Három 125 ccm robogó, sátor, védőital, kalandvágy! 1800km 5 nap alatt!

Rhino Tours Lazy Way Istria

A kaland a mellékutakon kezdődik…

Tavaly, amikor Szimi híresztelni kezdte, hogy lesz robogó túra a Duna forrásához, nemhogy nem hozott lázba, de egyenesen eszelősnek gondoltam. Ötven-hatvanas tempóval haladni és a tájat nézegetni?!

A Lazy Way Up (mert egy jó hangzatos nevet is kell adni a kalandnak) túra végén megmutatták a képeket, élménybeszámolókat tartottak és a túráról készült videót is megnéztem. Ekkor már nem is gondoltam annyira eszement dolognak ezt a robogó túrát. Annyira nem, hogy idén már én is velük tartottam. A Honda Karasnának hála, egy Honda S-Wing nyergében élvezhettem öt napon keresztül Szilárd és Szimi társaságát.

Szerdán indultunk, de nem reggel, ahogy általában ezek a kiruccanások indulni szoktak, hanem kora délutánra tolódott a start. Mindez azért, mert a tesztmotorok átvételével, és a felmálházással kicsit elszaladt az idő. Nos, mikor már sikerült mindent felraknom és éppen elégedett voltam magammal, akkor jött Szimi, hogy ő úgy emlékezett, hogy a Honda PCX-ben sokkal nagyobb a raktér és már most tisztán látja (amikor még szinte el sem kezdte a bepakolást), hogy nem fog elférni. Nagy sóhajok, és néhány elmormogott káromkodás kíséretében elkezdtem felpakolni a motoromra Szimi nélkülözhetetlen cuccait. Így sem fértünk el, ezért riadóztattuk Szilárdot, aki már az indulási ponton várt ránk a Yamahától kapott X-Cityvel. Végül megoldottuk a megoldhatatlan, és elkezdhettük azt, amiért jöttünk: robogózni.

Az első etap viszonylag egyhangúan telt, az M7-esen haladtunk a határig. Egy a tavalyi túrán kifejlesztett előzési technikát gyakoroltunk, így hamarabb telt az idő. A feladat: 125-ös robogóval kamiont előzni autópályán. Nem egyszerű, ugyanis a mi átlagsebességünk 90-100 km/h a kamioné 85-90. Azaz nem jelentős a különbség, viszont közben jön a többi autó is. Szóval az „eljárás”, a leggyorsabb megelőzi, majd beáll a kamion elé, többiek szélárnyékban követik a monstrumot. Az elől haladó motoros lelassul nyolcvanra, többiek kilőnek, a kamionos vagy röhög magában vagy dudál és elkezdi nyomni miközben villogtatja a lámpáit. Na, ezt nagyon élveztem, be is vállaltam a leggyorsabb szerepét, már csak azért is mert az S-Wing volt a legfürgébb motor.

A határ után azonnal letértünk az autópályáról. Itt már igen élvezetesen, kanyarokkal tarkított főutakon haladtunk célunk felé. Ekkor kezdtem el igazán élvezni a robogó nyújtotta előnyöket. Az egyik, hogy nem kell váltogatni. Egyszerűen csak csavarni kell a gázt és húzni a féket. Simán lehet bámészkodni vagy a tájat csodálni.

A kései indulás miatt nem tudtunk elérni a kiválasztott kempingbe, ami az Istria legdélebbi csücskében van, sőt még Zágráb határáig sem jutottunk el. Egy kis faluban, egy egyszerű panzióban szálltunk meg.

Másnap viszont reggel indultunk tovább, hogy időben elérjünk Premanturába (Szimi egyszerűen csak proszektúrának hívta). Karlovactól Rijekáig a hármas úton robogtunk, ami nagyon élvezetes volt. Igazán Rijeka közelében vált kanyargóssá az út, ahogy átvágtunk a hegyeken. Rijekát megkerültük az autóúton, és Opatijában lejutottunk a tengerpartra. A tavaszi és őszi horvát túrákon megszokott, hogy itt megállunk egy fagyira. Ezt a jó szokásunkat most sem akartuk felrúgni, ezért robogóinkat leparkoltuk, és gyorsan elnyaltunk egy fagyit. Gyorsan, mert a hegy teteje felől egy óriási vihar volt készülőben, ami már el is kezdte szórni ránk a záporát. Egy kicsit tűrtük a fa alatt, de aztán nem, hogy nem hagyott alább, de egyre jobban rákezdett. Bevállaltuk a lehetetlent, felpattantunk paripáinkra és megpróbáltuk lehagyni. Egy darabig az istennek sem sikerült, de aztán végre kiértünk ismét a napra és parádésat motoroztunk a 66-os úton egészen Labinig. Barban előtt ért minket egy kellemetlen meglepetés. Az eddig tulajdonképpen tökéletes út átváltott egy gyakorlatilag off-road-os murvás valamire. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mindez egy útfelújítás keretében történt, de a lényegen mit sem változtat, nem terepmotorokkal terepen kellett menni. Nem is tűnt megoldhatatlannak a dolog, sőt az első kilométer után Szilárd megunta a teherautó mögötti csiga-tempót, kivágott mögüle, hogy jól otthagyja. Ekkor jött a következő meglepetés, az eszméletlen nagy porból, amit a felfelé haladó autók csaptak, egy szembe közlekedő autóbusz fényszórói sejlettek fel. Szilárd a Yamaha X-City nyergében bűvészmutatványokkal tudta visszaterelni a robogót a saját sávjába, de jó motoroshoz illően jelesre vette az akadályt. A majd hat kilométernyi pornyelés és izgalom után tökéletes aszfalton tettük meg a maradék kilométereket a kempingünkig. Ott felvertük a sátrakat és az aznapi történések átbeszélése után eltettük magunkat másnapra.

Megreggelizve elindultunk az Istria vadregényes belső tájaira. Első állomásunk Sventvincenat volt, ahol X. századi erőd és egy plébániatemplom található a városka főterén, no meg az olasz múltból fakadóan egy kis pizzéria is, ahol igaz a pizzát nem próbáltuk ki, de egy finom bijela kavat azért elfogyasztottunk.

Innen Motovun felé vettük az irányt. Már közel a faluhoz, a szemközti hegyről impozáns látványt nyújt a motovuni vár a 270 méter magas domb tetején. Nem csak messziről akartuk megcsodálni ezt a kis ékszerdobozt, ezért átrobogóztunk a szőlőkkel és olajfákkal tarkított völgyön és máris felfelé haladtunk az akropolisz jellegű óváros felé. Ott leparkoltunk és gyalog fedeztük fel a várat. Már felfelé sétálva is ínycsiklandozó illatokkal kellett megküzdenünk, de ekkor még nem engedtünk a csábításnak. Először kötelezően körbesétáltuk a megnézendő dolgokat, és szigorúan csak utána engedtünk a hasunk csábításának. Egy csodálatos kis éttermet sikerült találnunk a város északi oldalán, ahonnan még csodálatosabb panoráma nyílt a Mirna folyóra, és a túloldalán elterülő hegyekre. Itt el is döntöttük, hogy nem a főúton haladunk tovább, hanem bevetjük magunkat a hegyek között kígyózó pici utakra lesz, ami lesz.

Nem is bántuk meg. Az egy sávosra keskenyedő utak, még a legeldugottabb két-három házból álló falucskák után is tökéletes minőséggel kényeztettek minket. Lágy ívű kanyarok, hirtelen visszafordítók és fölénk boruló ősfák adták meg azt a hihetetlen összhangot, mely élménnyé tette ezeket a kilométereket. És ekkor még nem ért véget a rácsodálkozásunk az Istriára, mert a buja növényzet közül egyszer csak előbukkant egy csodálatos tó. Leírhatatlan látványt nyújtott, de sajnos sokáig nem tudtunk időzni, mert jócskán benne jártunk már a délutánban és még előttünk volt a félsziget fele, hogy visszaérjünk a szállásunkra.

A következő napon Rovinjt vettük célba első állomásként. Aztán majdnem az utolsó is lett aznapra, mert a piachoz közel leültünk egy kávézóba és az istennek sem akaródzott felállnunk. Néztük a tengert, a turisták forgatagát, a helyi közlekedés fortélyait és végül, de nem utolsó sorban a lányokat. Mindezt hátradőlve a fotelunkban, kényelmesen kortyolgatva a kávénkat, majd a kólát. Nagy nehezen mégis erőt vettünk magunkon, visszasétáltunk robogóinkhoz, és megkezdtünk utunkat keresztül a félszigeten.

A keleti parton, Rabac alatt található a Krmenica félsziget. E földnyelv keleti oldalán ereszkedtünk dél felé, az egyre keskenyedő, ámde minőségéből mit sem vesztő utakon. A térképen jó előre kinéztünk egy fürdőhelyet. Ez egy lagúna, Sveta Marina. Isteni, kristálytiszta kék vízzel, kevés turistával. Egy laza felfrissülős lubickolás után továbbhaladtunk a félsziget déli csücske felé. A keskeny utakon, csöppnyi falvakon haladtunk keresztül a hajtűkanyarokkal teletűzdelt aszfaltcsíkon.

Néhány kilométer megtétele után eljutottunk a hegygerinc végére és ott egy nagy, köves parkolóban megcsodáltuk a végtelen tengert, ahogy kibukkan a ritkás bozóttal tarkított sziklás vidék alól.

Némi kanyargós ereszkedés után elértük Trget városkáját, ahol egy finom est-ebédet fogyasztottunk el. A kikötőre néző étteremből figyelhettük a halászatból visszatérő kicsi lélekvesztőket. Innen a hazafelé vezető út eseménytelenül telt volna, ha ki nem találom, hogy ne az egyhangú főúton érjünk vissza a kempingbe, hanem kanyarodjunk le egy mellékútra, és arra vegyük be Medulint. Az ötletemmel egyedül maradtam, és mivel makacs természet vagyok, bevetettem magam az ismeretlenbe.

Marcanában dobtam egy balost a tenger felé és egyedül élvezve a kanyarokat haladtam Kavran felé. Itt ugyan az a meglepetés ért, mint a Barban előtti útépítésnél, egész egyszerűen elfogyott az aszfalt az útról. Megtettem még néhány száz métert, hátha visszatér a megfelelő útminőség, de nem tért. Kicsit még bolyongtam a kisvárosban, hátha csak valamelyik kereszteződésnél fordultam rossz irányba, de a térképpel egyeztetve kiderült, hogy ez a jó irány. Visszafordulni nem volt kedvem, ezért bízva abban, hogy rövid időn belül megjavul az út, belevágtam a murvába. Szinte tojásokon lépkedve haladtam, nehogy kárt tegyek a tesztmotorban. Összesen nyolc kilométer volt ez a „csodálatos” szakasz. Nem bántam, hogy újra kiértem az aszfaltra…

Kissé porosan és fáradtan csatlakoztam a többiekhez a kempingben, ahol a helyi vendéglátó-ipari egységben egy jazz duó szórakoztatta a zeneértő sátorozókat.

Utolsó nap korán keltünk. Összepakolás, sátorbontás, felmálházás, fizetés és fájó búcsú a kempingtől, majd indulás haza.

A már jól ismert 66-os úton Istria észak-keleti csücskét vettük irányba. Opatija felé a szerpentinen volt pár gyönyörű előzésünk, olyan MotoGP-s. Szélárnyékból kilősz a 125-össel, majd benézel a melletted haladó autós szemébe, végtelennek tűnő másodpercekig haladtok egymás mellett, majd a kanyar közeledtével mindig az autós nyomja a féket előbb, így teremtve lehetőséget a robogósnak, hogy féktávon beszúrjon még a kanyar megkezdése előtt. Egy ilyen előzésnél az erős idegeken kívül fontos a lendület, a jó fékek, és a kifogástalan kanyartechnika. Kis csapatunknál nem volt egyikből sem hiány, ezért büszkén mondhatjuk el, hogy az autópályát leszámítva csak egy ámokfutó Astrás előzött le minket. Rijeka után felkanyarodtunk az autópályára és Budapestig le sem tértünk róla. No azért néhány letérő még is csak volt. Ugyanis a 100 kilométer per órás tempó nem olyan lassú, de nem is túl gyors, de az autópályán kifejezetten csiga tempó.

Különböző módokat találtunk ki a szórakoztatásunkra. Szimi és Szilárd egymásnak énekeltek a sisakbeszélőjükön keresztül nagy magyar slágereket, ám mivel nekem már nem jutott interphone – így utólag már tudom, hogy legnagyobb szerencsémre -, nekem is el kellett valahogy ütnöm az időt. Először kipróbáltam az éneklést, de az eléggé gyatra memóriám révén csak két sort ismételgettem tiszta torokból üvöltözve… Elég szánalmasnak ítéltem saját próbálkozásomat így más elfoglaltság után néztem. Eszembe jutott, hogy van nálam egy videokamera. Előkaptam, majd minden féle szögből, minden féle pozícióban lefilmeztem a magunk mögött hagyott tájat, Szimi és Szilárd motorozását, a lehagyó autókat. Mikor mindezzel megvoltam, még mindig csak Zágráb környékén jártunk. Néhány kicsit ijesztő és a normálisnál hosszabb ideig tartó pislogást követően inkább megálltunk egy élénkítő feketére egy benzinkútnál. Hetven-nyolcvan kilométer után ismét mázsás súlyok nehezedtek szempilláinkra, úgyhogy kénytelen kelletlen ismét kényszerpihenőt tartottunk egy erős fekete társaságában.

Falkai Szilárd – Szimcsák Attila (Szimi) – Szili Krisztián (Krisz)

Nagyszerű túra volt, és így utólag belegondolva, nagyon nagy kár lett volna kihagyni. Az esti beszélgetések folyamán már szóba került, hogy mi is lehetne jövőre a cél. Több úti cél merült fel Szentpétervártól Szicílián át Isztambulig. Ami biztos hogy jövőre újra útra kelünk a következő Lazy Way Akármire…

Szili Krisztián, a “leggyorsabb”, 2011.11.15

Rhino Tours