Idén úgy volt, hogy Isztambulba motorozom, egy szervezett túra keretein belül de mivel nem volt meg a kellő számú jelentkező ezért a gurulás elmaradt. Tanakodtunk a fiammal, hogy hová menjünk. Szóba jött Stockholm is meg Palermo, de ezek mind lánctúrák lettek volna, ami elég fárasztó szokott lenni.

Ezért inkább csillagtúra mellett döntöttem és a bázist valahol dél-Olaszországban képzeltem el, közel Monte Carlohoz, a francia Alpokhoz, de nem túl távol a Comoi-tótól sem. Cuneo nevű kisvárosra esett a választás, amit két nap alatt terveztünk elérni és innen csillagtúráztunk volna tengerparti városokba és a hegyekbe. Felváltva terveztem a napokat, egy hegyi motorozás egy városnézős. Így minden nap más-más élmény lett volna.

Két éve már reggel 5kor elindultunk a hosszú túránkra és délután 4kor már meg is volt a szállásunk, ezért úgy gondoltuk idén akkor indulunk, amikor sikerül. Csak semmi merev időbeosztás. Lazán, spontán mindent. Mint később kiderült tőlünk függetlenül is spontánra sikerült a túra.

Indulás 8 óra körül sikerült is. Győrben tankoltam, persze osztrák motoros pályamatricát nem lehet kapni az osztrák tulajdonú benzinkútnál. Nem baj, majd a határ után az első kútnál megveszem.

Mosonmagyaróvárig az 1-es úton haladok, mellettem mindkét oldalon hatalmas napraforgó táblák. Nyitott sisakkal gurulok és közben hatalmasakat szippantok ebből a finom illatból, mert tudom, hogy ezután 700 km-en keresztül csak tehéntrágya illatban lesz részem, a Rosemberger és Landzeit éttermek környékén némi rántott hús illattal megtörve ezt az egyhangúságot.

Jó pár órás unalmas autópályázás után elérjük az osztrák-olasz határt és a Venosa völgyben haladunk tovább. A Resia tónál az elárasztott templom előtt fényképezkedünk még egyet, aztán a késő délutáni szálláskeresésbe kezdünk.

Fényképezkedés az elárasztott templomtorony előtt

A szállást hamar megtaláljuk St Valentín nevű kis városkában. Gyorsan kicuccolunk, aztán zuhany, vacsora, sör és alvás. Reggel finom kávé, kiadós reggeli, kis oldaldoboz javítgatás és indulunk tovább.

Reggel kellemes motoros időben pattintjuk fel az oldaldobozokat a motorra. Jön a várva várt 48 hajtűkanyarból álló Stelvió hágó, amiről a Moto Guzzi nem rég egy modelljét is elnevezte.

Ez a hágó Európa legmagasabb szilárd burkolatú hágója. A hágó bejáratánál már szikrázó napsütés fogad bennünket. A hajtűkanyarok számozottak, 48-tól indul és fent a hegytetőn van az 1-es.

Az eleje erdőben vezet végig, aztán később kiér az út a kopár sziklafalra, ahonnan pazar kilátás tárul elénk. A 27 es „tornati”-ban (így lehet olaszul a hajtűkanyar) megállunk fényképezkedni és pihenni egyet. Sorban egymásután jönnek fel a gondosan karbantartott veterán autók. Van köztük mindenféle náció. A legjobban egy svájci „kisnyugdíjas” autója tetszett, ami egy 40 év körüli piros Ferrari cabrió volt. Igen, ide ilyen autóval érdemes élvezkedni jönni, na meg motorral.

Sorban jönnek a szebbnél szebb veterán autók

Ennyi bámészkodás, pihenés és fényképezkedés után újra nyeregbe pattanunk és irány a csúcs. Egy kanyart sem megyünk még, amikor beérek a 26-os meredeken jobbra kisívben felfelé emelkedő visszafordító kanyarba, ahol egy lefelé jövő kocsi közelsége kicsit összezavar és egy pillanatra elfelejtem, amiket a motoros iskolában tanítottak. Szóval egy kellemetlen borulás lett a dologból. Oldal doboz leszakadt és alaposan megkarcolódott, a hátul ülő fiamnak szerencsére semmi baja. Egész nap mérgelődöm a karcolásokon, míg estére bemagyarázom magamnak, hogy olyan ez, mint egy sportsérülés, ettől csak férfiasabb lett a motorom.

Ezt a hágót már megmásztam egyedül, a kisebbik fiammal is tavaly és soha nem volt bukta. Még az a szerencse, hogy most a nagy fiammal vagyok, így legalább a motor felállítása nem reménytelen. Megpreparáljuk a dobozt, visszaállítjuk a tükröket. Kicsit várok, amíg a lábremegésem elmúlik aztán újra rohamot indítunk a hágó bevételére.

Szép ívű, élvezetes kanyarok a hegyoldalában, 2000 méter felett

Több bukás már nem volt. Szerencsésen felértünk a csúcsra. Fent szokásos fényképezkedés a Bormio tábla alatt. A hegytetőn étterem, szálloda és ajándék boltok megszámlálhatatlan mennyiségben. Na és mi van még az olaszoknál 2758 méter magasan? Na mi? Hát egy focipálya. Igazi focis nemzet mi mást csinálna ilyen magasan a tengerszint fölött, ha nem a labdát rúgná? A gyors nézelődés után indulás tovább, mert az út nagyrésze még hátra van.

Aki itt nem fényképezkedik le az nem is „igazi” motoros

Amikor leérek a hágóról, előveszem a GPS-t mert az utat eddig ismertem csak, innen már szükség van a navigációra, hogy a méregdrága autópályákat el tudjam kerülni. Bedugom a GPS-t a töltőbe, de nem reagál. Otthon előtte sajnos nem próbáltam ki a töltést, de az is lehet, hogy a borulástól nem működik. Teljesen mindegy, innentől a térképre és a táblákra kell hagyatkoznom. Az olasz kitáblázás olyan borzasztóan rossz, hogy egy idő után rátévedek az autópályára. Fizetni nem nagyon akarok érte, ezért a fizető kapunál szorosan beállok az előttem lévő autó mögé és vele együtt átsliccolok a sorompó alatt. Ezt még a mai napon háromszor megismétlem. A sorompón áthaladáskor lehúzom a fejem, ha netán utánam lőnének, ne találjanak el. Lőni nem lőttek, de, hogy a kamera, vette-e és ha vette, akkor mi lesz, azt nem tudom, majd kiderül. Már régóta ki akartam ezt a dolgot próbálni, ma többször is sikerült.

Első pillantás a comoi-tóra valahol a középe táján

Végre Milánóból eljutok Torinóba. A három sávos pálya egy körforgalomban ér véget ahol az olaszok igazán elemükben érzik magukat. Mivel a sáv felfestés a körforgalomban megszűnik, mindenki mindenkinek dudál és integet, mert meg van győződve róla, hogy a másik autós a hülye és nem ő van a másik sávjában. Ennél a körforgalomnál pihentünk kb 15 percet, amiből 12 percet dudaszóval tettek emlékezetessé számunkra a kis temperamentumos olaszok.

Torinoi körforgalom. Itt a gázt nem is nyomják az autósok, csak a dudát.

A körforgalomban meglátom a Cuneo 92 km táblát. Hurrá és nem autópálya. Nem kell újra bliccelnem. Ez a szakasz elég unalmas. A Po síkságon haladunk keresztül, ez egy mezőgazdasági sík vidék. Kukorica táblák, nyíl egyenes sík utak amikbe, hogy ne tudjunk normálisan haladni 2-3 kilométerenként beletesznek egy körforgalmat.Már szürkületben motorozunk, nem messze Cuneotól, amikor az út mellett meglátok egy motelt. Gyorsan bevágódunk. Mázlink van, egy szabad szoba van. Azonnal kivesszük.

Ez egy lent étterem, fent panzió szerű motel gyakorlatilag egy munkás szállás, ami bennünket nem zavar, hiszen úgyis csak este akarunk ide visszajárni, napközben motorozás. Itt már látjuk a közeli hegyeket, amiknek a másik oldalán már Franciaország van. A motel előtti parkolóban 5 szlovák rendszámú autó is parkol és az étteremben lengyelül is beszélnek páran. Igazi kelet-európai hangulat van. A recepciós pont olyan jól beszél angolul, mint én. Mindent elmond olaszul és a végén megkérdezi, yes? Szóval jól megértjük egymást.

Másnap a francia Alpok van betervezve, de egy ilyen rossz nap után, mint a mai, esés a motorral, rengeteg eltévedés, téves autópálya ráhajtás, módosítjuk a tervet.Úgy döntünk, hogy egyből a desszerttel kezdünk. Akkor legyen gesztenyepüré sok-sok tejszínhabbal, azaz másnap irány Monte Carlo.

Elindulunk hát, hogy egy kis darab francia Alpokon átkelve lejussunk a tengerpartig. Az olasz francia határ egy hegy tetején van és egy keskeny alagút vezet át egyik országból a másikba. A forgalmat felváltva engedik be, 10 percig Franciaországból jönnek az autók Olaszország felé aztán fordítva.

Alagút után szerpentin lefelé, aztán egy szűk kanyon következeik, mély patakmederrel. A kövek a meder alján olyanok mintha óriások hordták volna oda őket játszásiból. Aztán beérünk Tende nevű francia kisvárosba. Hegyoldalba épült kellemes hangulatú kisváros. Egy fényképet mindenképpen megér. Majd következik Sospel, ami szintén egy hangulatos kis francia városka de inkább a folyómeder közeli sík vidékre épült nem annyira a hegyekbe. Évszázados kőhídját most már közelről is megcsodálhatom, nem csak a google térképen.

Sospel és a kis kőhídja

A várost elhagyva ismét szűk kis út, meredek szerpentinekkel. Ezt az utat már Hannibál is bejárta az elefántjaival, gondoltam, akkor nekem miért ne sikerülne egy Bulldoggal.Rengeteg olasz motoros is ezt gondolhatja, mert sorban húznak el mellettem a sport motorjaikkal. Hátul ügyes kis farmernadrágos lányok, akiknek éppen csak kilátszik a sexis tangájuk, na meg kicsit sejtetve, hogy egy dögös kis tetkó is van még alatta.

De nem hagyom, hogy a figyelmemet elterelje ez a látvány, ezen a nem túl könnyű úton, tehát újra a kanyarokra koncentrálok. Az egyik kanyarban már megpillantjuk a tengerparti sztráda pilléreit, mögötte pedig már a francia riviéra egy picinyke darabját.

Menton nevű nagyvárosban érjük el a tengert. Mentonban van a Genfi tótól induló híres Route des Grandes Alpes hegyi útnak a vége. Beérünk ebbe a nagyvárosba, két sávos út, középen gondosan nyírt fű van, virágok és ligetes pálmafák. Kétoldalt takaros, pár emeletes mediterrán stílusú tömbházak, színes naprolóval mindegyiknek a teraszán. Leérünk a tengerpartra. Azonnal leparkolunk, gyorsan ledobjuk magunkról a motoros ruhát azonnal fürdőnadrág és már ringatózunk is a kellemes sós vízben. A strand dugig van, lépni is alig lehet. A zuhanyzásért is sorba kell állni. Hiába na, elég felkapott helyet szúrtunk ki magunknak a fürdőzéshez. Régebben Winston Churchill is itt fürödhetett, amikor innen nem messze volt a megvásárolt villája.

Mentoni öböl, ahol megmártóztunk a hűs habokban

Fürdés után felfrissülve indulunk Monte Carloba. Egyik kanyar után váratlanul elénk tárul az egész város, hegyestűl, kikötőstűl, toronyházastúl együtt. Két éve motoros ruhában jártuk be a várost, ami nem volt túl kellemes. Most már rutinosabbak voltunk, a motoron hagytuk az oldaldobozokat, így át tudtunk öltözni a ruhákat, sisakot pedig a dobozva zárva nem kellett cipelnünk. Rövidnadrág, poló. Mennyivel másabb így várostnézni, mint mocis ruhában.

Menton felől értünk be Monte Carlóba. Egyenesen a Casinó előtti térre hajtunk, ahol leparkolok és indulhat a város bejárása. A Casinó előtt a szokásos tucat autók, Bentlik, Ferrarik, Aston Martinok és Rolls-Royce-ok, BMW-vel vagy Mercedessel talán csak a portások járnak, de ők hátul parkolnak. Turisták tömegei fényképezkednek előttük mintha az övék volna. Én is odaállok egy Ferrari mellé, egy másik utcában meg egy Renault Kangoo elé, mintha az is az enyém volna.

Monte Carlo ezzel a látvánnyal fogad, ha Menton felől érkezel

Aztán indulás lefelé a városba. Először a San Devoto kápolnát nézzük meg, aztán irány le a kikötőbe. Megnézzük a több emeletes yachtokat, amiken már jacucci is van a fedélzeten, de a kicsi 40-50 láb hosszú szépségeket sem hagyjuk nyálcsurgatás nélkül. Amikor már száraz a szánk a nyálcsurgatástól beülünk a parti pizzériáshoz jó pár üveg ásványvízre és egy pizzára. A pizza annyiba kerül, mint otthon. Az ásványvíz az húzósabb.

A Casino alulnézetből

Majd nekivágunk a Grimaldiak várát bevenni, amit 2 éve kihagytunk. Felmászunk a dombtetőre a várba, ahol elegáns fehér egyenruhában lévő díszőrség védi a bejáratot.

Felső fedélzet. A válság itt is érződik, biztos csak hideg vízzel van feltöltve a pancsoló

Ha a sisakos fickó elengedte volna a kormányt mentem is volna egy kört a Forma1 pályán

A híresebb kikötő

A vár másik oldaláról csodálatos kilátás nyílik Monaco másik, kevésbé híres kikötőjére a fontvielliei kikötőre. A mélykék vízen ringatózó szikrázóan fehér yachtok mögött mediterrán stílusú emeletes házak, amelyeknek a tetején kis kertek, lombos fákkal és pálmafákkal, na meg az elmaradhatatlan medencék a házak tetején. Itt megpihenünk a várfalon, rengeteg fényképet készítünk és próbáljuk memorizálni a látványt, hogy a szürke borongós őszi napokon bármikor előhívhassuk ezt a képet az agylebenyünk valamelyik bugyrából.

A kevésbé híres, de sokkal szebb kikötő

Visszafelé a várból elhaladunk a Monaco katedrális előtt, ahová be is megyünk. Itt temették el Grace Kelly hercegnőt az 1982-es tragikus autóbalesete után. Aztán egy másik patinás épület következik. Az Óceonográfiai Múzeum, amit 1910-ben kezdtek el építeni és meg sem álltak vele 11 évig. A hatalmas épületet a tengerből kiálló pillérekre építették. Igazán szép látványt a tenger felől nyújtja, de innen a park felöl is lenyűgözi a rengeteg bámészkodó turistát.

A múzeumot pár évtizeden keresztül a híres Jacques-Yves Cousteau igazgatta, akinek a 75.-ik születésnapján hatalmas ünnepséget rendezett a város. Hercegek, államfők és rengeteg híresség köszöntötte a születésnapja alkalmából. Ceremónia mester Jack Lemon, amerikai színész volt.

A múzeumot elhagyva takaros kis parkon keresztül vezet az út vissza a híresebb és nagyobb kikötőbe. Itt bemegyünk az ABC-be és veszünk hideg ásványvizet, bagettet és egy hússalátának látszó valamit. Már nagyon éhesek vagyunk.

Leülünk az egyik buszmegállóban, ahol hűs van, hogy megegyük amit vettünk. Vannak páran a buszmegállóban. Gondolom itt azok várnak a buszra, lévén hó vége, akiknek már nem maradt pénze benzinre a Ferrariba. Felbontom a hússalátának gondolt valamit. Uborkasalátát vettem, de nem kicsit, egy jó nagy vödörrel. Hát ez van. Bagett, egy vödör uborkasaláta és másfél liter ásványvíz.

Na most már teli hassal indulunk a motorhoz, hogy lassan hazafele (Cuneo) vegyük az irányt. Mégegyszer végig motorozunk Menton zsúfolt főutcáján aztán egy balkanyar és irány a hegyek. Az első parkolóban visszaöltözünk motoros ruhába, ami a hegyekben praktikusabb, mint a rövidnadrág és poló viselet.

Útközben még párszor megállunk az út melletti fecskefészek szerű francia hegyi falucskákat lefényképezni.

Francia „fecskefészek” falucska. Megépíteni még csak csak, na de mindennap felmenni oda és parkolót keresni?

Visszaérkezünk a szállásunkra, letusolok és lemegyek vacsorázni az étterembe. Gondoltam olaszul is tudom a rántott húst, akkor kipróbálom a nyelvtudásomat legalább. A Cottoletta de la vita (így mondják a winersniclit olaszul) frappáns mondatomra negyed nyolckor az volt a válasz, hogy a konyha 7 órakor bezárt. Hát akkor kérek egy sört meg egy Jagert. Vacsora helyett megteszi.

Közben egy rossz hírt is közölnek, holnaptól nincs szobánk, délig el kell hagyni a szállást, mert jönnek a vendégmunkások. Sebaj, áttervezzük az egész programot. Még jó, hogy a desszert nem maradt ki és Monte Carlo már megvan. Másnap Genova lett volna, de pár ismerősöm, aki már járt ott azt mondta nem egy jó város, kihagyható.

Ki is hagytuk Genovát, ki akarna a tejszínhabos gesztenyepüré után tökfőzeléket enni? Úgyhogy másnap reggel irány Comó.

A reggeli ugyanaz, mint tegnap, de olyan olaszos fajta, annyit ér ez a reggeli, hogy egy mély lélegzetvétellel könnyedén pótolhattunk volna. Hol van ez egy igazi osztrák reggelihez képest. Egyre jobban nem kedveljük az olaszokat. Bár lehet, ez csak azért van, mert amúgy is elmentünk volna ebből a panzióból, de jobban esett volna, ha mi mondjuk nekik, hogy nem maradunk tovább, mint így, hogy ők mondták nekünk, hogy mennünk kell. Bosszúsan kelünk útra.

Tévedésből és az olaszos kitáblázásnak köszönhetően ismét autópályára tévedek. Ez alkalommal már rutinosan kikerülöm a fizetős sorompót.

Nagy nehezen le tudunk térni a pályáról, majd a már nem fizetős közúton haladunk Milánó felé. Egyedül a nagyvárosok, mint például Milánó van normálisan kitáblázva, ezért megyünk arra, pedig lenne rövidebb út is de ott garantált volna az eltévedés.

Egyik körforgalomban így is tanácstalanul megállunk. Egy olasz megáll segíteni, de az én térképemen nem tudja megmutatni, hogy hol vagyunk, ezért előveszi a sajátját és elmagyarázza, merre menjek. A végén nekem ajándékozza az Olaszország térképét, ami teljesen ugyanolyan, mint az enyém, amit otthon hagytam a fiókban.

Végre elérjük Milánót, itt már Comó is jól ki van táblázva. Haladunk a mára kitűzött cél felé. A Milánó-Comó autópályán egyszer csak kiérünk egy alagútból és megpillantjuk Comót.

A város innen nyújtja a legszebb látványt. Olyan, mint egy hegyoldalnak támasztott kívánatos kis mézeskalács, amelynek a csücskét nyaldossa a sötét kék színű tó hideg vize. Most már tudjuk miért erre a városra esett George Clooney választása, amikor nyaralót keresett. Sajnos az autópályán nincs megállóhely sem, de még biztonságos leálló sáv sem, ahonnan egy szép fényképet csinálhatnék a városról.

Como-i tópart

Emiatt is haragszunk már az olaszokra. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban, ezért úgy döntök nem is Olaszországban szállok meg ma éjszaka.Irány a Luganoi tó, ami már Svájcban van és pár kilométerre van csak. Elegem van az olaszokból, ma Svájcban alszunk. A fiam is egyetért a döntéssel.Motorozunk a Luganoi tó partján, amikor meglátok egy a tópart fölötti kis falucskába vezető utat. Erre fölkanyarok és indulhat a szálláskeresés.

Felfelé a kis hegyi faluba a szállásunkhoz a Lugano-tó feletti szerpentinen

Gyorsan megtaláljuk a kis falucska egyetlen moteljét, ahol csak mi vagyunk. Gyors zuhanyzás és egy másik hegyi úton keresztül visszaindulunk a 30 km-re lévő Comóba, egy kis városnézésre és vacsorára.

Arognio. Kis hegyi svájci falucska a Luganoi-tó felett a hegyekben

A falucskából kivezető keskeny szerpentin mellett két benzinkút is van, egy kicsike TOTÁL és egy álomszép Shell kút. Az elhagyatott út mellett a svájci olasz határ közelében a hegyekben egy helikopter leszálló pálya is van. Először nem értem az okát de később egy golf pálya mellett haladunk el. Hiába aki golfozik, az ne járjon csak helikopterrel.

Leérünk a hegyekből a como-i tó partjára. Egyik oldalon villasor másik oldalon a tó. Így lesz ez végig, amíg be nem érünk Comó belvárosába. Cserébe, amiért az olaszok olyan sokszor megleptek a körforgalomban érvényes hülye szabályaikkal én is meglepem őket amikor véletlenül egy 3 sávos egyirányú utcába szemből behajtok. A szembejövők erősen gesztikulálva a mutató újukkal mutogatnak a halántékuk felé. Lehet, hogy értem az olaszokat?

Gyors parkolót keresek és séta be a főtérig. Ott megnézzük a katedrálist, eszünk a főtéren valami hús félét, ami nem finom. Aztán kicsit sétálunk le egészen a kikötőig. Hazafelé még keresek egy kis hegyi falut, ahonnan pár szép fényképet csinálhatok a városról, bár nem olyan szép a kilátás, mint idefele jövet a pályáról.

Mézeskalács városkánk fentről nézve (Como)

Kis éttermi terasz a katedrális előtti téren

Aztán hazagurulunk a svájci házigazdánkhoz. A kis hegyi faluban rengeteg pálmafa is van. Ez kicsit meglep, mert Svájcról a hideg, a hó, a bernáthegyi, nyakában a védőitallal, meg a lila tehén ugrik be. Pálmafát valahogy nehezen tudtam eddig elképzelni egy svájci hegyi faluban.

Pálmafa? Svájcban?

Még egy kis esti séta a faluban, megnézzük a templomot, a temetőt és a kocsmát. Ezzel mindent láttunk is. A temető és a templom rendezett, még magyar nevű keresztet is találtam. A kocsmában nem sokra megyünk az eurónkkal, csak svájci frankot fogadnak el. Ezért visszamegyünk a panziónkba, aminek az aljában van egy bár.

Idős házaspár vezeti a motelt, akivel kicsit elbeszélgetünk az élet dolgairól. Az izmusokról az öreg svájci megállapítja, hogy mindegy milyen rendszerben él az ember csak nem szabad gyakran váltogatni. Gondoltam magamban te már csak tudod, itt Svájcban vagy 200 éve nem történt semmi. Aztán még humorizál velünk sörivás közben, amin nagyon elcsodálkozunk a fiammal. Egy vicces svájci. Hihetetlen.

Aztán még kérünk két sört. Odaadja és közli, hogy nekik most el kell menni, csak reggel jönnek vissza és ott hagy bennünket a kis bárban. A polcok roskadoznak a finomabbnál finomabb alkoholoktól, a fagyigépben 8 féle fagyi, Haribo cukorkák az üvegedényben. Elment a gazda és azt mondta, ha végeztünk, kapcsoljuk le a lámpát és mehetünk a szobánkba aludni. Ahogy egy jóbarátom szokta mondani, én bárminek ellen tudok állni, egyedül a kísértésnek nem. Hát itt nagy volt a kísértés. Megittam a sörömet, de kerestem még egyet a hűtőben. A kupakját oda tettem a számlánk mellé, hogy reggel hozzáadják. De a Haribo cukorkák kivigyorogtak ránk az üvegből, úgyhogy azoknak is nekiláttunk, lassan de biztosan.

Ennyi mókáért, amit a svájci öregembertől kaptunk, úgy éreztük nekünk is meg kell őt tréfálni. Bödőcs féle kabaréból tudjuk, hogy a svájciakat két dologgal lehet megtréfálni. Ha összekeverjük a gondosan szétválogatott szelektív hulladékot, vagy ha elállítjuk az órájukat. A kukákat nem találtuk, de a bárban volt egy falióra, bent a raktárban pedig egy létra. Adta magát a helyzet, létrára fel, falióra leakaszt és 10 perccel előrébb állítottam az öreg óráját. Hogy ezt, hogy tudja majd feldolgozni egy mindig pontos svájci ember, azt nem tudom, de ez legyen már az ő baja.

Reggel a panzióban kártyával fizetek, de legnagyobb meglepetésemre semmi elektronikus kütyübe nem dugják be a kártyámat, hanem egy három lapos indigós papírt tesznek fölé, áthúznak rajta egy kis hengert, ami a dombornyomott számokat lemásolja, aztán aláírom és egy példány az enyém. Ezzel a kis papírkával, amikor majd lemegy a néni a városba, a bankba, akkor kifizetik neki az összeget. Ez a tradicionális módszer nagyon meglepett, de ha működik, akkor miért kéne túlbonyolítani ezt a dolgot.

Fizetés után elindultunk Svájcból a Lugano tó partján haladtunk, aztán az út visszavezet a comói tó partjára. Ezen a részen még nem motoroztunk a tóparton. Szinte majdnem minden utat bejártunk már a tó körül ezt az egyet leszámítva. Most meg volt ez is. A comó-i tó reggeli ködfelhőbe burkolózva várt bennünket, amiből a szemünk láttára szép lassan bújt ki. Minden percben más és más arcát mutatva nekünk. Nem győztünk betelni a látvánnyal. Már három nap is motoroztunk a tó partján, de nem untuk meg egy pillanatra sem.

Aztán az út már nem a tóparton visz minket, hanem a hegyek felé fordul. Elérjük Chiavenna nevű olasz kisvárost, ahol kettéágazik az út. Mindkettő Svájcba visz vissza, az egyik St: Moritz felé a másik Chur felé.

A Splügen-hágóra vezető út eleje

A táblán egyik irányba ki van írva a Splügen-hágó a másik irányba a Maloja-hágó. Vigyorgok a sisak alatt, mert ez az a helyzet, amikor nem tudsz rossz döntést hozni. Bármelyiket is választod, mindkettő egy vadregényes szép hágó. Én a Splügen-hágót választom. Az út elején még itt is pálmafák szegélyezik a kis házakat, aztán változik a természetes táj és az épített táj képe is, fent már fák sincsenek a lent gyakori fa építőanyagokat felváltja a kő. Fent a hágón pár házacskából álló kis település van, amiknek a teteje már hasított kővel van fedve. Ilyet lent nem láttunk.

Kőlapokkal fedett házak

Aztán behasítunk a felhők közé, ami elkísér bennünket egészen a hágó tetejéig. Versenyt futunk az alulról felszálló felhőkkel, mert mikor kiérünk belőle pár perc múlva utol is ér újra bennünket.

A hegytetőn éppen áthömpölygő felhő majdnem lesodorta a teheneket a hegygerincről

A hágó másik oldalán viszont ragyogó napsütés és pazar látvány fogad bennünket. Svájci határon megállunk pár fényképet csinálni, aztán a kellemes simaságú aszfalt szerpentinen lekanyargunk Splügenbe. Veszünk egy finom svájci konzervet és utána egy benzinkút parkolójában megebédelünk.

Ez már a Splügen-hágó svájci szakasz, ahol süt a nap és nyoma sincs a ködnek

A lefele menő út igazi motoros álom

Ebéd után kis nyújtózkodás és Svájcon teljesen keresztül haladva megcélozzuk Liechtensteint. A liechtensteini hercegség határán megállunk fényképezkedni. Ebben az országban sem voltunk még, de az is lehet, hogy még liechtensteini embert sem láttunk soha életünkben. Vagy ha láttunk is nem tudtunk róla. Most jól megbámuljuk őket, amikor lassan motorozunk át azon a pár településen, amiből ez a kis ország áll. Megállnánk egy kávéra is valahol, de ezt kihagyjuk, mert nem tudjuk, hogy mondják liechtensteinül, hogy kérek egy kávét.

Liechtensteini határkő, na és a dögös kicsike a háttérben

Aztán beérünk a fővárosba, aminek Vaduz a neve. 5104 en lakják. De saját vára van a hegy tetején. Elhagyva Vaduzt egy világhírű gyár előtt haladunk el. Itt gyártják a HILTI-t. A gyár előtt kétsávossá válik az út, lámpás kereszteződés, egyik sáv Ausztriába vezet a másik a HILTI sáv.

Vaduzi vár

Még pár kilométer motorozás ebben a falatnyi országban és már ki is értünk belőle. Ausztria legnyugatibb csücskében vagyunk, Feldkirchben.

Autópályán haladunk Bludenzig. Itt lehajtok a pályáról és bemotorozok a Montalon-völgybe, amit másnap, indulás előtt tervezem végig motorozni. Második harmadik kis falucskában szállást keresünk. Hamar meg is találjuk, gyors zuhany aztán irány a legközelebbi étterem, mert már ki vagyunk éhezve egy echte wienersniclire. Meg is kapjuk amire vágytunk, pár sörrel leöblítjük aztán irány a szállás. Pihenés, alvás.

Reggel 9 kor még nem tudunk indulni, mert a völgyben túl nagy a köd. Kicsit várunk, de mivel reménytelennek látszik, hogy kisüt a nap, elindulunk, mert több mint 800 km-t kell még hazáig motorozni.

A hágó előtti fizető kapunál befizetem a 10,5 eurót. Megkérdem a kislánytól a bódéban, hogy fent a hegytetőn esetleg nem süt-e a nap. Nemlegesen rázza a fejét. Haladunk tehát a kanyargós hegyi úton, ködben a vizes úton, de én nagyon fohászkodom, hogy odafent kisüssön a nap és még a mai záró napon egy kellemes élményben legyen részünk.

A felhők lent maradnak a völgyben, mi pedig felmegyünk. Szerencsés verzió.

A fohász meghallgatásra talált, mert pár száz méterrel magasabban, kilépünk a ködfátyolból és a napsugarak elkezdik cirógatni a bukósisakjainkat. Meg is kell álljak, napszemüveget feltenni, mert a reggeli súrlófényt a hegyekben nem bírja a szemem.

A fohász meghallgattatott, fent szikrázó napsütés

Fényképezünk is útközben jó sokat, a hegytetőn pedig leszállva a motorról is készítünk pár emlékezetes fotót. Ebben az Ausztria legvégén lévő völgyben még sosem jártam de kár lett volna kihagyni.

Fent olyan súrlófény van, hogy szinte horzsol

Fent a platón két duzzasztott tó is van. Tehenek, legelők, kis boltok. A hegyek túloldalán Svájc van. Davostól légvonalban nem lehetünk messzebb pár tíz kilométernél.

Szokásos élvezkedés a csúcson, ahogy szoktuk

Lehajtunk a hegytetőről az immár kellemesnek mondható motoros időben és hálálkodom az égieknek, hogy nem lett igaza a fizető kapuban a kislánynak, aki szerint fent sem süt a nap. Kigurulunk a hegyek közül, felhajtunk az autópályára és következik a dög unalmas hosszú haza út.

Lehajtunk a hegytetőről a völgybe

Még néhány ilyen autópálya pihenő és aztán hazaérünk

Hát ennyi volt a 2010-es motoros túrám. További képeket láthattok a: http://mcismet.bulldog1100.fotoalbum.hu/ oldalon.

Bogyó Tibor (Bulldog1100), 2010. augusztus 31.