Magyarországról vándorolt ki a 80-as évek végén! Azóta családot alapított és teljesen jól érzi magát a skandináv éghajlaton. (Otthon akkor mértek éppen +40 C fokot. :))

A reptéri tranzitban ránk tört a fáradtság, no és a felismerés, hogy holnap ismét a munkapadoknál kezdődik újra a hétköznapok rutinja.

Összegzés

A rendelkezésünkre álló időt, szerintem a legjobban használtuk ki és rengeteg tapasztalattal gazdagodtunk. Például:

• érdemes egy ilyen távolságra megbízható és lehetőség szerint szervizelt motorral indulni
• mindenképpen célszerű új szett gumit felrakni (Gyuláéban induláskor 2.000 km volt…)
• fontos a jó ruházat! Az időjárás akár egy órán belül változhat bármely irányba!
• a minőségi és lehetőleg méretpontos esőruha nemcsak eső ellen hasznos!

Mit csinálnék másként?

Talán még egy napot szánnék az egészre, és ezt a Lofotenen tölteném. 🙂

Mára már mondhatnánk, hogy a Nordkapp lerágott csont, hiszen annyiféleképpen lehet ezt a kalandot megélni, ahányan csak vagyunk! Az előttünk járók tapasztalatai azonban sokat segíthetnek abban, hogy csak a szép emlékek maradjanak a téli estékre, a kandalló melletti visszaemlékezésekben.

A szállásaink kiválasztásánál fontos volt a tervezett végponthoz mért minél kisebb távolság és lehetőség szerint az éjjel-nappal elfoglalható szoba. Bármi átírhatja napközben az itinert. Egy fárasztó nap után hasznosnak gondolom, ha van lehetőség helyben vacsorázni, bár ezt nem sikerült mindenhol megvalósítanunk. Szerintem a felsorolt városokban mindenki találhat a pénztárcájához és elvárásaihoz igazítható szálláslehetőséget. Érdekes, hogy a nyár közepén tervezett túránkra januári foglalással sem tudtunk már kompromisszum nélkül választani az ajánlatokból!

Fontos talán, hogy minél Északabbra haladunk, egyre drágább az élet! Ez igaz az élelmiszerekre és az üzemanyagra is!

2015-ben érvényes számok a teljesség igénye nélkül:

Nordkapp belépő:                          33.-NOK

Gryllefjord-Andenes komp:     280.-NOK

Üzemanyag:                               14-16.-NOK

Atlanti út alagútja:                          61.-NOK

Bergen felvonó:                              85.-NOK

A fjordokon a kompozás általában 50-60.-NOK motorosnak egy motorral. A fizetés mindenhol lehetséges kártyával.

Ez pedig a túraidőponthoz egy kis puska:

A tapasztaltabbak és a helyiek szerint ahhoz, hogy ilyen képet tudjunk készíteni, legalább négyszer kell megpróbálni!

Egyszer megvolt. 🙂

Pásztor Csaba, 2015. november