„Motorral Törökországba? Nem vagytok normálisak…”

Legtöbb ismerősünknek ez volt az első reakciója, amikor megosztottuk velük 2009-es évi motorozós-nyaralásos terveinket. Tavalyi két hetes Alpok körüli motoros túránk olyannyira jól sikerült, hogy ezúttal valami még különlegesebbre, még hosszabbra vágytunk és ismét a karácsonyi szünet ideje alatt körvonalazódott bennünk az ötlet: 2009 májusában 3 hét alatt körbemotorozzuk Törökország nyugati részét.

Hogy miért májusban? Mert akkor még elviselhető arrafelé a meleg (értsd: „csak” 30 fok van napközben, nem 40), nem esik sokat az eső, előszezon lévén az árak is kedvezőbbek, ráadásul kevesebb a turista, egyszóval ideálisak a feltételek egy jó kis motorozáshoz.

Hogy miért pont 3 hét alatt? Azt már a térkép tanulmányozása során láttuk, hogy elég nagy távolságot (körülbelül 6000 kilométert) kell majd megtennünk és mivel isztambuli városnézést, 2 rövidebb tengerparti pihenést – siklóernyőzéssel és szörfözéssel kombinálva – szintén bele akartunk sûríteni a programba, akárhogy is számoltuk, csak a 3 hetes időtartam jöhetett szóba, amit szerencsére főnökeink is jóváhagytak.

Ádám és a kalandmotor

Március elejére össze is állt az útiterv, ami tartalmazott összesen 14 különböző szálláshelyet, egy 2 napos isztambuli városnézést, látogatást Pamukkale mészkőteraszaihoz valamint Epheszosz romvárosához, 2 nap pihenőt a török riviéra siklóernyős fellegvárában, Ölüdeniz-ben és 2 napot az Égei-tenger partján, a szörfparadicsom Alacati-ban. „Ha már úgyis arrafelé járunk” alapon persze nem hagyhattuk ki Bulgáriát sem a Rózsák-völgyével, Neszebar-ral és a Rilai Monostorral. Egy napra maximum 400 kilométert terveztünk motorozni, tekintettel a hírhedten rossz minőségû bolgár és általunk teljességgel ismeretlen török útviszonyokra. Az egyszerû kategóriás szállásokat, bungalós kempingeket ezúttal is az interneten keresztül foglaltuk le előre, és nagy meglepetésünkre csak 1-2 helyen kellett előleget fizetnünk, általában mindenhol a készpénzes fizetést részesítették inkább előnyben.

Május 16-án szombaton kezdetét vette a nagy kaland – Charley Boorman-ék után szabadon Long Way Turkey. A határátlépés simán ment, 20 perc alatt letudtuk az egészet és a magyar határőr egyetlen kérdése is csak annyi volt, hogy vérszerinti rokonok vagyunk-e, mert annyira egyformán kék a szemünk. Persze, mert csak ennyi látszott ki a felnyitott bukósisakból!

Novi Sad után nem sokkal, Novi Slankamen-nél letértünk a főútról megnézni a Duna-Tisza összefolyást, amiből sajnos semmi sem látszott vagy csak rossz helyen kerestük, de a löszfalak azért szépek voltak… Első megállónk Belgrádban volt, ahová délután 4 óra tájban érkeztünk, így még maradt időnk felfedezni a Belgrádi erődöt az éppen ingyenes harckocsi kiállítással, sétáltunk a helyi Váci utcán, vacsoráztunk tavernában. Szerbiában fizetőkapus autóutak, autópályák vannak, ahol szerb dínárral, euróval és bankkártyával is lehet fizetni. Az utak általában jó minőségûek, szélesek, a lassabb sofőrök előzésnél lehúzódnak, rendőrrel-traffipax-szal csak elvétve találkoztunk, de motorosokkal nem nagyon foglalkoztak.

A Belgrádi erőd

Vasárnap Nis felé hagytuk el Szerbiát. Nis és a bolgár határ között nagyon látványos, alagútakkal tûzdelt szurdokon vitt keresztül az út – sajnos megállóhely hiányában erről fotót nem tudtunk készíteni, pedig megérte volna. A bolgár határon kb. 4-5 kapun kellett átküzdenünk magunkat, kaptunk valami chip-et is az elsőnél, amit mindegyiknél elkértek, majd az utolsónál vissza se adtak – nemigazán jöttünk rá, hogy valójában mi célt szolgált, de mindenesetre gyorsan átjutottunk.

Amennyire jó minőségû út vitt a határtól Szófiáig, a fővárosban legalább annyira kátyús volt a helyzet, amit még tetézett a hatalmas forgalom. Szófiában nem volt könnyû vezetni, mert egyrészt állandóan lesni kellett az úthibákat (amik időnként igencsak mély gödrök voltak), másrészt sok helyen nem volt felfestve az út és a jelzőlámpákat sem szokás minden sáv fölé kihelyezni, arról nem is beszélve, hogy gyakran a kanyarodó sávból is mennek egyenesen, ha éppen arrafelé zöld van. Egyszóval elég káoszos volt, láttunk igazi nyomornegyedet is parabola antennákkal, a város maga nem túl szép (és akkor még finoman fogalmaztam). Késő délután már csak egy rövid motorozásra futotta kedvünkből az Iszkar-völgybe, majd hamar nyugovóra tértünk.

Másnap reggel amennyire gyorsan csak lehetett magunk mögött hagytuk Szófiát, nagy megkönnyebbülés volt ismét kisebb forgalomban vezetni. A kátyúk maradtak ugyan, és időközben be is zivatarosodott az idő – meg is áztunk, de előtte még sikerült magunkra húzni az esőruhát – , de a dimbes-dombos, hegyes-völgyes zöld táj így is nagyon szép látvány volt. Sopot-ba kora délután érkeztünk meg – ez egy kis városka a Rózsák-völgyében és kedvelt siklóernyős hely, ahol Ádám szeretett volna repülni egyet, ami azonban a borongós idő miatt sajnos ezúttal nem jött össze. Így a délután a pihenésé, sétálásé volt, a helyi vendéglőben megkóstoltuk a tarator levest (hideg, joghurtos uborkaleves), játszottunk a szállásadók édes, két hónapos kölyökkutyájával.

Kedden délelőtt beszéltünk a helyi siklóernyősökkel, de az idő még mindig nem volt az igazi, így mielőtt továbbindultunk volna a tengerpart felé, inkább elmotoroztunk a kb. 1.500 méter magasságban lévő Trojan-hágóra, ahonnan lélegzetelállító volt a panoráma a völgyre.

Sopot-ot elhagyva a Rózsák-völgyén keresztül vezetett az utunk Neszebar és a Fekete-tenger felé. Kazanlak-ban szerettem volna megnézni a Rózsa-múzeumot, amit annyira nem tábláztak ki (vagy megint csak mi voltunk bénák), hogy sajnos nem is találtuk meg, de legalább a főút melletti, éppen virágzó rózsaültetvényekben tudtam menetközben gyönyörködni – ezért is jó májusban járni errefelé! Az út minősége csak a tengerparti sávon lett elfogadható színvonalú.

Neszebar

Neszebar újépítésû részén 4-5 soros hipermodern szállodasor fogadott bennünket, mindenhol angol feliratokkal. Mi inkább a régi városrész felé vettük az irányt, ahol az eredetileg kiszemelt hotelünk mellett „levadászott” minket Nikolai Petrov manager (susogós melegítőben, széldzsekiben, papucsban, ahogy kell) és 20 levával olcsóbban ajánlott szállást, ráadásul a motort is zárt helyre tudtuk tenni, így inkább őt választottuk. Jó fej volt a pasi, aranyosan beszélt angolul, még időjárásjelentést is fordított nekünk. Este tettünk egy nagy sétát a hangulatos városkában, és megállapítottuk, hogy a Fekete-tenger kevésbé sós, mint például az Adria.

Neszebari templomrom

Május 20-án a tengerparti út mentén Burgasz és Szozopol érintésével vettük az irányt Törökország felé. A határ előtti utolsó 65 kilométeres erdei-hegyi szakaszt – amit a térkép piros főútnak jelölt, na erre ne menjetek! –, kb. két és fél óra (!) alatt sikerült teljesíteni, köszönhetően az eszméletlen kátyús aszfaltnak. Amíg Ádám a vezetésre koncentrált, én végig azon imádkoztam magamban (pedig nem vagyok egy vallásos típus), hogy csak a csomagtartónk le ne szakadjon – szerencsére kibírta egyben, de idegőrlő volt.

A bolgár határt – ismét chip-ezéssel – hamar átléptük, a török oldalon viszont sikerült 45 percet eltöltenünk, köszönhetően annak, hogy európai szemmel nézve a szervezettség teljes mértékben hiányzott: a fogadóépületben sehol egy felirat vagy sorszám az ablakokon, amiből volt vagy 4-5 teljes összevisszaságban. Hogy az utánunk érkezőknek könnyebb legyen: először a vízumot kellett megvenni 15 euróért darabját az egyik középső ablaknál, majd tőle balra Ádámnak, mint sofőrnek belepecsételték a motor adatait az útlevelébe (ezt az utasoknak nem kell), amit utána a mellette lévő ablaknál a vámos még külön aláírt, és csak ezután mehettünk az útlevélkezeléshez a pecsétekért. Az éppen aktuális sertésinfluenza-járvány miatt még egy egészségügyi állapotra vonatkozó kérdőívet is ki kellett töltenünk (tollat nem adtak, úgyhogy azt vigyetek!), volt akinek még lázat is mértek.

Törökországba belépve nagy megkönnyebbülésünkre vadonatúj tüköraszfalt fogadott, majd nem sokkal a határ után negyedórás megállóra kényszerültünk, mert az útépítés miatt éppen robbantották valahol a hegyet. A fizetőkapus autópályán állandó, erős oldalszélben este fél 6 körül értük el Isztambult, sikerült belefutnunk a legnagyobb csúcsforgalomba és jó, hogy volt nálunk GPS, mert különben az életben nem találtuk volna meg a hotelünket, ami egy szûk, meredek utcában volt, parkoló nélkül. Mivel elsőre kicsit túlfutottunk a hotelen, vissza kellett volna tolatnunk egy kicsit hegynek fölfelé, ami egy 300 kilós mocival (plusz csomagokkal persze) enyhén szólva is esélytelen. Az utcán kereskedő 3-4 erős török legény azonban rögtön segítségünkre sietett és pikk-pakk segítettek nekünk felhúzni a motort a hotelhez. Nem vártak érte cserébe semmit, csak egy kicsit elbeszélgettünk velük. A motort a következő három éjszakára elszállásoltuk egy közeli parkolóházban és este már a müezzin énekére aludtunk el.

Hárem a Topcapi palotában

Csütörtökön és pénteken szabadnapot adtunk a Marauder-nek, mi pedig gyalogosan bebarangoltuk Isztambult. Szállásunk kb. 10-20 percre volt valamennyi látnivalótól és egyáltalán nem bántuk, hogy nem kellett motorra ülni vagy tömegközlekedni, mert azért Isztambul közlekedése sem piskóta – eleinte zûrzavarosnak hat, hangos az állandó dudaszótól (ezt használják pl. index helyett, de akkor is ha csak figyelmeztetni akarnak arra, hogy éppen előznek vagy kikerülnek), a gyalogosok nem igazán foglalkoznak a jelzőlámpával, az autósok viszont vigyáznak rájuk, átengedik őket, udvariasak. Két nap után egész megszoktuk a nyüzsgést.

A Fûszerbazár Isztambulban

Első nap kb. három óra alatt bejártuk a Topkapi Palotát, bolyongtunk a Fûszerbazárban (ami szerintünk sokkal hangulatosabb a Nagybazárnál), sétahajókáztunk másfél órát a Boszporuszon, élveztük a pezsgést. Második nap mezítláb lépkedtünk a Kék-Mecset szőnyegén, szuvenírt vásároltunk a Nagybazárban, megcsodáltuk az AyaSofia sokszáz éves mozaikjait, kipróbáltuk a vízipipát, az igazi erős török teát, a rettenetes, nyúlós török fagylaltot, a dürümöt és a sokféle kebabot. Minden ételhez (még a reggelihez is) kötelező hozzávaló volt a paradicsom, a kígyóuborka, az olivabogyó és az erős paprika – számunkra eleinte szokatlan volt, de legalább egészséges.

A Boszporuszon

Május 23-án, szombaton örömmel nyugtáztunk, hogy motorunknak nem kelt lába a parkolóházból (a közbiztonság miatt izgultunk picit, de teljesen alaptalan volt a félelmünk, szerencsére), majd a Boszporusz-hídon áthaladva elhagytuk Európát – Welcome to Asia! Jó tanács: a hídon való átkelés fizetős, de erre semmilyen tábla nem figyelmeztet előre (legalábbis nemzetközi nyelven nem), ezért hogy utódaink ne álljanak olyan tanácstalanul az automata fizetőkapunál, mint mi tettük, elárulom, hogy a híd után jobb kézre található zöld épületben lehet váltani kártyát tetszőleges összeggel feltöltve, amivel aztán valamennyi autópályát is használni lehetett a továbbiakban.

Hógolyózás az Uludagon

Körfez (Izmit) felé iparvidékeken keresztül vezetett az út, egyedül a Márvány-tenger kékje enyhített kicsit az amúgy nem túl szép tájképen. Mai megállónk Bursa-ban volt, ahová kora délután érkeztünk, így még volt időnk felmotorozni a város felett magasodó Uludag nevû 2.543 méter magas hegyre, ahonnan csodás panoráma fogadott, még a Márvány-tengert is lehetett látni. A hegy tetején elég korrekt sípályarendszer található, az egyik beülős felvonóval fel lehetett menni kb. 2.200 méterig, ahol még hógolyócsatát is vívhattunk. Sosem hittem volna, hogy erre Törökországban sor kerül!

Uludag

Vasárnap hosszú út állt előttünk: Bursa-ból déli irányban Kütahya és Usak érintésével kellett eljutnunk terv szerint a Denizli városa mellett található Pamukkale-ba, a híres mészkőteraszokhoz. Törökország belső vidéke abszolút kellemes csalódás volt mindkettőnk számára. Azt gondoltuk, hogy gyatrábbnál-gyatrább mellékutakon, homokos-szürke sivár tájakon megyünk majd keresztül, ehhez képest jobbnál-jobb kétszer kétsávos, széles utakkal, gyér forgalommal, változatos, zöld, dús, hegyes-völgyes természettel találkoztunk.

Kütahya környékén egy benzinkútnál mi lehettünk az év látványossága – tény, hogy idegen jármûvel errefelé egyáltalán nem találkoztunk –, mert többen is érdeklődtek, hogy honnan jöttünk, sőt még fényképet is készítettek rólunk. Lehet, hogy szerepeltünk a másnapi, helyi újságban! Denizli előtt nem sokkal legnagyobb örömömre a Mákvirágok-völgyén haladtunk keresztül (ezt csak én neveztem el így magamban): ameddig csak elláttál, mindenhol fehéren-lilán virágzó mákültetvények az út két oldalán – gyönyörû volt, meg tudtam volna ott és akkor enni egy tál finom mákos gubát!

Pamukkaléhoz közeledve már messziről látszott a fehér mészkőteraszos hegyoldal, ami non-stop nyitva van, így este hatkor még simán bemehettünk nézelődni. A felső parkoló felől először a Hierapolisz nevû romvároson kellett áthaladnunk, hogy aztán felülről csodálhassuk meg a mára már többségében víz nélküli teraszokat.

Vízenjáró (Pamukkale)

Ádámnak előtte hiába bizonygattam, hogy itt ma már nem lehet fürdőzni, maximum lábat áztatni, ő strandolásra készült, így kicsit csalódott volt, hogy csak alig pár medencében volt víz, az is kb. csak lábszárközépig ért neki. A mészkőteraszokra csak mezítláb lehetett rálépni, így a meleg gyógyvíz mellé talpmasszázs is járt kapásból. Az esti nap lemenő fényében rengeteg szép fotót készítettünk, kár lett volna kihagyni!

Pamukkale

Másnap havas tetejû, 2-3 ezer méter magas hegyek között kora délutánra érkeztünk meg a Fethiye melletti, siklóernyősök paradicsomaként ismert tengerparti Ölüdeniz-be. Ez az üdülővároska egy gyönyörû öbölben helyezkedik el a török riviéra nyugati részén, ahol hihetetlenül kék a tenger és álomszép, képeslapra illő a táj. Ölüdeniz két dologról híres: a mellette található 1.969 m-es Babadag nevû hegyről paradicsomi környezetben lehet siklóernyőzni áprilistól novemberig szinte minden nap, valamint a városkától nyugatra található a Blue Lagoon (Kék Lagúna), ami a – főleg angol nemzetiségû – kisgyermekes családok és fiatalok kedvelt üdülőrésze.

A következő két napot mi is itt töltöttük el a leginkább kedves hippitanyára emlékeztető, színes Sugar Beach Club nevezetû kempingben, ahol egy bungalót béreltünk, a tengerparti bárban reggeliztünk, úsztunk a lagúnában és a tengerben, más szóval ismét pihenőt adtunk a motorunknak és magunknak egyaránt. Az időnk nagy részét azonban természetesen mindkét napon a siklóernyőzés tette ki, ami felejthetetlen élmény volt és mindenkinek csak ajánlani tudom, mert a látványért abszolúte megéri!

Ödülinez

Még hétfőn este felkerestük az Ölüdeniz főutcáján található SkySports Paragliding irodáját, Ádám bérelt magának a következő két napra ernyőt, engem pedig felírattunk a tandemutasok listájára (sajnos tandemernyőt nem adtak bérbe, így én egy török tandempilótával tudtam csak repülni).

Kedden reggel 11 óra előtt nem sokkal értünk jött a SkySports-os dzsip a kempinghez (a transzfer is benne volt az árban), majd az irodánál aláírtuk a kötelező papírokat, felszedtük a többi utast, a pilótasrácok feldobálták az ernyőket a dzsip tetejére és irány a hegy! A Babadag-ra felvezető út egy nemzeti parkon vitt keresztül és tereprallinak is beillett – köves-sziklás-szakadékos terepen röpke egy óra volt, amíg felértünk a felső, kb. 1.860 m-en lévő, hegygerincen található, meredek starthelyre. Hát, tériszonyosoknak nem ajánlott!

A Kék Lagúna

Felszállás előtt egyeztettünk a tandempilótámmal, Onur-ral, hogy mivel én gyakorlott tandemutas vagyok, nyugodtan tekerjünk ki egy kicsit Ádámnak „előfestve” az eget, illetve mivel nem vagyok félős, csinálhat pár trükköt is (merülőspirál, wingover), mert azokat mindig nagyon élvezem. Láthatóan feldobódott, hogy végre nem csak lesiklani kell az utassal, a biztonság kedvéért azért elhadarta a start előtti négyes szabályt („ne ess el, ne állj meg, ne ülj bele, fuss”), aztán már a levegőben is voltunk. Ádám is felszállt rögtön utánunk, együtt köröztünk egy darabig a starthely felett, felemelkedtünk kb. 2.200 m-ig, majd Onur idegenvezetésbe kezdett: megmutatta fentről a Pillangók-völgyét (ahová nem vezet le út, csak hajóval, siklóernyővel vagy hegymászókkal lehet lemenni és tele van lepkékkel), a környező havas és vulkanikus eredetû hegyeket, Ölüdeniz öblét, a lagúnát, Cathya szellemvárosát, Fethiye-t.

Ádám Fethiye fölött

Ádámnak rádión tolmácsoltam a látnivalókat, hogy ő se maradjon ki az infóból. A kb. 45 perces repülés alatt kb. 45 fotót készítettem, ezzel a látvánnyal egyszerûen nem lehetett betelni! A tenger felett aztán legnagyobb örömömre a kért trükköket sem hagyta ki Onur, fantasztikus volt – még most is fülig ér a szám, ha erre gondolok! A srác vérprofi volt, ami nem csoda, mert 10 éve siklóernyőzik, régebben acro- és versenypilóta volt, a tandemezést is vagy 5 éve ûzi, minden nap, 8 hónapban egy évben. Mondanom sem kell, hogy Ádám nagyon irigyelte is, amiért ez a munkája…!

A szerdai ernyőzés hasonló menetrend szerint zajlott, ismét Onur-ral, csak annyi különbséggel, hogy ezúttal a lentebbi starthelyről (1.600 m körül) szálltunk fel a gyengébb szél miatt, valamint életemben először repültünk bele felhőbe, ami nagyon nagy feeling volt. Nem rázott, nem dobált, valójában olyan volt, mintha ködben vezetnél, csak mindezt a levegőben. Egy hátránya volt csak: nagyjából 2.500-2.600 m-en hirtelen nagyon hideg lett a felhőben, amit én az overallban nem éreztem meg annyira, Onur viszont mögöttem térdnadrágban szó szerint reszketett, mint a kutya, így kénytelenek voltunk lejjebb ereszkedni, mert nem szerettem volna, ha a pilóta rosszul lesz mögöttem. A meleg addigra tért csak vissza belénk, mire – persze csak a nekem szánt „kötelező” figurák után – landoltunk a strand melletti zsebkendőnyi füves placcon – igazán felejthetetlen volt!

Csütörtökön kicsit fájó szívvel intettünk búcsút Ölüdeniz-nek és elindultunk vissza észak felé. Fethiye és Dalyan között valahol sajnos nem vettünk észre egy 70-es táblát és bár villogtattak a szembejövők, csak 90-re lassítottunk le, pechünkre pedig pont bemért egy traffipax, így sikeresen begyûjtöttük első (és szerencsére egyetlen) törökországi büntetésünket (30 ezer Ft, határon való kilépésnél fizetendő). Így a Dalyan melletti híres Iztuzu Beach-et, ahová az álcserepes teknősök járnak tojásokat lerakni a puha homokos, leanderekkel szegélyezett partra, kissé bosszúsan látogattuk meg, de hát mi voltunk a hibásak, egyértelmû. (A rendőr amúgy tök rendes volt, alig beszélt angolul, de vagy 20 percig magyarázta kézzel-lábbal, hogy miért büntet meg és szinte még ő kért bocsánatot tőlünk.) Az éjszakát egy szörfösök által kedvelt helyen, Bodrum-ban töltöttük egy gyönyörû panorámás apartmanban, de mivel elég későn érkeztünk meg délután, Ádámnak szörfözésre itt nem maradt már idő – sebaj, majd Alacati-ban!

Bodrumi panoráma

Másnap korán útrakeltünk, mert az Izmir melletti félszigeten található Alacati-ba vezető út során két látványosságot is meg akartunk nézni. Ezek egyike volt a bodrumi Szent Péter Erőd, ami ma régészeti múzeum és többnyire a tenger mélyén talált tárgyakkal, amfórákkal, hajóroncs darabokkal van tele. Érdemes ide ellátogatni, annál is inkább, mert az erőd tornyaiból remek kilátás tárul elénk a tengerre, a szemközti görög Kos szigetére, Bodrum kikötőjére, a domboldalakon álló, görögös hatású, fehér-kék kockaházakra.

A múzeum előtt ismét szembesültünk a törökök vendégszerető kedvességével: egy kávézó előtt parkoltunk le a felcuccolt motorral és már délelőtt tikkasztó meleg volt. A kávézós látva, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni bőrkabátjainkkal, felajánlotta, hogy szívesen megőrzi nekünk bent, hagyjuk csak nála. Gondoltuk, ezért cserébe majd biztos fogyasztanunk kell valamit, amikor visszatérünk, de semmi ilyesmiről nem volt szó, készségesen (és hiánytalanul) hozta nekünk vissza a dzsekiket, érdeklődött az utazásunk felől, majd további szerencsés utat kívánt. Volna mit tanulni a török vendégszeretetből, tisztességből, az már egyszer biztos!

A nap másik látnivalója a Selcuk melletti Ephesos romvárosa volt, ami Törökország legépebben megmaradt ókori régészeti együttese, ami régen a görög birodalomhoz tartozott. A városból valóban egészen sok minden fennmaradt: van itt hatalmas kőszínház, főutca, rengeteg díszes oszlop és a legszebb az egykori könyvtár rekonstruált előfala. Végigjárni kb. 30-45 perces program, vizet, kalapot, napszemüveget feltétlenül vigyetek magatokkal, mert már májusban is szinte elviselhetetlen volt a meleg és a tûző napsütés.

Ephesos kőszínháza

A szombat-vasárnap ismét a pihenésé, sportolásé volt: a szörfösök, kite-osok által igencsak kedvelt Alacati-ban töltöttük ezt a két napot. Nekem végre jutott idő a parton egy kis olvasásra, napozásra, lustálkodásra, igazi semmittevésre, Ádám pedig a komplett bérelt szörffelszereléssel száguldozott a vízen ide-oda az öbölben, tényleg csak inni, meg enni jött ki nagy ritkán, teljesen mint egy nagy gyerek.

Alacati Beach egyébként éppen fejlődő fázisban van: sorra épültek a szebbnél-szebb házak, apartmanok, szállók a kikötőhöz, parthoz közel, a szörfözőknek is alakítgattak egy vadonatúj centrumot. Ide többségében német szörfösök járnak, van több kölcsönző, telepített török oktatókkal, profi felszerelésekkel. Sportolókból tényleg nem volt hiány a vízen, sőt egész komoly tömeg alakult ki, amikor beerősödött a szél, Ádámot időnként alig találtam meg a rengeteg színes vitorla között. Nem is biztos, hogy minden fényképen ő szerepel.

Szörfözés Alcatiban

Június 1-jén hétfőn magunk mögött hagytuk Alacati-t és tovább motoroztunk Assos felé. Foca-nál letértünk kicsit az útról, hogy lássunk pár barátfókát, de – ahogy Iztuzu-ban a teknősökkel – sajnos ezzel az állattal sem volt szerencsénk, nem mutatták meg magukat nekünk a parton, pedig állítólag ezen a helyen sokat szeretnek sütkérezni. A nagy melegben gondolom inkább a hûsítő tengert választották, így mi is továbbálltunk.

Assosban tudnak élni

Törökország Izmir és Edremit közötti partvidékéről általánosságban elmondhatjuk, hogy kevésbé szép, mint az Izmir-től délre eső rész és az utak is sokkal rosszabbak, valamint a forgalom is jelentős. Ez az észak-nyugati inkább iparvidék, a turizmust és a szépséget meghagyták a délnek. Utolsó törökországi esténket Behramkale-ben töltöttük, búcsúzóul meglátogattuk a hegytetőre épült Assos romjait, ami Ephesos-hoz képest elenyésző volt, a kilátás viszont annál szebb a görög Lesvos szigetére.

Másnap Canakkale-nál a minden egész órában induló komppal keltünk át a Dardanellákon (meglepően olcsó, 8 török líra = 1.200 Ft volt a jegy motorra, 2 főre). Záporos időben intettünk búcsút Ázsiának, de szerencsére mire fél óra alatt átértünk Európába az eső már elállt, így megúsztuk az utált esőruhát. Gelibolu, majd Kesan érintésével Ipsala-nál léptük át a török-görög határt, Güle-güle Türkiye! (Viszlát Törökország!)

A határátlépés simán és gyorsan ment, bár számozott ablakok itt sem voltak, de legalább tudtuk, hogy nem kell meglepődnünk, ha minimum 4-5 helyen elkérik az útlevelet pecsételésre. A gyorshajtásos büntetést is befizettük, így már nem volt akadálya annak, hogy visszatérjünk az EU-ba. Ezúttal a szállásunk a görög Alexandroupoli-ban volt, közvetlenül a sekély, homokos tengerparton és bár még 4 nap volt hátra a nyaralásunkból, máris visszavágytunk a meleg, barátságos, vendégszerető Törökországba.

Szerdán a tengerparti bárban elköltött reggeli után hamar útnak indultunk, szerencsére az esőfelhők is elvonultak. Kavala-ig az ingyenes és kiváló minőségû autópályán motoroztunk, a gyér forgalomban élvezhettük a sebességet és a kanyarokat. Kavala-tól Seres felé a bolgár határig már sajnos csak főúton lehetett haladni, ami kicsit lassabban ment, de legalább közben volt időnk megfigyelni a görög dimbes-dombos tájat, az út szélén tipikusan elhelyezett miniatûr, kegyhelyszerû templomocskákat.

A görög-bolgár határon hamar átjutottunk és ezúttal chip-ezés sem volt úgy, mint befelé. A Blagoevgrad felé vezető főút meglepően jó minőségû volt, igaz nem túl széles és elég forgalmas a kamionok miatt, de legalább nem kátyús, ami Bulgáriát nézve nagy szó! Kettő óra körül megálltunk ebédelni egy útszéli malacot-nyárson-forgatós típusú vendéglőben, ahol én akkora grillezett csirkemellet kaptam, ami szélesebb volt, mint a saját mellkasom – írta az útikönyv, hogy a bolgárok szeretik a húst, na de ennyire!

Időközben sajnos eleredt az eső, ami ezen a hegyvidéki részen nem meglepő és ezúttal már az esőruhát is fel kellett vennünk, pedig az 1.140 m magas Predel hágón található szállásunk innen már csak egy órányi motorozásra volt. Késő délutánra kicsit kitisztult az idő, ezért még elmotoroztunk Bansko-ba, a környék híres, angolok által kedvelt síparadicsomába. A Pirin-hegység vihren-i része ez, gyönyörû a táj, hatalmas fenyőerdőkkel, vad zuhatagos patakokkal, 3.000 m körüli havas csúcsokkal. A szállóban mi voltunk az egyetlen vendég és mivel nem volt zárt parkoló, felajánlották nekünk, hogy a motort toljuk be éjszakára a földszinti konferenciaterembe „Security first!” jelszóval. Így történt, hogy a Mara a következő két éjszakát előkelő helyen, a konferencia-asztalok között töltötte.

Csütörtökön az időjárás kegyesebb volt hozzánk, napsütésben és tavaszias melegben látogattunk el a Rilai Monostorba, ahová nem kellett belépődíjat sem fizetni. A csíkos mintázatú, jellegzetes, díszes monostor elég gyorsan bejárható, és ha korán érkezik az ember, akkor még lehet „turistamentes”, szép fényképeket készíteni róla illetve a még mindig benne lakó szerzetesekről. Ha valaki errefelé jár, mindenképpen érdemes ellátogatni ide, megér egy délelőttöt. Délután ismét a bansko-i sípályákhoz és a Vihren-re motoroztunk, sétáltunk, pihentünk, erőt gyûjtöttünk az előttünk álló hazaútra.

A Rilai Monostor

Másnap már fél 10 körül elindultunk, Szófiát szerencsére egy körgyûrûn el lehetett kerülni, így kevesebb kátyúval találkoztunk, bár ez az elkerülőút sem volt éppen tökéletes. Dél előtt nem sokkal értünk a bolgár-szerb határra (a chip-ezés ezúttal is elmaradt, úgyhogy végképp nem tudom, mire volt ez jó idefelé…), és mivel nagyon jó tempóban tudtunk haladni úgy döntöttünk, hogy nem az eredetileg Nis-ben foglalt szálláson töltjük az utolsó éjszakát, hanem legalább Belgrádig elmegyünk, aztán majd csak találunk egy szabad szobát valahol. Végül Novi Sad előtt nem sokkal, egy Beska nevû kisvárosban szálltunk meg az autópályától nem messze.

Június 6-án szombaton kezdetét vette az utolsó napi motorozás hazafelé. A magyar határnál kb. fél órás sorban állás után az oldaltáskákat is kinyittatták velünk, de szerencsére kipakolni nem kellett belőlük. Gondolom, sejtette a határőr is, hogy három hétre nem egyszerû összepakolni egy motoron, főleg két személyre, nemhogy még csempésszünk is valamit. Budánál még elkapott minket egy futó zápor zárásként, de hamar kiértünk belőle, így végül mégsem ázott verebekként érkeztünk haza a török riviéráról a motor kilométerórája szerint 6.185 km megtétele után.

Rengeteg országban és szép helyen megfordultam már, de eddig még soha nem éreztem ennyire erősen, hogy visszavágyom, mint Törökország esetében. Száz százalékosan rabul ejtett az emberek barátságossága, kedvessége, vidámsága, mediterrán életvitele. Egészen különleges élmény volt motorral kalandozni ebben az országban, mert akarva-akaratlanul is közvetlen kapcsolatba kerültünk az egyszerû helyiekkel, akiknek mi legalább akkora látványosság voltunk, mint amennyire ők nekünk, és akik legalább annyira kíváncsiak voltak, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mint amennyire minket érdekelt, hogy ők hogyan élnek. Ez a kölcsönös érdeklődés egymás iránt tette a túránkat igazán emlékezetessé és az is biztos, hogy Törökországba visszatérünk még.

A túra paraméterei:

1 kalandmotor: Suzuki Marauder VZ1600
2 kalandor: Németh Ádám és Németh Zita
3 kalandos hét: 2009. május 16.- június 6.
4 országon keresztül: Szerbia, Bulgária, Törökország, Görögország
580 darab fénykép
6185 megtett km

A törökországi túra térképe

Szerző: Németh Zita, E-mail: nemeth.adam2@hdsnet.hu, 2009. június

	Anikó 2009-7-31  20:55
Sziasztok! Csodálatos túra lehetett. Zita, nagyon tehetségesen foglalod össze az utazásaitokat! Leginkább a légifelvételek tetszenek, elég különlegesek. Nem gondoltam, hogy Törökország ilyen szép, lehet hogy a képeken febuzdulva mi is ellátogatunk oda, bár a motorozás részét nem vállalnánk be! 🙂 Chio Anikó

	Németh Zita 2009-7-14  14:58
Sziasztok! Köszi mindenkinek a hozzászólásokat! 2 éve Erdélyben mi is megtapasztaltuk, milyen 40 fokban motorozni, amikor még a menetszél sem hût… Nem véletlenül választottuk inkább a május-júniust ehhez a mostani török túrához. Élményteli és biztonságos gurulásokat mindenkinek a nyárra-őszre! És Mora, a siklóernyőzést legközelebb ki ne hagyjátok! Üdv.

	Mora 2009-7-13  12:43
Szép túra, nagyon pontos leírással. Tavaly, két hét alatt mi is a nyugati részt jártuk be hárman (két motorral), csak mi a nyár közepén, 45 fokban. :/ Azért jó volt az ismerős képeket látni. Egyedül a siklóernyős rész irigylem tőletek! 🙂 Azt mi kihagytuk.

	Istvan 2009-6-30  12:28
Gratulalok nektek! En is mennek hasonlora julius masodik feleben. Tudtok esetleg valakit, aki oda vagyik meg? :)))