Másodszor is Korzika? … Miért ne?

Elöljáróban talán csak annyit, hogy nem igazán szeretem a „második részeket”. A világ filmiparában legtöbbször rosszul sülnek el a korábbi kasszasikereket mindenáron túlszárnyalni szándékozó fércművek. Ezekbe rendszerint már nem jut elég a jó poénokból és a korábban tündöklő alakítást nyújtó főszereplőt is agyonlövik az első öt percben. Dicstelenül nyűglődnek és szenvednek, majd jó esetben a középszerűség homályában örökre eltűnnek. Csak remélhetem, hogy következő túránk élménybeszámolója a kevés kivétel jobb sorsára lesz érdemes. Azt is meg kell jegyeznem, hogy ez egyrészt (szándékom szerint) nem az elmentünk, ott voltunk, hazajöttünk féle útleírásnak ígérkezik, másfelől nem csak kimondottan Korzikáról szól. 2008 nyarának nem csak egy konkrét túra-célpontja volt, a cél maga a túra lett. A rövid időhöz képest a lehető legtöbb, általunk érdekesnek és érdemesnek tartott helyszín felkeresését terveztük el. Ugyanakkor beszámolómban nem csak magával a kirándulással foglalkoznék, hanem annak előzményeivel is.

Talán ott folytatnám, ahol a pünkösdi Glockner túraleírásunk végén befejeztem. (Akinek esetleg kimaradt volna, elolvashatja a „gurulások” között azt is.) Köszönhetően a csapásszerű elhatározásra való képességemnek, valamint a katasztrofális anyagi helyzetünknek (valamiért mindig ilyenkor érzek késztetést egy nagyobb vásárlás lebonyolítására), a  Glocknerről hazafelé jövet megfogant gondolatot két hét leforgása után tett követte. Egy Pan-European személyében. Amilyen meggondolatlan volt a döntés és gyors a kivitelezés, úgy érzem olyan jól is sült el. A TDM méltó utódnak adta át helyét.

Az új szerelem

Most amikor ezeket a sorokat pötyögöm, ugyan még éppen csak túl vagyunk az első szervizen és a debütáló Bécs-Őrség kétnapos „vízitúrán”. Két nap esőben, olyan vízátfolyásokkal, hogy hajózási engedélyhez kellene kötni a rajtuk való átkelést.  Kezessége és kezelhetősége mesés, elődjéhez képest papíron jelentkező plusz kb. 100 kilójával semmi gondom sincsen. Az étvágya igazodik a méretéhez, de az okosok szerint ez még változik a bejáródási idő végéig. Hatalmas különbség van a kanyarodás közbeni viselkedésükben. A Yamahát erőszakolni kellett egy erőltetettebb szerpentin-menetben, a Pant uralni kell. Van egy kis maga alá fordulási hajlama. Gondolom szokás kérdése, az első 10-15 ezer km. után már fel sem tűnik majd. Megpakolva sem változik jelentősen menettulajdonságaiban, utassal és jelentős terheléssel is csak azon múlik minden, hogy milyen állásban van a jobb csuklóm. Nagy változás elődjéhez képest az is, hogy teljes menetszerelésben is a kisujjából adja elő (természetesen szigorúan csak a német autópályákon!!!) a 150-160-as utazótempót. Ráadásul a teljes szélcsendben ez fel sem tűnik, csak akkor fogok gyanút, ha meghallom Feleség kérdését hátulról: Mennyivel mentünk az előbb?

A nyár nagyobb akcióját már tulajdonképpen tavaly, Korzikáról hazajövet elkezdtük tervezni. Nyilvánvaló volt, hogy az a kis idő, amit a szigetre szántunk, a kóstoláson kívül semmire sem volt elég. A part menti körtúrán kívül alig jutottunk a sziget belsejébe, pedig a hegyek jobban izgatnak, mint a vízparti út egyhangúsága. Még ha ez az egyhangúság oly gyönyörködtető is tud lenni. Az e Chalance gyönyörű, Naplementekor vörös szikláinál kimerülő fényképező is elég alapot szolgáltatott az ismétléshez. Nem is szólva az utolsó reggel ottfelejtett ruhaszárító zsinórról. Tehát Naplemente- fényképező és ruhaszárító-mentő akciót készítünk elő.

Karácsonyra megleptük magunkat a kompjeggyel Livorno-Bastia viszonylatban, oda-vissza. Az elővételnek nem kimondottan anyagi megfontolásból volt fontos szerepe. Utólag be is bizonyosodott, hogy a nyári, történelmi Euro-mélyrepülés idején lényegesen olcsóbban lehetett volna itthon beszerezni azt. Ez inkább valamiféle előzetes biztosítás volt a nyári programhoz, amolyan „most már biztosan megyünk” érzést okozott.  A sziget belső részeinek változatossága miatt a tavalyi három éjszakát megtoldottuk még egyel. Tudom ez sem sok, két hét kellene arra, hogy csak a zölddel jelölt utak mindegyikén végigkarcoljunk. Az idő végessége és a többi betervezett látnivaló mellett ennyi jut rá, csak remélhetjük, hogy nem távozunk nagyon kielégítetlenül. Terveink szerint a négy éjszakát két kemping között osztanánk meg, de a tavalyi tapasztalat szerint úgyis minden ott, helyben dől majd el. Csak úgy, mint tavaly, az idén is csupán két bebetonozott időpontunk van, a két kompindulás. Minden más úgy történik majd az előre megálmodott, laza terv fonala mentén, ahogy a helyzet adja.

Az odautazást kicsit máshogy gondoltuk, mint eddig. Több olyan célpont van Ny-Európában, ahol még nem jártunk korábban, de önmagában egyik sem elég egy kielégítő, 8-10 napos túrához. Ilyen Liechtenstein, Svájc, Monaco-Monte-Carlo. Úgy gondoltam, felfűzzük őket egy képzeletbeli zsinórra és végigjárjuk mindegyiket. Hogy az amúgy is értékes szabadságból minél kevesebb teljen el a szimpla utazással, egy huszárvágással felérő ötletem támadt. Induljunk el kora este, így éjszaka elkoptatjuk az unalmas hazai és az ismert osztrák utakat, majd másnap reggel már kezdhetjük megismerni Liechtensteint, estére pedig lazán odaérünk az előre kiválasztott svájci kempinghez. A jól bevált papírtérkép most sem marad otthon, de kiegészítés képen felszerelésünk tartozéka lett egy GPS is. A rendelkezésre álló 10-11 nap és az előzetesen kigondolt 4000 Km jó párosításnak tűnt. Ha meghúzunk egy-két napot, akkor több helyen lesz alkalmunk nyugis kirándulásokra, akár lazulásra is.

Elkészült a plusz csomagtartó. Egy motorozz.hu-n fórumozó TDM-es kolléga hívta fel a figyelmemet, hogy a korábbi fotóimon látható málházás a Pan-on nem kivitelezhető az alacsonyan elhelyezett tükrök miatt. Mivel eddig a két oldaldobozra is került egy-egy zsák és erre ezután nincsen lehetőség, ki kellett találni valami megoldást. Itt jött képbe a Goldwing-re szerelhető tartó ötletének adoptálása a Pan-ra. Kettőt sikerült elrontanom. Először méretezési, majd anyagválasztási problémák jöttek elő, de végül elkészült a mű. Olyan erősre sikerült, hogy a próbamenet során a szokásos cuccon kívül asztallal és kisszékkel is kiegészíthettem kemping-felszerelésünket. Mindent a kényelem érdekében. Egy spaniferrel megerősítve gond nélkül bírta a 10-12 kilós terhelést. Úgy gondoltam, ekkora hátra eső tömeg még nem befolyásolja túl károsan a motor stabilitását. Szerencsére így is lett, semmiben nem hátráltatott, sem a szerpentineken, sem a tempós és haladós szakaszokon. Itt is előjött a nagy tömegű motorblokk előnye. Szegény TDM-mel néha akaratlanul sikerült egykerekezni a megváltozott tömegpont miatt. Ez nem volt túl biztonságos és F.-ben sem erősítette a motorozás iránti bizalmat.

Az indulást megelőző néhány nap a szokásos lázas kapkodással, futó munkák befejezésével vagy jegelésével, szükséges és még hiányzó dolgok beszerzésével telik. Többször átolvastam a motorostura.hu oldalon és a Motoros Túramagazinban található pakolási listákat, valamint teleírva egy A4-es lapot, majd a már meglévő dolgokat kihúzva róla (persze ilyenkor még mindig kerültek rá újabbak is), lassan összeállt a menetfelszerelés. Úti okmányok, „zöldkártya”, biztosítások rendben, fiaink „bértartásra” leadva a nagyszülőknek, kutyák etetése lefixálva, minden összepakolva, lélekben már az előttünk álló élményekre hangolódva térünk nyugalomra. Csak én nem tudok még sokáig elaludni. Ráadásul Feleséget sem hagyom az újra és újra feltörő: „Vajon mit fogunk itthon hagyni” kérdéseimmel.

Felmálházva, útra készen.

Már az indulásnál eltértünk az eredeti tervtől. Sikerült egy nappal korábban elkezdenem a szabadságomat, így nem este indultunk, hanem már reggel. Rövid kitérőt tettünk barátainkhoz Lengyeltótiban, a fényképezőgépbe kaptunk tőlük tartalék kártyákat. Régen találkoztunk, jól elbeszélgettünk, megkávéztunk. Ha búcsúzáskor Krisztián nem szól rám, simán továbbállunk a kártyák nélkül.  Ekkor még napos és meleg idő volt és ez tartotta magát egészen Grazig. Mivel a kiutazásra autópályát választottam, a sebességgel arányosan az időjárás is gyorsan változott. Egy pihenőnél még tanakodtunk az erősen szürkülő horizont miatt, hogy talán érdemes lenne várnunk egy keveset, de aztán tovább indultunk. Az egyik hosszú alagút előtt még csak csepergő eső a másik oldalon már kitartó szürke paplanként várt minket. Aztán ez nem is változott meg. A tempót is mérsékelnem kellett, mert az út erősen csúszóssá vált, ami nem kedvezett a megterhelt motornak és a gyári BT-020-as gumiknak sem. Az itthoni induláskor még 24-26 fok időközben 11-re csökkent, nyár ide, nyár oda, bizony jól esett a markolatfűtés. F. abban bízva, hogy (a köztünk lévő méretkülönbség miatt) én megóvom az időjárás viszontagságaitól, sajnos lemondott az esőruha által nyújtott biztonságról. Az általam nyújtott takarás viszont nem volt képes megvédeni a több órán át tartó szakadó eső és főleg nem a kamionok szennyes vízfüggönye ellen. Először a bakancsa ázott át, majd a nyakánál is kezdett betalálni a hideg lé a ruhája alá. Egyre idegenebbé vált tőlünk a sátorozás ötlete. Zell am See-hez közeledve arra jutottunk, hogy hamarabb kiszállunk ebből a ringből és a képzeletbeli bedobott törölközőt a már jól ismert saalfeldeni Gasthof Schörhof wellness- részlegének textiljére cseréljük. Alois barátunk arckifejezéséről érdemes lett volna készíteni egy kandikamerás felvételt, mikor megálltunk előtte, mint két ázott ürge.  Megérte változtatni a menetrenden. A szauna, a forrón zubogó lábmasszázs és a medence, egy forró májgombóc-levessel és jófajta „wínersniclivel” lefojtva rendbe rakta az önbizalmunkat és hőháztartásunkat egyaránt.

Korai kelés után (csak én!!) a még nem száraz cuccok hajszárítózása következett. Volt rá időm sajnos bőven, még F.-et sem volt kedvem kelteni, mert az eső még mindig a tegnapi lendülettel nyomta rendületlenül. Aztán csak megreggeliztünk és a tervezett korai indulás helyett 10 órakor vettünk búcsút Aloiséktól. Reménykeltő, hogy az ólomszínű felhők közül itt-ott már valami kékség is elődereng. Lassan az eső is alább hagy.

Lassan csak kitisztul, a kedvünk is egyre jobb.

Eredeti szándékomtól eltérően ismét autópályázunk, hogy a feltétlen betervezett Neuschhwanstein kastély megtekintése után még lehetőleg ma elérjünk Luzern közelébe, ahol kinéztem a neten egy jó kis kempinget.  A pályát elhagyva a Fernpaß hágón és a Füssen körüli szép hegyi utakon át értük el Schwangaut, a királyok egykori lakóhelyét. Hatalmas tömeg fogad minket a faluban, igazi náció-kavalkáddal. A „Mucsai búcsú” hangulat, ami a sok árus és az itt-ott plasztik-folklór miatt kerít hatalmába, nem illik a hely történelmi szelleméhez. Sokszor járok így, ha valamit előre elképzelek valamilyennek, aztán a helyszínen homlokegyenest mást találok. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a hiba (néha) bennem is lehet. Hejjj, de szép dolog a szerénység! A kellemetlenkedő, esőre hajló idő ellenére annyi a látogató, hogy a fő célpontról le is maradunk. A Neuschwanstein kastélyban a következő magyar nyelvű tárlatvezetésre több mint két és fél órát kellett volna várni. Ehhez sajnos túl türelmetlen vagyok egy motoros túrán, így maradt a szintén gyönyörű, ám számomra kissé érdektelenebb Hohenschwangau.

Itt és most engedtessék meg nekem, hogy hozzáfűzzem a szigorú magánvéleményemet. Munkám kapcsán régóta és sok időt töltök együtt német emberekkel, ismerem a szokásaikat, igényeiket, gondolkodásmódjukat. Precíz és pontos nemzetnek tartom őket, akiktől lehet fegyelmet tanulni, főként az üzleti életben és a szolgáltató iparban.

Az itt történtek ezért is értek váratlanul. A belépőjegyen külön feltüntetik, hogy a látogatás megadott időpontja előtt jó időben jelenjünk meg a bejáratnál, még az odavezető út megtételéhez szükséges időtartamot is ráírják. Ehhez képest teljesen elfogadhatatlannak tartom a közel másfél órás tétlen várakozást, amire kényszerítettek minket. Megpróbáltunk jó pofát vágni hozzá, de őszintét szólva nem nagyon sikerült. A jelenlévő, nagyszámú távol-keleti turista arckifejezése is egyértelmű volt. Náluk egy ilyen malőr miatt visszamenőleg talán még a királyi családot is leváltanák és a szégyentől csak a rituális öngyilkosság menthetné meg őket.

Ebből most csak ennyi jutott. Talán majd legközelebb.

A látogatást viszont tényleg kár lett volna kihagyni, csodálatos tárgyakban, műkincsekben, bútorokban gyönyörködhettünk. A bemutatott pompa mellett hiányoltuk viszont a mindennapok és a mindennapi emberek életének bemutatását. Szívesen megnéztünk volna pl. korabeli konyhát, fürdőt. Nem fokozta az élményt a magyar nyelvű szöveget felolvasó narrátor beszédstílusa sem. Olyan módon intézte a dolgát, mintha egy bajor gyártmányú fejőgép használati útmutatóját kellett volna ismertetnie egy bábolnai mezőgazdasági kiállítás szakértő közönségével. Nem volt abban egy szemernyi hangulat sem. Tényszerű volt, semmi több. Valószínűleg ide még visszajövünk egy másik túra alkalmával, de egy egész napot kell ide szánni, lehetőleg iskolai tanítás idején és a hét közepén.

A Hohenschwangau kastély

Tetszett a parkolóban, a csak motorosok számára kialakított, lebetonozott és elkerített rész. Olcsó is volt és körbe volt rakva jó nagy betonelemekkel, hogy ügyetlenebb autós még véletlenül se tehessen kárt a motorokban. Jó példa, nálunk is minél több ilyent!

Mivel jelentős csúszásban voltunk a napi elképzeléshez képest, Svájc már nem tűnt elérhetőnek. Mivel korábban még nem jártunk Vorarlberg tartományban, ezért kapkodni nem is akartam. Nem mentünk vissza a pályára, hanem a 198-as és a 190-es utakon haladtunk tovább Nyugatnak. Különösen a Warth utáni szakasz és a Flexenpaß hágó átkelője említésre méltó. Az időnként lógó eső lába és a tartósan 12-14 fokos hőmérséklet miatt ma is lemondtunk a kempingezésről. Közvetlenül a határ előtt, Götzisben találtunk elfogadható szállást egy magán panzióban. A tulaj először mogorvának látszott, de mikor előhozakodtam a kéréssel, hogy találna-e a motornak egy biztos és fedett helyet, hogy ne kelljen teljesen lemálházni éjszakára, azonnal felajánlotta a szerszámosnak használt garázsát. Miközben lassan nyugovóra tértünk, nagyon szórakoztató műsorban is részünk volt. A földszinti tekepálya dübörgését szép lassan elnyomta a helybéli fiatalság zenés-éneklős találkozója. Egy szál gitár mellé teli torokból nyomták az ’50-es és ’60-as évek legjobbjait, amikhez ma már csak a VH-1 Classic csatornát böngészve lehet hozzájutni.

Este a TV-ben azt ígérték, hogy mára erős felmelegedés és Napsütés várható. Ezt kissé fenntartással kezeltük egészen reggelig, amikor is verőfény és kellemes idő várt ránk. Gyors reggeli és már pakolunk is. Az emelkedőn a garázsból hátrafelé csak F. segítségével tudom kikínlódni a motort, ő tolja előröl, én húzom oldalról. Ennyi hátránya van a felpakolva kb. 400 kilós gépnek. Néha kicsit tartok a nagy tömegétől, amiből mozgás közben szerencsére semmi sem érződik. Arra végkép nem vagyok kíváncsi, hogy ha esetleg felborulna (és nem nyom agyon), hogyan állítanám fel a ramaty, műtött derekammal.

Számomra megunhatatlan téma: Ilyen egy határátkelő a szabad világban. (Lichtenstein-Svájc)

Az Ausztria-Lichtenstein határon szinte észrevétlen megyünk keresztül. Vaduz és az ország olyan, hogy néhány komoly gázfröccsel kivégezhető. Minden tekintetben. Látnivalót nem nagyon találtunk, a hercegség szemlátomást egy jól menő üzleti vállalkozásként üzemel. Nem a hivalkodó külcsín a lényeg, hanem a nullák a számlakivonaton. Azért szép. Ennyi.

Nekem, mint valamikori „vidám barakk-lakónak” még most is nagy élmény az eredendően szabadságra kárhoztatott polgárok számára természetes, szabad közlekedés országaik határain át. A hercegi birodalom és Svájc határát két tábla és négy zászló jelzi. Ilyenkor kissé elszorul a szívem, felgyorsul pulzusom és szívből örülök annak, hogy a fiaim már csak hírből hallanak műszaki zárról, őrtoronyról és hosszan kell nekik majd elmagyarázni, mi az, hogy disszidálás. És ilyenkor még érthetetlenebbül állok az előtt, hogy van még olyan tudatlan barma a világnak, aki ezeket az időket visszavárja!

Svájcban azonnal feltűnik a közlekedési szokások mássága a hazaihoz képest. Egy hölgy keresztülszúr tekintetével, mikor kissé dinamikusan, éppen a zebra előtt állok meg, hogy átengedjem őt és ölebét. Később láttam, hogy a helybeliek már akkor lassítanak, ha egy gyalogos akár csak az átkelő felé veti tekintetét. Talán nem is ütnek el annyi gyalogost, mint nálunk. Szembetűnő az is, hogy rendkívül élemedett korú dámák és urak is szép számban vezetnek autót. Gondolom az orvosi alkalmasságot (hasonlóan, mint fegyvertartási engedélyük esetében) nem vizsgálják a nálunk megszokott alapossággal és vasszigorral. Okoztak néhány meredek pillanatot (hirtelen megállás, irányjelzés elegáns hanyagolása, ötletszerű kanyarodás), de csak számítani kell rájuk és betartani az előírt sebességet. Amit tapasztalatom szerint ők is megtesznek, még motorost sem láttunk száguldozni, pláne nem lakott területen. Még a szerpentineken is megfelelő visszafogottsággal döntögetnek és nem kapnak idegbajt, ha követni kell egy kisteherautót pár kanyaron keresztül.

Az ilyen utak miatt is érdemes Svájcba jönni.

Következett egy régi álom beteljesülése, a Furkapaß. Sokat nem lehet róla mesélni, ezt látni kell. Hétvége lévén nagy forgalom és rengeteg biciklis, motoros volt az úton. Főleg előbbiek szolgáltattak némi gondolkodni valóval. Én általában nem motorozom teljes védőfelszerelés nélkül. És F.-nek sem engedem ezt. Ez alól csak ritkán van kivétel, pl. 30-35 fokos melegben, ha kimondottan csak kirándulgatunk és a tempó ritkán éri el az 50-60-as értéket. A sisak, kesztyű és a tininindzsateknőc hátipáncél akkor is kötelező hármas. Így a legrosszabbat feltételezve is legfeljebb sokáig piszkálgatjuk  sebeinket egy csúszás után. Amit viszont a drótszamaras kollégák művelnek, az vakmeleg! Vékony, rövidnaci-póló kombi, 6 deka hungarocell a fejen és ujjatlan kéztyű. Aztán hágóról lefelé 90-nel nem érem utol. A hágó tetején megálltunk pár kép erejéig és visszanézni a völgybe, ahonnan érkeztünk. Megvolt a napi kötelező cserkész-jótett is. Egy olasz bringás páros szenvedett a hágó tetejét jelző tábla alatt, mert a kőre helyezett telefont rendre elfújta a szél, így nem készülhetett volna el a bizonyító értékű felvétel arról, hogy milyen magasra is jutottak. Mutogatásomat először talán úgy értékelte a páros hölgy tagja, hogy szeretném hazavinni a telefonját, mert igen durcás képpel várt segítséget lovagjától. A teremtés koronájának viszont gyorsan leesett a húszfillér és végül mosolyogva állták a fotózást.

Általában nem innen fotózzák, de így is jól néz ki. (Hotel Belvedere)

Tovább indulva a Rhone gleccser felé újabb csodás utak tűntek fel. A Hotel Belvedere parkolójában szabályos háború folyt minden egyes parkolóhelyért. Még megfordulni is nagy kihívásnak bizonyult. Nem is álltunk meg. Innen már tempósan nyomultunk tovább Itália felé a Simplon hágón át, mert a mai éjszakát már a tenger morajlását hallgatva szerettük volna tölteni. A talján oldalon fináncok ellenőriztek, de úgy láttam csak teherjárműveket emeltek ki a sorból. Főúton haladva hamar elértük a Maggiore tavat. Partján pálmák és virágtenger jelezte, hogy beléptünk a Mediterránium birodalmába. Aronában jópofa volt az út jobb oldalán lévő vendéglő előtti zebránál, a tálcáján söröket balanszírozó pincér, aki a másik oldalon lévő kerthelységbe próbált átjutni terhével, a nem kis forgalom ellenére. A városban gyors kupaktanácsot tarunk, majd egyhangúan megszavazzuk az újbóli pályázást. Genova felé vesszük az irányt. Oda érve az autópályán elsuhanunk a város felett Kelet felé, majd lehajtok a tengerparti útig. Úgy döntök, hogy a felesleges kapkodás elkerülése érdekében az idei programból kihagyjuk Monte Carlo-t. Erre F. feldugja az orrát, én pedig viszont-sértődéses alapon Nyugatnak fordulok és átvergődünk a kora esti életét elkezdő kikötőváros forgalmán. Persze Monaco-t nincsen esélyünk elérni, ezért Savona-ban nekiállunk kempinget keresni. Az első helyen azért nem maradtunk, mert a motyót fel kellett volna gyalog cipelni egy meredek terasz-rendszerre. A motortól távol töltött éjszakához amúgy sem lett volna kedvem. A második kemping dugig volt kompra várókkal, de a hölgy ajánlott egy harmadikat, próbáljunk ott szerencsét. A huncut tekintetű idősebb fazon megértően somolygott, majd bekalauzolt biciklijére pattanva egészen a tengerig. Itt rábökött egy homokos, oldal nélküli fedett fészerre, hogy amennyiben másnap reggel 9 órakor elhúzzuk a csíkot, akkor maradhatunk. Addig a csónakok, kajakok szabad ég alatt is ellesznek. Végre sátrat állíthatunk, elővehetjük konzervjeinket, zacskós levesünket, kisgázunkat. Ezek mind hozzá tartoznak ahhoz az érzéshez, ami miatt annyira szeretünk kempingezni. Valahol itt teljesedik ki számomra a korlátlan, természet közeli szabadság érzése. Ezt most nem cserélném el a Schörhof szaunájára sem. Habár melegben és szárazon könnyen nyilatkozom a civilizációs komfort ellen.

Jól esett egy év után újra a tenger hullámainak morajára szundikálni. Alvásnak nem igazán nevezném, az egész éjszakát félig éberen forgolódom át. Fel is kelek korán és a parton császkálok, csigákat, kagylókat és érdekes köveket kutatva. Majd pakolás és indíts! Csak egy dologról feledkeztünk meg. Vasárnap lévén, itt ma még jobblétre szenderülni sem illene, nem ám élelmiszer után kutatni. Ez a semmittevés napja. Ezért fel a pályára, (Genova-t amúgy sem szeltem volna át újból szívesen) és irány egy Autogrill. Megreggelizünk arany-áron, majd a nagyváros után lehajtunk a parti főútra.

A szükségmegoldás-hely Savonában

A GPS-en beállítom a legrövidebb funkciót, letiltom az autópályát és szebbnél szebb vidéki kis falvakon és hegyi utakon járunk. Sestri Levante-ben belefutunk egy nagy dugóba. A helyi motorosok példáját követve lassan előre csorgunk és egy vallásos körmenet közepén találjuk magunkat. Férfiak 10-15 fős csoportjai szíjhámba bújva, szemmel láthatóan igen súlyos és nagyon díszes szobrokat, feszületeket cipelnek, egymást állandó ütemben váltva. Hozzá több fúvós zenekar szolgáltatja a lassú zenei aláfestést.

Ünnep

Várakozunk vagy negyed órát, de ezt egyáltalán nem bánjuk.  A körforgalmat biztosító rendőr olyan haptákba vágja magát és akkorát tiszteleg a menetben előtte elhaladó elöljáróinak, hogy azt oktatni kellene. Majd tekintélyét megőrzendő, 5 centiről néz hosszan farkasszemet az egyik tüzesvérű sportmotorossal, aki fel-felpörgeti nyitott dobos Ducatiját, készülve a továbbindulásra.

Livornoba érve a strandokat ezrével ellepő tömeg lassan kezd vissza szállingózni a városba. Ez jó jel, azt jelenti, hogy lassan kinyitnak az éttermek. Itt az ideje, hogy keressünk egy jó pizzériát, mert igen éhesek vagyunk már. Mikor hosszas kutatásunk sikerrel jár, leparkolom a motort az üres térre és átadjuk magunkat a maxi adag mozzarella élvezetének. Mire végzünk, úgy körbe bástyáznak minket robogókkal, hogy csak hosszas bűvészkedés árán sikerül elhagyni az éttermet.

Nem akarunk lutrit, a már ismert kempinget választjuk a tengerparton a várostól Délre.

Ugyanúgy azonnal kiegyenlítjük a számlát mint tavaly, ugyanúgy biztosítanak róla, hogy reggel lesz aki kienged minket és természetesen ugyanúgy nincsen a kapu közelében egy teremtett lélek sem „hajnali” 7-kor. A Pan-t viszont ha cipőkanállal is, de hála az integrált oldaldobozoknak, ki tudom bűvészkedni a kiskapun át. A kemping előtti utak kuszaságában még a navigáció sem ismeri ki magát, így újfent nem találunk vissza a parti útra, csak úgy mint előző évben. Aggodalomra semmi ok, ha az osztott pályás főúton megyünk a kikötőbe, az is max. negyed óra kitérő lesz. Na persze. Most kell elbambulnom a lehajtót, mikor már úgy is késésben vagyunk. Szerencsére vagy kétszáz méterre van egy kút, oda bemegyek és szégyen ide, vagy oda, de visszafordulok az egyirányú úton. Persze kivárva, hogy ne jöjjön senki. A szűk hely miatt a kormányt teljesen ki kell fordítani, a duda gombja belenyomódik a tanktáska sarkába, a többit el lehet képzelni. Alig voltunk feltűnőek. Végül csak elérjük a kikötő kapuját.  Eddig minden rendben is lett volna, csak valamiért tavaly óta áthelyezték a személyforgalom bejáróját. A kapuőr lelkesen elmagyarázta, hogy merre kellene mennünk, de engem kifejezetten zavar, hogy egyre távolodunk az előbb még jól látható hajótól. Aztán csak rátalálunk a jó bejáratra, de nézelődni nincsen időnk, már terelnek is fel a kompra. Nem értem a sietség okát, mert még egy jó órán keresztül tart a kamionok elrendezése és a szöszmötölés, mire elindulunk.

Elfogadhatatlan: teljes közöny a szeméttel szemben az olasz tengerparton.

Nyugágyat persze már nem tudunk szerezni, ezért csak ácsorgunk a hajó tatján a korlátnál és szörnyülködünk a kikötő vízét ellepő szeméten. Az előző menet frissen kipakolt szemete között válogató guberáló időnként belehajít ezt-azt a hajó mögötti vízbe, de ez az ott beszélgető kikötői felügyelőket és a hajó személyzetét egy cseppet sem érdekli. Megdöbbentő közöny a környezettel szemben.

Már tavaly megfogalmazódott bennem, hogy micsoda különbség van az egyes, különböző környezeti adottságokkal rendelkező nemzetek között. Ausztriába biztosan nem menne ennyi üdülni vágyó, ha hegyeiket nem tartanák példás rendben, mert hegyeket több helyen is találni. Az olaszok akármit is csinálnak, a tengerpartjuk adott, tehát lehetnek trehányak. Aki a parti homokra és melegre vágyik, úgyis idetalál, a körülményektől függetlenül. Csak ezért tudom elképzelni, hogy pl. a keleti part lagúnáin közlekedő hatalmas víztömeg olyan mérhetetlen mennyiségű szemetet-mocskot szállít naponta négy alkalommal és ez senkit nem érdekel az ottaniak közül.

Feleség egy kicsit még fél a hajózással töltendő négy órától, de izgalma szemmel láthatóan csak töredéke a tavalyinak. Az idő kicsit szeles, de remélhetően ez nem befolyásolja a nagy fémmonstrum viselkedését. Én csak a motor rögzítése miatt aggódom, pont egy oszlop mellé állítottak és nem várhattam meg, hogy kikössék.

Aztán csak elindulunk. Tavaly a Corsica Ferrys-t vettük igénybe, most a Moby társasággal utazunk. Idén nincsen pattogós induló, de azon kívül semmi különbséget sem fedezünk fel. Talán a tisztaság hagy némi kívánnivalót maga után, viszont a büfé érezhetően alacsonyabb árakkal dolgozik, mint a konkurenciánál.

Kellemes meglepetésként ránk köszön magyarul egy szakállas fiatalember. Úgy meglepődöm, hogy még bemutatkozni is elfelejtek. Ezt később pótoljuk, mikor összehoz minket vele motorozó feleségével is. Így ismerjük meg Karolinát és Karcsit. Először mennek Korzikára, de amúgy nagy utazók. Sok helyén jártak már bolygónknak. Jól eltelik az út, adunk egymásnak néhány jó tippet és jól elbeszélgetünk a természetről, motorozásról. E-mail címet cserélünk, hogy később tájékoztathassuk egymást a kirándulás eredményéről és élményeinkről.

 
Hááát, révkalauznak se menjen akárki!

Együtt állva a hajó oldalánál csodáltuk meg a kikötői révkalauz bátorságát, aki a hullámokon döcögő hajóra ugrott át egy hánykolódó kis motorcsónakról, hogy segítse a szűk kikötőbe a helyére tenni a dereglyénket. Profizmusa előtt leborulhatunk, a hatalmas hajó két végének egyikén sem volt több hely a forduláshoz, mint 3-4 méter. A kikötés mégis vajpuhára sikeredett, szinte meg se éreztük.

Bastia ismét felhőben várt minket.

A sziget ismét szemérmesen felhőkbe burkolózott látogatásunk kezdetére, csak remélni tudtuk, hogy a négy nap nem így fog eltelni. Az erős hullámzás és szembeszél miatt az út több mint egy órával tovább tartott, mint a normál átkelési idő. A GPS 22-23 km/h sebességet mért csupán.

Kihajózás után egyből elfoglaljuk helyünket a város alatti lagúnát elválasztó földsávon lévő ismerős kempingben, a St. Damiano-ban. Miután elrendezkedünk, teszünk egy kis kört. Felmotorozunk a város fölé nyúló kopárra, majd elgurulunk Korzika Ujjának a tövéhez a Ny-i oldalra (D-81) és Dél felől vissza a szálláshelyhez (D-82). Jó érzés a minőségi szerpentineken ismerkedni az új motor viselkedésével, korlátait keresgetni a jó meleg burkolaton, a gyér forgalomban. A kempingben barátságos a fogadtatás és tavaly óta még egy úszómedence is épült. A túra célkitűzésének értelmében felkeresem a tavalyi sátorhelyünket, de az itt felejtett ruhaszárító zsinórnak csak hűlt helyét találtam. Ezt a veszteséget valahogyan azért túléljük ám.

Szokásos reggeli menetrendünkbe csak az hoz némi változatosságot, hogy egy eléggé zaklatott hölgy és kissé zizzent férfitársa tébolyultan keresik sátorhelyüket az elkövetkező napokra. Hozzánk is odajönnek és ékes francia nyelven érdeklődnek (hála francia tanárnőnknek, Madame Le’Halásznak a gimiből, még értem is valamelyest), hogy van-e itt árnyék délben az ebédhez. Eszükbe sem jut, hogy felnézzenek a fákra és abból kikövetkeztessék. Izgi még az is, hogy a parakérgű fában, amire a szárító zsinórt tettem este, népes hangya kolónia lakik. A száradni kiakasztott sisakban tanyát vert belőlük pár ezer darab, ezeknek egy részét később sikeresen áttelepítettem Korzika más vidékeire, mert még délután is volt belőlük a bélés alatt és a dobozokban is. A nap folyamán többször meglepődtem, mikor a látómezőn keresztül száguldott egy-egy hangya a plexin.

Az ujj hegyén.

Tavaly kimaradt Korzika „ujja”, ezt most pótoljuk.  A testrész keleti oldalán felvezető út (D-80) nem csak élményszámba megy, de minősége is kifogástalan, egészen Macinaggio-ig. Onnan ez már nem mondható el róla, ide elkelne egy túraenduró. A Pan kissé zokon veszi ezt a fajta bánásmódot, én meg majrézok kicsit, nehogy eldobjam a vasat ezen a szép helyen. A D80-as útról Ersa-nál fordulunk Északnak és jutunk el hatalmas kátyúk között szlalomozva, a sziget leg Északibb, motorral is megközelíthető pontjához.

Az ujj nyugati oldalán jön a meglepi, először csak az útfelújításba futunk bele, majd vadonatúj és versenypálya minőségű aszfalton futunk lefelé az N197-ig. Ile Rousse kikötőjét és sétányát kutyafuttában meglessük és gurulunk tovább. Egy utazási kiadvány szerint itt látható a legszebb Naplemente egész Korzikán. Ha valaki látta már és van összehasonlítási alapja, kíváncsi lennék a véleményére.

Reggeli teljes kényelemben, a szerpentinen a tenger mellett

Calvit most kihagyjuk, előtte lekanyarodunk a D81-re és le sem szállunk róla Portoig. Ismét elcsodálkozom a morbid helyi hagyományon, miszerint az út mentén elejtett visszavadult házidisznók lenyúzott bőrét az út menti kerítésre teregetik, mintegy a vadász-diadal jelként.

Barbár helyi szokás (disznóbőrök a kerítésen)

Portoban még tavaly kinéztünk egy szimpatikus kempinget, most megkeressük és bemegyünk körülnézni. Ide alpinista vérvonalból származóknak kell eljönniük. Meredek teraszos kialakítás, tömeg és teljes sivárság. Sehol egy szál fű, csak részben elszáradt, a sziklákon senyvedő fák. Innen gyorsan elköszönünk. A GPS utal egy közeli sátorozó helyre Cargese-nél, hát nézzük meg azt. Utunk keresztülvisz Korzika (szerintünk) legszebb részén, az e Chalance szikla csoporton átvezető hegyi úton. Tavaly itt merült le a fotógép akkuja, még mielőtt tudtunk volna egy-két értékelhető képet gyártani. Most pótolunk. Megtaláljuk a keresett kempinget, de csalódnunk kell, teljes teltházzal büszkélkedik a tulaj. Viszont ajánl egy másik helyet Sagone-ban. Mikor odaérünk, rend, tisztaság, angolul beszélő recepciós és szép zöld környezet fogad. Már nem is bánjuk, hogy eddig nem jártunk sikerrel. A kemping a D70-es út mellett található, a 81-estől 2 Km távolságra. Bátran ajánlom mindenkinek aki erre jár, nem fog csalódni a körülményekben.

Kemping-idill Sagone-ban

Megszületett a közös döntés reggeli közben: ma nem bontunk tábort. Kihasználjuk a remek mosodát és kissé ráncba szedjük felszerelésünket. Már nagyon rá fért. Tavaly Ajaccio kimaradt, most pótoljuk. Jó érzés a nehéz csomagok nélkül utazni, csak a top-case marad fenn az apróságoknak. Mindjárt a városba érkezésünkkor történik egy kis malőr. Mielőtt F. leszállna, figyelmeztetem, hogy a doboz nélkül szabadon áll a kipufogódob, ami a katalizátor miatt ku.., szóval rendkívül forró. Persze, hogy neki nyomja a vádliját. Csini kis hólyagja nő pillanatok alatt. (Süldő koromban egy zakó alkalmával beleégett a Mini Riga leömlője a bal vádlimba, még ma is látszik, sőt a fájdalomra is emlékszem, így maximálisan együttérzek.) Gyorsan veszünk egy hideg dobozos üdítőt, azzal kezeljük. Azért jót sétálunk a szépen díszített házak között, majd a tengerparton. A valamikori erődben légiós kaszárnya működik, mókás látvány a hajdani várárokban kiépített röplabda pálya. Visszaszállva a paripára nekivágunk, hogy felkeressük a nagy császárra emlékeztető emlékhelyeket, elsősorban a szülőházát. Sajnos a GPS adatbankjában ezt kifelejtették a múzeumok menüből. Lelkesen körözgetünk, próbálva megfejteni a táblákon szereplő számtalan Bonnaparte és Napoleon felirat lényegét. Míg szépen egy tisztességes dugó közepén találjuk magunkat. Olyan sűrű a forgalom, hogy még az előre araszolgatás is reménytelen. Aztán vagy fél óra után csak elérjük a káosz okát. Egy lelkes, bár nem túl bizalomgerjesztő csoport tüntet igen erőszakosan, a transzparensekből ítélve szigetük önállóságát követelik. További kutatás helyett ezek után inkább a lehető legrövidebb úton elhagyjuk a várost Dél felé.  A D302,  D55,  D2 és D102 utakon élvezkedünk az N196-os főútig. Itt már eldugottabb és láthatóan szegényebb települések váltják egymást, de a környezet az csodálatos.

Megállunk egy pihenőben és átgondoljuk, hogy mi fér még bele ebbe a napba. Majd ellenvetés és tartózkodás nélkül megszavazunk egy Naplementét az e Chalance-nál, Porto alatt.

Az e Chalance, Naplemente előtt egy jó órával.

Mire odaérünk, már gyülekezett a nép a látványos fényjátékra várva. Oda-vissza gurultunk és kiválasztottuk az egyik leg néptelenebb szakaszt. Azzal múlattuk az időt, hogy míg én fel és alá motoroztam, F. megpróbált rólam valami jó kis képet összehozni. Persze valami szinte mindig közbejött, ráadásul a digitális gép késedelmes exponálása miatt nem is egyszerű a feladat, de ezzel a műtermi fotózással jól elment az idő.

Kissé műterem szagú és még giccsesnek is mondhatjuk, de az egónak is meg kell adni a magáét.

Biztos, hogy a Föld számtalan helyén okozhat magas szintű esztétikai élményt csillagunk esti lehanyatlása, de ez a pompás színvilág és az a végtelen nyugalmat árasztó hangulat ami itt volt, számomra páratlan élmény marad, ebben biztos vagyok. Miközben a mindenféle alakot magukra öltő sziklaképződmények végigjárják a vörös szín tengernyi árnyalatát, kint a nagy víz felett a Nap is több szín és formaváltozáson megy át, míg valahol Hispánia irányában búcsút vesz tőlünk. Erre csak pátosztól csöpögő közhelyek jutnak eszembe. Akit érdekel az igazi természetes szépség, ne hagyja ki. Visszafelé a sötétben nem is nagyon beszélgetünk, emésztgetjük a látottakat.

Táborbontás, gyors elszámolás és irány a hegyek közé. Fura ismét hozzászokni a túlsúlyhoz. Meg is kell állni úgy két perc után, mert egy kanyarban majdnem megtréfál a tegnapról kiengedve maradt hátsó rugózás. a D70 és a D84 utak zöld színnel hirdetik a térképen, hogy érdemes felkeresni őket a szép tájak látványának reményében. Szinte végig Nemzeti Park területén fut az út, ez azon is meglátszik, hogy a vadászat teljes tilalma miatt a disznók itt teljesen el vannak pofátlanodva. Egy parkolóban a szemünk láttára mászott be egy kb. 60 kilós koca egy 206-osba. Egy nő halálra rémülve nézte és kiabált, férfi társa egy méretes husánggal próbálta a röfi kedvét elvenni a guberálástól. Groteszk látvány volt, az oroszlános autógyár reklámanyagában jól mutatna. A cocák miatt lemondtam egy szép szirten való fotózásról, mert oda csak gyalog lehetett volna kibaktatni. Tavaly mesélte egy motoros, hogy a gazdátlanul hagyott Bömbiről fél óra alatt a disznók szinte mindent lerágtak, ami gumiból volt. Lábtartók, pedálborítások, fékcsövek. Ezt a kockázatot nem akartam felvállalni.

Néha volt olyan érzésem, hogy csintalan népek laknak errefelé. (szitává lőtt táblák)

Az őslakók mentalitását hűen tükrözi az utak menti táblák légkondicionálása. Azt még csak értem, hogy a nemzeti önérzet (talán olykor egy kis citrom pálinkával elegyítve) képtelen szó nélkül ( nem szólva a festékszóróról) elmenni a francia nyelvű táblák mellett. De miért kell a sima, közönséges jelzőtáblákat is ronggyá sörétezni, vagy golyós fegyver belövéshez használni?

A D84-es legmagasabb pontján található a már több útleírásból ismerős iglu is, a rajta szomorkásan álló női alakkal. A parkolója tele, alig van szabad hely. Mindenki a fura kinézetű emlékművel együtt fényképezteti magát.

Több Kilométeren keresztül a kanyon peremén.

Corte felé haladva egyre alacsonyabbra jutunk, az út itt egy csodaszép kanyonban vezet. Maga a város szép a maga nemében, de semmi különlegeset nem nyújt.  Azaz, nagyon finom bagett kapható a főtéren lévő „Cocci Market”-ben. A szokásos útmenti étkezést ma sem hagyjuk ki.

Visszaérve a bigugliai kempingbe történik az út egyetlen „balesete”. Talán túl elegánsan akartam a faház falához beparkolni, mert a tanktáskában elakadó kormánynak, a szükségesnél nagyobb lendületnek és saját balfékségemnek köszönhetően úgy verem telibe a bódé oldalát, hogy csak úgy kong. Utóbb kiderült, hogy csak a tükör külső takarója ugrott ki a gumiágyazásból, az önérzetemen esett csorba ennél lényegesen mélyebb volt.

Kihasználjuk a kánikulát és megmártózunk a tengerben. Ez nagy szó, mert álmomban nem gondoltam, hogy Feleséget be tudom csalogatni. Igaz, 15 centinél messzebb nem távolodott el tőlem. Felajánlom neki, hogy az otthoniaknak bizonyítékul csinálok róla pár képet, ahogy állja a hullámok ostromát, de egyedül még a fotózás idejére sem akar visszamenni. Oda a bizonyíték.

Mivel kompunk csak délután 3-kor indul, van időnk a kemping boltjában ajándékokat válogatni összepakolás után. Feltankolunk sonkából és szalámikból is, valamint egyéb csecsebecsékkel is készülünk otthonra, pl.  hűtőmágnes, „vendetta” feliratos bicska és társai.

Felmotorozunk Korzika Ujjára egy kicsit, hogy utolsó tengerre néző plain-air ebédünknek méltó helyet találhassunk. Innen jól látjuk a kikötőbe igyekvő hajókat is. F. már majrézik kicsit, nehogy lekéssük csónakunkat.

Ürítik a hajónkat

Az elsők között érünk a kikötőbe, legalább két óránk van még. A komptársaságok irodáinál matricát koldulunk, maradék kekszünkkel megetetjük a móló halait, videózom az induló, kikötő, ki és berakodó hajókat. Lassan, de eltelik az idő. Behajózásnál motorok előre, ez sajnos azt is jelenti, hogy lefelé az utolsók között lesz a helyünk, de sebaj, ráérünk. Úgy terveztük, hogy hét körül kiszállunk Livorno-ban, az ismert helyen letáborozunk, másnap laza tempóban a végcél Ausztriában, Ferlach közelében egy ismerős kemping és harmadnap kényelmesen hazaérünk Mutter vasárnapi húslevesére.

A kompra várva, mint egy ex NDK-s a Balatonnál ’86-ban. (szandi is van ám, csak nem látszik)

Mit tesz a tapasztalat, F. előresietett és a legjobb helyen, a dereglye egyik hátsó sarkában foglalt két nyugiágyat. Én inkább megvártam, míg matrózék lekötik a gépet. Ha a tulaj ott van, sokkal finomabban bánnak vele. A távolodó part látványától eltelve kicsit elszunyókáltunk. Sikerült is a szabadon hagyott bőrfelületünket ropogósra égetnünk a rendkívül erős, délutáni UV sugárzásban.

Livornoban már ott várta a hajót a következő “szállítmány”. Irigykedve néztük őket.

A talján partok előtt még tervezgettük az előttünk álló két éjszakát. A kikötőben, míg a komp befordult a helyére, feltettem a keresztkérdést: Nem megyünk haza egy seggen? Holnap reggel otthon vagyunk és megmenekülünk két sátorállítástól és bontástó. Egyik rossz tulajdonságom, hogy ha már egyszer megindulunk valahonnan hazafelé, akkor már nem bírok magammal. F. viszonylag könnyen beadja a derekát. Igaz kikötés előtt a telefonomon néztünk képeket és az egyiken feltűnt „Kisköcsög”, vagyis kisebbik fiúgyermekünk mosolygós ábrázata, ami beindította anyatigris hormonjait.

Az előttünk tornyosuló 1140 Km nagy falatnak tűnik, de legalább is azt a látszatot próbálom kelteni, hogy ez nálam a napi rutin között elmegy. Este 8 órára motor megtankolva, mi átöltözve. Rövidnaci és egyéb nem illő darabok elsüllyesztve, rendes motoros ruha a helyén. Arccal az autópálya felé. Három tankolással (az utolsó már Tamásiban, hogy legyen pontos képem az új gép étvágyáról) és négy pihenővel, másnap 10-kor otthon vagyunk. És ebbe még belefért egy éjszakai zacskós levesezés és a siófoki arany M betűs gyorskajáldában egy sablon reggeli is. Azért azt be kell vallanom, hogy Livorno-tól Graz utánig nem sok jármű hátulját bámultuk huzamosabb időn át. Ahol az út vonalvezetése azt megengedte, a terhelés ellenére vidáman gyúrta a Pan a távolságot maga alá, a GPS szerint mért 160-170 Km-es óránkénti tempóval. Az éjszakai, zömében kihalt pályán ez igen termelékenynek bizonyult. Érdekes volt az éjféli dugó Velencénél, a telihold csodás fényében.

Mindent összevetve úgy gondoljuk, hogy élménydús utazásban volt részünk. Kimaradt néhány előre betervezett állomás, de ez akár jól is elsülhet, mert ösztönzően hat rám a következő utak tervezésekor. Korzikára egyenlőre több motoros túrát nem tervezünk (habár ki tudja?), de egy autós, sátrazós nyaralás benne van a pakliban, persze már ivadékainkkal együtt. Engem nagyon vonz a messzi Észak, erősen szemezek Norvégia és Izland útjaival, de F. sajnos nem rajong az ötletért. Velem ellentétben, ő túlságosan kánikula párti. Nélküle viszont nem szívesen mennék hosszabb túrára, az együtt megélt történéseket és azok hangulatát biztosan nem kapnám meg. Abban egészen biztos vagyok, hogy jövőre sem maradunk túrák nélkül, ha rápillantok kontinensünk térképére, hosszasan el tudok mélázni néhány lehetséges célponton. Sőt, tekintetem néha még a Földközi-tenger túloldalára is elkalandozik.

A végére még valami, amiről ugyan nem szoktam magamtól beszélni, de azt vettem észre, hogy egy ilyen út költségvetésével kapcsolatban az emberek egyrészt intenzív érdeklődést mutatnak, másrészt viszont egészen elképesztő, abnormális összegeket tippelnek. Persze, szállodai, vagy luxus apartman foglalással és éttermi kajával el lehetne tolni egy ilyen útra, két főt számolva akár fél milliót csont nélkül. Ha lenne rá, szívesen meg is próbálnám. De hát mi csak addig nyújtózkodjunk, amíg a lábunk ki nem lóg a sátorból.

Össz. megtett táv: 3966 Km.
Össz. üzemanyag:   220 L.

Tehát egy életre szóló élmény, egy fő/ egy napra számolva = kb. 16.000.- Ft./nap.

Ha demagóg módon közelítek a témához (és ezt kizárólag a néhány értetlen, primitív és irigy ember kedvéért teszem), akkor kettőnknek ez egy évben, naponta kb. 800 Ft-ba kerül. Végül is, ezt a pénzt lazán elcigarettázhatnánk (és az is ad „életre szóló” élményt, igaz rövidebb idővel számolva), az elpiálás lehetőségét már nem is említve, az már egy komolyabb költségvetést igénylő szabadidős tevékenység.

Tehát fenntartom, hogy ugyan nem a legolcsóbb szabadidős tevékenység a motorozás, de közel sem kíván szükségszerűen akkora anyagi áldozatot, mint ahogyan azt sokan képzelik.

Mindenkinek hasonló élményeket kívánok.

A beszámoló elején említettem, hogy majd 10-15.000 km eltelte után remélhetőleg átfogó képet kapok az új motor erényeiről, esetleges gyengéiről. Sajnálatos módon, egy figyelmetlen autós miatt erre már nem kerülhet sor. Szegénykém totálkárosan áll a kereskedés udvarán, mi pedig várjuk a biztosítás és igazságszolgáltatás útvesztőinek végét. De, hogy minden rosszban van valami pozitívum is, az számomra most világossá vált.

Még a mentőt vártuk a baleset helyszínén, mikor F. látva, hogy nincsen olyan nagy baj, feltette a kérdést: „Ugye azért nem hagyjuk abba a motorozást ?”

Ez után még inkább azon leszek, hogy menjünk és lássunk-érezzünk amennyit csak lehet és amíg a sors ezt jóváhagyja számunkra. Hiszen a majdani zárszámadáson csak az emlékeinknek lesz jelentőségük, az egyéb begyűjtött materiális javak teljesen háttérbe szorulnak.
Így ha minden jól alakul, jövő tavasszal újra faljuk a kilométereket és talán jelentkezem még néhány élmény-beszámolóval.
Üdvözletem minden túrázónak. Vigyázzatok magatokra!

Gálos Csaba, 2008. október 02.