Balu hívott fel valamelyik nap úgy augusztus elején, hogy menjünk el Romániába egy hosszú hétvégére, mert van ott valami szállás ismerősöknél. Néhány nap múlva a szállásadó visszavonta az ajánlatát és azt javasoltam Balunak, hogy menjünk inkább Ausztriába, ha már úgyis aszfaltos túráról van szó. Nem tiltakozott, így aztán gyorsan szállást foglaltunk Murauban, elintéztünk egy nap szabit és tûkön ülve készültünk a hosszú hétvégére.

Péter is velünk tartott, de ő már csütörtökön lement Szentgotthárdra, hogy kényelmesen letudjon 250-et a Budapest és Murau közötti 500 km-ből. Mi aznap este még buliztunk, mert összejöttek a családi ünnepelni valók.

Pénteken reggel fél hétkor találkoztunk a budaörsi Agip kútnál, megbeszéltük, hogy a határig a leggyorsabb utat választjuk, ami az M7-es és a 8-as, megvettük a matricát, beírtam a GPS-be Rábafüzest (megszokásból mindig beírok valamit), aztán kényelmes tempóban elindultunk a reggeli álmos, nedves szürkületben és én elmerültem a gondolataimban.

Tatabányánál vettem észre, hogy a GPS mindenáron le akar vinni a pályáról, először leráztam, mondván, hogy biztosan tiltva vannak a fizetős utak és csak másodszorra villant át az okos fejemen, hogy talán a rossz autópályán vagyok. A Pavlovi megszokás vezetett Tatabányára Székesfehérvár helyett. Amióta hetente kétszer járok Bécsbe a munkám miatt már el sem tudom képzelni, hogy másfelé is megy autópálya. A többiek meg nem szóltak, talán azt hitték, hogy tudok valamit.

Balu kirendeli Pétert a rábafüzesi kúthoz

Tatabányánál nekiláttam az újratervezésnek. Mindent összevetve nem bántam, hogy ott vagyok, mert ez alkalmat adott arra, hogy kipróbáljak egy keletről nyugatra vezető átlós utat a 8-asig, amire egyébként ritkán kerülne sor. Végre egy túra, ami igazán Tatabányáról indul, így a tatabányai olvasóink is hasznát veszik.

A Tatabánya – Jánosháza távot apró falvakon és többnyire elhagyott mellékutakon keresztül tettük meg. Egy kicsit eset az eső, az utak nyálasak voltak, egy alkalommal meg is táncoltattam az FJR fenekét, amikor egy előzésnél nagyobb gázfröccsöt adtam neki, amit benyelt és örömében óriásit rúgott a hátsó kerékbe. Szerencsére valahogy rajta maradtunk és a buszt is meg a traktort is hátrahagytuk.

Útközben azzal szórakoztattam magam, hogy igyekeztem megtanulni a helyiségek nevét, amelyeken átmentünk. Az alkalmat az adta, hogy mostanában a sok autózás közben Kevin Trudeau (egy világraszóló szélhámos) Mega Memory tanfolyamát is meghallgattam. A mega memória lényege nagyon egyszerû, két pont: minden fogalomhoz képeket kell társítani, mert az agyunk csak képekben képes gondolkodni, és a képeket akciókkal, elképzelt eseményekkel tudjuk összeragasztani. A lényeg tahát az, hogy találj ki egy mesét, amelynek a szereplői, történései eszedbe juttatják amit meg akartál jegyezni. Nos a mesét most nem mondom el, de a dolog már első próbálkozásra is elég jól mûködött. Utólag ellenőriztem, és a kb. negyven helységből jó sorrendben több mint húszat fel tudtam sorolni Rábafüzesig. Volt egy-kettő, ami megizzasztott, pld. Nagyalásony, meg Iszkáz.

Új bluetooth-os intercom Péter sisakján

Egy kicsit esett az eső, csak hogy ne hagyja felszáradni az aszfaltot, aztán megint elállt. 130 km-re Tatabányától Duka mellett az Agip kútnál álltunk meg, hogy szóljunk Péternek – készüljön a fogadásunkra Rábafüzesen. Erika néhány szendvicsét elrágcsáltuk aztán nekiláttunk a következő 70 km-nek Rábafüzesig.

Tízkor érkeztünk a Rábafüzes melletti kúthoz, ahonnan már csak 250 km volt hátra egy előre programozott útvonalon, amely nagyon egyszerû volt, Heiligenblut, Riegersburg vára, a Route 69 fogadó, Hochosterwitz vára és a szállásunk Murauban voltak összekötve a legrövidebb és legalacsonyabb rendû osztrák utacskákkal.

Szokás szerint felleltároztuk egymás új szerzeményeit, a legújabb bluetooth-os intercomokat, a Garmin Zümo 660-ast Péter motorján, amivel most másodszor utaztunk. Én mostanában nem invesztáltam sokat újdonságokba, sőt sisaknak is egész idényben a chopperes időszakunkból visszamaradt nyitott sisakokat használtuk. Milyen jól beváltak ezek a régiségek az amerikai 40 fokos hőségben!

Heiligenblut ismerős kis virágos házai köszöntöttek Ausztriában. Tökföldek között, néha földutakon bújkálva jutottunk előre, a GPS kitett magáért és komolyan vette, amikor a csúszkát elnyomtam az alsó rendû utak felé. Csodálkozom, hogy Burgenlandnak és Stájerországnak megéri ennyi tököt termelni. Szeptemberben mindenhol dísztököt és tökből készült ételeket árulnak. A falvakat is tökből készített kompozíciókkal díszítik fel. A stájer olajtök, vagy héj nélküli tök (a tökmagnak nincs héja) állítólag egy mutáns tök, mindenesetre finom olaj nyerhető a magjából. Nálunk a közeli Õrségben alakult ki ennek egyfajta kultúrája.

Riegersburg vára alatt mindig elmegyek, ha csak tehetem.

Élveztük a kerítés nélküli házak, frissen mosott erdős dombok közötti gurulást, az ég is kezdett kékülni körülöttünk. Hatzendorfnál a vasútállomáson távoli kultúrákat idéző installációkra akadtunk a vasút mellett. Egyszer majd jobb időben felderítem, hogy mik azok. Riegersburg vára alá érve már éles árnyékunk volt. A vár alatt megálltunk, mert ez az egyik kedvenc tájképem Ausztriában és ha tehetem útba ejtem. Erika maradék szendvicseit is elrágcsáltuk, és közben sok fényképet készítettem. A határtól ideáig 40 km-t jöttünk.

A nyár utolsó, későn kelt  hírnökei

Csendesen esik az eső, megálltunk beöltözni.

A GPS megint a legeldugottabb utakon vezetett minket 70 km-en át a Route 69 megállónkig. A Route 69 fogadó és motoros találkozóhely Leutschach és Arnfels között található a 69-es út mentén. Western hangulat és jó konyha jellemzik, amit már sokszor megénekeltünk. Így pénteken és esőre álló időben csak kevés motor állt a parkolóban. Épp ebédre értünk oda, meg is ebédeltünk. Én egy csevabcsicsát ettem.

Route 69 – a bárban tankolhatsz

Route 69 – ma nincsenek sokan.

A lógó Honda mutatja az utat

A Route 69-től a B69-est Lavamündig követtük, át a már szintén jól ismert csodaszép szerpentinen, aztán Völkermarkt következett, ahol átküzdöttük magunkat az A2 autópálya alatt és hamarosan elértük Hochosterwitz várát. Hochosterwitz a legkönnyebben úgy található meg a térképen, ha húzol egy vonalat Klagenfurt és Völkermarkt között, majd erre az alapra rajzolsz egy egyenlő szárú derékszögû háromszöget. A derékszögû csúcs nagyon közel lesz a várhoz. A másik módja hogy megtaláld, hogy mész Sankt Veit An Der Glan-tól 7 kilométert 3 óra felé. A Route 69-tól 110 km-t utaztunk ideáig és kb délután 3-kor érkeztünk meg, tehát bőven volt még időnk egy várlátogatásra.

Hochosterwitz alatt már sütött a nap – csak még a rossz oldalról.

Hochosterwitz az egyik leglátványosabb osztrák vár, amely egy magányos magaslaton áll, ahová lánccal húzott felvonó viszi fel a lusta utazót 5 Euro fejében, plusz a vár belépő, ami még 10 volt talán.

A páncél több, mint két méter magas gazdája egykor várkapitány volt

A várudvaron vendéglő várt minket, a vár épületeiben múzeum, ahol főleg régi fegyvereket és festményeket lehet megtekinteni. A festmények cifrán öltözött bonyolult nevû középkori figurákat ábrázolnak, akik alapvető vonásaikban nagyon hasonlítanak egymásra és udvariasan úgy mondanánk, érdekes arcuk van.

Hochosterwitz vára végre napsütésben

Miután a múzeumot és a várat ott hagytuk, még egy fél órát bolyongtunk a közeli tanyákon, mert igyekeztem valami jó szöget találni, ahonnan a várról végre egy rendes képet is készíthetek gyûjteményem számára. Első alkalommal jártam itt úgy, hogy sütött a nap.

Hegyen-völgyön keresztül még 65 km-t motoroztunk Murauba, ahol nem kellett soklat keresgélni a Hotel Alpint a vasútállomás közelében a Mura partján, közvetlenül a híd mellett.

A helyi látnivalókkal ésa helyi innivalókkal ismerkedünk

A szálloda tiszta, viszonylag új dolgokkal felszerelt és szép helyen fekvő épület, konyhája csak nagyon pici van, a reggeli benne van a szoba árában, vacsorát is lehet előre rendelni, amit este mikróban megmelegítenek.

Lassan leszállt az est és elindultunk élelmet keresni

Murau főtere két percnyi séta a szállodától és ott van legalább két étterem, ahová érdemes betérni, az egyik osztrák, a másik inkább olaszos ételeket ajánl. Mi az olasz éttermet választottuk aznap estére és én nagyon jó Carbonara spagettit kaptam, a többiek pedig nem panaszkodhattak a pizza méretére.

Murau egyik bronzüdvöskéje furcsa jelmezében a folyóparton üldögél

Szombaton viszonylag későn reggeliztünk, kipihentük az előző napi korán kelést, az 550 km-t, az esti söröket. Én azzal mentettem ki magam, hogy reggel körbefutottam a várost, Balu azt mondta, hogy körbeúszta, de gyanítom, hogy nem mondott igazat, mert Murau körül nincs víz, ami van az keresztülfolyik rajta.

Ultramodern terasz nyúlik ki az óváros házai közül a Mura fölé

Nemrég bementem a bécsi Louise-ba és vettem egy könyvet, aminek az a címe, hogy ie schönsten Motorradtouren Österreich, illetve 20 Top-Touren von Niederösterreich bis Voralberg (Heinz E. Studt, Bruckmann) A 113. oldalon van benne egy térkép egy karintiai körről, amit beprogramoztam még otthon a GPS-be. Most ezt az útvonalat vettem elő, amikor 10 órakor indulásra készen felsirakoztunk a kijáratnál.

Hochrindl – az étterem teraszán álltunk meg

Előbb fantasztikus tájakon legurultunk a B93-ra Glodnitz környékén, ott jobbra fordultunk, aztán Lessnitznél megint jobbra és felmásztunk egy Hochrindl nevû kis településre, amely láthatóan kedvelt üdülőközpont. 60 km-t tettünk meg ideáig girbe-gurba utakon. Itt megálltunk egy kávéra. Sajnáltuk, hogy még korai volt az idő az ebédhez, mert a hegytetőn épp egy malacka sült ropogósra és a látványa nagyon csábító volt.
Jó fél órát eltöltöttünk a malackát bámulva, meg a vendéglő előtt kiállított motorokat fényképezve, majd lejöttünk a hegyről Oberdörfl és Sirnitz felé vissza a B93-ra.

Õ volt a malacka Hochrindlben – sajnos nem tudtuk kivárni hogy elkészüljön.

Feldkirchenig lementünk és ott egy nagyobb kútnál tankoltam végre. Az FJR tartaléka kb 60-65 km-re elegendő azután, hogy kigyullad a sárga lámpa és elkezdi számolni a kilométereket. Én már 40 körül tartottam. A könyv Feldkirchen után az L46-os utat javasolja nyugat felé az Ossiacher See-től északra. Én nem hallgattam rá és a tó mellett maradtam, arra gondoltam, hogy a Gerlitzen Alpenstrasse-n keresztül átvágunk a hegyen és lejövünk az L46-osra a másik oldalon.

Sok hajtûkanyaros szerpentinen át szép kilátásunk volt az Ossiacher See-re nagyon magasról, majd megérkeztünk egy síterepre 1900 m magasan. Sajnos a Gerlitzen zsákutcának bizonyult, legalábbis mi nem találtunk aszfaltos utat, ami a tetőről a másik irányba levitt volna, csak egy sorompóval elzárt murvás út volt helyette. Visszajöttünk a tópartra, aztán Treffen után a Millstätter Strasse-re kanyarodtunk észak-nyugat felé. Itt két kisebb tó, az Afritzer See és a Feldsee mellett mentünk el, majd a Millstätter See következett.

Péter berajzoltatta velem a térképen, hogy merre jártunk.

Millstattnál már nagyon éhes voltam és kerestem egy vendéglőt, de végül a többiek lebeszéltek róla, mondván, hogy Gmündben álljunk meg ebédelni. Millstatt után a tóparton még láttunk egy nagyon modern vonzó helyet a tóparton, ahol majdnem megálltunk, de egyrészt kevesen voltak benne, másrészt kényelmes a fotelekből arra következtettem, hogy ez inkább bár, mint étterem. Majd legközelebb kivizsgáljuk.

Gmünd felé még egy kalandunk volt, a GPS elküldött minket a Treffling – Perau hegyi utacskára, amely aszfaltozott ugyan, de alig jobb egy földútnál. Ezt a csalit már másodszor kaptam be. Legközelebb az autópálya alatt futó B99-esen maradok, főleg ha ugyanilyen éhes leszek.
Gmündben ebédeltünk a főtéren egy árnyékos étteremben, ahol halat ettem. Nem mentünk be a Porsche múzeumba, és nem mentünk fel a Malta-völgybe sem, ehhez több időre lett volna szükség. Inkább a Nokalm strasse-t akartam megnézni végre egyszer napsütésben.

Gmündből indulva a Nockalm strasse normális esetben Kremsbrücke felől közelíthető meg, itt van egy elágazás Innerkrems felé, ez azonban most le volt zárva ezért kerülnünk kellett egy nagyot észak felé, egészen a B96-osig és vissza. Amúgy valamiért a könyvem is ezt az útvonalat javasolja, talán mert a délre vezető L267-es már nem sokban különbözik a Nokalmstrasse-tól. A Noki fizetős út, 7 Euro volt a belépőjegy motoronként. Gmündtől a sorompóig 56 km-t tettünk meg ezzel a kerülővel.

Marhák és motorosok osztoznak az Innerkrems felé vezető úton.

A Nokalmstrasse-n már többször jártunk, de mindig esett az eső. Legutóbb még hideg is volt, emlékszem a déli csúcson a menedékházban teáztunk és a Forma 1-et néztük, szinte egyedül voltunk. A Noki két csúcson vezet keresztül, az északabbra esőn van egy bikerpoint, de azt felhők árnyékolták be, amikor elhaladtunk mellette. A déli csúcson viszont szépen sütött a nap és a parkoló tele volt motorokkal.
A menedékház mögött a dombon van egy kis harang. Aki megszólaltatja, annak egy kívánsága teljesül. A seprûnyéllel kell bökdösni anyelvét, ami a korláton fekszik, ha ugyan visszatették a helyére. A kis harang messzire küldi a hangját a hegyek csendes csúcsai közé, ahová ezen kívül csak a motorok brummogása, vagy fûrészelése jut fel. Azt kívántam, hogy még sokszor jussak el ide és bár nem harangoztam rá, biztos vagyok benne, hogy így lesz.

Felhők jöttek, felhők mentek, az árnyékok hosszabbak a fények melegebbek, az ég kékebb lett amikor elhagytuk a Nokit és egy gyors tankolás után ekivágtunk utunk utolsó szakaszának. A Turacher strasse nem fizetős út, de sokak szerint felér azok szépségével és változatosságával. A tempót fokozatosan az izgalmasig növeltem és ezt meg is tartottam Murauig. Száguldott velünk az acéltigris, harapta az aszfaltot, tépte a fékeket, üvöltve előzött és vadul dobálta magát egyik oldalról a másikra a hegyi kanyarokban, és nehezen tudtam visszafogni a főúton is. A többiek is ezt a szakaszt tartották a a nap legélménydúsabb részének.

Otthon a szokásos zuhany és sörözés után bementünk egyet sétálni a városkába, ahol aznap nagy bulit tartottak zenével, kolbászos, hotdogos és sörös sátorral több helyszínen is. Sült kolbásszal laktunk jól aznap este.

Még viszonylag korán volt, a zenekar technikusai épp a hangbeállással voltak elfoglalva. A szólógitáron egy régi nóta unplugged változatát pengette és meglepően kellemes hangon belekezdett a dalba is: This ain’t a song for the broken-hearted; No silent prayer for the faith-departed; I ain’t gonna be just a face in the crowd; You’re gonna hear my voice; When I shout it out loud; It’s my life; It’s now or never; I ain’t gonna live forever; I just want to live while I’m alive …
Mindanyian sajnáltuk, hogy abbahagyta.

Velünk egyidőben ugyanitt szállt meg egy másik magyar motoros csapat 

A vacsora után felmentünk a magasra épült kastélyhoz is, majd a sötétben valahogy lebotorkáltunk egy ösvényen a domb másik oldalán a belvárosig. Még ez sem volt elég ezért a folyóparton is felmentünk a következő hídig és nagy kerülővel mentünk haza a szállodába.

Nyitott ablakok mellett aludtunk, hogy hallhassuk a Mura éjszakai suttogását.

Reggel hétkor felkeltem és kimentem fényképezni a város meleg színeit. A folyóparton a hagyományos épületek szomszédságában a folyóparton ultramodern házakat emeltek, az óvárosba is egyre több modern éket vertek. Tetszett a hagyományos régi vasútállomás és vele szemben a modern épület is, amelynek minden külső fala üvegből volt, padlótól plafonig. A folyóparti sétányt is szépen kiépítették, szobrokkal díszítették, ezek egyike a haljelmezes karcsú bronzleány, amit már az első este megcsodáltunk.

Ha nem a drogtól ilyen vidámak, akkor vajon mitől?

A reggelinél megterveztük az útvonalat hazafelé. Murauból szinte egyenesen megy egy autópálya Wiener Nuestadtig. Ez az útvonal úgy sem tetszett, hogy van mellette egy nem fizetős régi út is. Kis kerülővel feljebb lehet menni egy völggyel és akkor sokkal kalandosab bterületre jut az ember. Végül abban maradtunk, hogy Admont felé megyünk északnak és onnan a Gesause Nemzeti Parkon és Mariazellen keresztül, majd Kalte Kuchl érintésével gurulunk el Wiener Neustadtba akkor is, ha ezt az útvonalat néhány hete már végigjártuk, amikor Raurisból jöttünk haza. Sokszor kell majd még arra járnom, hogy megunjam ezt a talán kifejezetten motorosoknak tervezett vidéket.

Mura parti csendélet, balra a híd mellett szállodánk, a Hotel Alpin

Möderbrugg előtt egyszercsak égett olaj súlyos szaga vett körbe minket, Cica nyugtalankodni kezdett, hogy esetleg tőlünk származik. Hamarosan utolértük a magyarázatot – egy hadseregnyi kétkerekû Steyr Puch oldtimer kirándult a hegyekben. Megelőztük őket, aztán a möderbruggi benzinkútnál utolértek minket, ahol részletesen végignézhettük a még nálam is idősebb régi gépeket és hogy gazdáik hogyan keverik az üzemanyagot. Murautól ideáig 45 km volt az út, következő megállónkig megint 50-et kell motorozni.

Házacska a Mura partján

Az Admontig vezető út a hegyekben nagyon szép és különleges volt. Mindenkinek ajánlom, aki Murau felől hazafelé tart. Egy részén átszálltam Péter Adventure-ére Cicával, hogy kipróbáljuk milyen a gép két személlyel. Az utasnak valamivel kényelmesebb az Adventure, mint a GS szimpla változata, amelyen szerintünk nagyon kevés helyethagytak az utasnak. A magam önző módján a GS-t továbbra is sokkal jobban kedvelem, mert könnyebb, a 80 kg-os súlyomhoz jobban illik, mint a monstrum Adventure. Igaz mozgás közben nem érezni a nagy súlyát az alacsony súlypontja miatt. Péter nagyon szenvedett az FJR-en és szörnyû nehéznek tartotta. Végül abba maradtunk ,hogy megpróbáljuk valahogy megoldani, hogy a top case 10 centivel hátrább kerüljön valahogy a GS-en, mert így ketten is kimehetünk a rázósabb utakra.
Péter Adventure-e két dologban tartogatott meglepő újdonságot. Az egyik az volt, hogy az alacsonyított ülés miatt a plexi felső hajlított széle pont olyan magasságba kerül, hogy összezavarja a horizontot. A másik a Zümo 660-as volt, amit folyamatosan nyomkodtam menet közben annyira tetszett. Nagyon tetszett például, hogy egy bizonyos kicsinyítésnél átállt domborzati képre.

Brrrrrrr – brrrruuumm – brrrrrrrlrlrlr

Admontnál jobbra kanyarodtunk a Gesause felé az Enns patak mentén. Megálltunk a nemzeti park egyik gyakran látogatott vndéglőjében (N47.58050 E14.59162), ott ahol az L743 zsákutca elkanyarodik jobbra a B146-ról. Itt mindig fagylaltozni szoktunk. A parkolóban oldtimer traktorok álltak. Ez egy másik klub lehetett, találkoztunk már ilyen nehéz vándorokkal tavaly Toszkána felé. Az sem kizárt, hogy ugyanazok voltak. Szép emlékeimet idézte fel az egyik angol gyártmányú Messey Ferguson. Sok sok ével ezelőtt abbna a gyárban tanulmányoztam egy korszerû termelésirányítási rendszert.

Péter is letesztelte hogy kell bedőlni vele a kanyarban

Egy kis jegeskávé, fagylaltok és a fényképezőgépem képességeinek tesztelése után – a mozgó tárgyakra fókuszálást gyakoroltam – megint lenyomtunk egy méretes, 130 km-es szakaszt Mariazellen keresztül Kalte Kuchl-ig. Ez egy raftingos, motorozós vidék és a jó idő mindenkit kihozott a völgyekbe.

A Canon 70-200-as IS USM optikát teszteltem a 40D automatikus mozgás közbeni (A1) fókuszával. Minden harmadik képen lettek éles foltok.

Sárga Daytona piros traktorral és kék bőrruhával.

A Gesause motorosai fotósorozat újabb darabja

Kalte Kuchl kis strandja a hegyek között

Motorosok a Kale Kuchl udvarán

Murauban a Hotel Alpin Murau vendégei voltunk. A szálloda motorosoknak szóló ajánlatáról itt tudhatsz meg többet.

Köszönjük a szíves vendéglátást Molnár Anitának és a Hotel Alpin Murau csapatának.

 Agárdi György, 2007. július 1.