Amikor Portugáliára esett a választásunk tavaszi nagy túránk célpontjaként, már tudtam, hogy nem mindennapi élmények sora következik! Ám amilyen kicsinek mondható az ország, legalább olyan messze van. Annyit minden kisiskolás tud, hogy Európa nyugati csücske, de azt én sem gondoltam volna, hogy a kamion oda-vissza majdnem 7.000 km-t kirándul majd a motorjainkkal ahhoz, hogy mi cca 2.300km-t kanyaroghassunk…!

Barátainkkal 2013-ban már volt szerencsénk Andalúziában motorozni, de a kontinens széléig akkor nem jutottunk, mert kiszorította az útitervből az akkori cél, Gibraltár! Tehát, volt mit pótolnunk. Arról a túráról itt olvashatsz.

Mivel a társaság ezúttal is csupa elfoglalt és népszerű munkásemberből állt, szabadnapjaink szűkössége ismét meghatározta az időkeretet. A túrát így mindjárt Malagában kezdtük.

Május 15-én reggel, 5 motorral vágtunk neki az A357-es útnak, ahonnan Pizzaránál fordultunk Nyugat felé. Első pihenőnket az El Mirador del Guarda Forestal-nál ejtettük meg, El Burgo után. A tiszta időben ismét megcsodálhattuk a park 2013-ban már látott panorámáját. A különbség az volt csupán, hogy ez alkalommal, sokkal szebb időben.

Rondába érkezve, egy népes létszámú futóverseny közepébe csöppentünk. Nagyon csapzott csapatok nyakig sáros sportmezekben csattogtak az óváros térkövén. Az épp aktuális koffeinadag okán, meg is bámultuk őket. Sétánkat az arénában kezdtük, majd a talán legtöbbet fotózott nevezetességet, a Puente Nuevo-t bámultuk meg.

A várost egy mély kanyonban vágja ketté a Rio Guadalevin, e fölött terpeszkedik a környék egyik legnagyobb látványossága.
Nocsak! A turisták között elvegyülve, épp itt tesztelte a Sony legfrissebb 3D-s fejlesztését, az emberi ajkat helyettesítő kézi készüléket, amely csak a figyelmes szemlélőnek tűnhetett fel.

A megfelelő beállításokkal elkészített fotók után a Fehér falvak felé folytattuk a túrát.

Az A372-es út éppen Grazalema alatt fordul Dél felé, hogy a Los Alcomocales nemzeti parkból Algecirasnál érje el a Gibraltári-öblöt.
Ám most csak messziről bámultuk meg Gibraltár szikláját, mert a Földközi-tengerrel párhuzamosan haladva, Tarifa volt a célpont. A kontinens legdélebbi városánál találkozik az Atlanti-óceán a Földközi-tengerrel. Sajnos a világítótoronyig nem tudtunk besétálni, mert egy sorompó állta utunkat. Be kellett érnünk hát a homokos part adta lehetőségekkel.

Esténket Barbatéban töltöttük és első napunkon 324 km-t motoroztunk

Május 16-án természetesen még mindig spanyol földön kezdtünk, és ha már ott voltunk, bevonultunk Sevillába! Mielőtt elértük volna, azért kanyarogtunk kicsit az A-396, A-389, A-371 és az A-393-asokon.
Parkolót pontosan a főtéren sikerült találnunk, egy minisztérium előtt, a térfigyelő kamerák alatt. Nem volt azonban ilyen szerencsénk a Katedrálissal, mivel a belépésre várók, még a sor végén is álltak. 🙂

Ehelyett inkább választottuk a konflist. A város minden nevezetességét megmutatta, sőt idegenvezetői szerepet is vállalt kocsisunk! Így jutottunk el a Királyi Palota kertjébe

A városnézés végén találtuk ki, hogy miért ne hajózhatnánk a XIII. Alfonzról elnevezett csatornán egy szakaszt?! Később arra is fény derült, hogy ez az a vízi út, melyen keresztül Sevilla kapcsolódhat az Atlanti-óceáni kereskedelemhez. Nagyon tetszett az ejtőzés! Különösen azért, mert a fedélzeten rajtunk kívül alig volt utas, így szertelenségünkkel senkit nem zavartunk.

A hajókázástól mindenki el volt ragadtatva, de az időt be kellett hoznunk valahogy, ezért kénytelen-kelletlen ráálltunk a gyorsforgalmira.
Másfél óra múlva már Algarvéban, pontosabban Faro városában zártuk a napot, hátunk mögött 366 km-rel. A recepciós javaslatára vacsoránkat a történelmi városrészben ejtettük meg és mondhatom, hogy nem csalódtunk!

Május 17-i programunkat az N2-es út kanyarjaival kezdtük, majd az N380-ason érkeztünk Évorába. Mivel a város történelmi hagyatékát az UNESCO 1986-ban a kulturális világörökség részévé nyilvánította, ezért hát mi sem mehettünk el mellette.

A katedrális belsejét végigjárva jöttünk rá, hogy az épület tetejére is ki lehet jutni! Persze, sosem láttunk még közelről középkori tetőfedést, éltünk hát a lehetőséggel.

Évora múltjából csak a mór uralkodás ideje alatti (8-12. század) építészeti remekek tűntek el, mivel a mórok kiűzetésekor a keresztények leromboltak mindent. Érdekesség azonban, hogy a móroknak jókora szerepük volt a település fejlődésében is, hiszen még az ő virágkoruk idején fejlődött a borok, a búza és az olívaolaj egyik fő kereskedelmi központjává.

A történelmi kitérő után Lisszabon és ezzel együtt a túra egy újabb „legje” következett. Európa leghosszabb hídja 17.2 km-rel büszkélkedhet! Nevét a nagy portugál hajósról Vasco da Gama-ról kapta és a Tejo torkolatán keresztül biztosít átjárást a város sugárútjainak összekötésével.
Építése 18 hónapig tartott és a ’98-as Expora adták át! Az átkelés ugyan fizetős, de ritka élmény, az biztos!!

A lisszaboni szállás előtt a napi számlálót 352 km-rel nulláztuk.

Május 18-án ismét tódultak a látványosságok! Délelőtt Sintrába érkeztünk, hogy megnézzük a Pena várat. A hegytetőre épült város 1147-ben került vissza portugál kézbe és ettől kezdve 600 évig a vár a királyok nyári rezidenciájaként működött.

A Palacio National da Pena építészetében fellelhetők a gótika, a mór, a reneszánsz, sőt még az egyiptomi jegyek is! Talán nem véletlenül nevezik sokan portugál Neuschwanstein-nek.

Nem kis örömünkre szolgált, hogy a kastély egyik dísztermében terített asztallal vártak minket. 🙂

Ezt a vendégszeretetet sokáig nem tudtuk mire vélni, mígnem az egyik tulajdonos fali képe mellé nem ért Migyurink! Remélem, mindannyian látjátok a rokoni vonásokat. 🙂

A sok kíváncsi turista miatt azonban kihagytuk a lehetőséget és Sintrából a következő „leg” felé indultunk. A Cabo da Roca kontinensünk legnyugatibb pontja és alig párszáz éve, még itt volt a világvége!

A középkor hajósai Lisszaboni Szikláknak nevezték a helyet, ami 140 m-rel emelkedik a víz szintje fölé. A megérkezés örömében, Ferke észre sem vette, hogy a bukó alatt kereszt nőtt a fejére. 🙂

Közben a csapat bátor férfitagjai, a fotó kedvéért kiálltak az ÖSZSZ-re (Örök Szél Szikla)!

Mögöttünk a hatalmas Atlanti-óceán, ám előtte a 140 m-es mélység! Aztán persze a legnyugatibb pont címere is bekerült az albumokba.

A „kemény próbatételt” gyors szendvicsebéd követte, majd a kötelező matricavásárlás után az N 247-es út felé fordultunk.

A tengerparton Észak felé haladva egy kilátóponthoz igyekeztünk, a neve: Miraduoro da Praia de Ribeira de Ilhas volt. Ez a partszakasz egyébként a helyi szörfözők paradicsoma is!

A pazar látképet ismét egy történelemóra követte. Óbidosba egy eukaliptusz erdőn keresztül jutottunk, melynek óvárosát még régi pompájában tekinthetjük meg. Várát pedig az UNESCO történelmi örökségei között találhatjuk, ám ma már egy luxusszálloda üzemel benne! Szűk sikátoraiban szinte minden kapualjban emléktárgyakat kínáló árusokba botlottunk.

A város történelme egészen az időszámítás előtti 700-as évekre nyúlik vissza! A kelta települést a rómaiak foglalták el, majd hanyatlásuk után a vízigótok, őket követően pedig a mórok uralták. Ők kezdték építeni a várat is, melyet később a várossal együtt II. Alfonz felesége, Kasztíliai Urraca kapott férjétől ajándékba. Ezután egészen 1833-ig a portugál királynők városa lett Óbidos.

Mivel az egész település egy dombon található, komoly teljesítmény elérni a Szent Mária templomot, ahol 1441-ben a 10 éves V. Alfonz és a 9 éves Isabella esküvőjét tartották. A legmeglepőbb, hogy a templomba lépve ez a kép fogad:

Vagyis egy könyvesbolt, amely régi könyveket rejt…! Talán nem meglepő, hogy ellőttünk pár képet azért a várra is.

Motorjaink felé haladva a boltok előtti árusok, a helyi meggylikőrrel traktáltak, amit csoki pohárba öntenek és a neve Ginja de Óbidos. Ízében talán a mi konyakmeggy bonbonjainkhoz hasonlíthatnánk.

Meglátogattunk egy pékséget is, hiszen nehéz ellenállni a helyben sütött friss kenyér illatának. A „lakomát” követően Coimbra-i szállásunkra robogtunk és 274 km-rel zártuk ezt az etapot.

Május 19-én Pisti „kistankosával” adódott némi problémánk, konkrétan kezdett teljesen feledésbe merülni benne a benzingőz. Pár éve jártunk már így és akkor hittünk a GPS javaslatainak. Ám nem sokkal később az is kiderült, hogy hiba volt, mert a jelzett helyen – bár ugyanolyan épületben – egy pizzéria üzemelt. Ezen a tapasztalaton okulva, most inkább a helyiektől kértünk útmutatást és hála nekik, alig 5 km-es kitérővel meg is találtuk a szomszéd falu benzinkútját.

Igaz, hogy csak elég nagy jóindulattal lehetett így meghatározni, hiszen a falu legszélső családi háza előtt állt, amelyben egy kocsma is üzemelt. Mindkét fronton – a forgalomra való tekintettel – egy emberrel. A lényeg, hogy kaptunk üzemanyagot! Amíg mindenki megitatta a saját mociját a 30 éves kútoszlopon, páran körbenéztünk a szélmalmoknál. Merthogy a falu határában éppen 5 ilyen építmény fémjelzi a múltat! Persze annyira azért nem állt meg az idő, hogy működjenek, de minket megörvendeztetett Don Quijote „edzőtermének” látványa. 🙂

Mire visszaértünk Ferkével a fotózásból, a többiek éppen a századelői gépen főzött kávét dicsérgették. Szóóval a kitérő nem volt haszontalan. Köszönjük Pisti!

A már terv szerinti irányban értünk vissza aztán a civilizációba, majd a Mondengo folyását követve jutottunk el a Barragem de Agueiera-hoz. Ez egy böhöm nagy építmény, amit 1981 óta üzemeltetnek. A tározó komoly szerepet tölt be a környék és Coimbra vízellátásában, míg a 89 m magas gát az áramellátásban jut funkcióhoz. Építésekor több falu is víz alá került, de mint számtalan példán a világban már láthattuk, a cél szentesíti az eszközt.

Utunkat a Serra de Freita 1.085 m-es „bérce” felé folytattuk. Hogy a délelőtti élményekhez hűek maradjunk, ismét a szél energiájának hasznosítását figyelhettük errefelé is meg. Igaz, teljesen más formában. 🙂

A fennsík után Mizarelába érkeztünk az M621-esen és a falu után csodálhattuk meg a Frecha da Mizarelát, a vízesést, ami 75 m magasról bucskázik a Caima folyó medrébe.

A következő nekirugaszkodással Portugália legelső fővárosát Guimarest céloztuk meg. Természetesen még mindig az alsóbbrendű utakon, újabb eukaliptusz erdőn keresztül, az N224-esen gurultunk be az óváros pereméig.

Guimaraes-t Vímara Peres alapította 868-ban a mórok elűzése után. Ezzel jött létre a mai Portugália központi területe, bölcsője. A helyiek ma is „Bölcsőváros”-ként emlegetik. Történelmi központja 2001-ben lett UNESCO-s örökség, elsősorban középkori építményeinek okán.

2012 -ben Európa Kulturális Fővárosa is volt, ám valószínűleg nemcsak ennek köszönheti, hogy óvárosa jó állapotban van és nagyon hangulatosak a szűk, kanyargós kis utcái. A várat éppen a nyitva tartás utolsó fél órájában értük el, ahol Gyuri tartott rövid eszmefuttatást Lacinak a középkori falikárpit szövéstechnológiájáról.

Mivel éppen akkor zajlott az aktuális Portugál WRC prológja, végigbámultuk még a versenyzőket, aztán Portóba indultunk.

A szállodához érve éppen 298 km-t mutatott a napi számláló.

Május 20 következett a naptárban, nekünk pedig egy Douro-völgyi örömmotorozás. Mivel ezen a napon azonos volt a végállomásunk az indulással, a Portói borok hazájába könnyített felszereléssel indultunk.

Talán senkinek nem kell sokat lapozgatnia személyes információs multi sztrádáján ahhoz, hogy a Portói borok méltán híres történelméről valami morzsa bekattanjon… „Valahol hallottam már, valaki mondta már..”

A Douro, a Laguna Negra-Circo Glaciar Urbion nemzeti parkban, Spanyolországban ered és 112 km-es út után ömlik Portónál az Atlanti – óceánba. Természetesen nem jártuk be az egész távot, csak ínyenc módjára az esszenciát.

Sok útikönyv hasonlítja ezt a tájat megjelenésében és identitásában Toscanához, csak itt van pluszban egy kelekótya folyó. Szerintünk sem tévednek sokat ugyan, de tény, hogy alig 10 éve itt még az idegenforgalom nem volt mérhető! Manapság azonban a cca 400.000 hektárnyi szőlőt nemcsak a tekergő szerpentineken, hanem sétahajókon közlekedve is felfedezheted! Sőt, ha nem vagy szűkében az időnek, ezzel a módszerrel a borkóstolót sem kell kihagynod.

Megtudtuk, hogy a portói bort alapjában az angoloknak köszönheti a világ! Egyik – a franciákkal épp aktuális – torzsalkodásuk alkalmával ugyanis nem kaptak a megszokott Bordeaux-iból, így kénytelenek voltak a pótlásról gondoskodni. Akkor találtak rá a kevésbé minőségi portugál borra, amit fel kellett valahogy javítani. Brandy hozzáadásával sikerült is a kívánt célt elérni, amivel nemcsak megőrzi a gyümölcsös aromákat, hanem lehetővé válik használatával a hosszabb érlelés is. A folyóvölgyben termelt likőrborokat fahordókban érlelik Portóban, ami akár 40 év is lehet! A bor ekkorra jóval meghaladja már a 18%-os alkoholtartalmat, sőt nem ritka a 21% sem!

A völgyet magunk mögött hagyva, Észak felé gurultunk, egészen a Parque Natural da Serra do Alvao nemzeti parkig az N2-esen, majd az M1200-as úton. Onnan Amarante volt a következő pihenőpontunk.

Az egész régió talán leghangulatosabb városának jelképe az 1250-ben épült gránit híd. A település védőszentje Sao Goncalo, egy 13.sz-i prédikátor volt, akit elbűvölt a hely szépsége és itt telepedett le. Később, 1540-ben építettek egy templomot és egy kolostort is, amit róla neveztek el, majd 1561-ben szentté is avatták. A hidat az 1763-as árvíz elmosta ugyan, de újjá építették és ma is kétirányú a forgalom rajta. Azt mondjuk, senki se gondolja azért, hogy használható is egyszerre mindkét irányban.

A hidat még Napóleon katonái is ismerték, mivel 1809-ben Silveira tábornok éppen itt győzte le őket. Ennek emlékére 1984-ben márványtáblát is állítottak a pilonra.

Sao Goncaló azon túl, hogy a város alapítója és védelmezője, termékenységi legendák is kötődnek a nevéhez. Fontos szerepet tulajdonítanak neki a párválasztásban, és a családalapításban is sokan kérik közbenjárását. A helyi árusok a mai napig sütnek a tiszteletére mézeskalácsot.

Minden év júniusának első szombatján pontosan ilyen kalácsokat adományoznak a helyi fiúk szívük választottjának! Közvetlenül a Tamega folyó partján sikerült megebédelnünk. Igaz, hogy egy népesebb társaságnak tartották fenn a helységet, de míg ott voltunk, ők nem jártak arra.

Portóba indultunk vissza és a számtalan kis mellékút közül az N15-ösre kanyarodva értük el a szállodát. Mivel előző este Ferke kicsit elrontotta a gyomrát, nem volt egész nap velünk. Alig várta hát a társaságunkat, hogy elsztorizzuk neki mind a 292 km-t.

Május 21. volt a portugál motorozás utolsó napja, estére már Lisszabonban kell felcuccolnunk a kamionra. Ám addig is, gyűjtöttük az élményeket!
Elsőként a helyi Velencét látogattuk meg. Aveiroban éppen veterán autótalálkozó volt és ilyen csodákat fotózhattunk a kikötőben:

Vagy ezt:

Persze a párhuzam Velencével nem éppen helytálló, hiszen csatornái miatt sokkal inkább Amszterdamhoz lehetne talán hasonlítani ezt a várost.
Valamikor a só lepárló biztosította gazdagságát egészen a 16. századig. Akkor azonban egy nagy vihar elzárta a kikötőt közel 200 évre a tengertől. Ma a két fő csatornán a jellegzetes kis csónakok az úgynevezett Moliceiros-ok közlekednek, és fedélzetükön idegenvezetővel járják sorra a látnivalókat.
Természetesen beneveztünk egy körre.

Miközben mi vízre szálltunk, a helyi AlCapone megunta a találkozót és hazaindult. 🙂

Aveiroban nem kell sok időt tölteni, hiszen minden bejárható viszonylag kis területen. Jellegzetes szecessziós házak, azulejós homlokzatok, a csatornák felett kecses hidak. A csónaktúra után mi sem maradtunk tovább, irány az IC1-es út.

Figuera da Foz következett az itinerben. Tengerparti városként talán nem meglepő, hogy a múltban hajóépítőinek köszönhette hírnevét, ám nem kevésbé volt fontos kereskedelme, ma pedig strandjaival hívja fel leginkább a figyelmet. A Mondego folyó torkolatánál világítótornyot is találunk, amit Ferke majdnem jól ki is takart.

Medrében pedig valami őrült nagy csónakverseny lehetett. Megfejteni ugyan nem tudtuk a célját, csak a nyüzsgést láttuk.

Batalha egyetlen portugál útikönyv ajánlásából sem maradhat ki és mivel mi is meglátogattuk, bátran erősíthetjük ezt meg!
A Győzelmes Szűz Mária kolostor és templom semmiképp nem téveszthető el, ha az IC2-es úton haladsz!

Építését I. János 1388-ban angol építőkkel kezdte el, így találhatunk mánuel stílust Portugáliában. 1416-ban elkészült a templom, 1434-ben pedig a kápolna és a sekrestye is. I. János halála után kezdtek bele egy 8 szögletű panteonba, ám ez máig nem lett kész, így ez lett a Befejezetlen Kápolna.
A templom épületében találjuk az Alapító Kápolnáját, ahol I. János és felesége síremléke található. Déli falánál a királyi pár három fiának szarkofágjai fekszenek, köztük Tengerész Henriké, a nagy felfedezőé!

A rengeteg új ismeret után utunkat ismét az IC2-re kanyarodva folytattuk, majd az N10-esen érkeztünk ismét Lisszabonba. A szálloda kiválasztásánál ugyan figyelemmel voltam arra, hogy a környéken tudjon majd parkolni a motorokat hazaszállító kamion, ám nem terveztem a sofőr „leleményével”. Mi ugyan aznap is lemotoroztunk 326 km-t, de újabb órába került, mire megtaláltuk az általa választott rakodóhelyet.

Május 22-én csak délután indult haza a gépünk, így gondolatébresztő városnézésre indultunk. Először a főváros Belém-negyedébe mentünk, a Szent Jeromos kolostorhoz.

A kolostort 1501. januárjában kezdték építeni és stílusában a reneszánsz mellett fellelhető a mánuel stílus is. Sőt, többek szerint ez az épület a mánuel irányzat legsikeresebb alkotása!

A kolostort 1601-ben adták át rendeltetésének, mely egységet képez a Santa Maria templommal. A templom Vasco da Gama-nak állít emléket és itt találjuk számos más híres portugál mellett az ő sírját is.

Az épületegyüttest a Belém toronnyal együtt, 1983-ban vette listájára az UNESCO, a látottak alapján nem is alaptalanul! Ha már torony, hát lássuk! De nem tudom, hogy miként vélekedtek a sorban állásról, a mi csapatunkban senkinek nem volt kedve kivárni, míg beléphetünk. Így kívülről megbámultuk, lefotóztuk, aztán elvonultunk.

A torony építése szintén I. Mánuel nevéhez fűződik 1515 és 1521 között. Talán nem meglepő, mánuel stílusban. A torony több funkciót is betöltött, hiszen ugyanúgy képezett egyfajta beléptetést a fővárosba, mint ahogy része volt Lisszabon védelmének. Átadásával felszabadulhatott a Tejo partjaihoz horgonyzott Grande Nau nevű hajó. A Belém torony története 1580-ban gyökeresen megváltozott, mivel spanyol seregek foglalták el és ettől kezdve vámházként, majd börtönként üzemelt.

Innen egy nagyobb ugrás csak a Felfedezők emlékműve, ami az egész partszakasz legmonumentálisabb építménye!

Ez a folyóparton egy 53 méter magas hófehér alkotás, melynek oldalán 33 portugál történelmi személyiség, főleg tengerészek, felfedezők, matematikusok finoman megformált, majdnem egész alakos figurái láthatók, az élen Tengerész Henrikkel. A monumentális szoborcsoport mögött, – az épület belsejében – multimédiás, interaktív eszközök segítségével, egy nagyon kreatív és élményszámba menő kiállításon keresztül ismerkedhetünk meg az ország történelmének legérdekesebb epizódjaival. Lift működik az emlékmű belsejében, nem kell tehát lépcsőn megmászni mind az 53 métert. A legfelső szinten remek kilátás nyílik a Belém városrészre, és jól kirajzolódik az emlékmű bejáratánál a mozaikból kirakott hatalmas szélrózsa is közepén a világtérképpel. A belépő 1,80.-EUR, ám vasárnaponként délután kettőtől zárásig ingyenes a látogatás.

Lisszabon felfedezésére és a szemlélődésre legjobb a 28-as villamos. Ez amolyan turista járat, amit tulajdonképpen arra találtak ki, hogy az ember bámészkodjon, csodálkozzon, persze, ha bírja a szűk kanyarokat és a lendületes tempót. A keskeny utcákon úgy kanyarog ez a muzeális értékű, igen patinás szerelvény, hogy akár meg is érinthetjük a házak falát, és a nyitott ablakokon jó étvágyat is kívánhatunk a közös ebédhez készülődő helyieknek. Mindezt 1,40.-EUR-s jegyért cserébe!

De nem hagytuk ki a helyi siklót sem.

Lisszabontól a Köztársaság téren búcsúztunk, ahol szintén minden a turistákról szól.

A félnapos városnézésbe természetesen nem fért minden bele, de igyekeztünk gondolatokat ébreszteni egy következő alkalomhoz. 😉

A kontinentális Európa legdélebbi pontja – Tarifa
A kontinentális Európa legnyugatibb pontja – Cabo da Roca
Európa leghosszabb hídja – Lisszabon, Vasco da Gama híd (17,2 km)

Mit csinálnék másként?
A repülős-kamionos kombó ismét bevált, pláne ebben a távolságban! Rengeteg gumikoptatós, unalmas autópályás kilométert és ugyanannyi időt spóroltunk! Nem beszélve a tranzitszállásokról.

A túra útvonala és látnivalói bővíthetők! Portótól Északra sok mindent ki kellett húznunk idő hiányában, pl az elárasztott falut Vilarinho da Furna-t, vagy Bragát. Talán megnézhettük volna Setubalt és Covilha-t is, de nekünk most ennyi fért bele!

Azonban, ha legközelebb marad akár egy fél napunk is Lisszabonra, biztosan kérek egy helyi idegenvezetőt! Pl.: http://www.portugalhu.com/
Egy biztos, bármikor indulnék vissza ebbe a varázslatos országba.

Fontos lehet:
http://utikritika.hu/portugalia/hasznos_informaciok
http://vista.hu/10-megkostolando-etel-ital-portugaliaban.html

Csabivaria, 2017. február