Montenegró 2014

Végre beindult a szezon. Kigurultak a garázsból a motorok és elkezdődött a tavaszi felkészítés. Tavaly vizsgáztak mind a ketten, egész télen akku töltőn lógtak és titkon arra számítottam, hogy talán most először gombnyomásra elindulnak. A meglepi azonban elmaradt – egyik sem indult el. A GS akkumulátora valószínűleg megint egy szezonos lesz. Az FJR pedig – kedvenc tigrisem – valószínűleg azzal köszködött, hogy kiszáradt a torka, mert nem töltöttem fel rendesen még ősszel bezinnel. Az önindító sokszori noszogatására végül nagy örömömre beadta a derekát. Jutalomból elvittem a kúthoz és sok-sok év gyakorlatával szakítva az idén először beállítottam a gumikban is a nyomást. Óvatosan húzogattam Tigris bajszát hazafelé, míg lassan visszatértek a fél éve nem használt reflexek: szemed az exit ponton, nyomod a kormányt, nem húzod, rendesen döntöd a kanyarban …

A tavaszi felkészülés következő lépéseként frissítettem a GPS-ben a térképeket. A Garmin meglepően nagyot fejlődött erre a szezonra. A korábbi évek küszködése helyett szinte gombnyomásra felkúszott majd egész Európa utca szinten a 4 gigás kártyára. A BaseCamp-et azért még gyanakodva szemlélem. Erről még el kell végeznem egy YouTube tanfolyamot.

Feltöltöttem a Nolan bluetoooth interkomot a sisakokban. A néhány éves akkumulátorokat tavaly kicseréltük. Összeraktam a gumijavító készletet és egyéb kötelező kellékeket, a kulcsokat, az esőruhát, optimalizáltam és bepakoltam 6 napra való cuccot három fényképezőgéppel és az új kisméretű fotó állványommal a dobozokba úgy, hogy már egy mikro SD kártya sem fért volna mellé és vártam az indulás napját. Március 29-ig kellett várnom.

Nem felejtettem el …

Délután 4-kor megírtam az out-of-office üzenetemet, bezártam magam mögött az iroda ajtaját, hazamentem, átöltöztem és gyorsan lefényképeztem magam, hogy mindenkinek megmutathassam milyen egy túrára tökéletesen felkészült motoros indulás előtt:

Rajtra készen

Mohácsig mentünk aznap, közel a határhoz a régebbről már ismert Pannon szállóban találkoztunk a többiekkel. Az M6-ost választottuk, mert siettünk – későn vacsorázni nem egészséges. Fejünk felett az ég a kék, fehér és szürke minden árnyalatából kevert színes freskóval takarta el előlünk a szomszédos galaxisokat. Időnként gyors záporok tették próbára kitartásunkat, de a szél amit Tigris kavart gyorsan megszárított, így ezúttal nem volt szükség Dunántúli Naplókra, amelyeknek a vízfelszívó képességét egy korábbi alkalommal nagyra értékeltük.

Mohácsra épp akkor érkeztünk, amikor a többiek már indulni készültek a Halászcsárdába. Előre is mentek, merthogy időre foglaltak asztalt. Ezt valószínűleg okosan tették. A Halászcsárda olyan üres volt, hogy csak miattunk riaszthattak egy szakácsot meg egy pincért, hogy szaladjanak oda, nyissanak ki, mert jöttek valami Pestiek. A Foursquare-en valaki savazta az éttermet, de nekem bejött. A harcsa halászlét Jamie Oliver sem főzné jobban, a kiszolgálás gyors és körültekintő volt.

Esti séta Mohácson

Estére egy másik motoros társaság is érkezett a Pannon szállodába. Ők is Boszniába tartottak.

Motorok a Pannon szálló udvarán

Késői indulást terveztünk, mert Doboj, ahová a foglalásunk szólt mindössze 200 km-re van Mohácstól. Reggeli előtt különösebb cél nélkül lézengtünk egyet a belvárosban Cicával, ugráltunk a megfelezett járdán száguldozó kerékpárok elől, fényképezgettük magunk körül a világot, mint az igazi messziről jött turisták.

Szobánk a Pannon szállóban

Az aznapi 200 km többnyire eseménytelenül telt. Eszéket elkrültük, Slavonski Brodban álltunk meg kávézni. A Petra Krešimira utcában a Puslica nevű helyet találtuk meg kevés kóválygás után (45.155444, 18.013706). A mosolygós pincérnő elkérte a telefonomat és maga pötyögte be a nem túl bonyolult WiFi jelszót. Az utcai asztalunktól egy hangos sövénnyíró tombolása üldözött el a közeli Bruno nevű gyorsétteremig, az Ivana pl. Zajca utca 17-ben. Itt is kifogástalanul ment a WiFi. Egy óra felé járt az idő, gyorsan bekaptam egy sajtburgert, és miközben vártam rá kreatív módon igyekeztem hasznosítani a falon a nagy tükröket.

Az első beöltözés.

Kettő körül futottunk ösze az aznapi első nagyobb esővel. korábban mindig kicsit sajnálkozva néztem másokat amikor esőruhát húztak, mert az én motoros kabátom kiválóan bírta a vizet. Nos ez csak addig volt így, amíg le nem vettem a sok évig használt Bearing kabátomat. A Spyke dzseki óriási előnye a sok zseb, különösen a hátamra varrt piperetáska Cicának, viszont a víznek kevésbé tud ellenállni. Ezt most jól megtanultam, mert Slavonski Brod és Doboj között teljesen eláztam. A szemközti sávban haladó kamionok több kádnyi vizet zúdítottak ránk.

Slavonski Brod. Kreatív a Bruno étteremben.

Tamás a Booking.com-on foglalt szállást Dobojban. A Park szálló a fényképek szerint impozáns nagy épület a város közepén, hamar megtaláltuk. Doboj aznap azzall lepett meg minket, hogy a szállodánk zárva volt. A szűkszavú magyarázat egy A4-es lapra nyomtatott ajtóra ragasztott „OBJEKAT PRIVREMENO ZATVOREN” felirat volt, ami azt jelenti, hogy „az objektum átmenetileg zárva van”. Nem úgy nézett ki, hogy még aznap kinyitnak.

Doboj. „OBJEKAT PRIVREMENO ZATVOREN”.

A környéken még igyekeztünk más szállást találni, de úgy tűnt, hogy minden tele van, ezért úgy határoztunk, hogy a közeli Gracanicában próbálkozunk abban a Hotel Tiliában, amelyben a visszafelé vezető utunkra foglaltunk szobát. Gracanica 20 km lehet Dobojtól.

A Booking.com ügyfélszolgálata szerint a Tiliában volt szoba aznap éjszakára, foglaltunk is, de előbb értünk oda, mint a foglalásunk. Nagyon örültek nekünk a háziak, nagyjából ugyanannyi vendégük volt, mint a mohácsi Halászcsárdának előző este. A motorokat behozatták velünk a szépen csempézett fehér asztalos díszterembe – mondván, hogy azok csak ott vannak biztonságban.

Aznap éjjel a Tilia báltermében buliztak.

Vacsorára pljeskavicát kértünk mindannyian. A pljeskavica szabályosan fele marha, negyede sertés, negyede birka darált hús keverékéből készült hamburger szerű lapos kerek sülthús, ugyanaz, mint a csevapcsicsa csak annál a húsból rudacskákat formálnak. Itt Boszniában a muszlimok miatt valószínűleg nem használnak disznóhúst.

A személyzet elhalmozott minket a kedvességével. A szobával apró problémánk volt, kérés nélkül rögtön átköltöztettek egy másik szobába. A séf kiadós desszerttel lepett meg minket a ház ajándékaként. Ugyancsak ajándékba kaptunk mindenféle reklámajándékokat – öngyújtóval kombinált sörnyitót, nyakba akasztó pántot, autó illatosítót és az ATV-t nézhettük vacsora közben, talán ez volt az egyetlen magyarul beszélő csatorna ami ott is fogható. Cveinovic Senada direktor – a fekete hajú, fekete ruhás madam – még egy vízhatlanított névjegyet is adott nekem.

Este sétáltunk egyet a hotel közelében. A többségében muzulmánok lakta településen egymást érik a mecsetek. A napnyugtakor sötétkék ég előtt halványan megvilágított tornyokat fényképeztem, meg a színes boltokat. A boltosok széles mosollyal fogadták a fényképezőgépemet, integettek, pózoltak. Gracanicában aznap mindenki úgy viselkedett, mintha a kedvünket keresné.

Zödséges Gracanicában.

Mecset Gracanicában.

Bosznia Hercegovina térképén apró pontok vannak, amelyekhez szép, vagy kalandos emlékek fűznek: Medjugorje, Mostar, Visegrad, Szarajevo, a Neretva völgye. Egészében azonban mindig egy háború által kirabolt, vallási ellentétek által darabokra tépett országot látok benne, amely még mindig friss sebeit próbálja begyógyítani. Itt nem szabad a kényeztető civilizáció élményét várni amit tőlünk nyugatabbra utazgatva bárhol megkapunk. Boszniában azt tanultam, hogy aki élményekre vágyik, annak szemekbe kell néznie, lelkekbe kell látnia, hogy megatlálja azt amit keres.

VIP klub Gracanicában.

A fűtést este is és reggel is bekapcsolták, mindenünk kiszáradt és az időjárás is jobbra fordult. Reggel nyolcra kértük a reggelit.

A reggelit várjuk a Tiliában.

Aznapra 480 km motorozást terveztünk. Tuzla lehangolóan füstölő óriási erőművét elhagyva igyekeztünk dél felé előbb zsúfolt főúton, aztán nem kevésbé forgalmas mellékutakon. Nagy igyekezetemben Szarajevó előtt elvétettem egy kanyart és a város elkerülése helyett keresztül kellett vágnunk rajta. Óriási építkezések folynak mindenhol, ami még súlyosbította a helyzetet.

Hidak.

Éhesen és egy kicsit fáradtan álltunk meg Szarajevótól 25 km-re egy útmenti étteremnél, ahol reményeim szerint birkát sütöttek nyárson. A készséges tulajdonos örömmel jelentette, hogy a birka éppen akkortájt lett kész és frissen kapjuk. Nem is válogattunk, mindenki azt rendelte. A főnök nagyon finom házi kenyérrel lepett meg minket és a sült birka is isteni volt.

Isteni házi sütésű kenyér.

Lassan más vendégek is jöttek, egy horvát család és egy cseh pár. Az volt az érzésem, hogy ez az apró ügyfélközpontú bosnyák családi vállalkozás a maga módján már megérkezett az egyesült Európába. Búcsúzóul kaptunk egy sebtében papírra vetett névjegyet (Motel Sretno, +387-066-785-183, motelsretno@gmail.com , Sarajevo). Az étterem neve SRETNO, azt jelenti, hogy „jó szerencsét” – magyarázta tört angolsággal vendéglátónk.

Jó szerencsét.

Sziklás folyóvölgyben rengeteg rövidke alagúton keresztül tartottunk dél felé az E-762-esen a Zeljeznica folyását követve, aztán Trnovotól az áradó Drina kísért minket, végül pedig a Piva patak egészen a montenegrói határig és egy kicsit azon túl is. A Niksic – Potgorica – Cetinje – Budva útvonalon mentünk le a tengerig. Ezek mind kiváló, gyorsan járható, kapaszkodósávos utak (E-762, M-2.3). Kb. 6 órakor láttuk meg először a tengert a Budva fölötti hegyekről. Valahol útközben becheckeltem a Foursquare-en a Gitanes Petrol benzinkútnál és a Caffe Restoran GP-nél egy tankolásra meg egy kávéra.

Határállomás Bosznia és Montenegró között.

Alagutak.

Budva.

A Hotel Tara több száz szobás tengerparti nagyüzem, igaziból már nem is Budvához tartozik, hanem az azzal egybeépült Boreti nevű településhez. Óriási turistabuszok hozzák és viszik a vendégeket az egymás mellett felhúzott vadonatúj szállodákba. Egy hatalmas szálloda projekt a közelben csúnyán félbemaradt, óriásplakátokon hirdették a környéken, hogy eladó az egész.

Ez a félkész szálloda eladó.

A recepciós lányok nagyon kedvesek voltak, csak akkor szólt rám az egyik, amikor a pultra kitett panaszkönyvet kezdtem lapozgatni – „Nana, ahhoz hozzá ne nyúlj!”. Később lementem, hogy kérjek egy második kártyát a szobához – emlékezett rá, hogy a 442-es szobát adta nekünk. Kérdeztem, hogy ezt hogy csinálja. Kedvesen mosolyogva mondta, hogy ez a dolga.

A Hotel Sentido Tara

Szobánk a Tiliában.

Aula a Tiliában.

A Hotel Tarában fejenként 10 Eur a vacsora. Ebben benne van a hordóból folyó bor és minden finomság amit a büféasztal elbír. Egy dolgot nem lehet, az asztalokat összetolni, hogy elférjünk heten. Igyekeztem mindent végigkóstolni a Tiramisuval bezárólag. A napot aztán egy kávéval zártuk a bárban.

A reggeli hasonlóan bőséges volt, mint a vacsora, az időjárás azonban nem volt bíztató, megint esett, hideg volt és ez így folytatódott majdnem egész nap.

A Tilia medencéje az étteremből. Kint esik az eső.

Úgy döntöttünk, hogy Albánia felé megyünk egy kört, megkerüljük a Skadari-tavat, aztán majd meglátjuk mi lesz. Én egy tiranai kirándulást javasoltam, nem sok sikerrel.

A közeli Sveti Stefan fölött álltunk meg először, hogy egy gyors fényképet készíthessek a luxusszállodák híres kis szigetéről. Ezt a települést szívesen körbejárnám egyszer jobb időben.

Sveti Stefan esőben.

Volt aki a könnyebb megoldást választotta és kocsival jött.

Petrovacnál nekimentünk a tengerparti hegyeknek és a Sozina alagúton jöttünk vissza, ami több, mint 4 km-es fizetős átjáró a hegyek alatt. Bar után Ulcinjben álltunk meg kávézni egy zárt és meleg tengerparti olasz étteremben, a Timoniban, ahonnan Szergej Toloknov szerint „prekrasznüj vid” van a tengerre és az óvárosra, amellett hogy az omlett is „ócseny vkusznüj”. Úgy emlékszem a tejeskávé is jó volt.

A Timoni az emeleten van.

Ilyen volt a “szép kilátás” a Timoniból.

Vladmir, Sukobin, albán határ. Albániában először jártam. Viszonylag rövid időt töltöttem ott, ami talán kevés volt ahhoz, hogy Albánia feltárja előttem valódi szépségeit. Ami Szkutariban mellbevágó volt, az a határon sorban állókat zaklató mezítlábas koldusasszonyok serege, a környezetszennyezés, az elhanyagolt, széteső épületek, utak és infrastruktúra, a kézzel fogható szegénység, kóbor kutyák hada, a temetőben a derékig érő gazt legelő birkanyáj, meg a régi és új Mercedesek tömege. Bárhol megállnék és körbefordulnék, legalább egy Mercedest biztosan látnék.

Szkutari, Albánia.

Szkotarit elhagyva a Skadari-tó keleti partján aztán az út kisimult, kétoldalt a helyi viszonyokhoz képest fényűző, bár az ízlésemtől kissé távolabb álló kertes, erkélyes emeletes családi házak sorakoznak. Olyanok mind, mintha egy típusterv alapján készültek volna. A környék itt rendezett, a birkapásztor sima aszfalton terelgette a juhokat a szemközti sávban és nem panaszkodhatok, mert egyik sem lépte át a záróvonalat.

Szabályosan közlekednek.

A montenegrói határ a tó északi végén csendes volt és szerencsére mentes a koldussereglettől. Néhány gazdátlan kutya bámult ránk éhesen, miközben lassan araszoltunk az útlevél ellenőrzéshez egy csörgő, zörgő öreg fekete Mercedes mögött.

Tuzinál a GPS bevitt valami csempészutakra egészen Susunjáig. Így elkerültük délről Potgoricát és annak repülőterét. Az E 65-össel átkeltünk a tavon, majd Ovtocicin és Gradjanin keresztül Cetinje felé tartottunk. Ezt az utat inkább endurosoknak ajánlom, Tigris a hosszan kanyargó sima aszfaltok vándora nagyon utálta, de derekasan kitartott. El kell azt is mondanom, hogy a sziklaomlásos, kőzuzalékos, kátyús, sáros szakaszok mellett voltak frissen aszfaltozott részek is, ahol szépen lehetett haladni. Egy montenegrói túrához hozzá tartoznak ezek a keskeny, általában gyalázatos állapotú hegyi utak. Tessék kipróbálni őket.

Alsóbb rendű montenegrói utacska.

Montenegróban az egyik legjobb ami történhet veled az a Cetinje – Njegusi – Kotor útvonal. Kotortól délre kb. 5 óránál mindenkinek feltűnik a térképen a 25 számozott hajtűkanyarból álló szerpentin, amely Njegusiba vezet. A Lovcen Nemzeti Parkot körül ölelő Cetinje és Njegusi közötti szakasz nem kevésbé látványos, ezt is kár lenne kihagyni. A szerpentinen este 7 óra körül ereszkedtünk le egy nagy hideg és mindent eltakaró felhőből. Az útviszonyok itt rendben vannak. A szerpentin ép burkolatú volt, keskeny ugyan, de nem meredek és a hajtűkanyarok szélesek. Bejelöltem a térképen, mint Montenegró egyik kihagyhatatlan látványosságát.

Szerpentin felhőben.

Ismét beöltözünk.

Reggel kék volt az ég – ilyet már régen láttunk. A döntés szerint az úticélunk aznap Dubrovnik és Kotor.

A Kotori-öböl partjai.

Dubrovnik, ahogy minden fényképen látjuk

Araszolunk a forgalomban.

Dubrovnikig az öblöt megkerülve Kotoron, Herceg Novin keresztül a tengerparti úton haladtunk. Túl nagy volt a forgalom ahhoz, hogy élvezni tudjuk ezt az utazást. Dubrovnikban hihetetlen tömeg volt, nehezen tudtunk bearaszolni az óváros főkapujához. A parkolóban (az öt koronával működő őrzött public toalett előtt) szét kellett rámolnunk a robogókat, hogy beékeljük közéjük nehéz túramotorjainkat.

Motorparkoló Dubrovnikban.

Az óvárosban kaptam egy hatalmas fagyit, mert megérdemeltem és ettünk egy pizzát, aminél biztosan jobbat érdemeltem volna.

Sztenderdek Dubrovnikból, vagy Ragúzából – kinek hogy tetszik.

Visszafelé az első lehetséges keresztútnál még Cibaca előtt felkanyaqrodtunk a hegyekbe Trebinje felé az M-20-ason. Az M-6-oson haladtunk Niksic felé egy darabig, aztán az R-11-esre fordultunk rá dél-dél-keletnek. Az R-11-es nagy meglepetés volt számunkra. A térképünk egy alsóbb rendű útnak jelölte, és attól féltem, hogy ez is egy keskeny kátyús erdei út lesz, ehelyett egy vadonatúj, fantasztikus vonalvezetésű gyönyörű széles szürke pálya fogadott minket. Nagyjából 30 km tömény boldogság a Kotori-öböl mentén fekvő Morinjig, ahol egy nagy körforgalomban végződik. ezt i s bejelöltem. Az út vége felé eg y nagy placcnál megálltunk szép kilátást nézni, egymást fényképezni, csíízes csoportképet készíteni. Talán egy murvabánya lehetett itt régen, vagy az építkezés felvonulási területe.

A Kotori-öböl Perast szigeteivel.

Ez lehetett a felvonulási terület. Hátul az új R-11-es.

Csoportkép az öböl felett.

Kotorban az óváros kapuja előtti széles kövezett téren parkolnak a motorok. A Dojmi kávézó ide telepítette az asztalait. Egy kis időt eltöltöttünk itt mi is. A Dojmiban is volt WiFi, kint a kertben is használható volt és jelszó sem kellett hozzá.

Áthajtunk Peraston.

Kotor

Cica kedvence Kotorban.

Hazafelé kihasználtuk a viszonylag jó időt és nagyot kerülve ismét bejártuk a szerpentint Njegusi és Cetinje felé, majd az M-2.3-mason ereszkedtünk le Budvába, ugyanazon az úton, amelyiken két napja megérkeztünk a tengerhez.

Ismét a szerpentinen Kotorból Njegusi és Cetinje felé.

Szombaton esős ronda időben indultunk el kétnapos hazafelé vezető utunkra. A tengerpartot követtük észak-nyugat felé egészen a Neretva torkolatáig, ahol a narancsfák illatát érezhettük volna jobb időben.

Az utolsó reggelink a Tara hotelben.

A határátkelőkön rendesek voltak velünk, előre engedtek, volt ahol egy határőr kijött és külön eljárás keretében gyorsan leellenőrzött minket, volt ahol csak továbbot intettek. Hercegnovi után léptünk át Horvátországba, aztán jóval Dubrovnik felett, majdnem a Neretva-torkolatnál van még két határ, ahol Bosznia egy tengerparti kijáratot kapott Neumnál és ezzel két részre szakította Horvátországot.

A Neretva-parti Metkovicban a Rajski Dom bevásárlóközpontnál álltunk meg egy kávéra és egy kicsit megmelegedni. A bevásárlóközpont a nálunk megszokott méretekhez képest elég kicsi volt. Az üzletek áruválasztéka is érdekesen ismeretlennek tűnt. A játékboltban például egyáltalán nem árultak LEGO-t.

Metkovic határváros. A bosnyák határ felé kilométeres kocsisort kerültünk ki a horvát határállomásig és egy alig rövidebbet a bosnyák határállomásig. Itt is továbbintettek minket.

A Neretva völgyében a folyót követtük észak felé. Erre már többször jártam, nagyon szép vidék, szép az út is. Mostar mellett most csak elhúztunk, bár a GPS valamiért feltétlenül be akart minket vinni a központba – fogalmam nincs miért. Jablanica környékén mindig arra gondolok milyen jó lenne megállni az útmenti számos vendéglő egyikében, de erre sohasem volt még alkalmam. Most is hajtott minket a hideg és az eső.

Az R-442-esen Busovaca felé fordultunk nyugatnak, aztán Zenica, doboj és megint Gracanica következett. A Tiliában már ismerősként üdvözöltek minket, nyitották a bálterem ajtaját, mi meg bemotoroztunk. A merchandize ezúttal elmaradt, de a kiadós vacsora után a séf megint meglepett minket egy-egy nagy adag desszerttel.

Ismét a bálteremben parkoltunk.

A fekete madam elkérte az esőruháinkat, hogy megszáríthassa azokat. Azt is felajánlotta, hogy kimossa őket.

A ház ajándéka.

A motorok az étteremben, rajtuk száraz esőruháink szépen összehajtogatva, odakinn kitartóan zuhogó eső. Nyolc órára kértük a reggelit.

Dobojt már láttuk eleget, ezért rövidebb utat kerestünk észak felé Gracanicából. A GPS segítségével, rögtön egy járhatatlan földútra jutottunk. A táblák alapján talátuk meg az Okrajci felé vezető utat. Kb. 200 méterrel azelőtt, hogy elértünk volna egy a főutat, Srnice Donje után áradás állta utunkat.

Árvíz vitte el az utat, amikor már majdnem ott voltunk.

A kerülőút a vége felé megint földútba torkollott, így aztán a kerülőút kerülőútján tudtunk kikeveredni Zupanja és Vinkovci felé a susnyásból.

A magyar határig esett az eső, fújt az erős oldalszél. A mohácsi elkerülő után álltunk meg a Lukoil kútnál, mellete a kis étteremben ebédeltünk valami meleget és szárítgattuk a ruháinkat.

Kicsit felmelegedve még egy nagy nekifutással a hatoson szaladtunk haza. Itthon meleg fénnyel sütött a nap, a kert élénk világos zöld ruhát öltött, mint általában egy kiadós öntözést követően. Tigrist betoltam a garázsba és gyorsan bekapcsoltam a fűtést.

Útvonaltervünk

Booking.com

Az első nap programja

A második nap programja

A harmadik nap programja

A negyedik nap programja

Az ötödik nap programja 1/2

Az ötödik nap programja 2/2

Felszerelésünk

Ezen a túrán elsősorban az eső és az időnként 7-8 fokos hideg tette próbára a felszerelésünket. Fontos volt a jó esőruha, amely a viszonylag könnyű, és ezért a vizet könnyebben áteresztő túraöltözékemet megvédte az átázástól. Ugyanilyen fontos volt a polár dzseki, amit a téli bélések helyett használok, és az eredetileg sífelszerelésnek szánt vékony alsó öltözet, nadrág és trikó. A vesevédő és a kabátom hátába szerelt protektor is segítettek melegen tartani. Jól jött volna a hosszú szárú zokni is az alulról bejövő szél ellen, legközelebb ilyet is csomagolok.

A tartalék vastag téli kesztyű nélkül megfagytam volna. A markolatfűtést így is többször intenzív fokozatra kapcsoltam, mert amint kinyúltam a kuplungért, vagy a fékért, rögtön kihűlt a kezem.

Idén először a holmijainkat külön bezacskóztuk az IKEÁ-ban kapható kék, pink és sárga színű zippzáras műanyag táskákba. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a színes kis zacsik közt könnyű volt eligazodni, amikor kerestünk valamit.

A relatíve olcsó IKEA zacskók nagyon hasznosak voltak.

Fényképezés

A lehető legkevesebb kompromisszumot vállaltam.

Menet közben a Canon T1i-t használtuk a 18-55-ös alap optikával. Ennél jobbat egyelőre nem találtunk. A jobb optikák túl nehezek, a könnyebb gépeknek pedig nagy a késleltetésük mind bekapcsolásnál, mind a fénykép elkészítésénél. Jelenlegi testvére, a T5i nem tud annyival többet, hogy érdemes lenne lecserélni.

Gyorsan előkapható, zord időjárást és gyakorlatilag minden megpróbálttaást kiálló mini kameraként Nikon Coolpixet használunk. Ezt is a kis méretű mágneses tanktáskában, vagy a zsebemben tartottam.

Amior alkalmam volt nézelődni és fényképeket készíteni, egy Canon 6D vázat és a 17-40-es nagylátószögű optikát használtam. Szívesen vittem volna a Tamron 70-300-as csövet is, de azt a gyerekek lenyúlták. Legközelebb a 100-as makrót is viszem, mert az portré fotózásra alkalmas és erre kiváló lehetőségek adódtak volna.

Szülinapomra kaptam az idén egy Hama Traveller Mini Pro állványt, amit egy Manfrotto gönbfejjel egészítettem ki. Ez a tripod elfér a motor hátsó dobozában és a használatával a képek sokkal részletgazdagabbak, élesebbek lettek.

Agárdi György, 2014. május 9.