Most éppen Korzika…

Több mint egy hónapja már, hogy visszaérkeztünk, mégis gyakran ébredek fülemben tengermorajlással és keresem a felkelő nap hívogató sugarait a horizonton. Aztán az ablakon kitekintve belezökkenek a hétköznapok rutinjába…

A történelem egyes alakjai érdekes módon ma is visszaköszönnek a motorosok túratervező asztalánál, ám ezek között a hírességek között is talán legmeghatározóbb Bonaparte Napóleon személye. Az előző évben még a kontinensen kanyarogtunk lába nyomán, idén pedig egészen Ajaccio -i szülőházáig kalandoztunk.

Még jócskán a hólapátolás időszakát éltük, amikor elkezdtem az adatgyűjtést Korzikáról. Sokan nevezték a túramotoros társadalom Mekkájának, sőt találtam olyan megállapítást is, miszerint „nem láttál még igazi szerpentint, ha nem motoroztál Korzikán”…! Lehet, hogy jó az irány?!

Az intelmek hatására a napi kilométerekkel az átlagostól is óvatosabban bántam, különös tekintettel a résztvevői listában olvasható „második nászutasokra”… Ezért az első gondolat – miszerint csillagtúrázzunk – lassan halványodni látszott. A sziget nem nagy ugyan, hiszen 180 x 90 km-es, de természeti látnivalói és kanyargós útvonalvezetése miatt időigényesebb az átlagtól. Elég talán, ha a több mint 70 hegyére gondolunk, melyek 2000 m fölé nyúlnak! Így egy északi (Calvi) és egy déli (Porto Vecchio) főhadiszállásról indultunk felfedezésére.

Aztán jött a kérdés, hogy mikor menjünk?! Vagyis motorozzunk, vagy nyaraljunk?! Hiszen míg áprilisban már motorozásra csábító hőfokokkal számolhatunk, addig májustól a strandolásra is ideálisnak nevezhető 30 C sem ritka!

Ennyi kérdés megválaszolását követően kialakult a létszám és konkretizálódott a dátum. Április 23-án 12-en indultunk 8 motorral, míg az érkezést május 2-re terveztük.

Sajnos a naptár még messze járt ezektől a napoktól, de így legalább akciósan tudtunk jegyet váltani a Livorno-Bastia kompra. Oda-vissza motorokkal és illetékekkel együtt fejenként 10 ezer forintot utaltunk az irodának.

Sokan választják a Livornóig mérhető 1050 km autópálya folyamatos megtételét, ám az ilyen beszámolókból soha nem marad ki a viccesre vett félelem hangja: akár a távolság miatti monoton autópálya-fóbia, akár az időjárás okozta nehézségek fellelhetők a sorok között. Az előző évek célszerű és pozitív tapasztalataiból építkezve ismét a kényelmesebb, kisebb időigényű és egyben biztonságosabb verzió mellett döntöttünk. Vonat…! Bécstől Firenzéig hetente indul szerelvény, amely hálókocsikkal és járműszállító trélerekkel közlekedik márciustól szeptemberig. Így mindjárt ébredés után a toszkán dombsággal indíthatunk..

Április 23-án délután találkoztunk a budaörsi benzinkútnál, majd még az osztrák „határ” előtt csatlakoztak Gyuriék a lányával, Kingával és Gabesz Cilivel. A bécsi Déli pályaudvarig eseménytelenül gurultuk a kilométereket, miközben a PMR-eket hangolgattuk. Az állomás épületét a „sógorok” mostanság átépítik éppen, de annyira, hogy az ideiglenesen kijelölt berakodási pontot kis híján elvétettük…

Április 24-én reggel aggodalmasan vizslattuk az égboltot a kabinablakon át. Egész éjjel esett az eső és még mindig bebocsájtásért kopogtatott az üvegen, miközben 140-el robogtunk az észak-olasz tájakon. Egy roppant hosszú alagútból előbújva azonban már derengő napsütés fogadott minket. Így azért mindjárt vidámabban indultunk Firenze utcáin át az aznapi 180 km élményei felé. Először a Chianti- vidék lankáin kanyarogtunk, miközben bámultuk a képeslapok megelevenedett világát.

Egy út menti kávézóban a helyi cappuccinót is teszteltük, hogy minél pontosabb benyomásokat gyűjthessünk a helyiek hétköznapjairól…!

Következő megállónk a „tornyok városa” volt, San Gimignano. Igaz ugyan, hogy a parkolással adódtak gondjaink – hiszen itt nagyon komolyan veszik a rendőrök a dolgukat -, de a látvány bőséges kárpótlással szolgált!

A városban minden lépésnél a történelemmel találkozhattunk, hiszen a feljegyzések szerint még az etruszkok alapították i.e. a 3. században! Természetesen itt is található a világ oly sok tájához hasonlóan magyar vonatkozás, hiszen névadója St Geminianus modenai püspök éppen Attila hun királytól mentette meg az itáliai hadjárat idején!

A középkorban itt élő nemesi családok civódásának emlékei ma már csak a fénykorban létező 56-ból, 13 lakótorony képében köszönnek a turistákra. A város atmoszférája – ennek is köszönhetően – nem hétköznapi, talán Fellini is ezért forgatta számos filmjét falai között.

Utcáit koptatva természetesen a fagylaltkóstolás sem maradhatott el, melyről nyugodtan kijelenthetem, hiba lett volna kihagyni! Valamit tudnak az itteniek..

Délutánunkat kellemes toszkán kanyargással kezdtük, majd Pisában állapodtunk meg. A Csodák tere méltó elnevezéséhez, hiszen itt kerekre nyílt szemmel bámultunk rá a világörökségekre. A Ferde torony talán a legismertebb, de a Dóm sem kis építészeti teljesítmény!

A szokásos „toronytámasztós” képek elkészültét követően asztalhoz ültünk, hogy Pisában a Ferde torony lábánál ehessünk pisai pizzát. Csakhogy halmozzuk a szóképeket…

Estére Livornóig motoroztunk és a tankolást követően foglaltuk el szobáinkat a közeli hotelben.

Április 25-én már fél 8-kor a kikötőben araszoltunk a „Bastia” feliratú tábla alatt, amely egy hatalmas méretű sötét száj felett virított. A mögöttünk sorakozók szemszögéből valahogy így nézhetett ki Pinokkió Dzsepettója, amint a cet gyomrába menetel…

A komphajó belsejében még nem volt nagy mozgolódás, a motorok rögzítését végző „szakik” is álmosan szállingóztak a raktérben.

Persze gondos gazdaként megvártuk, míg kedvencünket lekötözik és közben anyanyelvi magyarsággal instruáltuk a kötél vonalvezetését…

Ezalatt a lányok foglaltak számunkra helyet a fedélzeten található nyugágyakon, hogy az elkövetkező 4 órát ejtőzéssel tölthessük.

A hatalmas hajótest lassan araszolva végre elhagyta Livornót, majd a Ligur-tenger horizontjának fordult. A hullámok ostromából a fedélzeten semmit sem éreztünk, de biztosan nem ez a helyzet, ha a 80 km-es távot viharban kellett volna megtennünk!

Bastia kikötőjét az Aida Bevonulási Indulójának hangjaival köszöntötte komphajónk. Bizsergető érzés volt mondhatom! Pár képet kattintottunk még a fedélzetről, majd nekiláttunk közelebbről megismerni a sziget második számú fővárosát. A kikötői villákat hamar felváltják a régi, sokszor golyókkal lyuggatott falú, tatarozás után áhító emeletes házak.

A történelmi városrész parkolóházában szerettük volna letámasztani motorjainkat – megkímélve ezzel magunkat a meredek utcák megmászásától – ám a sorompó csak 125 ccm-ig nyílik kétkerekűek számára… Micsoda fejetlenség…! A látványt nem szerettük volna kihagyni, ezért legurultunk a partra és visszacaplattunk a hegyre. A sikátoros utcák, a tenger fölé nyúló szikla persze valamelyest kárpótolt az izzadságcseppekért, de akkor is …!

Bastiát egy kellemes, ám kissé hosszúra nyúlt ebéd után hagytuk magunk mögött, majd a keleti parton indultunk Porto Vecchio felé. Szállásunk a várostól 7 km-re a Santa Giulia öbölben volt, sajnos csak 3 estére. Sokat hezitáltunk itthon a Moby Dick foglalásán, ám a helyszínen minden kétkedésünk köddé vált. Szobáinkat reggelenként a vízből kiemelkedő Nap világította meg, zenei aláfestésként pedig a partra vetődő hullámok hangja szolgált.

Április 26-án a tengerparti teraszon reggeliztünk a helyi ínyencségekből, majd Bonifacioba indultunk.

Az elsősorban 65 m magas sziklákra épült házairól ismert város, Korzika legdélebbi települése. Fellegvárából tökéletesen kivehetők a 12 km-re lévő Szardínia körvonalai. Ám ezt a látványt a tengeri barlangok, vagyis „grottók” látogatása előzte meg, hiszen a motoroknak épp a kirándulóhajó melletti placcon találtunk megfelelő parkolót. Rövid egyezkedés a kapitánnyal a jegyek épp aktuális áráról és máris a vízen voltunk. Hihetetlen könnyedséggel forgatta a centiméterre számolt helyen a „ladikot”, miközben ékes franciával ismertette a barlangok történéseit.

A tenger felől hihetetlen látvány az alámosott, ám mégis házak rengetegét tartó sziklapart! Biztosan nem lenne nyugodt az éjszakám, ha itt kellene töltenem..! A szikla oldalába vájt lépcsősor egészen a vízig vezet. Véleményünk szerint készítőjének semmi más célja nem lehetett, minthogy a szélső ablakokból vízbe esett portékák rövidebb úton kerüljenek vissza kiindulási pontjukra…

A hajózás után – kényelmes turisták lévén – a helyi városnéző kisvonattal jártuk meg a hegyet. Ám a rengeteg információ feldolgozása annyira kiszívta életerőnket, hogy az a kikötő egy éttermében azonnali pótlásra szorult!
A lányok örömére délutánunkat a városka „Váci utcájában” töltöttük, majd visszamotoroztunk szállodánkba.

Április 27 már igazi sziget-fillinget tartogatott, hiszen Ajacciót – a sziget mai fővárosát – terveztük meglátogatni.

Korzika második legnagyobb városa csak 1811 óta vált fővárossá, ám mint Bonaparte Napoleon szülőhelye, változatlan tisztelettel őrzi nagy fiának emlékét. A pálmafákkal övezett városban lépten-nyomon találkozunk alakját megörökítő szobrokkal, képekkel, dísztárgyakkal.

Mi is elsétáltunk a Saint Charles utcában található szülőházig, ám ott úgy láttuk, hogy a látogatásra várók tömegét nem szaporítanánk…, így megelégedtünk a szomszédos ajándékbolt ereklyéivel…

Az idefelé vezető úton roppant kellemes élményként szolgált a felismerés, miszerint a sziget útjai nemcsak kellemesen kanyarognak, hanem aszfaltja is kiváló minőségű! Különösen, ha mindezt a magyar viszonyokhoz hasonlítjuk!

Az aznapra tervezett 282 km minden métere élményszámba ment és még akkor nem beszéltünk a természeti szépségekről és a sokak által említett, útszéli kalandokat kereső faunáról…

A szabadon turkáló-legelésző malacokról egyikünk sem merte biztonsággal kijelenteni, hogy házi vagy vad ősöktől származtathatók, de tény, hogy jelenlétük nagymértékben befolyásolja a baleseti statisztikát…
Mivel motorozás közben nem sikerült minden élményünket kicserélni, a vacsoránál ismételtük át a látottakat.

Április 28-án a reggelit követően búcsúztunk Santa Giulia öbölbéli vendéglátóinktól és Észak felé indultunk.

A programban Corte – a régi főváros – kapott hangsúlyt , esténket pedig Calviban terveztük. Valamikor a szigetlakók komoly zaklatásoknak voltak a kalózok által kitéve, ezért szívesebben telepedtek le a szárazföld belsejében. Ennek eredményeként jött létre a régi főváros is, amely 1755 és 1769 között viselhette ezt a címet.

Corte a sziget leghangulatosabb óvárosát rejti; a macskaköves meredek kis utcácskák egészen a Citadella lábáig kapaszkodnak.

Ma az erődítmény a Korzikai Nemzeti Múzeum tárlatainak ad helyet. Persze ebben a komoly információs erdőben mi ismét találtunk lehetőséget egy kis vidámságra…

A sétát „ebédszendvics” követte az utcán, majd a közös fotók után ismét motorra ültünk.

Calviban a La Caravelle szálloda kerti lakjait foglalhattuk el, talán 50 méternyire a tengertől.

Persze a kicsomagolást követően mindjárt a hullámokat vettük célba, hiszen menet közben – bármilyen jól szellőznek a mai ruhák – egyikünk sem fázott a 30 C fokban. A partszakaszról felirat hirdette, hogy „Stressz mentes övezet”..! Mondjuk, ezt csak megerősíteni tudom..;-))

Calvi fellegvára ismét egy etalonja a korzikai turisztikai cégek kínálatának, hiszen jellegzetes alakja sok iroda prospektusáról köszön vissza.

Az itteniek Kolumbusz Kristóffal vannak úgy, mint mi Petőfivel: mindenki nagy fia. Bár némi igazuk lehet, hiszen 1441-ben ez a terület még bőszen genovai fennhatóság alá tartozott, tehát lehetett Amerika felfedezője akár Calvi-i születésű is… Minden esetre egy szobor és alatta a tábla ezt hirdeti útban a fellegvár felé.

Április 29-én reggel egy német nyugdíjasklub tagjaival keveredtünk „közelharcba” a svédasztal kínálatáért, de kijelenthetem, hogy csapataink győzedelmeskedtek… Aznapi kalandjainkat a sziget nyugati partján kergettük és Porto városára fókuszáltuk. A táv ismét a bevált módszer alapján inkább „látvány centrikusnak” tervezve nem volt több 230 km-nél. Ám az első szakasz láttán komoly kétségeim támadtak, hogy egyáltalán hazaérünk-e ma?! Az indulástól eltelt másfél órában összesen haladtunk talán 40 km-t…! A tagolt tengerpart vonalvezetését híven követte az út, ám kanyarjai és minősége miatt képtelenség volt nagyobb tempót tartanunk. Ráadásként a feltöredezéseket éppen akkoriban javítgatták a helyiek, így a friss kavicsozással is meggyűlt a bajunk.

Persze minden éremnek két oldala van, hiszen míg mi a felsorolt problémákra koncentráltunk, utasaink hihetetlen panorámában gyönyörködhettek.

Aztán varázsütésre változott a világ és minden gondunk ez ügyben elszállt. Az aszfalt tükörsimává vált és ismét a tervezett tempóban kanyaroghattunk tovább.

Porto aprócska falu a nyugati partvidéken, melyet leginkább májusban és szeptemberben javasolnak látogatni. A nyári hónapokban a szűk utcák és terek egyszerűen képtelenek a turisták tömegeivel megbirkózni.

Legszembetűnőbb építménye a XVI. századi genovai őrtorony, mely az 1983-tól természeti világörökségnek számító Porto-fokra néz.

A délutánt a sziget középső részén található hegyeknek szenteltük. Korzika legmagasabb csúcsa a 2708 méteres Monte Cinto, melyet ugyan meg nem másztunk (talán majd legközelebb))), de szomszédjáról a Col De Vergio 1467 m-es magasságából megörökítettük.

Az ezt követő néhány kilométer talán a legszebb szakasza volt a túrának. A D 84-esen utunk, a Golo-folyó által kivájt Scala di Santa Regina-szurdokban és a felette magasodó hegyfalakat egy helyütt szinte „kettéhasító” Ruda-kanyonban vezetett. Bár csak áthaladni volt időnk, de mindannyiunkban mély nyomott hagyott a látvány. Ide (is) még biztosan visszajövünk!…;-))

A nap végére maradt L’ Ile Rousse, Pascal Paoli városa, mely a vörös gránitsziklákról kapta nevét. Platános főterén nagy volt a nyüzsgés. A várossal szemközti szigeten álló fellegvárból gyönyörű kilátás nyílik, melyet a városnéző kisvonattal közelítettünk meg. Bámészkodásunk odáig fajult, hogy a tenger fölé nyúló sziklákon fényképeztük egymást, míg a „masiniszta” türelmesen várt ránk…

Április 30-án utolsó szigeten töltött napunkra ébredtünk, hiszen terveink szerint estére már Firenzében alszunk. A csomagolást követően észak felé indultunk, hogy a komp indulása előtt még jusson időnk Saint Florent-re is, melynek nevezetessége a Mária Mennybemenetele templom. Miután a kultúra már mindenki arcán alakot öltött, ismét Bastia felé fordultunk… Ebből az irányból érkezve sokkal barátságosabb képét mutatta a város. Kellemes lejtős, szerpentines úttestje egészen a kikötőig maradt velünk. Hajónkra a szárazföld felé már nemcsak mi várakoztunk, ezért a fedélzeten vidám cseh társasággal osztoztunk a pihenőágyakon. Vidámságukat állandósítandó kis hordóval telepedtek csaknem a zsebünkbe, hogy mi érezzük kellemetlenül magunkat…

Még szerencse, hogy béketűrő népek vagyunk, így elmaradt a látványosság…

Firenzében péntek esti nyüzsi, egy kis terelés, egy kis kitérő, de a tervezett időben megérkeztünk a szállodába. A megbeszéltekhez képest kellemetlen meglepetést csak az okozott, hogy a mélygarázs motorkerékpárokra számított tarifája itt is 125 ccm-re szólt… Vajon ki szólt át nekik Bastiából??

A szobák elfoglalása után felfedező útra indultunk, ami természetesen csak az első étteremig tartott. Az olaszok (hozzánk hasonlóan)) arról is híresek, hogy minden lehetőséget megragadnak a bulizásra. Aznap éjjel is sikerült valami felvonulással egybekötött ünnepélyt összehozniuk a „Fehér Éjszakák” szlogen alatt. Lölő könnybe lábadt szemmel köszönte meg mindenkinek a felhajtást, hiszen aznap tartotta „elő-legénybúcsúját” így nem is igazán keresett más magyarázatot az utcabálra…

Május 1-jén reggel nyoma is alig maradt az éjszaka történteknek, így gond nélkül fotózhattuk a toszkán főváros nevezetességeit. Elsétáltunk az Arno-n átívelő Ponte Vecchio-hoz, majd a Dóm térről induló konflisokkal tettünk egy kört a történelmi belvárosban, miközben a kocsis idegenvezetését hallhattuk.

Alapjában véve mi azért motorozni is mentünk, így a vonat esti indulásáig beszorítottunk pár élvezetes kilométert, melynek ezúttal Siena volt a célja.

Az óvárost végigjárva egy eldugott étteremben állapodtunk meg, ahová belépve Oscar-díjas arcok köszöntek a falakon elhelyezett fotókról. Mel Gibson, Pierce Brosnan, Pavarotti és még sokan mások. A fal színét sem engedték a képkeretek megállapítani, annyi kép! Ezek szerint ez nem is olyan eldugott hely…

Firenzéig még kitomboltuk a toszkán kanyarokban magunkat, hiszen ki tudja, hogy mikor jöhetünk ismét…

Vonatunk indulási idejének közeledtével egyre kopott a hangulat. Vagy csak az emlékek rendeződése kezdődött máris el? Ki tudja..! A motorok feladását követően elfoglaltuk kabinjainkat és…. Ezt nem hittem el! Ismét elkezdett az eső cseperegni! Ekkora mázlit…! Egész úton semmi gondunk nem akadt az égi áldással, amiért is egyértelműen sokkal szebb képet kaphattunk túránk állomásairól. Persze ki bánta már, hogy Bécsig kitartott…

Tény, hogy rengeteg helyszín maradt Korzikán, melyek felfedezését kénytelen-kelletlen elnapoltuk… Jövőre..! Veletek…! Ugyanitt??…

– motorral megtett út: 2.150 km
– vonattal megtett út: 1.960 km
– személyjegy a vonatra: (csoportos) retúr 236.-EUR
– motorszállítás (retúr): 208.-EUR
– üzemanyag kltsg: cca 200.-EUR
– szállás+étkezés: cca 350.-EUR
– kompköltség 10.000.-Ft

Szállásainkat a 7 mérföld utazási iroda (www.7merfold.com) intézte, melynek segítségét és kitartását ezúton is köszönjük!

Pásztor Csaba, 2010. május