Keresztül a Szaharán

Amikor 2005-ben a PARIS-DAKAR Rally-n, mint a Szalay Dakar Team szerelői részt vettünk, akkor határoztuk el Léner Tibci barátommal, hogy ezt a csodálatos, felejthetetlen országot jobban meg kell ismernünk, mégpedig motorral!

Ez évben, hosszas tervezés, szervezés után, végre eljött a mi időnk.

A legfontosabb lépés a megfelelő motor típus kiválasztása volt. Mivel némi ismeretünk volt, hogy mi vár ránk, sorra vettük a jelenleg forgalmazott közepes méretű túraendurókat.

A békéscsabai Honda Márkaszerviz, a Motorsziget Kft önzetlenül felajánlotta segítségét, és egy 2009-es évjáratú Honda XL700V Transalp-ot, teljes túra felszereléssel a rendelkezésünkre bocsájtott. A másik motor, egy ugyancsak Honda Transalp volt, a XL650-es típus, 20 000 Km futásteljesítménnyel. Sebaj, összehasonlítjuk az új, és a régi modellt!

Mivel nem sok értelmét láttuk, hogy „lábon” menjünk egész Európán keresztül, ezért utánfutóval vittük a gépeket Spanyolország legszebb, legelegánsabb üdülő városáig Marbelláig.

Kora reggeli indulás, hogy elérjük a Tarifa nevű szörfparadicsomból induló gyorsjáratú kompot, ami 35 perc alatt vitt át minket Marocco partjaihoz, Tanger kikötő városába. Onnan Casablancáig tartott az első napi etapunk, ami 480 km volt. Európai szintű fizető autópályán, vagy nagy forgalmú, kiemelt főútvonalon lehet eljutni az Oceán mentén Casablanca városáig.

Bemelegítőnek, hogy szokjuk az Arab közlekedési mentalitást a lassúbb főutat választottuk, és idővel hozzászoktunk, hogy a motorosokat az autósok nem tekintik közlekedési partnernek, és a minél hangosabb dudaszó élvez elsőbbséget. Útközben rengeteg helyen be lehetne gyűjteni, az egész családra való ajándékot, az útszéli bazárosoktól, de ez még korai lenne!

Casablanca, Marocco legnagyobb városa, és a legjelentősebb látnivaló, az Óceán partján 1987-93 között felépített gigantikus méretű, II. Hasszán Nagymecset. Méreteire jellemző, hogy 25 000 hívőt képes befogadni.

Segítség!

Nem terveztünk hosszú távot, és hogy minél gyorsabban elérjük a 250 km-re, az Atlas hegység lábainál fekvő Marrakech-t, inkább a fizető autópályát választottuk.

Marrakech, egy igazi modern, rendezett, különleges nagyváros, sajátos vörös színű épületekkel, szubtrópusi növényzettel, pálmaligetekkel körül ölelve. A várost igazán úgy tudtuk áttekinteni, hogy fölültünk a városnéző emeletes turista buszra, ami az összes nevezetességet megmutatta. Voltunk az ország második legnagyobb Arab Medinájában, az óvárosban, vacsoráztunk, a „Jemaa-El-Fna” központi téren lévő, több mint 60 eredeti, maroccói kifőzde egyikében. Sajnos, nem tudtunk több időt szánni a városra, mert tudtuk, hogy másnap igen kemény nap vár ránk, hiszen az Atlasz hegységen kell keresztülmotoroznunk, és el kell jutnunk a Szaharáig.

Szerpentin az Atlaszban

A napi szakasz Marrakech – Foum Zguid, 450 km-es táv.

Kora reggel indultunk, a várost elhagyva 30km után kezdődött az Atlas hegység. A forgalom örömünkre egyre ritkább lett, viszont az úton egyre több szabadon kószáló szamarakkal, kecskékkel kellett szembesülnünk. Ahogyan közelítünk Észak-Afrika legmagasabb pontjához, a 4165m magas Jbel Toubkal felé, a táj egyre változatosabb. Kis Berber falvak húzódnak meg a hegyek között, vöröses, okkersárga hegyoldalak teszik színessé az utunkat. Minél jobban halladunk a Magas-Atlas teteje felé, az út kezd egy sávra szűkülni, rengeteg szurdok, szakadék szegélyezi az út mentét. Nagyon kellett figyelnünk, mert bármelyik pillanatban, a hajtűkanyarokból előbukkanhatott, egy szembe jövő kamion! Fönn a hágó tetején, árusok, kávézók, valamint Berber éttermek gyönyörű kilátással. Kis pihenő után folytattuk utunkat az Elő-Szahara irányába. Miután leereszkedtünk, és szerencsésen túljutottunk az Atlas hegység hágóin, egész unalmas 60-80 km következett az N10-es főúton. Útközben megnéztünk egy legalább 1000 éves döngölt, agyagból épített erődfalvat, amiben napjainkban is családok laknak. Tazenakht városánál dél felé fordultunk, Foum-Zguid felé. Az igazi, egzotikus Szaharai táj ezután kezdődött. Vörös, vulkánikus hegyvonulatok, a völgyekben gyönyörű pálmaligetek, barátságos, integető gyerekek.

Délutánra, az arcunkba vágó forró levegő alapján, amit csak lecsukott plexi mögött tudtunk elviselni, legalább 40 fokra becsültük a hőmérsékletet. Visszavágytunk, az előző esti úszómedencés, klímás hotelra, mivel azóta nem láttunk egy valamire való hotelt sem, így féltünk az elkövetkezendő éjszakától. Érzésünk beigazolódott, mivel kitikkadva, elcsigázva, beértünk Foum-Zguidba nem találtunk éjszakai pihenő helyet. Az agyagból épített apró házak mögött, ahol az emberek állattenyésztésből, és az Algeria határ közelsége miatt kereskedelemből tengetik életüket, már csak a végtelen homok dűnéket lehetett látni. Szerencsénkre, egy rendőr segített útbaigazítani minket, a környék egyetlen szállásához. Mikor megtaláltuk a kempinget, nem tértünk magunkhoz meglepetésünkben! Gyönyörű völgyben, pálmaliget, középen úszómedence, több apartman épület, étterem, bár! A tulajdonos egy fiatal srác volt, akit Najimnak hívnak. Quad túrákat, és teve szafarit szervez turistáknak. Elmondása szerint, ne csodálkozzunk, hogy az egész tájon csak mi vagyunk idegenek, mivel a szezon szeptember végétől, júniusig tart, a forróság miatt. Kiadós vacsora, egy pár sör után, megbeszéltük a másnapi szakaszt. Mivel át kell jutnunk M’hamid nevezetű faluba, ami ugyancsak a világ végén van, és nincs közút, ismertettük a tervünket Najimmal. Az arckifejezése mindent elárult, és aggódni kezdtünk. Mi lett a vége? Másnap együtt indultunk M’hamid felé Ő a Nissan Patroljával, és az oldaldobozainkkal, mi pedig lazán követtük, vékonyabb pénztárcával.

Camping

Najim javaslatára reggel 7-kor indultunk, mert du 2-3 óra után elviselhetetlen a meleg. Úgy terveztük, az aznapi 130 km-t, egy-két rövidebb pihenővel, kb 7 óra alatt megtesszük.

A falut elhagyva, kősivatag fogadott minket, egy kitaposott, sűrű keresztbordás úton. Kelet felé vettük az irányt. A táj felejthetetlen volt, a távolban gyönyörű, magas, vörös sziklák, különböző formákat alkotva, gyér növényzet, helyenként egy-két bokor. Nagyon élvezhetetlen volt az út, mivel az alacsony tempó miatt, minden keresztbordát éreztünk.

Később rájöttünk, 90-es tempó fölött egészen kisimul, így a kísérőnket hátrahagyva, látótávolságig előre motoroztunk. A táv egy harmada után teljesen megváltozott a táj, egyre sűrűbben jelentkeztek a homok dűnék, és ezzel egyidejűleg az a bizonyos „tevefű”. A homok dűnékkel nagyon nehezen birkóztunk meg, sajnos a gumikat, nem igazán erre a talajra tervezték. Miután a motorok többször elásták magukat, reklamáltunk Najimnak, hogy másik utat kellene keresnünk. A válasz az volt, hogy ez a mi utunk, csak Allah akaratából a szél, a homokot ide fújta. Kitartás, nemsoká elérünk egy Berber tábort, és ott pihenünk. Így is volt, megérkeztünk egy úgynevezett sátortáborba, ahol a teve karavánok, rendszeresen megpihennek. Egy alacsony, agyagból épített kunyhóban pihentünk meg, ahol csak egy bejárati nyílás volt, ajtó nélkül. Vastag szőnyeg fedte be a padlót, kézzel hímzett nagy színes párnákra heveredtünk, és forró menta teát ittunk. Odabent, jóval hűvösebbnek éreztük a levegőt, mint a kinti árnyékos helyeken. Jellegzetes sivatagi tábor volt. A téglalap alakú nagy sátrakat, kör alakzatban építették föl, a középső nyitott teret vastag szőnyegekkel fedték be. El tudom képzelni, az éjszakai életet, ahogyan a vendégek, a középen égő nagy tábortűz körül vízipipáznak, teáznak, esetleg hastáncos hölgyekkel szórakoznak…

Na, de vissza a valóságba, mert még hosszú az út, figyelmeztetett a barátunk.

A hátralévő szakaszon eljutottunk, az „Iriki” nevezetű, óriási területen elfekvő kiszáradt sóstóhoz. Életre szóló élmény volt ezen a helyen motorozni, sebességi rekordokat lehetne dönteni! Óriási sík terület, a fölső egy centiméter vastag réteg, picit összerepedezve.

Továbbhaladva, több oázist érintettünk, ahol teve karavánok, és a Berber törzsek tagjai friss, hideg vízhez tudnak jutni, az ásott kutakból. Soha nem gondoltam volna, hogy 5 méter mélyen ott a víz. Persze mi is kaptunk egy-egy vödör vizet a nyakunkba, és irány tovább, mert egyre erősödött a forró szél. Ahogyan közeledtünk a falu felé, egyre nagyobb forgalommal találtuk szemben magunkat. Több Jeep karaván, teve karaván vitte a turistákat a dűnék közzé, hogy a sivatagban éjszakázzanak. A faluba érve, láttam Tibci arcán a megkönnyebbülést, egymás tenyerébe csapva, örültünk, hogy baleset, és defekt nélkül átértünk ezen a rázós szakaszon. A motorok előtt, le a kalappal. Akár a köves szakaszon, akár a dűnék között, kezes bárányként tudtuk terelgetni. Najim átadott minket a barátjának, aki egy szép, pálmafákkal körbevett kempingbe vezetett minket, ahol étterem, medence, klímás apartman várt ránk.

Hegyi falu

Sajnos ettől a naptól kezdve, éreztük, hogy vége felé járunk az utazásunknak, mivel észak felé vettük az irányt, a Draa folyó kiszáradt völgyében. Számtalan zöldellő oázison haladtunk keresztül. A rengeteg datolyapálma, az időszakos esőzéseknek köszönhetően tudnak egész évben zöldellni, és hűs árnyékot biztosítani, az itt élő fölműves Berbereknek.

Elmondásuk szerint, az esőzések több napra elzárják az utakat, megközelíthetetlenné teszi a falvakat. A Marokkói történelmet, talán ezen a környéken lehet leginkább elképzelni, a rengeteg vörösbarna, agyagból épített erődfalvak és a hegycsúcsokra épített várak (kasbah) láttán. Útközben egy elhanyagolt benzinkúton, a kezelő látva a rendszámunkat, elmondta, hogy pár évvel ezelőtt a Budapest-Bamako mezőnye is itt tankolt, és nagyon várja a következő futamot. Mi megnyugtattuk, hogy várjon nyugodtan, jönni fognak.

Kora este elértük Erfoud városát, ami látszólag igazi kiindulópont, a sivatagot kedvelő turisták részére. Igen meglepődtünk a szállodák láttán, melyek építési stílusa, és vörösbarna színük, tökéletesen beleillik a környezetbe, külsőleg az ezer éves kasbah erődöket idézik.

Úgy gondoltuk, az eddigi nomád napok után, megérdemlünk egy kis luxust. Belépve az egyik szálloda főépületébe, majd a kertjébe, ahol külső-belső medence, és SPA részleg fogadott minket, úgy gondoltuk, egy egész hetet kellene itt eltölteni. A parkolóban, speciálisan felszerelt terepjárók, cross motorok, előkészítve a vendégek részére. Nem hittük el hogy ez is Marokkó.

Másnap, a bőséges reggeli után Ar-Rachidia felé indultunk, a 450 km-re lévő Fes városába. A Szaharától Ar-Rachidianál elbúcsúztunk, és a vöröses sziklák között kígyózó, Ziz folyó mentén haladtunk a Középső-Atlasz felé. Áthaladunk 2000 méter magasan lévő Tunnel du Legionnaire, a légionáriusok alagútján. Szurdokokon, hágókon keresztül haladva, késő délutánra elértük Fes városát. Ezen a napon, a hőmérséklet a hegyek miatt elviselhető volt.

Rövid keresgélés után megtaláltuk a nekünk megfelelő szállodát, majd városnéző körútra indultunk. A városban mintegy ezer év Mór emlékeit tekinthetjük meg. A 19. századig Fes volt Marokkó fővárosa, az Iszlám világ legelőkelőbb városa, rengeteg látnivalóval. Az ország legnagyobb Medinája itt található, amely a világörökség része.

Kanyarvadászat

Elérkezett az utolsó napunk, úgy gondoltuk, unalmas, sima utunk lesz, nem számolva, Marokkó változatos, ezer arcával. A forgalom egyre sűrűbb, erőszakosan, ész nélkül közlekedik mindenki, rengeteg öreg 123-as Mercedes, és mindegyikbe minimum 7 személy foglal helyet. Rengeteg szamár fogat az utakon, a falukon még motorral is nehéz volt keresztül haladni a piaci forgatag miatt. Az északon lévő Rif hegység közeledtével, az idő egyre hűvösebb lett. Újból kezdődtek az 1600-1800 méteres hágók, a táj összekeverhető az Alpokkal. Rengeteg tölgy- és cédrus erdő, néhány helyen fenyő erővel találkoztunk. Megrökönyödésünkre akkora köd telepedett a hegyre, hogy öt méterre láttunk, és 10 fok körül lehetett a hőmérséklet. Hát ilyen időjárásra nem készültünk, sem lelkileg, sem a ruhatárunkkal. Aggódtunk, a lassú tempó miatt, mivel Spanyolországba komppal kell átkelnünk, ami Ceutából indul, és nem tudtuk az utolsó hajó indulási idejét. Katama nevű városba érve újabb meglepetés fogadott minket, mivel a környék tele van sípályákkal, és leírások alapján, jelentős vadász paradicsom. Minden járókelő szállodát ajánlott, és felajánlotta a hegyi túravezetést. Mi viszont, üzletet kerestünk, ahol meleg pulóvert lehetett vásárolni. Szerencsésen lejutottunk a hegyekből, és elértük Ceuttát. A város, annak ellenére, hogy az afrikai földrészen található, Spanyolországhoz tartozik.
A határon, óriási tömegen keresztül kellett átjutnunk, némi baksissal meggyorsítva.

Kis idő múlva, a Spanyolország felé tartó komp fedélzetén utaztunk, néhány Európai motorossal beszélgetve, felelevenítve egy pár kalandos helyzetet.

Kicsit sajnáltuk, hogy véget ért ez a felejthetetlen utazás, viszont örültünk, hogy minden gond, és baleset nélkül, teljesítettük a 2 700 km-es távot.

A Honda motorok, kifogástalanul működtek, öröm volt motorozni, minden körülmények között. A régebbi, és az új modell között volt néhány különbség, pl, az üzemanyag fogyasztás. A régi modell fogyasztása átlag 5 liter körül, az XL 700-as 4,5 liter volt.

Az új modellel a homokdűnék között könnyebben boldogultunk, nehezebben ásta el magát, valószínűleg a szélesebb, gyári Bridgestone …….. gumi miatt. Az Atlaszon átkelve, hegyi körülmények között, a Transalp elnevezés valóban igazolja, hogy ezek a típusokat elsősorban, szerpentinek közzé szánták.

Marrakech

Szikszai István, 2010. január 10.