2008. február 1-én indultunk Budapestről. Egy nagy utánfutóban 3 motort húztunk le a Spanyolországi Almeríáig. A 2.700 km-es utat 36óra alatt állandóan, felváltva vezetve tettük meg. Almeriában leállítottuk a terepjárót és az utánfutót egy kempingben, onnan már egy Honda Varadero és két BMW R 1200 GS Adventure nyergében folytattuk utunkat.

A komp a Marokkói Nádor városában kötött ki. Innen kezdődött a kaland. Először az Atlasz hegység észak-keleti magaslatait, fennsíkjait hódítottuk meg. Utunk folyamatosan a 2.000 m-es magasságokban ment. Hegyek, völgyek, patakok, ösvények, gátak váltották egymást. A táj igen változatos volt. A hegyekben a helyi néptörzsek, a berberek élnek.

Az Atlaszból már messziről látszott a Szahara marokkói része. A kősivataghoz érve az utolsó falutól távol vertük fel sátrainkat. A napi 23 fokos maximum után -2, 0 fokig hűlt le hajnalban a levegő. Nem volt melegünk, de az éjszakai égbolt lenyűgöző szépsége felejtetett mindent. Életemben nem láttam ennyi csillagot és kristálytiszta eget.

Másnap reggel utunkat tovább folytatva a sivatagban haladtunk a tuaregek útvonalain. Ilyen kemény terepen, sokszor valóban úttalan utakon a megpakolva 300-350kg-os motorokkal kemény volt a motorozás, a bütykös Conti TKC80-as gumik jól bírták a strapát. Az egész napos küzdést az újbóli sátrazás váltotta fel. Bébi tisztítókendős tisztálkodás és néhány gyorsleves után, hamar elaludtunk.

Másnap utunk Zagorába az Algériai határ előtti utolsó városba vezetett. Végre jól laktunk kuszkusszal és a helyi specialitással a Tadjinnal (kerámiában sült zöldségek, kecskehússal). Itt végre fürödhettünk. Feltankoltuk a kétes minőségű benzinnel a verdákat, de tudtuk, hogy a katalizátor nélküli BOS sportrendszereknek köszönhetően nem kell aggódnunk.

A sivatagból sosem elég, így a következő nap a szálláson hagyott csomagok nélkül, egy Dakaros, sivatagi dűnés, homokos, Adventure-os kört tettünk. A mocik meglepően jól vizsgáztak, mi viszont este átértékelve a dolgokat, nem indulnánk (egyenlőre) a Dakaron. Sokan nem is hinnék, de ezeket a nagy testű endurókat is lehet meglepően jól terelni, porban, köveken, néha sziklákon, homokban. Kormányt előre hajtani, a motort állva vezetni, és engedni, hogy a futómű tegye a dolgát.

Utunk Sidi-Ifni-ig az Atlanti óceán partjáig még a sivatagban folytatódott, fűszerezve némi 800-1.200 m-es sziklás hágó átkeléssel. Az óceán partra kiérve utunk Agadiron keresztül Tangerig, már aszfalton folytatódott.

Gibraltárnál újra otthon éreztük magunkat Európában. Az 500 km-en Almériáig a kanyargós szerpentineken megadtuk a kegyelemdöfést az abroncsoknak. 4.000 km Marokkói utak után örültünk, hogy ismét beszállhattunk a Tuaregbe, de már a Volkswagenbe, úgy 12 nap után.

Ez a túra a kalandról szólt, a helyi emberek, tájak, körülmények megismerése volt a cél! Aki a Well-Ness-t szereti….az egy másik történet.  :)))

Ballun Gergely, 2008. március 12.