Motorkerékpárok nem szoktak beszámolókat írni, én most mégis megteszem.

Mosakodtam, fürödtem, szervizben megelőző vizsgálaton voltam, lámpáimat, tükreimet fényesítettem és elindultunk.

Ragyogó időben, várakozással teli hangulatban, Lugojtól Déváig és az Olt völgyében vidáman robogtunk. Aztán besötétedett, a román “autópályán” eleredt az eső, a bukaresti elkerülőn a gazdám kifizette aznapi, második büntető céduláját. Ez sem vette kedvünket. A bolgár határ előtt a már ismerős motelban, zárt udvaron nyugalomban pattogtattam hűlő hengereimet. A főnök még bevágott egy finom csorba levest, aztán ledőlt, mint a gyárkémény.

A reggeli készülődés csak az esőruha előhalászásával és felöltésével hosszabbodott meg. Veliko Tarnovónál egy szemből érkező belga illető emberi nyelvükön, dohányozgatva, már-már régi ismerősként fecserésztek. Mi a magunkén. Megtudtam, hogy a kollega a világ összes földrészén megfordulva, hatvanhat ország matricáival a dobozain és más szabad felületein tart hazafelé… Széles utat Neked Barátom!

Minket sajnos nem engedtek be a tavalyról megismert “osonó” útra. Kerülnünk kellett. Szépséges esőáztatta hegyeken keltünk át. Ami a főnök szerint nem lett volna baj, de mégis morgott. Valamiféle időzavart emlegetett.

Húsz perc alatt “becsekkoltunk” Törökországba… És kezdődött a kaland. A rendszámosabbik felem mögött a lenyugvó nappal elzúgtunk Edirne, az ősi Drinápoly mellett. Tavaly már jártunk a városban, most időt próbáltunk visszanyerni. Nem egész egy óra alatt átbömböltem a mesés fényárban úszó Istambulon és a Boszporuszon. Az Aranyszarv öböl után ismét méltóan meghajtottam a fejidomomat, Izmitnél a földrengés áldozatainak emlékére. Ezután nem sokkal később, – talán a kitartóan ömlő eső miatt is – a főnök behúzott egy kisvárosba. Engem a recepciós segítségével betuszkoltak egy a saját testméreteimmel megegyező nagyságú tisztítószer raktárba. Bevallom, szorongtam. Alig vártam, hogy reggel a gazdi a start gombomra nyomjon.

Napközben kevés eső esett, a komolyabb hegyek közé érve nagyon jól éreztük magunkat, a gazdám (hallottam) még buta kis dalokat is dudorászott. Merzifon előtt megálltunk a már-már jó ismerősnek számító, a tetőlemezén méltóságteljesen kék lámpát forgató fehér Renault 12-es előtt (sötétkék csíkkal az oldalán) és az istenség feneketlen gyomrába dobtuk az aznapi második 100 egységnyi USD illetőségû papírdarabunkat. Valami miatt 120 ill. 90km./órányi sebességre akartak kényszeríteni minket. Amit egyáltalán nem értettem, hiszen remek széles, kellően érdes, nagyszerű utakon jártunk.

Mitöbb, láttam, hogy távoli rokonaimon hárman, négyen(!) sisak nélkül, a hátsó ülésen (úri)női lovas pózban, keresztben ülve “közlekednek” az emberek. Hozzájuk egy árva szót sem szólt az R12-es istenség személyzete! Mondtam a főnöknek, gondolkozzunk már el egy kicsi a dolgon. Gondolkozott. Aztán rántott egyet a vállán,… egyet meg a fülemen, bekapcsoltatta velem a hatodik fokozatomat, nincs mese rpm5000… Hát, Te tudod öreg!

Még napnyugta előtt egy kis ékszerdoboz szépségű városkába értünk. Amasya a neve. Mintha nem is észak kelet Anatólia kapujában lennénk, hanem mondjuk a svájci Alpokban. A gazdám egy másik kamerát ragadott, engem otthagyott és elment fényképezni. Még a kicsi kamerát is rajtam hagyta, ami dél óta ki volt kötve a szarvamra menet közbeni működtetésre. Húsz perc múlva visszajött és azt mondta maradunk. Na de főnök! Következetlen vagy! Alig jöttünk 600km.t egész nap az elvesztegetett időről papolsz és most meg, meg akarsz állni még világosban??? Majdnem durván szólt vissza. “Szádat befogod…, Ez gyönyörű… sétálunk, hajnalban 4-kor indulunk!” Illedelmesen beálltam egy bájos kis szálloda teraszára. A gazdi a fotózgatást még napszállta után sem hagyta abba. Mintha lehetne képeket csinálni menet közben meg éjszaka!…

Fél négykor tényleg kitolt a teraszról, megitatott egy Shell kútnál engem finom kursunsuz benzinnel, magát két adag, nem túl finom kávéval és tűz! Mintegy 150km. után megállt dohányozni. Mindig az a rohadt cigaretta! Tapogatta a zsebeit. Azután, ha jól hallottam néhány halk, sok sziszegő hangból álló kifejezés hagyta el a száját. Szerintem az útlevelét otthagyta Amasyában! Valami ilyesmi lehetett, mert észveszejtő tempóban mentünk vissza a kisvárosba. Alig fordultam be a kicsi szűk utcába, a személyzet a brummogásomat hallva hozta a kis kék könyvecskét. Rövid hálálkodás. Fordulás. Irány Dogubeyazit, az Ararát!

Nem értünk el odáig.700 km.t mutathattam már aznap a napi számlálómon, amikor Erzurum előtt egy egyébként csodálatosan szép helyen hosszú kocsisor állt. Előre óvatoskodtunk. A látvány lehangoló, de nagyon befejezett volt. A hegynek, amin már -jó tempóban- egy ideje jöttünk, egy darabja, egy jó nagy darabja bánatosan hevert az úton.

Lehetőségek. Várakozunk…(nem tudjuk mire) Visszamegyünk majdnem Erzincanig és egy másik még hosszabb úton próbálunk eljutni az eredeti célunkhoz… Tapasztalataink szerint másfél óra múlva sötét lesz… A főnök előre sétál a nem túl mély, víz nélküli mederben, kitapasztalandó mekkora az akadály. Nem túl nagy… Úgy 1000-1500 méternyi. Rosszat sejtek… Ne karcolj össze nagyon kedves gazdám! Némi ott helyben kapott segítséggel leevickéltünk a mederbe. Óvatosan, némileg erőltetve a dolgot, úgy egy óra alatt átjutottam. Az akadály másik oldalán már-már ösvénynek is beillő kis kaptatót vettem észre, amin viszonylag könnyen vissza is jutottunk az útra. Az ott várakozó kamionosok teával kínálták a gazdit. Ez a tea egyébként utunk során mindig és mindenhol előkerült, olykor kettő-három is. Visszautasítása illetlenség, az elfogadása beszélgetést, időzést, ismerkedést jelent. A főnök elfogadta a teát, cigarettával kínálta a népeket, levette a kabátját. Szakadt a víz róla. Aztán visszavette. Az esőruhát is, mert fentről is szakadni kezdett. Erzurumban a szálló bárjában, mielőtt lefeküdt megivott két whyskit…

Másnap -néhány nagyobbacska hegy megmászása után- dél körül pillantottuk meg Dogubeyazitot és az Ararátot. Az itt élők Agri Daginak hívják. Iker csúcsai közül a kisebbiket alig vettük észre a felhők között. Órácskányi látogatást tettünk az 1700-as évek kurd vezérének Ishak pasának a szemben lévő hegyen emelkedő szerájánál.

Egy vastagabb gáz után már fékezhettem is vissza magamat. Megérkeztünk a határra, “világok” határára. Még török oldalon gazdám egy magyarul(!) is beszélő embertől iráni pénzt vett. Ameddig az ügyletet bonyolították teázgattak, számolgattak, nagyságrendeket ellenőriztek. Ez idő alatt a pénzváltó ember “segédje” a gazdi útlevelét intézte a kilépő török oldalon. A harmadik teát már nem kellett meginniuk, mintegy 20perc elteltével a “segéd” hozta az útlevelet. Minden rendben! Mehetünk!

Az eső megszűnt esni. Az izgalmunk fokozódott. Két hatalmas zarándok busz csadoros népe között egy órányi ácsorgást követően az Iráni Iszlám Köztársaság területére gurultam be. Rövid időre át kell adnom a szót a gazdámnak, mert ami most következett azt csak Ő élte át, nem is voltunk együtt.

Hát igen! Magabiztosan sétáltam a személy kaputól a vámtisztviselőkig. Mosolyogtam, köszöngettem. Ők meg Carnete Passage-t kértek. Az nincs, de van forgalmi engedély, biztosítási kártya pecsételve, hologrammosan. Az útlevelemet forgatják, a papírokat rakosgatják. Ücsörgök, magvakat rágicsálok. Ezredjére is elmondom madzsar vagyok, biztosítanak, hogy ez remek. Elnézéseket sűrűn kérnek aztán tovább tanácstalankodnak. Egyikőjüket nyíltan kérdezem a kp. támogatás segítene-e? Mondja, hogy szó sem lehet róla ez itt nem divat. OK! Ti tudjátok. Ücsörgök. Egy alkalommal Egyiptom Sínai határán, 6-8 órát töltve a tűző napon már átéltem hasonlót. Gondoltam ez is megoldódik valahogy majd. Kisvártatva, emberem aki jelképesen már csókot is adott, (jelezve milyen nagyszerű dolog is a perzsa – magyar barátság) raktárszerű irodájába invitált. Éppen mondandójába kezdett: mégiscsak segítene valami jelképes összeg az ő maga és egy másik tisztviselő részére!

Ekkor egy egyenruhás katona jelent meg az egyébként nyitott ajtóban. Emberem legott hangosan ordítozni kezdett velem. Sejtéseim támadtak, kezdtem érteni. Igazam lett. Katona ember el. A szakállas ismét bizalmasan, befejezte mondatát. Rendben ez a Tiéd, hol a másik ember? Óvatlan voltam a címlet átadásakor, nem vettem észre, hogy cselekedetemet a célszemélyen kívül egy harmadik valaki is látja. Õ viszont résen volt és azonmód a “bűnjellel” együtt a főnökéhez rohant és hangosan jelentette, hogy meg akartam vesztegetni!  Lebuktam. Vétkem súlyával az arcomon mintegy másfél óra múlva mégegyszer elmondtam mégiscsak át kéne jutnom ezen a határon. Priuszomtól eltekintve lázas intézkedésbe kezdtek.

Mondták az a baj, hogy nincs itt a “nagy”főnökük. Javaslatomra, hogy talán telefonon fel lehetne hívni a nagy embert, egy óra alatt előkerült egy intelligens tekintetű, vasalt ruhájú férfi, parfüm illatot és fensőbbséget árasztva, bájos gyermekei társaságában.

Kevés szavú és nem túl jó kiejtésű angolommal magyarázatba kezdtem. Az Ő országának bp.i követségén kértem, (fizettem) kaptam beutazási engedélyt a motorkerékpárommal együtt. Most itt vagyok és szeretnék tovább utazni! Please! Ő a még kevesebb szavú és még rosszabb kiejtésű angoljával azt mondta, hogy az ott Budapesten egyféle kormányzati adminisztráció. Itt és most viszont az Ő adminisztrációja az érvényes. Pont.

Ajvé! Ez ismerős, hisz eddigi életem nagyobbik felét én is egyfajta diktatúrában éltem le. Nekem legalábbis innen ismerős a dolog. Együttérzésükről továbbra is folyamatosan biztosítgatva, az ott maradó tisztviselők javasolták sétáljak le a közeli kisvárosba, szálljak meg egy jó hotelben és majd reggel bizonyosan gyorsan megoldódik a helyzet. A Hornet marad! Szó sem lehet róla! Ücsörögtem már én a legváltozatosabb helyeken a világban, jó lesz nekem itt a GS nyergében is. Nem lehet! Sőt már indulnom is kell, mert zárják a határt! Zárják? Hisz még csak öt óra van? Tévedés este 20h van. Ja? Ha csak így nem?

Az a katona fog lekísérni a hotelbe, mutatták! Hűha! Kezdtem elkedvetlenedni. A fiatal és szimpatikus katona a számomra ismeretlen gyártmányú puskáját épphogy a földön nem húzva énekelt. Valami melankolikusat és szépen. Ballagtunk. Vagy három km.t. Én a fogoly(?) és Ő a hatalom(?)  Két dala közt elmondta: Nem jó ország ez Mr.! Nincs élet, nincs disco, nincs whyski, nincs semmi! A nők fekete lepelben járnak kicsi koruk óta,(szó szerint azt mondta, hogy nincs szex) nincs pénz, nincs munka. Minden a papok kezében van! (Kezével jelezte a turbán szerűséget) Nincs szabadság csak háború! És kiköpött.

Újabb dalba kezdett. Melankolikusba. Bekísért a szállodába. Szálloda? Nem láttam még cellát belülről, de így és ilyennek tudom elképzelni. Na jó de akkor miért kell érte fizetnem? Néztem térerő híján lekonyult Nokiámat. Ennyire konformista lettem én is? Csak kényelmes bőrfotelemben ülve, kellemes Villányival a kezemben vagyok kíváncsi a zordabb világokra? Vagy a hatalom cinizmusa bánt? Otthon nem vesszük észre milyen jó munkát is végeznek a telekommunikációs társaságok! “A kapcsolat” az “élvonal” stb. Oka ez is annak, hogy ennyire kényelmetlen a priccs? Nem sokat aludtam. A hajnali felöltözés is egyszerű volt, rövid bogár ellenőrzési eljárást követően a csizmám felhúzásából állt.

Felsétáltam a határállomásra. Egy nem túl magas növésű ember fogadott, aki élénken arra biztatott, hogy vigyem le Hornetkát a vámhivatal műhelyébe ahol, megbontás útján hivatalosan megállapítják az Ő alváz és motorszámát! Bontásról szó sem lehet! Megyek vissza Törökországba! Indítok, fordulunk a kimenő oldal felé. Várakozunk. Egy jó félóra múlva az előkerülő tisztviselőt kérem, hogy segítsen szeretném elhagyni az országot. Itt az útlevelem! Right! Carnete Passage? Passsz!!! Felnéztem az égre…

Majd a már említett gördülékenységű angolommal magyarázatba kezdtem. Félbeszakított. Szerintem elégé folyékonyan és jól artikulálva elmondta, hogy Ő nem beszél angolul, és én beszélek-e farsziul?

A továbbiakat most már tényleg csak címszavakban. Lementünk (a hátsó ülésen katona) a vámhivatal műhelyébe. Némi kézpénz ellenében egy hivatalnok elhitte, -megbontás nélkül is- hogy azok a számok, amiket mutatok a vázon azok az alváz és egyebek, igaziak. Igazibbak nem is lehetnének.   Leírta, lepecsételte. Vissza a határsávba.

Rendben, most ezzel a papírral és egy kérvénnyel menjek abba a nagy emeletes házba ott lent a városban (mutatta)! Keressem Mr. Rammadit, a kérvényt, -aminek tartalmaznia kell a motorkerékpár adatait, a felkeresni szándékozott városokat, egyéb helyeket- pecsételtessem le.

Álltam. Néztem üveges szemekkel. Lökött rajtam vagy kettőt. Talán a szemem villanásából, talán a hangsúlyomból kiérzett valamit… Nem lökött meg még egyszer. Magamhoz tértem… ugyan-ugyan Yetikém, fel vagy te készülve mindenre! Rutinosan. Le a vámhivatal műhelyébe, előbbi angol-farszi tolmácsom szolgáltatási lehetőséget érezvén készségesen segített. Talán az előbb túlfizettem? Nem hagyott kétséget. Kért 40USD.t és leírta a kérelmet, eljött velem a nagy házba. A hátsó ülésen ült, vidáman csujjogatott és boldogan integetett mindenkinek. Mutatta az utat. Mr. Rammadi, az előző napi nyakkendős úr a gyermekekkel széles fotelú irodájában, helikopter leszállópálya nagyságú íróasztala mögött fogadott. Mindkét sajtpapíromat aláírta. Sőt, egyet gyártott belőlük. Átírta egy lapra. 1.500 USD összegű kauciót helyezett kilátásba. Válaszomra, hogy ez esetben, immáron – a “hivatalos papírjaim” birtokában – el kell hogy, hagyjam az országot, széttárta a kezét. Elköszöntem. Fent a határsávban már csak a magyar(!) forgalmi engedélyemet kérték el és tették a páncélszekrényükbe! Még mindig jobb, mint az 1500 dollár! Mehettünk!!! Este hat óra volt. Iráni idő szerint. Tabriz előtt görögdinnyét vacsoráztam. tegnap reggel óta először.

Jól van öreg tudom, hogy gyerekkorod óta imádod az ókort és valamikor elhatároztad, hogy amennyit csak tudsz felkeresel e korok ma is látható helyszíneiből. Azt is tudom, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat érzel a sivatagok iránt… De mondd csak nem túlzás ez? Az elmúlt két nap cirkusza árán is megéri? Arról nem is beszélve, hogy ha jól számolom nettó három nap késésben vagyunk! És tudom, hogy a munkád miatt október legelejére otthon kell lennünk! Hornetka csendben légy! Gondolkozom, számolok! Mondta.

Ahogyan ott dinnyézget a gazdám megáll mellettünk egy Renault5-ös, és a benne utazó házaspár beszédbe elegyedik a gazdival. Hallottam, hogy a férfi kis címletű magyar pénzt kér a gazdámtól. Mondván az még hiányzik a gyűjteményéből. Még bolgár levát is kapott. Másnap körbe karikáztunk az Ormyeh tavon. Körbe a tóparton számtalan apró kis azeri település hihetetlenül barátságos emberekkel. Sokan a nyergembe ültek, volt, akivel a főnök ment is egy-két kört. Aztán elindultunk engem megitatni. Az igaz, hogy mintegy 350 ft.nyi összegbe került egy tank(!) benzinem, de a legkevésbé sem volt bleifrei! Sőt sehol nem volt, nem is ismerték! Estére Maraghehbe értünk. A szállodában esküvő zajlott, a főnökből díszvendég lett. Tudom, nem szereti az ilyen központi szerepet. Feszelgett. Néhány helyi bankót azért -a vendégsereg ismétlődő kérésére- aláírásával látott el. A két idősödő férfi, akik a zenét szolgáltatták, hosszú percekig a gazdi kamerájának játszott. Hajnalban ismét reggeli nélkül indultunk.

Törökország irányába! Puff neki! Oda a régi álom főnök? Igen, de a másikat, a mai Törökországot, az ókori Hettita birodalmat, Felső Mezopotámiát, a római és a  hellenisztikus világ emlékeit megnézzük, bejárjuk! Még azt is mondta elrohanhatnánk Persepolisba és Bam-ba még vagy 4000km árán, de fényképezésre, elmélkedésre nem jutna idő az biztos! Mint régen a brit szigeteken, ahol egy apró tévedés nyomán picit zsúfolttá vált a túra… Tudom főnök, tudom, gang6. rpm. 5.000…Tűz! Én is fáztam, a gazdi is. A sivatagban nagyon hideg van napkelte előtt. Na és ezek a “közlekedő” társak! Kék, zöld, sárga, piros kitudja még milyen színű lámpák! Égnek, nem égnek… Változatosan! A lehető legváltozatosabban! A körforgalomban a jobbról, lassítás nélkül érkezőnek van elsőbbsége. Alapesetben. Igazából pedig az erőviszonyok a döntőek! Érdekes és izgalmas játék volt. Megittam még egy tank (számomra) kellemetlen ízű benzint, 600 km. megtétele, majd 20 perc “grenzekampf” és további 230 km után (a saját forgalmimmal) estére a Van tó fővárosába a kurdisztáni Van-ba érkeztünk.

Óh kedves Barátaim nem is tudjátok milyen fííínom is az a kursunsuz benzin! A gazdám is is jót evett… csirkéből volt, de semmi szín alatt nem keverendő össze a török kebabbal! A Van tó fenséges és gyönyörű 1830 m. magasságban. A Tatvan vulkán hozta létre régen, amikor a kiömlő láva elzárta a környező völgyeket. A tavat dél tájban a felségjelzésem mögé tűztem és néhány óra alatt kétezer métert zuhanva a mezopotámiai fennsíkon találtuk magunkat. A lenyűgöző Bitlis hegységben gazdám állandóan a fékeimet nyomogatta, húzkodta, minduntalan megállásra kényszeríttet, fényképezett. A fennsíkon egy karavánszerájnál jót ettünk, ittunk. Majd amikor az isten háta mögötti Caylarbasi nevű településen egy fiatalember három nyelven elmagyarázta, hogy a gazdi térképén szereplő utat 2 éve egy földrengés megszüntette, -ezért egy picit kerülnünk kell, napnyugta után átkompoltunk az Eufrátesz felduzzasztott tározóján- éppen időben a Nemrut hegy lábához érkeztünk.

Hamar gyorsan sokat, aludtunk. Hát barátaim a Nemrut Nemzeti park!… Épségben, használatban levő római híd… 1750m körüli magasságban hellén település, Arsamenia romjai, (“Mithridatesz találkozik Heraklesszel” domborművel) és a Nemrut hegy…

2300 méternyi magasságban I. Antiokhosz a commagene istenkirály az kr.e.60-as évekből származó temetkezési emlékműve. A gazdámtól tudom, hogy az illető magát isteni eredetűnek tartotta. Mi több saját magában a perzsa és a hellén istenek egyetemes egyesülését tiszteltette. Ezért a hegy csúcsán, Őt magát és kedvenc görög és perzsa isteneit ábrázoló gigantikus szobrokat állíttatott fel. Nem mindennapi munka lehetett!… A hozzá vezető út… hát az sem! Olykor másfél méter széles, 45-55 fokos emelkedőn, aszfalton, murván, rázós makadámon a végein dupla hajtűvel… 46 km-nyi hosszúságban. A főnök meg is jegyezte magában, itt aztán nincs helye az oktalan kockázat vállalásnak sem, de a tesze-tosza tétovázásnak sem! Tenni kell a dolgot szépen nagyfiúsan határozottan! De leginkább nem berezelni! Az út jelentős szakaszán a sebességváltóm egyes fokozatban, az olajom forráspont közelében volt. A visszaút sem volt sokkal különb, az érdekességét fokozták még a néha fel-fel tűnő lábas jószágok nyájai és az a néhány teherhordó öszvér amikkel találkoztunk a lejtőkön…

Mondtam is a főnöknek: Háát öreg ha itt hibáztál volna, nagyon de nagyon csúnyán összecsikargattuk volna magunkat, mert korlát még csak jelzés értékűen sem volt! Ő azt mondta, hogy ide kizárólag erős idegzetű, higgadt, gyakorlott biker menjen fel! A kávézón túl, pedig csak az, aki tartalék tüdővel is rendelkezik.

A mezopotámiai síkról felemelkedtünk a nem túl magas Nur hegységbe, ahol mintegy 280 km.t üvöltözhettem kedvemre, üveghangon. Egy nyugat európai stílusú alagutas, háromsávos autópályán. Adanánál, mikor lejöttünk róla, a gazdi 2000 ft.nyi összeget fizetett a pálya használatért. Aztán a már ismert összeget az R12-es istenségnél, (oldalán kék csíkkal) az üveghangért. Rájöttem, hogy közlekedési rendőröknek hívják őket itt is, és roppant készségesek a zöld papírdarab átadása után. Például ez alkalommal is első szóra, az összes isteni jelzésüket továbbá fertelmesen hangos tetőhangszórójukat használva átvezettek minket a milliós nagyvároson. Nem egyszer 120 fölötti tempóban. Nesze neked speed limit! Húsz perc múlva Tarsusban állított talpamra a gazdám.

Tarsusban Paulus-ként, római polgárként született az általunk jobbára  Szt.Pál-ként ismert apostol, aki megfordult a tarsusi úton. Megváltoztatta, gyökeresen megváltoztatta a világról addig vallott nézeteit. Így és ezzel hagyta ránk a “pálfordulás” kifejezésünket. Tarsusban találkozott először Antonius és Kleopátra is. Itt fordult elő először, (utoljára is) hogy nem találtunk könnyedén megfelelő szállást. Hát, ha itt nem akkor 20 km.-el odébb Mersinben. Ha Mersin akkor legalábbis a 40.emeleten. Úgysem aludt még a gazdi ekkora magasságban… Az utolsó italra a személyzet hívta meg. Nem kellett volna! Hogy nézett ki reggel? Pfujj! Elszokott már nagyon tőle. Lehet, hogy ezért óvatoskodott a Toros (Taurus) hegység, tenger fölé hajló útjain mikor elindultunk? Vagy az állandó fényképezési kényszer miatt kapcsolt vissza engem alacsonyabb fokozatba? Pompeopolis, Kanlidivane, Caverns megannyi hűsölési lehetőség a számomra. Lehet egyáltalán hűsölni +35 celsius fokban? Fél négy tájban a főnök bement egy csinos pihenőhelyre, mosakodott eszi, iszi meg amit ilyenkor szoktak még tenni az úton levők.

Én meg kinn az árnyékos parkolóban. Ahogy ott várakozom egyszer csak odajön hozzám egy benzinkutas kinézetű fickó egy vödör habos vízzel meg egy locsoló tömlővel. Rosszat sejtettem. Mint a lányok faluhelyen húsvéttájban. Sivalkodtam, tiltakoztam. Nem tehetek róla, lemosott, leöblített, áttörölgetett. Jött a gazda, hümmögött, morgott. Pedig olyan varázslatosan sáros, poros, piszkos voltál Hornetka! Mint egy rendes túra enduró. Ezután az sötétedésig hátra levő időben rendeztünk egy olyan “dőtögetést” de olyat, hogy még öreg bicikli koromban is meg fogom emlegetni! Biztos magához tért a főnök, vagy elfogyott a fényképezni való. Esetleg megunta a radírpók piszkálódását. Egész nap ott ólálkodott a nyavalyás és ajánlgatta folyton, hogy majd Ő! Majd Ő segít leradírozni a majrécsíkot…Még Alanyában sem ért utol bennünket a piszok! A jól ismert Banán szállóban régi ismerősként fogadott minket a recepciós, meg Ramazan a bármixer. Gyorsan kiragasztottunk egy matricát, és a gazdám teázgatni kezdett az ismerősökkel. Aztán még egy-két sört is megittak. Másnap pihi volt. Strand, séta, shopping. Egy nagyon szimpatikus ékszerész mondta, hogy ha tovább indulunk, nehogy kihagyjuk Kemert, Kast, Kalkant. Nem hagytuk ki. Megérte. Bájos, szép és viszonylag érintetlen tengerparti városkák. Silifkénél egy londoni illetőségû Africa Twinn-el találkoztam egy kútnál. Kézileg gyártott utazó dobozai elborították a testét szegénynek. Fiatal vezetője mondta a gazdimnak, hogy egyszer Ő is GS-t fog venni. Mert ééén vagyok a legjobb, a legszebb motorbicikli a világon! Jól esett. Perzsiába tartottak. Csendben kérdeztem a kollégát: “carnete passage”-d van-e? Suttogva válaszolt. Nincs. Hu-húúúúú! Szerencsés utat Barátom!

Side, Phaselis, Olympos, Perge, Aspendos,  mind-mind gyönyörű emlékei rég volt emberek tehetségének tudásának, ügyességének, létének.

Fethiye városánál azt mondja a főnök: Figyelj!  Húzunk még vagy 250-et és elmegyünk Bodrumig. Öreg Te lökött vagy! Tudod milyen gázosak a rokonok lámpailag! Nem ég rajtuk semmi, a fele világít, pislákol, vagy kitépi a szemünket! Nyugi Hornetka, majd Te is használod a sajátjaidat! A múltkor azzal hőzöngtél, hogy a te lámpáid szárították fel az eső áztatta utat Sivas előtt…

Este 11-re Bodrumba értünk. A szállás egyszerű, talán túlságosan is az. Úgyis keresel másikat holnap, ha nagyon nem tetszik. Nem igaz? De. Kerestünk. Találtunk is. Plusz egy remek motoros bárt. Deniz a mindenes, kifogyhatatlan információforrás. Magyaráz, segít, mutogat, nagyon finom kajákat hoz a gazdinak. 150 eurónyi a keresete, 20 eurocent a 25dkg kenyere és elégedett. Mosolyog és meséli, hogy amikor az óhazában a honfoglalást megelőzően a türk és a madzsar törzsek még együtt éltek… Bordrum. Az ókori Halikarnasszosz megajándékozott bennünket 12 órányi pihenővel. Ez idő alatt a gazdi elsétált Mauszólusz király mauzólemához, melyet az ókori világ csodájaként tartottak számon. Mára sajnos csak a makettje és néhány csodaszép dór oszlopa létezik.

A bordumi öböl másik látványossága a Szt.Péter erőd, egy igazi és tökéletesen helyreállított lovagvár a XV. századból. Tengeralatti kincsek múzeuma is van benne.

Másnap korán reggel még tettünk egy rövid 120 km-es kitérőt Didymába egy fenséges Apolló templom kedvéért. És áldoztunk még 380-at a szépséges Aphrodite templomának oltárán. Ez utóbbi gyönyörű környezetben, hihetetlen melegben fogadott minket. Ült a gazdám egy kövön, szemben a templommal. Bámulta a csodálatos tetrapillonokat… Miért ücsörög ez néha mindenféle köveken? Nem értem… Időnként a helyére tolta az állát.

Főnök! Ebből gáz lesz! Éjfélre a határhoz kell érned, lejár a vízumod! Akarsz még egy bürokratikus cirkuszt? Majd sietünk. Egyébként meg mi lesz? Törökösítenek? Mondta. Siettünk. Izmirig. A nagyváros előtt egy TR rendszámú Africa kérlelt, hogy állnék-e meg. Hát jó, úgyis lötyi kell a púpomba. Az Ő gazdája azonmód megölelte az enyémet, narancsoztak, dohányoztak. A rokon erősen invitált, mennénk-e a házába? Nagyon erősen invitált. Még a pályadíjunkat is kifizették! Oké! 10 perc. Mentünk, motorszerelő, tunning műhely, vagy 8-9 lebzselő biker, ováció! Teák, matricák, díszkíséret a bergamai útig. Így történt, hogy pár percre az idén is benéztünk Homérosz szülővárosába.

A pergamumi elágazásnál a gazdám felnézett a könyvtár hegyére, lepillantott Lesbosz szigetére és átadta az utolsó zöld áldozati csíkocskát  a fenséges R12-es istenségnek! Hol voltak ezek az istenségek Kurdisztánban? Más dolguk volt? Bizonnyal!  Canakkale, Dardanellák (ferryboat) Gallipoli, Kesan (itt egy ideges fejkendős asszonyság, finom érintő fogást vett kocsijával a bal hátsó dobozomon) Meginogtam és talpon maradtam. A saját órám szerint 10, a hivatalos helyi idő szerint 1óra 10 percet késtünk. Cirkuszocska! Félórás. Jó utat madzsar! Türkey! Tesekür ederim! Bulgárisztán. Rövid iramlás a tiszta kicsi szobáig és az aznapi 1380 km. után… Alvás.

Kísérlet az “osonó” úton. Nem sikerül. Ismét kerülő… Giorgiu csorbaleves, Az Olt völgye… Csata. A kamionok és egyéb, “szép és jó” lámpájú román járműveknek lámpáinak ármádiájával. A Nagy Olt-Völgyi Csata. Így fogok emlékezni rá. Azt hiszem az ilyen helyzetekre mondják az emberek, hogy adtunk is, kaptunk is becsülettel. Helláim! Áldassék a nevetek!

Éjjel két óra Nagylak. És… és a Nagy Szürke Varacskos Disznó ott áll. Vár engem!  Órák óta. Dobozon érintem! Vidáman rángatjuk orrunkat az ég felé…

Alig három hét alatt az ÚT-ból mintegy 11.500 km.nyit, jó benzinből 25 tanknyit a kevésbé jóból 2 tanknyit, Metzelerből egy párat, továbbá max 3kg kebabot és egyéb finomságot fogyasztottunk el. Begyűjtöttünk egy pár bünti cédulát, seregnyi tapasztalatot, néhány száz GPS pontot, és egy életre szóló élményt…

Képek és szöveg Szabó Zoltán, 2006