Montenegró 2010.
Avagy mi fért bele 2010-be motoros szemmel nézve:
(ja, amúgy motorostúra-élménybeszámoló )

A 2010. évben túl sok minden nem úgy alakult, ahogyan azt enyhén túlzó optimizmussal korábban eltervezgettük. Tavalyi Balkán-túránkat követően nagyszabású terveket szőttünk, amelyek között olyan célpontok szerepeltek, mint Szicília, Szardínia vagy Tunézia. Korábbi túratársainkkal együtt szándékoztunk legalább egy nagyobb volumenű túrát lebonyolítani, nevezetesen Tunéziát “meghódítani”, de sajnos előre nem látható okból erre nem kerülhetett sor. Editnek elhalaszthatatlan harcolni valója támadt egy alattomos kórral, de szerencsére már a győztes oldalon áll és jövő nyáron remélem, pótolhatjuk az elmaradást !

Ennél lényegesen kisebb baj, de erősen befolyásolta a nyári programjaink alakulását a körülöttünk alakuló világgazdaság és főleg annak hazánkban lecsapódó hozadéka. A csökkenő bevételi és növekvő kiadási számok korán egyértelművé tették, hogy ebből bizony nem, hogy Tunézia nem lesz, de még a kisebb költségvetésű vágyainkat is erősen meg kell nyirbálnunk.

Pünkösd hétvégéjén sort kerítettünk egy rövid kirándulásra, melynek során motoros barátainknak megpróbáltunk bemutatni egy csokorra valót a Szlovénia, Ausztria és Olaszország hármas határának vonzáskörzetében található természeti látnivalókból, motoros paradicsomából (A Mangartra most sem jutottunk fel, pedig ez volt úgy a negyedik próbálkozásunk. Valami kis privát átok miatt mindig akkor kapirgálnak rajta valamit, ha éppen erre járunk). Aztán jött a számolgatás időszaka, vajon mire lesz elég a félretett pénz, egyáltalán nem felelőtlenség-e elszórakozni a bizonytalanságok közepette?

Gyermekeinknek még télen beígértünk egy autós kirándulást Korzikára, arról természetesen szó sem lehetett, hogy az csorbát szenvedjen. Feledhetetlen pár napot töltöttünk el június-július fordulóján velük közösen a szigeten, habár az így, két korábbi motorostúrát követően veszített igazi varázsából az autós kirándulás által. De fiaink is, mi is nagyon élveztük és ez volt a lényeg.

Hazaérvén előre nem látott problémák fogadtak a munkahelyen, kétségessé vált, hogy egyáltalán el tudunk-e bárhová is jutni még a nyár folyamán?

Szóval minden összejött annak érdekében, hogy ez a vakáció más legyen, mint a korábbiak. Nekem motorom még nem állt ennyit garázsban, mint ez a szegény Varadero ebben az évben. A szokásos 20-25 eKm helyett még a fele sem költözött bele, ezzel arányban mi is szegényebbek maradtunk sok-sok élménnyel.

Mindennek ellenére augusztusban az ünnepi hétvége előtt úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, valamerre csak meg kellene indulnunk, hiszen a lehetőség és az idő fogy, nekem szeptember elején megkezdődik a vadászati idény, Feleségnek az iskola, aztán majd szomorúan nézelődünk egész télen és sajnáltatjuk magunkat az elszalasztott lehetőségek miatt.

Költséghatékony pár napra készültünk. A sátorozás-kempingezés magától érthető volt, el is kezdtem az interneten kiválogatni Dél-Németország sátorozó helyeit, mert némi töprengés után a Fekete-erdő meglátogatását tűztük ki célul. Végig a Deutsche Alpenstrasse nyomvonalán Berchtesgadentől a Boden-see-ig, Klinika és Neuschwannstein látogatással, amúgy a természet csodáiban való gyönyörködéssel és teljes lazulással egybekötve.

Egészen az indulás előtti pár napig jónak tűnt a tervezet, de akkor került egy homokszem a szerkezetbe. Nem is kicsi, hanem afféle emberes darab. Az Északi Alpokba idő előtt beköszöntött az ősz. Tartamos és erős lehűléssel, rengeteg esővel, a magasabb régiókban havazással. Felrémlett előttem, hogy F. képes 20 fokban és szárazon is vacogva fázni. Nem lettem boldogabb attól sem, ha beleképzeltem magunkat a több napos esőbe és a 13-15 fokba. Ráadásul sátorral. Brrrrr. Panzióra márpedig nincsen elég a tarsolyban.

Északi, Német-Alpok törölve.

Szóba került még a Déli Alpok világa, Garda tóval, Dolomitokkal, esetleg Mont Blanc látogatással, de oda (mivel arra még nem jártunk) több időt szeretnék szánni, ami értelem szerűen jóval nagyobb kiadással is járna. Ez sem járható út a jelenlegi keretek között.

Ekkor jött az isteni sugallat: tavaly ízelítőt kaptunk Montenegróból, ami igen kellemes emlékeket hagyott bennünk. Először csak a „mi lenne, ha”……., aztán jött a „miért is ne?!”

Internet, időjárás előrejelző oldalak böngészése. Láss csodát, a Balkánon továbbra is tombol a nyár, itt-ott pár felhőpamacs, de 30-36 fokos hőség és ragyogó Napsütés a jellemző.

Az ügy további menete itt ezen a ponton el is dőlt, irány Montenegró.

Ekkor hasított belém a felismerés: NINCS ÚTLEVELÜNK!! Azaz van, de már csak dísznek jó, mert lejárt az érvényességük. Ugyan nyár elején még tervben volt, hogy készíttetünk újat, de az időközbeni problémák közepette erre nem fordítottunk figyelmet. Tavaly a Kazanci szorosnál lévő átkelőtől még útlevéllel is visszafordítottak minket, mi lesz így velünk! Informálódtam a Külügy honlapján és azt találtam, hogy a nyári forgalom számára lehetővé tették Boszniában és Montenegróban egyaránt, hogy az EU-s mintájú, kártya formátumú személyi azonosító okmánnyal is át lehessen lépni a határt mindkét országban. Láttam én már éjjeliőrt nappal meghalni, ezért óvatosságból felhívtam mindkét állam hazai külképviseletét és tőlük, direkt kértem információt. Rendkívül kedvesek voltak és mindkét konzul arról biztosított, hogy főként a nagyobb átkelőknél biztosan problémamentes lesz az utazásunk. Szavukat vettem, hogy hívhatom őket akár éjjel is, ha netán a tavalyihoz hasonló kőbalta-hivatalnokba botlanánk bármelyik határon. Mivel ebbe is mindketten egyből belementek, immár némileg megnyugodva kezdtünk el pakolni.

Nem volt sok idő az útiterv összeállítására. Máskor heteket képes voltam eltölteni egy-egy túra útvonalának tervezgetésével, finomításával. Neten és baráti körben vadászgatva össze a látnivalók listáját, értékes tippeket begyűjtve az egyes helyek sajátosságairól. Ezt most zanzásítani kellett, úgy egy napba. Ennek megfelelően kissé információszegényen, de annál lelkesebben vágtunk neki az útnak. Horvátország eleddig kimaradt utazásainkból, az egyetlen tavalyi tranzitszerepét leszámítva. Ezért az első éjszakát a horvát tengerpartra taksáltam. Azt követően jöhet Montenegró addig, míg csak időnkből futja.

Horvátország kontinentális részén egyetlen olyan helyet találtam leendő útvonalunk közelében, ami jelen pillanatban számot tart érdeklődésünkre, ez pedig Plitvice. Korábban ott járt kollégáimtól viszont hallottam, hogy nem szabad csak úgy, kutyafuttában elnagyolni a látogatását, legalább 5-6 órát illik rászánni a csodás vízi-világra. Mivel kizárólag egy éjszakát szántunk délnyugati szomszédunknál eltölteni, ezért most csak elsuhantunk mellette autópályán. Egyszer talán kerítünk rá alkalmat, hogy élőben is megcsodálhassuk a helyszínt, ahol oly lázasan keresték a korabeli NDK-s és jugoszláv színészek az „Ezüst tó kincsét”.

A horvátoknál működő fizetőkapus rendszer ugyan fura elvek alapján és kissé alulméretezve működött (egy kapun lehetett odafelé fizetni, a többi a szembejövő forgalom számára volt nyitva), de tény, hogy remekül eloszlatta a tumultust. A díj mértéke kissé horrorisztikus. Az itthoni 4 napos engedély árából (kb. 750 Ft) ott nem sokáig lehetne eljutni. Az első fizető kapunál F. egyszer csak megkérdi tőlem, hogy miért van kecske a díjakat mutató táblán? Mikor értetlenül és zavartan hallgatok, mutatja a táblán, hogy mire gondol. Úgy elkap a röhögés, hogy majd leesek a motorról!

A „kecskés” tábla

Igaz, később itthon megmutattam a képet másoknak is és egybehangzóan azt állították, hogy ilyen elfuserált, stilizált oldalkocsis motor-ábrázolást még nem láttak!

Sibenik előtt egy lehajtónyival már elhagytuk a pályát, hogy nekikezdjünk időben a szálláskeresésnek, de odáig 91 kuna volt a pályadíj. 40 forintjával számolva ez igen tisztes summa. Igen erősen szakosodnak a turista forgalom megfejésére, ezzel a jelenséggel később is találkoztunk.

Egy hosszú egyenes szakaszon leelőz minket három német motoros, majd egy forgalmas kereszteződésnél beérjük őket. Két GS és egy Guzzi alkotja a csapatot, a talján motort hajtó hölgy (amolyan igazi, tenyeres-talpas Brünhilda-tipus) visszatolat hozzánk és nevetve közli, hogy a bukócsőre erősített két hengerzsákunk olyan, mint ha rakétavetőkkel közlekednénk.

Sibenikbe érve megállunk egy pékségnél, válogatunk a szebbnél-szebb, gusztusos pékáruk között. Murvás, töredezett betonon, szűk helyen kell megfordulnom, fohászkodom is, hogy csak nehogy itt dobjam el a motort, mert a komplett helyi tűzoltóság kint ül az árnyékban egy falon és mind minket bámul. De az előadás ezúttal elmarad.

A beígért kánikula egyelőre sehol, borult, szotyorgós időben találunk rá a Solaris Autocamp-re. Ez egyben egy yacht-kikötő is, ennek megfelelő árréssel. Maga a díj nem is lenne elviselhetetlenül drága (27 EUR), de a nagyjából egymástól 200 méterre található konnektorok, a koszos és ráadásul több száz emberre számított egyetlen vizesblokk már árnyalja kissé a dolgot. Meleg vizet is hiába keresünk, a dermesztően hideg tus felidézi katonakori élményeimet. Nem ez lesz utazásunk kedvenc kempingje, ez már most nyilvánvaló.

Táborverés után sétálgatunk kicsit élvezve a tenger hangját, csodáljuk a szebbnél szebb hajókat, majd egy konzerv-vacsora és némi helyi sörital komótos elfogyasztása után nyugovóra térünk.

Reggel én már korán megébredek, de a szomszédokon nem sikerül túltennem. Francia család, 5.30-kor már szépen csendesen reggeliznek a sátor előtt. Sétálok egy kiadósat, majd’ egy óra múlva érek vissza, de ők még mindig szótlanul eszegetnek. Igazuk is van, ha már egyszer vakáció, akkor ne kapkodjon az ember fia!

7 után lassacskán elkezdem ébresztgeti Feleséget is. Miután ez sikerül, elzarándokolunk a kemping boltjába reggelinek valót venni. Ismét szembetalálkozunk a „Zimmerferi” féle gátlástalansággal. Már ami a bolt árait illeti. Nem csoda, hogy egyre többen maradnak otthon és újból a Balatonnál töltik a szabadságukat.

Dél felé vesszük az irányt. Kíváncsian várom, hogy az első bosnyák határátkelőnél nem lesz-e probléma az útlevelek hiányából. De belépéskor még csak meg sem állítanak, csinos szőke, egyenruhás hölgy integet, hogy guruljunk csak tovább. Kezdek megnyugodni, ezek szerint mégis csak komolyan gondolják, hogy egyszer ők is szeretnének a Közösség tagjaivá válni. Mondjuk ahhoz a külsőségeknél azért valamivel többre is szükség lesz, de kezdésnek megteszi.

Kicsit elmélázom a dolgot, fogytán a benzinünk. Igaz ehhez hozzájárult, hogy egyre szebb tájakon járunk, kedveljük a kopár, sziklás tengerpartok változatosságát, itt pedig van már látnivaló bőven.

Kedveljük a kopár part látványát

Amikor már pálmák is vannak tudjuk, hogy jó helyen járunk

Ráadásul ugyan induláskor még borongós, csepergős idő volt, mostanra elértük a kánikula-övezet határát, egyre nehezebb elviselni a hőséget. Ruházatunk egyes részei (tudom nem szép dolog) lassanként költöznek a csomagháló alá. Visszafordulni nincsen kedvem, ugyan a GPS elég távolra teszi a következő kutat. De takarékosan, lassan poroszkálva csak oda érünk.

Közben elérjük Dubrovnikot. A városba nem ereszkedünk le, inkább a fölé magasodó hegy-oromra hajtom fel a motort. Megéri a rossz, keskeny úton való próbatételt, még a nehéz, felmálházott motorral is!

Kereszt vigyázza a várost 

Dubrovnik madártávlatból

Hatalmas kereszt vigyázza fentről a várost, mellette a felvonó új épülete ragyog. A régi, háború alatt rommá lőtt beton-torzó még ott csúfoskodik mellette. Nehezen szakadnak el a szörnyű vérontás emlékétől, habár egyre kevesebb a rá utaló nyom. Bízzunk benne, hogy a jövő generációi számára ez már csak egy rossz emlék marad, egy intő példa arra, hogy ezek a borzalmak ne ismétlődhessenek meg többé. A kereszt lábától letekintve csodálatos látványban van részünk. El is töltünk egy kis időt fotózással, videózással, majd visszaereszkedünk a főútra és folytatjuk utunkat Dél irányában. Elérve a térképen jelzett kutat, már igen szűkében állunk a benzinnek. Majd’ 25 litert tankolok, túl messzire már nem jutottunk volna a maradékkal. Újból, immáron sokadszorra megfogadom, hogy beszerzek egy 2 literes kis kannát és az aludobozra szerelve annak biztonságában fogunk majd motorozni. Persze ez még azóta sem történt meg, na de ami késik,……az majd eztán jön.

Francia motorosok állnak be itatni, miközben én a kút totemoszlopjának árnyékában öntözgetem magamra/magamba a hideg ásványvizet. 3 Varadero, végre márkatársakra is leltem a sok BMW után. Indulás előtt egyikük odajön hozzánk és nagyon mustrálgatja a bukócsőre erősített csomagtartót. Kérdi, hogy én csináltam-e, majd igenlő válaszomra nagyokat mosolyog.

Igen jónak bizonyult ez a kiegészítő pakolási lehetőség, mert azon felül, hogy mintegy 60 literrel megnöveli a málházható térfogatot, a tömegpontot sem tolja felfelé. Ez főként a tempósabb kanyargásnál érezhető, illetve a szokásosnál kissé gyorsabb elindulások alkalmával nem kell az elejét erőszakkal az úton tartani.

Montenegrói határátkelő, unott képű, gyöngyöző homlokú határőr kéri az iratainkat, de meglátva a magyar igazolványt, már integet is mosolyogva, hogy húzhatunk tovább. Ha ez végig így lesz, akkor itt tavaly óta tényleg nagyot változott a világ. Egy éve még a zöldkártyát is mindenhol lemásolták, szorgalmasan bekörmölve annak legutolsó betűjét is.

Elérve a Kotori-öblöt úgy döntök, hogy nem kerüljük meg, hanem időtakarékossági okokból átkompozunk rajta. A jegyvásárlás kissé mókásan zajlik. Mert bár a kompok szinte megállás nélkül járnak és a várakozó kocsisorok is meg-megállva, de inkább folyamatosan haladnak a felhajtó rámpa felé, jegyet csak a kis bódéban lehet venni. Ha itt valaki egyedül van, annak lehetnek emiatt kellemetlen pillanatai. F. elrobog és még éppen időben ül vissza mögém, hogy a következő dereglyén rajta legyünk. A komp viteldíja is megdöbbentő. Megdöbbentően alacsony. 1,50 EURO az ára. Összehasonlításnak jó példa a tihanyi rév, ahol hasonló utazásért le kell szurkolni ennek a négyszeresét. Itt számomra már szinte elviselhetetlen a forróság. F. pedig már nem fázik .

Vízhűtés a kompon

Budvába most „hátulról” érkezünk, a város előtt felkarikázunk a hegyek közé és onnan ereszkedünk be a forgatagba. Tavalyi szállásunkat keressük, az akkori kellemes tapasztalat okán. Rá is találunk, de sajnos most egy másik épületrészben kapunk szobát. Ablaktalan, függőfolyosóról nyíló kis szoba, ami nem is lenne baj, ha a szomszéd ház nem a folyosótól egy méternyire magasodna. A levegő gyakorlatilag meg sem mozdul, fülledt trópusi hangulatban pakolászunk. Itt most jól esik a hideg zuhany, habár meleg vízben nincsen hiány. Megalkuszunk a szobára, a tavalyi tengerre néző, erkélyes szoba 15 eurós ára után kissé sokallom ezért a borzkotorékért a 25-öt, de összehasonlítva a tegnapi kempinggel és a lelki béke miatt hamar megegyezünk a szerintünk keményen narkózó, kicsit hibbant recepciós lánnyal.

Esti sétára indulunk a tengerpartra, azzal a céllal, hogy felkeressük a tavaly megkedvelt éttermet. Nagy élet zajlik a sétányokon, talán kicsit kevesebb az ember a tavalyinál, de még így is nagyon sokan vannak, főleg oroszok mindenhol. Az étteremben alig van szabad hely, de a kiszolgálás és az ételek minősége is kifogástalan. Kedves, mosolygós felszolgálók sürögnek-forognak, pedig a látszólag csendesen kólázgató főnök azonnal odapirít, ha valamelyik asztal nem készül el időben. Minden érkező vendéghez van pár kedves szava, úgy vigyázza a nyáját, mint egy gondos pásztor.

Jól esik a hideg sör a nagy meleg után, el is tüntetünk pár pohárkával. Utána sétálunk egy nagyot az összepakolt napozóágyak között a parton.

Összefutunk egy debreceni vállalkozóval, aki a strand-látogatók gyermekeinek szórakoztatásáról gondoskodik, lábbal hajtható gokartokat adnak bérbe. Kérdésemre őszintén válaszol, miszerint nagyon megéri nekik itt dolgozni, mert egyrészt az árak még a földön járnak, sok a vendég és a lényeg: 7% adót kell fizetniük minden bevétel után. Most őszintén! Kinek jutna eszébe adót csalni ilyen adókulcs mellett?? Mikor még súlyos börtön is jár az ügyeskedőknek. Lehet, hogy a „jobb a szapora fillér, mint a ritka forint” elv életképesebbé tesz egy adórendszert és még élni is hagyja a dolgozó polgárokat, akik így szemlátomást nem szakadnak meg a robotban? A választ mindenkire rábízom.

A meleg reggelre valamelyest csillapodik, de jelzi a hőség mértékét, hogy az éjszaka folyamán minden iható állagú folyadék eltűnt a szobából. Még is folyamatosan szomjas vagyok. Belőlem nem lenne jó sivatagi vándor. Ugyan tegnap még azon gondolkodtunk, hogy két éjszakát is maradnánk itt, ez most már nem tűnik jó ötletnek. Inkább alszom szabad ég alatt, mint még egy ilyen pokoli éjszaka a levegőtlen odúban.

Nagyon szép hegyi út vezet Cetinjébe, több szakaszon csodás kilátással a tengerre, Budvára és Sveti Stefan szigetére. A Lovcen nemzeti parkot tavaly bemotoroztuk, most egy másik természeti látványosság vonz, a Skhodera-tó, vagy ahogyan itt hívják, a „Skadarsko Jezero”. Persze minket ez alkalommal nem elsősorban az itt megtalálható, mintegy 240-260 féle madárfaj érdekel, hanem maga a környezet és a vizuális élmény. Képeken láttam már, útleírásokban olvastam már pazar, de vadregényes hegyi útjairól, korlátok nélküli szédítő szerpentinjeiről, amik kellően felcsigázták érdeklődésemet.

Nyaktörő szerpentin a tó feletti sziklás hegyoldalban, a panoráma pazar

Cetinje és Podgorica között megpróbálkozom egy kis mellékúttal, de az olyan rossz minőségű, hogy a túlterhelt Vara futóművei bedobják rajta a törölközőt. Egyrészt nem áll szándékomban tovább kínozni a minduntalan fel-felütő első villát és az öntvény kerekeket, amúgy pedig ezzel a tempóval soha nem érnénk oda. Ezért visszatérünk a főútra és azon hajtunk be a fővárosba. Az ugyan olyan jellegtelen és koszos, mint korábban volt. Valahogyan semmi fővárosi hangulata nincsen.

Elérve a tó mocsaras, északi végét, Virpazar-nál balra kanyarodunk és kis híján el is sodrunk egy elénk ugró, hadonászó szakállas figurát. De nem volt kétségbe esve, azonnal kezdte mondókáját, miszerint németül, angolul, franciául és oroszul ajánlaná szálláslehetőségét, ha meghallgatnánk. Nem hallgatjuk meg, búcsút intünk neki és megkezdjük a tó menti utazásunkat. Varázslatos 40 kilométert teszünk meg a tó partvonalát követő szerpentinen, amit valóban nem ajánlok tériszonyban szenvedőknek. Az út végén egy hajtűkanyarral átkeltünk egy hágón és visszafordultunk a tenger felé. Ezen a ponton kb. 500 méterre közelítettük meg az albán határt. Idén nem terveztünk albániai kiruccanást, oda útlevél nélkül még nem lehet beutazni, a tavalyi tapasztalatok és a kapott információk alapján hozzájuk egy nap amúgy sem lenne semmire sem elég. Majd egy másik alkalommal.

Az első faluban megálltunk egy kis boltnál kenyeret és vizet venni az ebédhez. Majd megtaláltuk a tökéletes ebédlőt is, egy szelídgesztenye ligetben az árnyat adó fák alatt koptattuk a hazulról hozott konzerv-készletünket.

Bar-ban leparkoltam egy kávézó előtt a járdán, ittunk egy kávét és üdítőt, majd megkértem a tulajt, hogy hadd maradjon a motor az üzlet előtt. Nagyon lelkesen bólogatott, így nyugodtan hagytuk ott a felpakolt gépet, szinte minden értékünkkel együtt, mert nem volt kedvünk a melegben pakolászni, cipekedni. Elsétáltunk a kikötőbe, ahol végre meg tudtam csípni egy kis vezeték nélküli netet, jól jött egy kis szállás-infóhoz, meg a hazai cimboráknak egy bejelentkezéshez a szokott fórumon. Ha már itt járunk, megérdeklődtük a Bari-ba való kompozás lehetőségeit, tarifáját is. A jövőben terveink szerint itt szeretnénk áthajózni olasz-honba Tunéziába menet, ehhez próbáltunk információt gyűjteni.

Mivel szállás-ügyben nem lettünk sokkal okosabbak, elindultunk Buljarica felé, ahol ismerünk egy takaros kempinget. Ha útközben nem találunk más, kedvünkre való lehetőséget, akkor ott éjszakázunk. Valahol út közben kellett lennie egy magyar tulajdonú hegyi panziónak, amit ajánlottak is korábban, de szerettünk volna a lehető legközelebb lenni a tengerhez, ezért nem is nagyon kerestük. Viszont Buljaricáig nem is találtunk másik szálláshelyet. Ott lementünk egészen a strandig, mert emlékeztünk rá, hogy ott is álltak lakókocsik. Kemping az van is, de sokkal inkább hasonlít az állaga egy dél-koreai munkatáborhoz, mint kempinghez. Akkor vissza az ismert helyre, ami úgy 400 méterrel távolabb van a nagy víztől.

Letámasztom a gépet és mivel a tulaj éppen más felé jár, körbesétáljuk a tábort, helyet keresve. Majd megjelenik emberünk és látva a nemzeti színű pólómat, már messziről kiabál: „Jónapotkívánok, istenhozta, nembeszélmagyar!”. Ez mindenesetre jó alap az ismerkedéshez. Közben érkezik egy fiatal gyalogtúrázó pár, így együtt indulunk, immár a tulajjal kiegészülve, sátorhelyet válogatni. Közben a diskurzus több nyelven zajlik, emberünk minden eshetőségre fel van készülve. Mutat árnyékos, napos, romantikus helyeket, több nyelven ecsetelve mindnek az előnyét, aztán maradunk a már kiválasztottnál, pár lengyel sátor mellett. Feltűnően sok lengyel van autóval a kempingben, valamint csehek és szerb rendszámot is többet látni. Igaz, azok mellett nem ritka a magyar szó. A Vajdaságból sokan járnak ide nyaralni.

Kempingezünk Buljaricában

Letáborozunk, rendbe szedjük magunkat (nagyon kultúrált kiszolgáló létesítmények vannak) és sétálunk egy nagyot nem utolsó sorban azért, hogy megtaláljuk a kedvünkre való helyet vacsorához. Közben látunk egy német motoros párt, a férfi egy Africa Twin, a hölgy egy KLE nyergében, sok csomaggal, tartalék bütykös gumikkal és kannákkal. Vajon hová mehetnek így megpakolva?

Közben a tengerparti tömeg elkezd visszaszállingózni a lakott terület irányába. Ki autóval, ki robogóval, a többség pedig csak úgy gyalogosan. Jellemző sztorinak vagyunk a tanúi, ami híven tükrözi mentalitásukat: Két autó halad egymás mögött, a keskeny úton, akadályoztatva a gyalogosok forgalmától. Az elől haladó valószínűleg ismerősre bukkan a padkán sétálók között, megáll és hangos beszédbe elegyednek. A hátul álldogáló sofőr tűri egy ideig a kényszerű pihenőt, majd türelme fogytán ráfekszik a dudára. Erre a tömeg is haragra gerjed. De nem ám a forgalmat feltartó autós ellen! Egy frászt. Azt szapulják, aki nem bírja kivárni, míg a két jóbarát kellő módon kibeszélgeti magát .

Vacsorára beülünk egy nyitott teraszú vendéglőbe, ahol már terítenek a késő esti rohamra számolva. De mi még elég korán érkeztünk, alig páran lézengnek. Az ételek kifogástalanok, még szerencse, hogy mikor F. rendelt, a pincér kérdőn ránézett és visszakérdezett, hogy biztos-e benne, hogy egy egész adagot kér? Majd kérdésére közölte, hogy az adagok nagyok. Mint kiderült, nekem is elég lett volna egy fél adag, persze azért egy banán split még a kihagyhatatlan kategóriába tartozott a végén.

Közben érdekes, csendes közjáték zajlott a helységben. Belépett két férfi, akiknek láttán a zenész azonnal odasietett eléjük, majd úgy ölelték meg hosszan egymást szótlanul, ahogyan csak bajtársak között szokás. Majd ugyan ez megismétlődött a főnökasszony megérkeztekor is. Ki tudja, hogy a nem is olyan régi háború milyen nyomokat hagyott az emberekben, micsoda titkok, elfojtott érzelmek bujkálnak még bennük, míg végre valamikor le tudják zárni életüknek azt a zavart, fájdalmas korszakát?

A sátor helyett célba vesszük a tengerpartot. Némi szőlővel és innivalóval felszerelkezve elfoglalunk két nyugágyat és csak nézzük az ezüsthold fényében partnak szaladó hullámok tajtékát. Nem vagyunk egyedül, sokan választják még ezt a mozit ma este.

Valamiért nem tudtam jól aludni, az éjszaka java részében álmatlanul forgolódtam. Azért egyszer csak reggel lett. Összepakoltunk, kifizettük a 10 eurós szállásdíjat, elköszöntünk bohókás házigazdánktól és kigurultunk a kapun. Ekkor vettem csak észre, hogy a német motoros pár is itt éjszakázott. Nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk még tegnap este, szívesen kifaggattam volna őket, hogy mi az úticéljuk a nem mindennapi módon megpakolt endurókkal.

A kempinget rejtő öböl látványa a hegyi útról

Elkészült a szokásos „kirakatfotó” is

A nap első része eseménytelen örömmotorozással telik. Csak megyünk szép, nyugis tempóban és élvezzük a táj szépségeit. Aztán ez hamar semmivé lesz, amint megtámadjuk az ostrogi sziklakolostorhoz vezető utat. Elképesztő mennyiségű autó és busz kívánkozik a zarándokhelyre, majd természetesen dolguk végeztével visszafelé is. Csak mikor ennek az útnak az alapjait lerakták, még erősen a szamaras kordé dívott. A naiv tervezők nem gondoltak kétakkora luxusautókra, pláne nem turista buszokra! Ennek megfelelően igen akadozva halad felfelé a forgalom. Egy szűkületben hirtelen bedugulunk, mert a kanyarból előbukkan egy busz, ráadásul nem kis sebességgel. Igaz, előtte le sem szállt a dudáról. Az előttünk menő autók veszettül elkezdenek helyezkedni, tolatni. Nekem sincsen más választásom, hátrafelé löködöm a megpakolt behemótot. Közben nem veszem észre, hogy ahol megálltam a padkán, a kerekek közé egy szép nagy, gömbölyűre csiszolódott kő került. Elinduláskor még lendület nélkül felkap rá a hátsó gumi, de már csúszik is le róla. Lábam egy pillanatra nem ér még földig, mikor már igen, akkor már késő. A nélkülünk málhával együtt közel 350 kilós monstrumot esélyem sincsen megállítani dőlés közben. Elegánsan betakarózunk a vassal. A bukócsövön alacsonyra rögzített málhazsák és a doboz megfogják a dőlést úgy, hogy szinte csak le kell lépni róla, szerencsére F. sem szorul alá sehol. Pánikszerű kapkodással próbáljuk felállítani a technikát, mert ott hever az út közepén. Persze nem sikerül, de már ott is terem egy helybéli és segítségével már talpon is vagyunk. Csak F. ujjai véreznek, szerencsére csak kicsit. Belenyúlt valamibe vagy a kipufogó védőlemezénél, vagy a doboztartó csavarjánál.

Ezt követően már esemény nélkül felérünk a kolostor alsó parkolójáig. Ott tudunk először megállni kicsit regenerálódni. Páromnak szüksége is van rá, szegény nagyon megijedt és sokkolta a szűk út a nagy forgalmával. Úgy döntünk, hogy innen vissza is fordulunk, nem megyünk fel a kolostorhoz.

Niksicben megállunk egy pékségnél, hátha találunk jóféle húsos bureket, de sajnos az nincsen. Úgy látszik a burek itt csak reggeli étel, napközben már nem keresik a helyiek. Negyedik napja vagyunk úton, de még nem volt hozzá szerencsénk. Én azért eltüntetek egy édes meggyes lepényfélét, ami határozottan jó hatással van rám.

Észak felé haladunk és az első alkalommal lekanyarodunk a Durmitor Nemzeti Parkhoz vezető útra. Döbbenetes változás, egy év alatt. Ahol tavaly még csak földmunkagépek álltak és némi látszatja volt csak az általuk elvégzett munkának, mostanra Savnikig úgy 35 km hosszan ragadós, fekete, hibátlan széles aszfalt csíkon lehet élménymotorozni. Talán náluk az EU-s pénzek szortírozásánál nem az az elsődleges, hogy miként lehet 100 egységből 80-at lenyúlni és a maradékon megvalósítani valami használhatatlan látszatdolgot? Nagyot fogunk mi még sajnos nézni a most még kicsit lesajnált Balkán után is, amikor úgy lelépnek minket a bölcs forráskihasználásuk miatt, mint a pinty.

Amikor először feltűnnek a Durmitor sziklái

Részlet a fennsíkról

A Durmitorról sokat írni nem lehet. Vagy látja valaki és beleszeret egy életre, vagy hiába minden szóvirág, jelző, hasonlat. Számomra elbűvölő hatással bír, ha nem lenne ilyen messze biztosan gyakran megfordulnék benne. Tavalyi, kétszeri pacallá-ázásunkat követően kifejezett igényünk volt végre arra, hogy szép időben, netán Napsütésben is megcsodálhassuk varázslatos sziklavilágát. Minden álmunk így váljon valóra!

A Nap még 1900 méteren is minket szórakoztatott

Rendkívül változatos felszíni formákat alakítottak az elemek

1500 méteren még elég volt egy póló, onnan is csak egy vékony pulcsi kellett, elkerülendő a megfázást. A forgalom gyér volt, ezért igen örültek nekünk, mikor megálltunk egy kései ebédre az egyik fennsíkon található fogadónál. Itt akár még éjszakázhatnánk is, ugyan a luxust teljesen mellőzve, mert kis kutyaól-szerű bungallók várják a megfáradt vándort.

Kemping „faházakkal” a fennsíkon.

Ugyan az étlap elég változatosnak tűnt, hamar kiderült, hogy igazából kétféle menüből lehet választani. Csevap, vagy birkasült? F. az előbbit kéri, én életemben először hajlok rá (biztosan a hely szelleme zavarta meg az elmémet), hogy megkóstoljam a bégető fűnyíróból készült főfogást. Túloznék, ha azt állítanám, hogy ehetetlen volt, de nem kötöttünk életre szóló barátságot a birkaoldalas és én. De mivel az adag mennyiségével itt sem volt baj, ráadásul isteni, házi sajttal gazdagon meghintett sopszka salátát is szervíroztak mellé, így F. csevap-maradékán és azon vígan elvoltam. Közben a házigazda azzal múlatta az időt, hogy 4 éves forma kislányát ültette a motorokra, mert közben érkezett még négy szlovén túrázó is. Jó képet vágtunk hozzá, habár láttam a szlovén kollégák arcán is az aggódást.

Eljátszottam a gondolattal, hogy mivel ezen az utazáson ennél több jó már úgy sem igen történhet velünk, esetleg innen egyből elindulhatnánk haza, de aztán végül győz a kényelemszeretet és a lustaság.

A kanyonba vezető úton cseles barlangokon kell átkelni. Teljes a sötétség és nem ritkák bennük a hajtű-kanyarok sem.

Leereszkedve a Piva kanyonba, bemotoroztunk Pluzine városkába. Találtunk is egy igazi szocreál szállodát, ami (minő meglepetés) a hangzatos Piva nevet viseli. Kicsit beton, kicsit koszos, de a mienk. Maradunk. A motort csak az utcán, a bejárattal szemben lehet hagyni, de megbízunk a helybéliekben és nem pakolunk mindent fel a szobába. Körbe sétáljuk a várost és ismét elcsodálkozunk rajta, hogy micsoda élet zajlik náluk késő este az utcákon. A sportpályák kivilágítva, sok gyerek mindenütt. Az egyből feltűnik a déli népeknél, akár merre járunk, hogy nagyon szeretik a gyerekeket.

A Hotel Piva, Pluzine-ban

A szálloda étterméből felszűrődő balkáni zene hangulatossá teszi az estét. Eszünkbe jut Tavalyi útitársunk Jocó, aki egészen addig szerette a balkáni népzenét, míg egy egész éjszakán keresztül nem tudott aludni miatta. Na, minket ez a veszély nem fenyeget, felőlünk akár robbantgathatnának is. Vagy azt azért talán mégse tegyék.

Reggelizni álmosan levonszoljuk magunkat a szép kilátással büszkélkedő étterembe. A falakon mindenütt a dicső Piva-gát építéséről készült fotók láthatók. Elvárható szocialista derűvel a jövőbe révedő munkások mindenütt, egyenjókedv és kemény munka a téma. És beton, beton és megint csak beton. De ahogy elnézem abból ide is jutott bőven, az épület alkalmasint akkoriban épülhetett és ami anyagot betonnal ki lehetett váltani, ott szárnyalt a fantázia.

A reggeli is az akkori étlap átvételével kezdődik. Kicsit fogatlan és enyhén mogorva pincérnő adja elénk a szinte hártya vékonyságúra és opálosra kopott műanyagtokba bújtatott ajánlatot. Legbölcsebb választásnak sonka-tojás kombó tűnik, ha jól átsütik, attól talán nem kapunk semmiféle trópusi betegséget . Én teát kérek, viszonylag hamar megértetem magam. Feleség a kakaóval már kapufát lő. A meleg tejig még csak követi a hölgy az igényt, de aztán elveszti a fonalat. Így kapok még egy csésze teát.

Felpakolunk, elindulunk és a város szélén beállunk tankolni az egyetlen kúthoz. Szeretnék nemzeti jelzésű matricát venni a dobozra, de nincsen. Ezt sajnos korábban elfelejtettem, több lehetőségem nem is lesz pótolni. A határátkelőig követjük a Piva-kanyon nyomvonalát, az átkelés itt is mindkét oldalon teljesen zökkenőmentesen zajlik. Leszámítva a határfolyón átvezető híd itt-ott korhadó fenyőfa-burkolatát. A hiányzó és elszíneződött csíkokat nem árt kerülni, ha csak nem akarunk a híd közepén a motor felállításával esztrádműsorral szolgálni a határőrök számára.

Híd a Piva folyón. Ráférne egy kis javítás.

Szarajevóig meg sem állunk, ott is csak egy útépítés és az amiatti dugó kényszerít rövidebb szünetekre. Zenicáig jutunk, közben kis szakaszon igénybe vesszük az épülő autópályát, ami az elmúlt év alatt tovább nyúlt, vagy 20-25 km-t. De ott az éhség azt diktálja, hogy keressünk valami harapnivalót. Milyen jól tette! Rátalálunk egy grillsütödére, ahol egy kedves muzulmán csaj ad egy friss egész csirkét. Euróban fizetünk, de természetesen Konvertibilis Márkában kapjuk a visszajárót. Nagyon jutányosan váltja 2:1 arányban, nem úgy, mint korábban az autópálya díjszedője. Ő bezzeg nem vacakolt bonyolult fejszámolással, az egyszerűbb utat választotta az 1:1 váltással. Kerítünk még egy friss kerek kenyeret is és gyorsan kimotorozunk a városból. Az út mellett találunk egy kis asztalt és ott ebédelünk. A helybéliek nagy örömére, legalább is igen csak megbámulnak minket, akik pont ott várják a buszt, ami a jelzés nélküli megállóból azért egyszer csak felveszi őket. Gyorsan leszögezném, hogy én még ilyen finom, omlós és szaftos, mégis nagyon jól átsült csirkét soha eddig nem ettem. Innen is csókoltatom a zenicai grillsütős hölgyet. Már ha ez a muzulmán hit tanai szerint nem bűn. Ha az, akkor felejtsük el.

Még két megállót iktatunk be a határig, először egy valódi burek-sütödénél állunk meg és végre hozzájutunk kedvelt csemegénkhez, másodjára a horvát határ előtt még eltankolom a Márkánkat, illetve vételezünk egy kis rizses csokit, mert ezt a műfajt errefelé igen magas színvonalon művelik.

Horvátoknál autópályát választok, szeretnénk időben, még világosban hazaérni. Ez sikerül is, még fenn a Nap, mikor begurulunk a garázsba.

Nem volt ez egy „hűde” teljesítménytúra, különösebb kalandokban sem volt részünk, de ennek ellenére igen jól esett. Megkedveltük Montenegrót és már Boszniával kapcsolatban sincsenek előítéleteink. Talán a balkáni népeket meg kellene próbálnunk olyannak elfogadnunk, amilyenek. Ha barátsággal viszonyulnak hozzájuk, ők is mosolyogva és segítő szándékkal reagálnak. Nehéz évtizedeken vannak túl, ezt nem szabad elfelednünk.

Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy aki még szeretné látni a hamisítatlan Balkán igazi arcát, annak sietnie kell.

Mi, úgy gondolom, még biztosan visszatérünk.

Gálos Csaba, 2010. november 11.