Meztelen sziklák, sötétkék morajló tenger, langyos szél, a meleg kenyér és a frissen sült grillhúsok illata, egymásnak válaszolgató gitárok, szép lányok, jó cimborák, odaadó házigazdák, sorsokról, hitekről szóló történetek, a messziről jött vándor meséi, és ezer lóerő.

Így emlékszem Medulinra.

Ezt a képet a Yamaha kulcsba épített 12 megapixeles kamerával egy tükörről készítettem.

2008-ban volt egy csütörtökre eső május elsejénk. Imi azt akarta, hogy kerüljük el a hegyeket, mert ott mindig esik az eső, tavasszal egyébként is dél felé kell menni, ahol már meleg van. Horvátorsztág jó választásnak tűnt, ott ilyenkor még nincsenek sokan. Laza hosszú hétvégéről szólt a terv, amelyhez Kálmánék, a Fly&Ride motoros utazási iroda foglalt nekünk szállást Medulinban az Isztriai-félsziget déli csücskén, Pulától keletre. Kálmán maga is elkísért minket.

Útkeresés, tervezgetés

A budaörsi kútnál találkoztunk reggel fél nyolckor, ahol már más motoros társaságok is gyülekeztek. Egy masszív gárda ugyanúgy Horvátországba készült, mint mi. Ők végig autópályázni akartak, amit mi részben szerettünk volna elkerülni, legalább az előttünk álló 600 kilométer második felén.

Nyolc motorral indultunk el, köztük Péter egy vadonatúj bejáratós BMW 1200 GS-sel, amit nem szívesen pörgetett, így nem volt gond a megengedett sebesség betartása. Volt velünk egy V-Rod is, amely nagyon kitett magáért, volt úgy, hogy egy tankkal 200 km-t is elment. Sajnos nem álltam ki a Füredi leágazás előtti kútnál, pedig sejtettem, hogy ebből gond lesz, így aztán Balatonboglárnál le kellet jönni a Harley miatt a pályáról, hogy benzinkutat keressünk. Ez még akkor történt, amikor az M7-es mellett még nem voltak meg az új benzinkutak, sőt még az M7-es sem volt meg végig.

A balatonparti 7-es úton maradtam egy darabig, de ott lényegesen lassabban lehet haladni, így aztán már Fenyvesnél visszamentünk pályázni. Nagykanizsától Letenyéig már megfogyatkoztak az autók. Nagyjából 11-kor a határ előtt megálltunk Kunát váltani, majd miután simán átjutottunk a határon, a másik oldalon tankoltunk megint egy nagyot.

Varazdin</strong>tól délre az autópályát szép ívesen vezették egy jó darabon. Ezen a szakaszon most kevesen voltak, jókat lehetett döntögetni. Zágráb előtt van egy nagy OMV kút. Kedvelem ezt a helyet, jó cappuccinót adnak, szokásommá vált már, hogy itt mindig megállok egy meleg italra, amikor erre járok.

Karlovac után, amikor átkeltünk a hegyeken az ég egyre felhősebbé vált, kezdetben csak kicsit, később egyre határozottabban eleredt az eső, ami Fuzine után megállított minket egy kis pihenőre egy benzinkútnál. Imi azt mondta, hogy még sohasem járt erre úgy, hogy itt ne esett volna, így aztán ezt a kutat már kiválóan ismeri.

A motorosok kétszer fizetnek Rijekáig az autópályán, mindkét alkalommal kb. 6 Eurónak megfelelő összeget. Rijekánál lementünk a part menti útra, hogy a hátra lévő kb. 150 km-t már kevésbé rohanva és szebb környezetben tegyük meg.

Opatija ege már inkább kék volt, mint fehér, de az erős szél magas hullámokat sodort a partra, amelyek beton gátaknak ütközve magasra csaptak és mindent bevizeztek. A part mentén egy magas teraszos kerthelyiségben ültünk le egy kávéra meg fagylaltra, ahol kezdetben egyedül voltunk, csak később telepedtek körénk más turisták. Opatiján lassan gurultunk végig. Sajnáltam, hogy kevés volt az időnk volt, arra már nem jutott, hogy bóklásszunk egyet a parti sétányon és közelebbről is megnézzük a monarchia egykori klasszikus üdülőhelyének pompás palotáit és csillogó szállodáit.

Opatijától délre a parti út a 66-os jelzést kapta. A brestovai komphoz vezető lejárat után kb 4-5 km-rel éles kanyart vet nyugatnak Vozilici felé és a félsziget belsejében folytatódik. A kanyarban van egy kis vendéglő, amelyből nagyon szép kilátás nyílik a tengerre és a Plomini-öbölre.

Medulint könnyen megtaláltuk, a szállásunkról azonban nem derült ki, hogy hol van. A kis település házai össze-vissza voltak számozva, még a helyiek sem tudtak útbaigazítani, hogy hol van a Centar 116, így aztán telefonos segítséget kértünk a tulajdonostól, aki Pulából kiautózott, hogy megmutassa hová kell mennünk. A ház kb tíz lépésre volt a főtéren, attól a helytől, ahol először elkezdtünk érdeklődni a holléte felől.

Vendéglátónk, Tibor félig magyar, félig horvát, de itt élte le egész életét. Több háza van itt Medulinban amit kiad, ebből él, meg van néhány munkása a hajógyárban is, akik pneumatikus gépeket üzemeltetnek. Ő maga a szezont itthon tölti, aztán elmegy és két-három hónapot utazgat a világban. Házának falai az utazásain készült bekeretezett fényképekkel vannak tele. Fára mászó kecskék Marokkóban, kerékpárok Indiában, sherpák Nepálban, hihetetlen keleti épületek. A távolkelet, különösen Nepál a kedvence, a buddhizmus is közel áll hozzá. Úgy láttam örült, hogy magyarul beszélhetett, számos tippet adott a horvátországi programunkhoz végül pedig másnapra meghívott minket egy grillpartira.

“Erre itt lenn van Premantura, menjetek el oda és kerüljétek meg a félszigetet.”

Első este a parton kerestünk egy vendéglőt,ahol a helyi specialitásokat igyekeztünk kipróbálni. Az idény elején sok éttreremre jellemző hiányos személyzet miatt elég sokat vártunk.

Reggel későn keltünk és élveztük szálláshelyünk kiváló adottságait. 10 lépés a sarki kávézó (igaz az ajtóval szemben is van egy kedves kis kerthelyiséggel, de a helyiek a másikba járnak), 15 lépés a vegyesbolt, 20 lépés a pék és jóformán az ágyból lépünk ki az udvarra, ahol kényelmesen van hely mindannyiunknak egy közös reggelire. Nagyjából ezt a sorrendet követjük: pék, közért, kávézó, udvar.

Mindenki másképp éli meg a reggelt, attól függően hogy sikerült az éjszaka. 

A parkolás Medulin szűk utcáin nem kis gondot okoz. Még a motorokat is nehéz úgy leállítani, hogy ne zavarjuk a közlekedést, vagy ne egyirányúsítsunk egy utcát. A kávézó teraszán ülve figyeltük, amint két nehézfiú kiszáll az utca közepén megállított ladából (nyitott ajtó, járó motor) és bemegy a postára, az utánuk jövők pedig értetlenül állnak, dudálgatnak amíg azok vissza nem jönnek. Hangos tetszésnyilvánításunkat látva odakiabáltak nekünk néhány udvariaskodásnak épp nem tűnő dolgot, gesztikuláltak is hozzá, hogy semmit félre ne értsünk, ha esetleg nem lenne tolmácsunk, aztán továbbáltak.

Aznapra könnyű part menti gurulást terveztünk Pula és Rijeka felé. Tibor tanácsát követve Premantura felé is elkanyarodunk, ahol a különösen szép part menti utakat kerestük, de oda enduro kellett volna.

Pula nagyvárosi nyüzsgésében és egyirányú utcái közt keveregtem egy kicsit amíg megtaláltam az Amfiteátrumot. A hajdan jobb napokat látott hatalmas létesítmény az I. században készült el és az V. századig folytak benne gladiátor küzdelmek, amikor azokat betiltották, de még 681-ig lehetett drukkolni azoknak a vadállatoknak, amelyeket elítéltekkel eresztettek össze a közönség szórakoztatására. Egykor 23 ezer fő volt a befogadóképessége, még ma is kényelmesen leültethető benne 5.000 néző.

A pulai kikötőben a sétahajó utakat áruló erőszakos ügynököktől kissé tavolabb egy luxusjacht árnyékában ittunk egy-egy üdítőt mielőtt ismét motorra szálltunk volna.

Most már értem hogy működik a tűzokádó sárkány!

Rovinj bájos, olaszos, igazi mediterrán hangulatú, színes, forgatagos, emberi léptékű városka, ahol napokig el tudnék ücsörögni a tegerparti kávézókban anélkül, hogy unatkoznék, ha esetleg nem lenne velem egy motor. A parkolóban hagytunk mindent és a kikötő egyik vendéglőjében hatalmas fagylaltokkal igyekeztünk lehűteni magunkat. Egy kristálytiszta vizű sziklás tengerparti strandon belemártottuk a kezünket a tengerbe (ilyenkor áprilisban még hideg), aztán lassan felsétáltunk az óvárosba.

Rovinj színei

Rovinj látképét az óváros dombján álló Szent Eufémia templom közel 60 méter magas tornya uralja (Crkva Sv. Eufemije). Azért olyan ismerős, mert a velencei Szent Márk tér harangtornya, a Campanile mintájára épült. A névadó Eufémia 304-ben, 15 éves korában Konstantinápolyban lett a keresztényüldözés áldozata. A legenda szerint kiéheztetett oroszlánok elé vetették, de azok valamiért nem bántották, így aztán az oroszlánokban bizalmukat vesztett rómaiak a kerékbe törték szegény leányt. Márvány szarkofágját állítólag egy vihar sodorta el ide Rovijba, ahol egy halászfiú húzta partra, a helyiek pedig a CSI Miami helyszínelőket megszégyenítő módon azonnal rájöttek, hogy kiről va szó. Aki nem hiszi járjon utána.

Eufémia megtermett hajadon volt és korához képest igen fejlett.

Eufémia hatalmas barokk temploma az 1736-ban lett kész, a Budát felszabadító Savoyai Jenő halálának és a gőzgép feltalálójaként ismert James Watt születésének évében. Rovinj akkortájt Velence egyik védőbástyája volt. Az olaszos beütése a mai napig megmaradt, mint ahogy az olasz utcanevek is. Eufémia szobra a templomtorony csúcsáról néz le ránk. Nála már csak a villámhárító van magasabban egész Rovinjban. A 300-as teleobjektíven keresztül közelebbről is megvizsgáltam a hölgyet. Eufémia megtermett hajadon volt és korához képest igen fejlett – én is vigyáztam volna az oroszlánok helyében. A templom 60 m. magas harangtornyába fel lehet menni aki oda felmászik az igazán szép panorámában gyönyörködhet.

A romantikus óvárosi körséta után visszatértünk a kikötőbe, ahol épp zajos szabadtéri koncertre készülődtek és tán ott is ragadtunk volna, de Tibor kedves grillvacsora meghívásáról semmiképp nem akartunk lekésni, így aztán a legrövidebb úton visszahajtottunk Medulinba.
Tibor széles vigyorral az arcán már várt bennünket és amint befutottunk rögtön feldobta a grillsütőre a rengeteg előkészített tarját és kolbászt. Erős pálinka, jó sörök, a mediterrán vidék zamatos vörös borai kísérték az illatos húsokat és az omlós kenyeret a jó hangulatú estén, Tibor pedig végre elmesélhette nagy utazásokkal tarkított egész életét magyarul. Sokat kérdezünk tőle új hazájáról. Szerinte a horvátok szeretik a magyarokat. Lehet, hogy ebben része van annak is, hogy az Antall kormány 1990-ben, épp a polgárháború kitörése előtt rendesen felszerelte Kalasnyikovokkal a saját hadsereggel nem rendelkező Horvátország rendőri szerveit. Tibor szrint mostanában inkább a szerbekkel és a szomszéd szlovénekkel van bajuk.

A bőséges vacsora után sétára indultunk Medulin tengerpartján. addigra már annyiszor körbejártuk a kis települést motorral és gyalog, hogy nem kellett keresnünk a legrövidebb utat. Medulin a tengerparton építi a jövőjét. A partvonal mellett óriási területet egyengettek el és már tornyokban ott sorakoztak a járdakövek, amelyekből majd a térburkolat készül amelyre a part menti éttermek kitehetik asztalaikat, székeiket és napernyőiket. Medulin most még alig élő partja hamarosan az Isztriai-félsziget egyik új, látványos korzója lesz.

Hangmérnök a zongorán. A Yamaha nem hisz a fülének, pedig ahány van annyi felé hajlik.

A bejáratós motor. Olyan jó árat mondtak, hogy nem lehetett ellenállni.

Balu keményen dolgozik, tonnányi láncot igyekszik leszerelni a kerekekről. A többiek hasznos tanácsokkal sietnek a segítségére.

Cres szigetén nemrég jártam be enduróval, de a társaság kérésére szívesen visszamentem, hogy végigvezessem rajta a csapatot. Korán indultunk és csak a 10 órási kompot akartam elérni, ezért igyekeztem az észak felé vezető utat amennyire csak lehet a part közelében megtenni, de a tengerparthoz közeli utak itt lenn délen csupán földutak, így aztán visszatértem a 66-osra, amely nagyon jól motorozható, kellemes út, leszámítva azokat a felmarásokat, amelyek vezetni igyekeznek a kormányt és a türelmetlen horvát autóvezetőket. Az egyikük nagy igyekezetében addig előzgette szabálytalanul a motoros sort, amíg az uralmát a jármű felett teljesen elvesztve többször keresztbe nem fordult az aszfalton kacsázva és épphogycsak megúszta a szakadékba zuhanást.

A kompra egyáltalán nem kellett várni. Azt hiszem, hogy ilyenkor már a menetrendtől függetlenül folyamatosan ingázik a két kínából importált komphajó. A motorokkal a sor elejére gurultunk, ami nem váltott ki ellenkezést senkiből. Szorosan a hajó fala mellett állítottak libasorba minket. Cres szigetére a komp rövid idő alatt átér, éppencsak arra van idő, hogy igyunk egy kávét a büfében, bekapjunk egy sütit és vessünk egy pillantást a fényképezőgépekkel és videokamerákkal felszerelt turistatömegre, akik szorgosan dokumentálták a távolodó part, a közeledő sziget és a végtelen tenger látványát.

A tömeges dokumentálási őrület egy felhőpamacs miatt tört ki.

Ez volt az.

A Cres szigetén végigvezető út előbb erdei ösvény minőségű, aztán minden átmenet nélkül szinte sztrádává válik két oldalon dupla korláttal a kóborló állatok ellen, hogy aztán megint ösvénnyé zsugorodjon. A sziget legnagyobb települése Cres.

Az átszellemült arc, amely az Adventure tulajdonosoknál figyelhető meg

A főutcán balra kell fordulni és a benzinkút közelében érdemes parkolni, onnan lehet a legjobban megközelíteni a kis kikötői öblöt körbevevő óvárost. Egy kis szökőkút a főtéren, egy szobor, színes házak a kikötő körül, csendes kávézók a parton. A vendégek jelentős részét a szigetre látogató motorosok tették ki. Mi a zöldségest részesítettük előnyben, ahol gyönyörű színes gyümölcsökből válogattunk egy desszertre valót.

A táj tavaszi színei ezt a sportmotorost is megállították. Kis kamerájával a hegyeket igyekezett befogni.

Cres sziget a történelem során sokszor cserélt gazdát. Annakidején Könyves Kálmán is elfoglalta, tőle a velenceiek vették el, azoktól meg Ausztria. Az osztrákokat Napóleon üldözte el, de azok visszajöttek, később ismét Olaszországhoz került, 1945 óta éppen megint Horvátországhoz tartozik. Gondolom mindannyiuknak könnyű lehetett elfoglalni, mert néhány campingen és egy jachtkikötőn kívül alig van ott valami, amit érdemes lenne megvédeni.

Néhány héttel korábban enduróval jártuk be ugyanezt a szigetet, jobbára murvás hegyi utakon. Akkor voltam először Valunban, ahová most a csapatot vittem ebédelni. Valun kicsiny tengerparti halászfalu Cres település közelében, alig néhány ház egy tengeröböl körül. Több nem is férne el, mert a keskeny parti sávot meredek hegyoldal követi, amin közlekedni is csak óvatosan lehet, nem hogy építkezni.

A X-men-nek öltözött motorosok Balu BMW-jét tesztelik. A hiányzó lóerőket igyekszünk megtalálni.

A kedves arcú helyes pincérlány készségesen röpködött körülöttünk. Az én hibám, hogy ebben a pillanatben épp úgy néz ki mint egy betépett dervis, e ez az egyetlen képem róla. Tulajdonképpen jól is áll neki.

A part mentén az étteremmel szemben sorbaállítottuk a motorokat az ott várakozó krosszmotorok mellé. A konyha egyszerű, a grillezett dolgokat jól készítik el, ezt már tapasztaltam. Előételnek egyben sült apró halat választottunk és a pincérlány rábeszélt néhányunkat az aznapi friss fogásra. A tengeri ételek ára elég húzós, még egy ilyen ebéd és hitelt kell felvennem.

Ők nem vacakoltak a szerpentinekkel, mentek toronyiránt.

A németek Európa nagy túramotorosai és az összes BMW-t megveszik.

Mali Lošinj volt a következő állomásunk 70 km-rel délebbre Lošinj szigetén. Lošinj és Cres valamikor egy sziget volt, a rómaiak ástak közéjük keskeny csatornát Osornál, ahol ma jachtok járnak át, amikor a furcsa egy tengelyen vízszintesen elforduló hidat elkurblizzák fölötte.

Mali Lošinj szépen felújított óvárosában szusszantunk egyet, sétáltunk egy keveset a kikötői öböl körül, végigmustráltuk a parton parkoló motorokat, lefényképeztük egymást, de aztán márfordultunk is vissza, mert a nap már lefelé szállt és előttünk még hosszú út állt kompolással, hegymászással, ráadásul az osori hidat is épp akkor nyitották ki, amikor odaértünk. A parton állók hangosan megtapsolták a keskeny csatornán átaraszoló vitorlásokat.

Aznap este egy újabb vendéglőt próbáltunk ki Medulinban és ezúttal kicsit jobbanjártunk,mint az első estén. Tibor grillvacsorájával azért nem vehette volna fel a versenyt.

Szívesen maradtam volna még abban a kis medulini házban a pék a kis bolt mega két kávézó szomszédságában. Igazán még a parkolási gondok sem foglalkoztatnának nagyon. (Előbb, vagy utóbb csak elmegy aki miatt nem tudsz kiállni.) Elhallgatnám Tibor meséit az utazásairól és jómagam is újabb meséket gyűjtenék it a pasztellszínű csendes sikátorok között a szárazságtűrő fák árnyékában, meg a forró naptól izzó tengerparti sétányokon.

Hazafelé autópályán jöttünk. Pula és Rijeka közötta a 66-os alternetívája a gyorsforgalmi út észak feléa félsziget közepén, ami Rijeka magasságában az A8-asba torkollik. Ezen kelet felé haladva az Učka hegység alatt fúrt alagúton keresztül jutunk Rijekába. Az alagúton való áthaladásért fizetni kell, de az autópályán ezt megelőzően nem szednek díjat.

A hegyeken ezúttal szárazon átjutottunk. Csak Siófokon állunk meg egy vendéglőnél egy bőséges ebédre, aztán kényelmesen hazagurultunk.

Lassan vége, már csak az aláírás van hátra …

Agárdi György, 2009. január