Mint tudjuk „Evés közben jön meg az étvágy”. Az egy hónappal korábbi 2 napos boszniai túra kapcsán merült fel, hogy egy nagyobb lélegzettel be lehetne kapni Montenegrót is, de sajnos az évszaknak köszönhetően november helyett ez majd csak a következő szezonra, 2008 tavaszra marad (gondoltam én). Bár Gyuri nálam jóval elszántabb és fifikásabb volt és addig-addig csűrte-csavarta a tervezgetést, lelkesítést amíg 2007 November 1-én reggel fél kilenckor 9 fokban teljes menetfelszereléssel felpakolva a budafoki Campona melletti Shell parkolóban találtam magam indulásra készen.  Akkor GO!

Hát igen Gyuri mindenre gondol még az otthoniak programjára is, úgyhogy mikor Siófokra értünk kevesebb, mint egy óra alatt akkor hazaszólt, hogy Székesfehérvárig hozza Kati utánunk az útlevelét. Igen ez volt az a pillanat, amikor a montenegrói túra majdnem spontán velencei és toszkán túrává változott volna, ha persze Kati nem ismerné már Gyurit néhány évtizede.

A cseles indulás után mindketten motiváltak lettünk a késés törlesztésében és Marcalit érintve Barcs felé zúgtunk, amikor váratlanul Segesden (Bp-től 220kmre) két kastélyba botlottunk. Erős fék, vissza 100 métert és máris a szociális otthonná avanzsált, Széchenyi Bertalan által 1907-ben épített kastélyt mustráljuk. Mint utólag kiderült, ez Somogy megye legnagyobb szociális otthona. Kívül-belül megmártjuk tekintetünket és természetesen Gyuri a fotó aparáját is a látnivalókban. Gyurinak köszönhetően élvezhetjük a túra teljes képi illusztrációit is.

A segesdi Széchenyi kastély ma öregek otthona. A portás készségesen beenged motorjainkkal együtt, csak arra kér, hogy az itt lakókat ne fényképezzük. Ajánlja, hogy nézzünk be, mert a kastély egy részét szépen felújították. (AG)

Különösebb engedélyek nélkül beengednek az épület belsejébe is, ahol egyébként közel 400 embert gondoznak.

Az épület kívül – belül nagyon rendben van, legalábbis a társalgó és az emeletre vezető főlépcső. A kastélyt gondozott angolpark veszi körül. (AG)

Nem így történt viszont a másik kastélynál, ahol a kapuban a portán keresztül üzent az egyébként a cégéren 5 csillaggal dicsekvő exkluzív wellness hotel elöljárója, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek bárkik is lennénk. Fel is út, le is út. A „vendégszeretet” okát nem tudjuk, de valószínű, hogy a frissen felújított lovarda, golfpálya, kastély, stb. kénytelen volt exkluzív vendéglátó-ipari egység külsőt ölteni kívülről, ahhoz hogy pár fejlesztési, idegenforgalmi, térségfejlesztési vagy egyéb címzésű vissza nem térítendő támogatást megszerezzen. Ezek után „Aki bírja marja!” mondaná a népi bölcsesség, bár a Segesdi benzinkutasaink nem osztották ezt a véleményt, amikor kénytelenek voltunk megállni, mert már az Adventure is kezdett megszomjazni.

Ránéztünk még a Hertelendy házaspár sírjára – mindketten Máltai Lovagok voltak – aztán a Segesdi templomra és tankoltunk egyet mielőtt továbbálltunk. (AG)

Akik szeretik a háború sújtotta területeket békés időszakokban látogatni, és a sok kilőtt, kiégett házat nézegetni, azoknak javasolhatjuk Horvátországban Daruvartól délre (Barcstól 60-70km) Pakrac és Lipik helységeit. Itt gyönyörű épületek és századfordulós villák vannak ma is kiégett, kilőtt állapotban. A korábbi, ex-jugoszláviai túrázások kapcsán láthattuk, hogy az ilyen nyomokat többségében sikerült már eltüntetni, de úgy látszik ezek a települések az élelmezési (olvasd támogatási) lánc végén vannak.

A látványosságok ellenére mi a korai sötétedéssel (fél öttel) futunk versenyt, amikor a Szava parti Horvát Bosnyák határátkelővel (Bosanska Gradiska) szembesülünk. Itt a mindenszentek ünnepének köszönhetően felekezettől függetlenül a nyugat-európai szórvány bosnyákság kígyózik a hazafelé vezető határátkelő hídon. Az északi horvát határátkelő oldal még-még abszolválható. A hídon meg a hídról (eredeti módon kerítéssel bekerített a város szívébe torkoló) levezető egysávos úton az útlevél ellenőrzésig, a helyi leleményes balkáni viselkedési kódexszel azonosulva, a bazári furakodás technikáját alkalmazva kerültünk a félszáz európanizálódott hazatérő elé. Szégyen vagy sem de három órás sorban állást 15 percre rövidítettük és így folytathatjuk a versenyt az alkonnyal.

Banja Lukatól kb 30-35kmre délre, amikor a „kisebbik GS tankolást követelt” (Gyuri ezt csak bosszantásodra és az Adventure-ösök szív melengetésére írtam :); amikor a nap lement; a helyi felhők szemerkélést színleltek; a hőmérő 5 fokot, a napi kilométer számláló meg 600 km-t mutatott; megálltunk tankolni és 100 méterrel feljebb nyugovóra térni az út menti „LAV” nevű késdobálóba. Fejenként 20 Euróért megkaptuk a jussunkat, az itthoni 3 csillagosnak megfelelő külön-külön hotel szobánkat és a motoroknak a zárt és fedett parkolót. Sajnos a motorok rangon alul, a kukák mellett aludtak.

A reggelit elaludtam – pedig benne volt a szoba árában. Gyorsan összekaptuk magunkat és nyolckor már úton voltunk. Azt leszámítva, hogy Péter nem találja a maszkját én meg éhes vagyok, jól indul a nap. (AG)

Nyolcórai indulás után pár perccel rögtön 10 km-es elterelésnek köszönhetően gyönyörű (Békás-szoros-like) helyekre keveredünk. A reggeli friss időben, ködben, meredek zöld domboldalakat és sziklás szorosokat barázdáló folyó mellett haladunk. A látvány felemelő pár száz úszó PET palack kivételével.

Jajce előtt már megállásra késztetett minket egy pár kisebb vízesés, de az igazi nagy vizes attrakció, amit az UNESCO listára is fel akarnak tenni, az óváros közelében van. A folyónak a várossal átellenben lévő oldaláról érdemes megközelíteni. A város felőli parton a fizető parkolóban kell megállni (tőlünk motorosoktól nem kértek pénzt) és gyaloghídon átsétálva balra kell fordulni. (AG)

A Jajcei vízesés. (AG)

És befutunk Jajcébe a bosnyák királyok székhelyébe ahol az utolsót Stevan Stomasevicet 1463-ban ugyanitt fejeztette le II. Mohamed. Jajce rögtön a láthatatlan bár érzékelhető belső határ után található, a Bosnyák-Horvát Föderáció részén. A hely történelme, magyar vonatkozásai (Mátyás király felszabadítja, 1878-tól az Osztrák-Magyar Monarchia része, Csontvári festménye a vízesésről), a vár és a híres, több mint 20 méteres vízesés a Vrbas és Pliva folyók találkozásánál Jajcét egyértelműen Bosznián belül is egyedi látnivalóvá teszik.

A korlátolt parkolási lehetőségek felvirágoztatták a parkoló bizniszt. A belvárosban 20 méterenként állnak a parkolást segítő, ellenőrző és kasszírozó illetékesek. Természetesen mi a novemberi motorosok bájának és távoli származásunknak köszönhetően fülest kapunk a patkolóőr bácsitól, hogy hova álljunk át hogy ingyen és biztonságosan parkoljunk arra a kis időre. Jajce látványos központi része egyébként olyan kicsi, hogy egy helyről mindent könnyen be lehet járni. A vízeséssel szemközti kilátó zárva van mert földcsuszamlás jeleit viseli, de a tiltást ők se gondolták egészen komolyan. Maradt hely egérútnak és már ki is alakult a klandesztin megkerülő kisösvény.

A látogatást követően indulunk tovább délnek Sarajevot elkerülve Jablanicán és Mostaron keresztül Medjugorjeba. Sarajevot és Mostart csak azért tudtuk kihagyni, mert a korábbi túrán ők voltak a célkeresztben. Ha valaki még nem látta, vagy több időt tud szánni Boszniára akkor természetesen kihagyhatatlanok.

Mostarból kimenet egy délnyugati kijárót kell választani a horvát katolikus temető mellett szerpentinen felkapaszkodva. Nem okoz gondot, mert jól ki van táblázva. Itt Mostarnál megváltozik a klíma és a növényzet. Mostartól délre a mediterrán növényzetet és a köves, sziklás tájat láthatjuk. Nem utolsó sorban örömünkre a hőmérő megint 10 fok felé kúszott. Általában nem szoktam símaszkot viselni a sisak alatt de 10 fok alatt csak dicsérni tudom azt, aki kitalálta.

Megérkezünk Medjugorjébe ahol a hívők és a hitetlenek egyaránt megtalálhatók. Ki a csodák, ki pedig a biznisz által hajtva. Állítólag mindenki megtalálja a számítását, ha a megfelelő táborban a megfelelő dolgot keresi. 1981 június 24. óta 6 gyereknek megjelenő Szűzanya és azóta is háromnak folyamatosan megjelenő és havi rendszerességgel üzenő Szűzanya kétség kívül megváltoztatta nagyon sok hívőnek az életét és a hely jellegét is.

Fellini Édes Élete jut eszembe, ezúttal nem a szökőkút, hanem az esőben rohangáló gyerekek. Megvan? Vajon mi lehet az igazság? – kérdezi a racionális elme. Kétségeid vannak? Nos, ha Fellininek nem sikerült, akkor Medjugorje elemi erővel tolja az arcodba, hogy remény mellett mennyire szánalmassá törpül a racionális tapasztalat. (AG)

A Medjugorje jelenséget minimum két szemszögből lehet leírni, ezért nem vállalkozom arra, hogy ezt itt ecseteljem, mert már kis csapatunkban is különböző értékelések voltak. Mindenesetre, ha a vallások és csodák irányába van némi fogékonyságotok /hitetek/ akkor olvassatok utána. Végül mi motoros túrázókként közelítettünk, csodálkoztunk és továbbálltunk. A továbbállás nem annyira egyértelmű, ha nem visszafelé Mostarba szándékozik menni az ember. Itt a kitáblázás már hagy kívánnivalót.

A helyiek köszönik, jól érzik magukat a Menyország innenső oldalán. (AG)

Délnek indulva és visszavergődve a Metkovci határátkelő felé vezető főútra úgy döntöttünk, hogy Dubrovnik felé nem a tengerparti horvátországi utat választjuk, hanem valami lélekvesztő egysávos (bár kétirányú) hegyoldalba vájt utat, ami délnek szalad lefelé párhuzamosan a bosnyák-horvát határ bosnyák oldalán.

Pociteljnél tértünk le a főútról, és mint utólag kiderült elmentünk a Radimlja nekropola ezeréves temető mellett 20 km-re anélkül, hogy tudtuk volna (ezt ha arra jártok pótoljátok!).

Erről az elfelejtett útról mely Neumi letérőként található meg legkönnyebben, jól látszik a Hutovo Blato nemzeti park (Hutovoi-mocsár) majd következik az igazi Death Valley. Ezt az elnevezést ne keressétek arrafelé, mert ez az én keresztelésemnek köszönhető, bár azok után, hogy én jártam már a kaliforniai DeathValleyben is határozottan állíthatom hogy ez az igazi. Merthogy ez tényleg olyan. Itt lehet kis kihalt településekkel találkozni a völgy mindkét oldalán. Felszedett vasútvonalakkal és kopár széles köves völggyel, míg a szem ellát. Hát igen itt a kihalás tényleges, látható és tapintható. Ott motorozás közben az járt az eszemben, hogy mi lenne ebből a völgyből ha ezt a csupa kő és kihalt völgyet (mely önmagában is nagyobb mint Szingapúr) 1 Euróért eladnák Szingapúrnak. Egy érdekes szociológiai kísérlet lenne az összes gazdasági, politikai és etnikai következményével együtt.

A kihalt falu apró házairól az idő már elvitte a tetőket. A völgyben Trebisnica folyó tekereg – ma már szepen szabályozott csatornában.

Na jó de vissza a túrára. Ravnóba érve elfogyott az aszfalt a térképen jelölt Zavala felé tartó útról. Mérlegeltük az alkonyig fennmaradó szűk órácskánkat és úgy döntöttünk, hogy mégis a kerülősebb aszfaltot választjuk Trebinjen keresztül, a legdélebbi nevenincs, helye nincs bosnyák-horvát határátkelőhöz. Trebinje megért volna még egy féket de Gyuri nagyon követelődzött, hogy ő még világosban szeretne fényképezni Dubrovnikba. Úgyhogy Trebinjéből annyi maradt csak meg amennyit egy 80km/h-val mozgó 5*10 centis lőrésen keresztül a kitekintés megenged, meg hogy ez már megint a cirill betűs Bosznia része.

Dubrovnikba érve gyorsan szállásszerzés az első Sobe/Camere felíratnál és a „lovak” pihenőre hajtása. Mi meg be az óvárosba a fotóaparáttal. (a világosság nem várt meg ;-P  )

Nem kísérelem meg felvenni a versenyt a sok útikalauzzal, ami mindent elmond Dubrovnikról, (olaszul Raguza) amely egykor Velence riválisának is számított. Talán ami nincs annyi helyen említve, ha egyáltalán van, hogy láttunk helyi kártya barlangot ahova kizárólag csak a helyi polgárok – főleg hímneműek – jöttek össze és a napi munka után hétköznapi (munka)ruhájukban vágható cigaretta füst, meg egy hosszúlépés mellett (a turistáktól legtávolabb eső részen) kártyáztak. Egy kicsit olyan hemingwayes volt a hangulat. Na jó lehet hogy erre rájátszott az off-season levegő is.

Az óvárosi zsúfolt apró műhelyében az öreg suszter még dolgozik. A műhely ablaka majd akkor lesz tiszta, ha egy következő háború után újra kell üvegezni. (AG)

Ja és fülig ér a szánk, mert a hőmérséklet 18 Celsius fok!

Korai, félnyolcas indulás Dubrovnikból a közeli montenegrói határ felé. Felemelő reggeli látvány a tengerre és Dubrovnikra a magasból a sziklába vájt útról.

Reggel már hét előtt kirámoltam a motorokat a garázsból. Fél nyolc körül már a dubrovniki panorámát fényképezem a tengerparti útról. (AG)

A határ közvetlen közelében, mindkét oldalon festői látvány. Az óriás tuják, citrusfélék sűrű és aszimmetrikus látványa, mint egy természetbeli zöld orgona a reggeli köd és harmat által még fátyolos burokba borítva egyszerűen varázslatos. Nem értem, hogy Gyuri miért nem áll meg fotózni. Később rá is kérdek, és valami olyannal űzi el a választ, hogy rossz szögben állt a nap és úgysem lett volna jó a kép. Elhiszem. Egy profi fotósnak soha nem mondunk ellent.

A tengerre néző teraszon ültünk le reggelizni. A diós torta is és a kapucino is kiváló volt, de legjobban a novemberi napsütés tetszett. Herceg Noviban béke vett körül. (AG)

Alapos határátkelés ellenőrzést követően beereszkedtünk Herceg Novi városkába, amely a Kotori-fjord szájának (Európa legdélebbi fjordja és Montenegró legnagyobb fjordja /mert csak egy van ? ) északi partján található.  Az i.e. ötödik században már a Görög kereskedők egyik ismert helye volt. +18C, napsütés, fantasztikus panoráma és nagyon puccos kávézó. Nem tudunk ellenállni a reggeli rítusnak. Szezon vége lévén a kávézóban csak helyiek élvezik a luxust, diszkréten az asztalok lábának támasztott piaci bevásárlások zöldséges szatyraival. Mint később kiderült az egész városban ez egy genetikailag kódolt viselkedés minta. Az összes kávézó szombat reggel a helyi bevásárlásra kihajtott férfinépség bevásárló szatyros kávézását örökíti meg. Ők is tudják – Kellemeset a hasznossal.

Egyébként természet adta stratégiai fontossága és földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a görögök után több éven keresztül volt itt török, velencei, orosz, francia és osztrák-magyar monarchia fennhatóság is a szerb és montenegrói előtt. Ezek után valamit azért tudhatnak a helyiek a túlélésről. Mint láttuk az egyetlen harcmentesen, békésen önállósult ország a volt Jugoszláviában.

Gyorsan megnézzük a Herceg Novi óváros részt és indulunk a fjord partján végig Kotorba. Azaz mennénk, ha egy sziklaomlás Kamenari után nem lehetetlenítené el a továbbhaladást.

Sebaj van alternatív rövidebb útvonal, ha átkompozunk a fjord túlsó oldalára Kamenariból. Tedd és mond fél óra alatt már abszolváltuk a kompozást is motoronként 2 Euroért. Innen a part menti két méter széles nagyon látványos úton motoroztunk Kotorig, versenyt futva egy német luxushajóval. Ők is Kotorban kötöttek ki és a belvárosban a népes német turistákkal vállvetve kattintgattunk a belváros látványosságai előtt.

A turistákat szállító hajó befut Kotorba. (AG)

Kotor UNESCO által védett város, mert a Nemanjic dinasztia által 1166 körül épített vár mai napig gyönyörű látványosság és egyedi konstrukció a nyaktekergetően meredeken ívelő sziklára építve.  A belváros építészetében ma is látható a közel négyszáz éves (1420-1797) velencei köztársaság hagyatéka.

Kotor óvárosa. (AG)

Ha csak másfél napunk van Montenegró megtekintésére, akkor a déli partot és a Skadari-tavat ki kell hagyni, és tempósan tovább kell vágtatni. Budva érintésével Cetinjén keresztül tartunk észak felé Ostrog céllal, amely látványban Petra Montenegroi megfelelője.

A messzeségben ott lenn az a kis sziget, amit összekötöttek a szárazfölddel, Sveti Stefan. Az időnkből sjanos most nem futja, de szívesen elmennék oda. (AG)

A fát lovakkal hordják fel ide az út mellé. (AG)

Ennek az ökörnek épp nem volt jó napja. (AG)

Na de addig is Gyurival látunk egy „rövidítést” Cetinjétől Cevon keresztül Danilovgradig. Hát igen, ez az az út, amit inkább gyakorlott motorosoknak javasolunk csak, és autósokat inkább eltanácsolunk, ha nem akarnak egy teljes napot ezzel elvesztegetni. 2m széles kétirányú millió dudás kanyaros út. Gyuri a bal oldaldobozát csak tapasztaltságának és védőangyalának köszönhetően nem hagyta egy szemből jövő 30 éves Mercedes bal sárhányóján. De természetesen a következő tankolásnál machosan fél szájjal mondta, hogy nem is volt olyan meleg a helyzet, mint ahogy én láttam hátulról ? . De a látvány az tényleg kompenzálta a „kis” kitérőt és az útjelző táblák szinte teljes hiányát.

Ostrog az 1671-ben elhunyt Szent Basil csodatevő barlangja és a köré épült egyházi infrastruktúra. Montenegró leglátogatottabb szenthelye. Kb. 40 hajtűkanyaros szerpentint követően felérünk annak az óriás sziklafalnak a lábához, ahol egy nagy sziklamélyedésben található a barlang és a ráépült templom külsejű szerzetes lak. A meredek hegyoldal lejjebb eső részein ahol sikerült vízszintes teraszokat kialakítani, ott parkolási, szállási és egyéb egyházi ingatlanokkal találkozhatunk. A belső barlangfalra festett freskókat és az ikonokat érdemes megtekinteni még a pravoszláv hittel nem büszkélkedőknek is.

Nekünk egy félórás ostrogi áhítat után újra az út pora a jussunk, mert a korai sötétedés megint riogat és a világ második legnagyobb kanyonja a Tara kanyon a következő célpontunk (ez már csak másnap). Itt még nem tudjuk mi vár ránk egy órán belül.

Niksicen keresztül Zabljak a célpont. A Durmitor Nemzeti Parkban levő település egyben a legismertebb síparadicsom Montenegróban. Még csak Savniknál tartunk, amikor egy mesés völgyben lévő kis településnél vagyunk. Körbe-körbe magas hegyek, és a völgyben egy folyó szeli a sziklás szorost. Itt kezdődik a Komarnica kanyon. Pár szép képet érdemes a csatolt linken megnézni.

A kislány érdeklődve méregeti a különös motorokat. Testvérével az út mellett legelő teheneket őrzik. (AG)

Itt már erősen alkonyodik, és bár csak 35km-re van Zabljak, még sose volt ilyen hosszú egy 35km-es szakasz. Az út elkeskenyedik 2m-re (a forgalom marad kétirányú), korom sötét lett, +1C és olyan köd hogy alig lehet látni 10 méterig. A sisakot fel kell nyitni vagy percenként törölni, mert párásodik kívül-belül. Maximum 30km/h-val tudunk haladni miközben 5 percenként jön szembe két fény. Ekkor lehúzok az útról és várok, amíg a kisautó, terepjáró vagy éppen hatalmas teherautó elhúz. Hihetetlen ez a forgalom ilyen időben egy ilyen n-ed rendű úton egy nemzeti parkban. Érzékszerveim azt sugallják, hogy valami fennsíkon haladhatunk de semmit sem látunk. Az olyan utelágazodásoknál ahol se tábla, se gőzünk hogy merre kell menni akkor azt az irányt választjuk, amerről jön valami jármű (mint utólag kiderült ez is egy jó utolsó esély technika).

18:15; +0,5 C fok; a kesztyűm és a símaszkom csurom víz, de már Zabljak úszik körülöttünk a sűrű ködben. Amolyan oroszos síparadicsom. Kis pléh tetejű faházak zöméből álló település pár szocreál épülettel a központban. A központi szocreál hotelt motorral megközelíthetetlen sok lépcsős bejárattal tervezték, nyílt parkolóval 100 méterre. Egyikünknek sincs kedve leszállni a hidegben a brümmögő gépünkről. Inkább keresünk olyan szállást ahol a bejáratig gurulhatunk. ?

Az első mellékutcában a Hotel Javor, egy kis 6 szobás magán hotel-panzió ajtaja előtt állunk meg. Végül a motorok ott is éjszakáztak a szabadban az utcán ahol leszálltunk róluk. Semmi motorbarát alkalmatosság nincs. Végül is 1600 méter felett, novemberben nem egy motoros paradicsom képét mutatja a település.

A 24 Eurós külön-külön szobánk kissé „friss” levegőjű, amit Gyuri ravaszul egy hajszárító segítségével komfortosít.

Fél hétkor kelünk, hogy a 3km-re található Crna Jezero-t, a Fekete-tavat megnézzük. Hétkor a reggeli előtt kidugom az orrom a panzióból. -2 fok C és a már megszokott reggeli köd és felhő keverék vár itt 1650 m magasan. Gyuri is tempósan pakolja a motort, miközben azon nevetünk, hogy mi nem hoztunk jégkaparót (ti. az út túloldalán a jeget kaparják a kocsi szélvédőjéről.) Még jól nézne ki ha a drága BMW-s plexit valami ABBA kazetta borítóval kaparnám, mint anno az Oltcitomat ? .  Én türelmetlen vagyok és még a reggeli előtt ráadom a gyújtást, hogy jó kedvem legyen de semmi nyekkenés. Na ettől az egész reggeli alatt bosszús voltam. Gyuri okos volt. Meg se próbálta. Reggeli után leveszem a motort a középsztenderdről, lekaparom a jeget a digitális kijelzőről és látom, hogy sebességben volt. Hú, ez nagy megkönnyebbülés.

Gyújtás, és a negyedik öklendezés után -2C-ban is indult az alig 14 hónapos BMW Adventure. Meglepetésemre az indítás után a kijelző mutatja, hogy a 4 napja beszerelt H7-es égő alig 1200km után megadta magát.

Gyurinál az akku gyengébbnek hallatszik, de negyedikre egy kis proli mantránknak köszönhetően az övé is bömböl (talán csak egy évvel idősebb a BMW R1200GS). Jók ezek a motorok.

Egy kettő és máris a keresett Crna Jezero közvetlen közelében vagyunk, amikor Durmitor nemzeti park sorompója és az üres őrbódé jelzi, hogy innen már csak két lábon. Egyébként van egy kifejezetten motorosokat behajtani tiltó tábla is. Nem nagy lelkesedéssel, de meghajlunk a törvény előtt és fekete fenyvesben lopózó hegyi patak és a sorompó szomszédságában leparkolunk.

Innen gyalog a 15kilós motoros szkafanderben, -2 C fok-ban haladunk a tó felé vezető úton. Kb. 1 km után látunk egy turista útvonal jelzést leválni az útról ami ugyancsak a tó felé vezet. Itt kettéválunk és megegyezünk, hogy hang útján értekezünk, ha meglátjuk a tavat.

Hogy ne húzzam tovább az elbeszélést én egy 15 perces erdei fenyves túrázás után megelégeltem a felderítést és visszamentem a motoromért. Kicseleztem a sorompót és kövér gáz. Az elágazástól kb. 1km-re volt a tó és Gyuri is. A látvány ami ott fogadott, az biztos benne lesz abban a rövid vágásban amit majd kapok a végén a fényalagút előtt. Ebből Gyuri fényképei talán vissza tudnak adni egy fikarcnyit.

Hogy az álom el ne kábítson, a semmiből rögtön megjelentek a hely őrei. Behúzott állal, de felfelé nagyokat pislogva mustrálta a természet lágy ölébe pihenő motort. Rövid magyarázkodás és a lehengerlő charmomnak köszönhetően alig pár percen belül már együtt pózoltunk Gyuri kamerája előtt, hogy a családnak is jusson ebből az örömteli találkozásból.

Na dehát minden jónak egyszer vége lesz. Búcsúztunk és irány a Tara-kanyon (állítólag a világ második legmélyebb kanyonja). Ez a kb. 30km megint olyan vágható ködben volt, hogy amikor 10 méternél több volt a távolság a motorok között akkor már nem láttuk egymást.
És láss csodát a híres 68 éves Tara híd előtt 3km-rel felszakadt a köd és a felhő réteg alá kerültünk. Természetesen csak hogy tudjunk fotózni.

Miután Gyuri megadta a kamerának a jussát Mojkovac felé vettük az irányt és végigmotoroztuk a Tara völgyét a déli hegyoldalon. Gyönyörű. Innen már csak az a maradék kb. 700km unalmas út, ami Belgrádtól (400km) már autópálya.

A szerb rendőrök még kértek egy keveset a személyes bájamból és a felejthetetlen charmomból, de ők sem tudtak ellenállni nekem és így megúsztunk még egy büntetést, amit itt már nem részletezek.

Belgrád előtt ért el az első eső a 4 nap túra alatt és 100km később Novi Sad magasságában csatlakozott hozzá a teljes sötétség is. Így a végén ennek az autópályának kifejezetten örülni tudtunk ?

Budapest, Zugló, 2007 nov 04 vasárnap este 21:15, a hőmérő +7C , a kilométer óra 2146km mutat, a kutyám csóválja a farkát a kapuban és én tele élményekkel. Remélem másnak is lesz alkalma személyesen begyűjteni egy pár klipet ebből a túrából a végső vágásra.

Szöveg: Magyari Péter, képek: Agárdi György, 2007. november.

Agárdi György, 2007. november 10.