A többség szép emlékekkel jött haza, bár nem minden úgy alakult, ahogy terveztük. Tizenhárman voltunk összesen, öt autóval, négy trailerrel és 11 motorral Korzikán, amelyből 3 saját kerekein tette meg a teljes utat, 8 a korzikai szállásunkig traileren utazott, ezekből sajnos az egyik egy métert sem tett meg saját kerekén, mert egy balesetben megsérült, egy pedig végleg ott maradt.

Tamással későn indulunk, mert a motorom bent ragadt a szervizben. Tomáék az új intercomot operálnak bele és még egy kábel hiányzott tegnap este. Korán reggel kimegyek érte Óbudára és megvárom, amíg kényelmesen befejezik a szerelést. Nem sürgetem őket, mert fontos, hogy jó legyen. A menet közbeni beszélgetést még az első (ellopott) FJR-emen nagyon megszerettem, és már több, mint egy éve dolgozom rajta, hogy újra használható hangosításom legyen, de ezt majd egy másik alkalommal mesélem el.

Kilenckor otthon vagyunk, Tamás kocsijába berámolom a tíz napos utazásra szánt élelmiszert és ruházatot, körülbelül háromszor annyi holmit, mint amennyivel leányom néhány éve majd egy egész évre kiköltözött az USA-ba. Mi lenne velünk kísérőautók nélkül?

Tízkor végre elstartolunk immár Budaőrsről a nagy kaland felé. Hárman vágunk neki két motorral az útnak, amely reményeim szerint Európa legszebb motoros területein keresztül vezet majd a nagy olasz síkságig, ahol majd egy kicsit autópályázunk Livornóig. Több útvonalon gondolkodom, végül Tamásra bízom a választást, hogy  hol szeretne landolni az első nap végén. Bledet választja – biztos tipp. Ő az a fajta turista, aki a bevált helyekre szeret visszajárni.

A nyolcason végigszaladunk, csak Ajka mellett állunk meg egy kis büfében reggelizni. A tojásrántottát egy óra alatt kapjuk meg. Egyre többször csalódunk mostanában a kiszolgálás időtartamában. Komolyan érlelődik bennem, hogy a felszolgálós helyekkel szemben talponálló büféket részesítsem előnyben hazai utazásaim során.

Fürstenfeldnél felszedjük Palit és most már két motorral a hátam mögött navigálok Riegersburg vára felé. Ilznél fordulunk délnek a B65-ösről a B66-osra. Ez egy meseszép dimbes-dombos tájon át vezet, hirtelen lankáival, hegyoldalba épült falvaival, szépen ívelt kanyarokkal kényeztet minket, majd a riegersburgi fellegvár látványával, amit képtelen vagyok megúnni.

A leggyorsabb úton délnek tartunk, hogy a szlovén határ menti hegyeken futó B69-est elérjük. Ez az osztrák motorosoknak a “Route 69“. Az Eibiswald-Lavamünd szakasza az igazi sláger, amit két részre oszt a Stausee Soboth nevű víztároló völgye. Itt van egy presszó, ahol most elmajszolunk egy kis sütit a kapucsínó mellé. Szokatlanul kevesen vannak. Mi már sokszor jártunk ezen az úton, de Tamásnak és Palinak úgy tűnik mintha ez lenne az első alkalom, mert folyamatosan lelkesednek érte.

A B69-est elhagyva továbbra is a legdélebbi osztrák mellékutakon tartunk a Seebergsattel hágó felé Bad Vellachnál a B82-es úton. A navigációs rendszerre bízom magam, amely magabiztosan vezet minket Eisenkappelbe. Mióta hallom a sisakban a GPS-t, a frissen felszerelt kommunikációs rendszernek köszönhetően, azóta tudom, hogy azt hallani kb. tízszer olyan hasznos, mint látni. Intelligensen utasom fölé beszél, nem folytja belé a gondolatot, amit mond azt csak én hallom. Régen sokszor eltévesztettem a fordulókat, most ez nem fordul elő.

A Seebergsattel hágóról és a szlovén oldalon Jezerskoról meg a Krka völgyéről már olyan sokszor írtam, hogy már csak ismételni tudnám magam. Újra átélem a szép emlékeket az isten háta mögötti völgy kis templomával és birkanyájával, a napnyugtában az úton átrohanó szarvassal, a patakparti vendéglővel, ahol Cicát hagytam egy órára, amikor Bledben felejtettem a fényképezőgép akkumulátorát. Az ismerős tájon már navigáció nélkül is jól kiismerem magam. A GPS-emben sajnos nincs még Szlovénia térkép, de most nem is hiányzik. Ha már navigációról van szó, néhány napja megkaptam az ADAC RR 13 Ausztria Turisztikai térképének magyar változatát születésnapomra. Az ADAC olcsó papírra nyomtatott, az Autóklubban beszerezhető turisztikai térképeit nagyon nagyra becsülöm. Alig van rajtuk valami, de az a kevés pont az, amit az ember az útjelző táblákon kiírva is lát. Még a Michelin térképek is csukva maradtak mellette.

Sötétedik, mire Bledbe érkezünk. Tamásnak a Best Western szálloda tetszik meg az út mellett, mert fedett parkolója van, ahol a motorok többé-kevésbé biztonságban elhelyezhetők és nincsenek szem előtt. Kicsit drága, de kultúrált fürdőszobára, kényelmes ágyra, bőséges és finom reggelire számíthatunk. A napot a Trgovski Centerben (ez Bled nagy bevásárlóközpontja) a kedvenc pizzázónkban fejezzük be, ahol most is remekel a szakács és a nap még hosszabb is lehetne, ha nem lennék szörnyen beteg. Egész nap köhögtem a mikrofonba – gondolom Cica nagy örömére, aki most mindezt erősítőn keresztül hallgatja.

Az ablakom már megint a bledi várra néz. Ilyenkor mindig jól alszom. A Route 69 kellemesen ringató Alpesi kanyarjaival álmodom.

Megreggelizünk, napozunk, fel-alá mászkálunk, ismerkedünk. Három magyar legény fekszik a napozófedélzet egyik sarkában, bőrruhájukból ítélve speedmotorosok. Ők tegnap este nyolckor ültek motorra Pesten és 12 óra alatt végig autópályán jöttek Livornóig (ez kb. 1200 kilométer). Köröznek néhány napig, aztán ugyanígy mennek haza. Sietniük kellett, azt számolgatom, hogy a Szallerbeck maratonon ugyanezt a távolságot mi 24 óra alatt tettük meg.

Egy másik nagyobb csapat tagjait azonos trikónyomatukról lehet felismerni. Az olasz versenyző Jarno Saarinen nevét viselő Motoclub Jarno Saarinen klub Assisiból hatvan egységgel vonult ki Korzikára egy négy napos körtúrára. Ők is minden este máshol fognak megszállni. Nekik bezzeg könnyebb, Assisi midössze 250 kilométerre van Livornótól.

A komp kis késéssel indul és 8:50-től 12:50-ig, pontosan négy óra alatt küzdi át súlyos terhét Korzikára. Éjszakai járat is van, arról azt mesélik, hogy hét óra alatt teszi meg az utat és cikkcakkban közlekedik, talán azért mert a kikötőben korábban nem fogadják (?).

Háromnegyed óra alatt szállunk ki Bastiaban, ahol ismét két csoportra szakadunk. A motorosok az N193-mas úton, majd az N196-oson szelik át a szigetet a délnyugati parton fekvő Proprianoig, ahol a szállásunk van, innen kb. 200 kilométerre. Az autósok a sziget keleti oldalán nyílegyenesen délre tartó N198-ason akarnak menni, mert tartanak a hegyeken átvezető, sűrűn kanyargó utaktól. Később kiderül, hogy feleslegesen aggódtak, mert ezek az utak szélesek, simák és viszonylag gyorsan járhatók. Többször jártam úgy, hogy a GPS egyszer csk újratervezte az útvonalat, látszólag minden indok nélkül. Ez arra utal, hogy folyamatosan építik, egyenesítik a vonalvezetésüket, kikerülik a velük a falvakat, mégpedig olyan ütemben, hogy ezzel a térkép frissítése nem tud lépést tartani.

A bajok nem sokkal azután kezdődnek, hogy mi motorosok elkanyarodunk kelet felé a parttól. Már közel vagyunk a hegyek lábához, amikor Imi telefonál, hogy forduljunk vissza, mert Zoliék kocsiját összetörte egy hátulról beléjük rohanó francia hölgy.  Rendőrt hívtak, aki Zolit kezdte el szondáztatni, majd hosszas vita kezdődött arról, hogy a hölgy nem volt hajlandó elismerni a felelősségét, csak akkor, amikor Imi megelégelte a dolgot és másik rendőrt kezdett hívni. Megfordulunk, de mire visszaérnénk a dolog elsimul, hölgy írásban beismeri, hogy ő volt a hunyó. Az autó rondán néz ki, de üzemképes.

Sajnos a baj nem jár egyedül. Imiék nemsokkal ezután ráfutottak egy buckára, amitől a trailerükön az egyik BMW rögzítése kiakadt és a motor lefordult az útra. Szélvédőjére érkezett, amit csúnyán összekarcolta az aszfalt, egy kicsit az oldalát is, a fékolajtartálya pedig darabokra tört. A rögzítés azért tudott kiakadni, mert a motor hátsó rugózása nem volt elegendően leszorítva, elég rugalmasság maradt benne ahhoz, hogy a néhány centit lefelé elmozdulva a heveder kampója kiakadhasson. Zoli és Tamás úgy szokták megelőzni ezt a problémát, hogy ráülnek a motorra lekötözés közben. A BMW két ponton rögzítve maradt, ha hozzá lett volna kötve a mellette utazómásikhoz, is, akkor már megúszta volna.

Minderről mi még nem tudunk, akkor történhetett, amikor éppen ebédeltünk egy útmenti vendéglőben, amelynek talán KIMBO a neve. Nehéz kideríteni a sok kusza felirat között. Étkezéseinkkel alkalmazkodnunk kell a helyi szokásokhoz, itt háromtól hétig nem kapunk meleg ételt, mert a szakácsok sziesztáznak. (Tamás mindig mulatságosan kiakad, amkor eszébe jut, hogy nem adnak neki rendesen enni. Pedig zéró diétát tart, vagyis két étkezés között semmit sem eszik.)

Tamással és Palival fél nyolckor érkeztünk a szállásra – elsőként. A Villa A Casa di L’Alivetu, (PRP140), Cours Antoine Balisoni, F-20113, Olmeto, röviden a L’Alivetu villa tárva-nyitva, de nincs benne senki. Felhívjuk a tulajdonost, aki megnyugtat, hogy hamarosan eljön, addig helyezzük kényelembe magunkat. Elő is kerül egy kis idő múlva, készségesen megmutat mindent és megnyugtat, hogy itt soha semmi nem történik, ami miatt a házat be kéne zárnia. A villa nyitva áll, amióta megvan.

Az autósok vagy nagyon nagyot kerültek Bonifacio felé, vagy kalandos alsó rendű utakon vágtak át a magas hegyeken. Mi már az első nap lenullázhattuk a murgacsíkokat a fantasztikus tájakon futó és kiváló minőségű N193 és N196-os utakon a virágillatú Korzikai hegyekben. Én ugyan még mindig alig kapok levegőt és nem érzek semmilyen illatot, de a többiek szerint minden kilométeren más illat dominál. Egy kicsit aggaszt, hogy a hátsó gumimról kezd eltűnni a mintázat.

Ma későn kelünk és laza nap lesz. A délelőttöt pihenéssel, sütkérezéssel töltjük, örülünka a nagyszerű szállásunknak, élvezzük a napfényt. Ha már szóba került a szállásunk – nos egy teljes tengerparti házat vettünk ki egy hétre, amelyben hat kétágyas szoba van, tágas nappali étkező, nagy konyha, teraszos kert és mintegy tíz méterrel lejjebb homokos tengerpart is tartozik hozzá. Amerikai filmekből ismerjük ezt a tipikus helyszínt, ott a nagyon gazdag maffiózók szoktak ilyen villákban lakni, akiket kezdetben irigylünk, de aztán jön egy helikopter és lelövik őket.

Hi-fi torony, méter huszas LCD TV, DVD lejátszó és több száz szatellit  csatorna áll rendelkezésünkre. Lenyűgöző kilátás a tengeröbölre, amelynek a másik oldalán Propriano apró házai sorakoznak. Itt már tényleg csak a hosszú stég végén ringatózó fehér jacht hiányzik a tökéletes illúzióhoz.

Mondják ugyan, hogy választhattunk volna magunknak kevésbé távol eső szállást is Korzikán, de ez az élmény igazán megéri azt a kis kényelmetlenséget, hogy a sziget északi csúcsától mintegy 250 kilométernyi kanyargásra vagyunk (A sziget teljes hossza 180 kilométer). Meg aztán az is nézőpont kérdése, hogy 250 kilométernyi kanyargás vajon kényelmetlen-e.

Délutánra kirándulást tervezünk Ajaccioba az összes motorral, leszámítva az összetört BMW-t. A tengerparthoz a legközelebb maradok a D157, D155, majd a D55-ös utakon. Az utak számozásán még alig ismerem ki magam, de azt sejtem, hogy ha egy út D jelzésű és három számjegyet kap, akkor az valószínűleg gyengébb, mint a két számjegyes D jelzésű. Az biztos, hogy a D155 elég gyatra állapotban van a D55-höz képest.

Ajaccio (a helyiek ádzsákszió-nak ejtik) Korzika déli részének, a 2A megyének a fővárosa. Végigmegyünk a Course Napoleónon, az Av. de Parisra fordulunk balra és ott állunk meg a tágas Place Général de Gaulle-on. Körbejárjuk a miniatűr óvárost, amelyben alig van érdekfeszítű látnivaló, a legtöbb fényképet alighanem egymásról és a parti homokon fekvő topless napozókról készítjük.

Itt született Napóleon, akinek az emlékét több hosszú lepedőkbe öltöztetett babérkoszorús szobor is őrzi. A szülőházában a múzeum épp zárva van, de az előtt is készítünk vagy száz csoportképet. A parton áll Ajaccio erődje, a Citadelle, amely impresszív erős vár, de nem látogatható, most is katonai létesítmény van benne. Egy parti étterem előtt jégre rakott nyers kagylókból és frissen kettévágott tengeri sünökből készítenek egy pompás tálat. Imádom a tengeri kaját, sajnos azonban ezzel majdnem egyedül vagyok.

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy Ajaccio kihagyható élmény, ha csak valaki nem vonzódik a régmúlt nagy vezér Bonaparte lába nyomához. Csoportosan elnyalunk egy-egy jégkrémet a de Gaulle téren és visszamegyünk a motorokhoz. Már kezdek beöltözni, amikor az utca másik oldalán zsibongó csapat felől egyre többször hallom – “Péter motorja eltűnt!”. Péter piros R1200GS-e húsz méterre tőlem a Rue Maréchal D’Ornano sarkán parkolt Tamás Adventure-e mellett. Jól ismerem ezt az érzést, az embernek először az jut eszébe, hogy ez nem lehet, annak a motornak itt kell lennie valahol. Talán csak a többiek ugratnak azzal, hogy odébb tették. Aztán rájösz, hogy tényleg nincs ott és akkor arra gondolsz, hogy biztos szabálytalanul parkoltál és a rendőrség szállította el. Vagy ellopták volna? Áááá, az kizárt, hát le volt zárva még a kormányzár is. Hogy vitték volna el. aztán jön a kétségbeesés, a düh, a tehetetlenség és végül a letargia, amely aztán hosszú ideig veled marad.

Minimális remény a rendőrség. Nekivetkőzöm és elkezdjük. Egy étterem előtt parkolunk, a pincér azt mondja, hogy az őrs itt van egy sarokkal feljebb a másik mellékutcában. A Rue Du Général Fiorella és a Rue Du Général Campi sarka valóban nincs száz méterre attól a helytől, ahonnan a piros BMW eltűnt. Itt is nyelvi problémákat kell először leküzdeni, de csakúgy mint Maastrichtban, meg Rómában (ott csak kizsebelték utitársaimat) itt is előkerül egy szőke hölgy, aki tud angolul és felveszi a motor adatait. A körözést azonnal kiadják, halljuk ahogy a szomszéd szobában hangosan artikulálják a rádióba a GS rendszámát és egyéb tulajdonságait. A hölgyet az ilyenkor szokásos módon az esélyekről faggatom. Azt mondja, hogy a GS biztosan meglesz, a szigetlakók robogókkal járnak, mit kezdenének az alkatrészekkel? Majd értesítenek, itt vannak a számok, mi is érdeklődhetünk.

Ajaccioból a D302-esen igyekszünk haza. Hagyom, hogy a GPS vezessen egy darabig, csak akkor bírálom felül, amikor egy tábla más irányba mutat, meg egyszer amikor egy erdei ösvényre akar bevinni minket, pedig a leggyorsabb utat kértem tőle haza. Egy tengerparti étteremnél megállunk, de csak pizza van. Otthon több hűtőszekrényre való finomság vár minket. Inkább továbbállunk.

Este bemegyünk sétálni Proprianoba három autóval. Fagyizunk egyet, körbejárjuk a kikötőt, aztán elsétálunk a legutolsó kocsmába, hogy megegyünk néhány szelet pizzát, megigyunk egy korsó sört. Közben Korzikán és most már Magyarországon is terjed a hír, hogy nincs meg a piros GS. Vajon hol lehet? Vajon látjuk-e még?

Reggel kicsit párás az idő, felhős az ég, éjszaka esett is. A társaság nagy része ma itthon marad, mert félnek, hogy eláznak. Esetleg később elmennek valahová a környéken. A közeli szállodában kezdem a napot. A recepciósok a legtöbb hotelben beszélnek angolul, az ő segítségükkel intézem az ügyeimet a számomra idegen nyelvterületen. Szervizt keresek a megsérült BMW-nek és rákérdezünk a rendőrökre is, hogy van-e már hírük az eltűnt GS-ről. Ma minden zárva tart, a franciák is összevonják a négy napot, aligha tudunk elintézni bármit is. A recis lány kedves és segítőkész, szép nagy barna szemei kerekre nyílnak amikor a GS eltűnését elmesélem neki, hitetlenkedve néz, mint aki ilyenről még nem hallott. Semmi hír – nézzek be másnap is.

Négyesben két motorral vágunk neki a hegyeknek Tamás meg én az utasainkkal. Túrázni jöttünk, a rossz idő nem tarthat vissza attól, hogy bejárjuk a szigetet. Ritkán jutunk el ide. Ha már ilyen kevesen vagyunk és viszonylag gyors motorokkal, akkor nagyobb távolságot is megtehetünk. Előbb Corte az úticélunk, aztán a Monte Cintohoz vezető D147-re gondolunk, de ez később megváltozik és inkább Porto-t ejtjük útba, ahonnan a nyugati tengerparton jövünk majd haza.

Az N196 és az N193 már ismerőseink. A helyek lassan nevet kapnak – ez az a falu, ahol a kutyák tanácskoztak, amikor jöttünk, itt van a Diana szobor a szarvassal, itt a Shell kutas falu, a hegyi vendéglő, ami előtt motorok parkolnak, az omladozó ház, amit csak Sárközy választási plakátjai tartanak össze. Az intercomon keresztül jól elbeszélgetünk Cicával. Gyorsan repül az idő.

Corte a sziget egykori fővárosa egy kis hegyi falura emlékeztet, mindössze 6 ezer lakosa van. A Place Paoli nevű főtéren parkolunk a politikus Paoli szobrának a talapzatánál, sok-sok más motor között. A kerekeinkre vastag láncokat szerelünk. Kicsit feljebb, a Place Gafforin, Korzika egykori generálisának szobra alatt iszunk meg három kávét és egy hideg forró csokit. Ezt a helyet mindenkinek ajánlom messzire elkerülni. Van itt egy hatalmas erőd, ami most zárva tart, néhány étterem és boltocska a hegyoldalban, az a magaslatra épült kisebb fellegvár (a második képen felfelé), mellette egy kilátóhely. Törpivel végigrohanjuk ezeket is, de ismét azt látom megerősítve, hogy Korzika varázsa a természeti szépségeiben, sokkal inkább mesébe illő tájaiban van, mint egyszerű szögletes épületekből álló falvaiban, városaiban.

Corte után D18 északnak, majd D84 keletnek. A D84-nek ezen a kezdeti szakaszán jelöltem be a térképen, hogy Korzika egyik csúcs látnivalója. A Golo patak mély szurdokot vájt a hegyek közé. Lent a patak, két oldalt a hegyek, a hegyoldalban kanyargó úttal sokszor megállásra csábít. Sok-sok fényképet készítünk.  

Az 1467 méter magas Col de Vergio, vagyis a Vergio hágó felé tartunk nyugat felé. Sziklás hegyek, magas törzsű fenyőfák között folyamatosan döntögetünk. A hágón arc nélküli kőszobor áll egy kövekből rakott iglu tetején. Jól mutat a motorok mellett.

A Vergio után még nyugatabbra vana D84-es másik fő látványossága a Gorges de Spelunca  szoros (Evisa és Malugnana faluk után). A szűk parkolóhelyeken turistabuszok állnak, hogy utasaik fényképezhassék a a festői vörös sziklákat, az úton szaladgáló színes kecskéket és egymást egymással.

A vörös sziklák elkísérnek a tengerparti Potoig. Porto ismét egy kis falu, van egy kb. 1 kilométeres hegyek közé beszorítottr főutcája és egy kis tengerpartja az elmaradhatatlan jachtkikötővel. A parton feltűnik a Korzikai könyvekben sűrűn szereplő sziklára épült bástya. A parti főtéren szép nagy motorparkoló vár minket. Későre jár már, igyekszünk tovább, de előbb bakapunk néhány paninit az egyik műanyagszékes egyszerű kis vendéglőben az akvárium mellett.

A Golfe de Porto a világörökség része. Ezt valószínűleg azzal vívta ki elsősorban, hogy a dél felé vezető D81-es tengerparti út Piana faluig terjedő szakasza különlegesen csiszolt érdekes vörös sziklaképződményekkel van tele. Ez is jelet kap a térképen, mint Korzika egyik csúcs látványossága.

A tengerparti úton gyorsan leszaladunk Ajaccioig, ez is szép környéken vezet és jól lehet haladni rajta, de Porto környékén kívül nincs benne semmi különös. Ajacciotól az N196-os visz minket haza. Ezt a napot mi négyen megúsztuk eső nélkül. A többiek napsütésben indultak, lementek Bonifacioba és ott úgy eláztak, hogy még este is csavargatták a vizet a bőrruháikból.

Este meglátogat minket a háziasszonyunk. Azt feltételezi, hogy többen lakunk a házban, mint ahány ágy van benne és eloltatja velünk a szobai kandalló tüzét. Fellépésével nem arat nagy sikert, a társaság lassan teszi túl magát a felháborodáson, de a szabad tűzön grillezett húsokat és a dobozos sörök előbb utóbb elfeledtetik velünk a nap megpróbáltatásait és csak a szép emlékek maradnak.

Ma nagy kalandra készülünk, fel akarunk menni Korzika “ujjába”, mert azt tartják, hogy ott vannak a legszebb tengerpartok, meg az útikönyv is azzal hülyít minket, hogy aki a Cap Corse-t nem látta, az nem látta Korzikát. Pali ma hazamegy, így felkísérjük őt Bastiáig. A kíséret csak öt motor, Tamásék, Bagaméri, N Péter, M Péter egy kölcsönmotoron (az eltűnt BMW helyett) és mi Cicával. A többieknek nagy lenne a távolság, inkább a környéken maradnak.

Palit elvesztjük menet közben egy rosszul sikerült benzinkúti megállásnál, de később újra találkozunk. Bastia előtt köszönünk el tőle végleg. Bastia északi végén felmegyünk a hegyoldalba a D31-es útra, mert valami érdekesebb panorámát várunk tőle, de ez nem éri meg a rá fordított időt. Nem is jó az út és semmi különleges nincs benne.  A partra érve az első faluban megállunk, meleg van, tűz a nap. Sétálunk egy keveset a sziklás parton.

A Cap Corse keleti oldalán nagyon jó minőségű, gyorsan járható aszfaltcsík fut végig a vízből enyhe lejtéssel kielemkedő  dombok peremén. Ez a D80-as Macinaggio-ig. Kiváló a tapadása, a kanyarok nagy ívében a tükrömet is majdnem leteszem. A csizmám talpát mind a két oldalon lecsiszolom, pedig csak az orrát tartom a lábtartón. A mozi olyan, mintha a Need for Speedet játszanám. Meg is jelölöm a térképen és három csillagot adok ennek is. Sajnos hamar véget ér.  

Macinaggio egy jachtkikötő. Eddig jönnek a gazdag turisták. Amikor nyugatnak fordulunk Ersa felé az aszfalt minősége hirtelen elromlik. A Cap Corse nyugati oldalán sokat kínlódunk az útviszonyokkal, ráadásul Péter benzinje is fogytán van és itt egészen St. Florentig nincs működő benzinkút az ünnepnap miatt. A sziklás, meredeken emelkedő parton magasan a hegyoldalban fut a D80-as, amely végül nem varázsolt el annyira és csupán két csillagot kapott az egyre jobban összefirkált térképen.

Haza vezető utunk kalandosra sikeredik. St. Florentből a tankolás után kimegyünk a keleti partra. A GPS egy a térképen fehér színnel ösvényként jelölt mezei útra kormányoz a B82-es helyett, ami azonban nagyon megtetszik. Szerencsére aszfaltozott végig, csak nagyon keskeny. A keleti parton az N198-as nyílegyenesen szalad le egészen Bonifacioig. A tervünk az, hogy egy kis speedelés után Aléria mellett letérünk a D343-ra, majd a D69-es végig szerpentines és zöld csíkos mellékúton délnyugat felé kimegyünk az N196-ra Proprianohoz közel.

A Biguglia –Aléria távolság 65 kilométer, ezt teljesítjük is 40 perc alatt. A D343 sík mezőgadasági területeken visz keresztül. Erről térünk rá a D344-esnek arra a rövid szakaszára, amely a D69-esig tart és amely a Korzika térképemen az egyik bekarikázott terület, a legszebb szurdokok egyike.

Bizonyára a D69-es erdei út is nagyon szép, de ezt sajnos nem élvezhetjük annyira, mert besötétedik. Ráadásul egy faluban az Ajaccio felé mutató tábla eltérít a D69-ről és egy számozatlan alacsony rendű rettenetesen rossz úton kell kanyarognunk több, mint 20 kilométert. Benzinem is fogytán van, mire hazaérünk már 65 kilométernél tart a visszaszámlálás.

Reggel arra ébredünk, hogy az öböl túlsó partján tűz van. Proprianoban kigyulladt egy tengerparti épület, előbb csak a sűrű füstoszlopot, majd a vörös lángokat is látjuk. Jó ideig eltart, míg a tűzoltók elbánnak vele.

A mai terv egy közös hajóút Bonifacióban. Az egész csapat együtt megy, a hosszú, többnyire egyenesen vezetett N196-os országúton, amely lankás vidéken, hosszú ívekben hullámzó dombok között vezet. Videók és fényképek tömege dokumentálja az utzást, ahogy 80-nal levonulunk a sziget legdélebbi csücskébe, amely ezekről a vízszintesen csíkos fehér sziklákról híres.

Bonifacioban két helyen érdemes megállni, lent a kikötő tengeröblének a végénél van egy nagyobb parkoló és fent a várban, az óváros mellett, vagy egy kis szerencsével az óvárosban. Mi a kikötőben kezdünk, ahol rögtön megalkuszunk egy hajóutakat áruló hölggyel, hogy csoportos kedvezményt ad nekünk az egy órás hajóútra. (17,50 helyett csak 12 Eurot fizetünk fejenként és én kapok egy ingyen jegyet.)

A hajókázás Bonifacio sziklái alatt utazásunknak alighanem egyik legszebb élménye volt. Ha arra jársz ne hagyd ki semmi pénzért. Barlangok, öblök, világítótorony, Bonifacio erődjének 3 kilométer hosszan húzódó falai a sziklákon a fehér sziklák peremére épült színes házak a királykék ég és a tengerészkék tenger között, mind nagyszerűen mutatnak a felvételeken. Felidézik a vidám hajóskapitány gyors, soha meg nem álló szövegét, a hihetetlen erejű kishajó száguldását, a símogató tengeri szelet és a hófehér fodrokat, amelyeket magunk mögött hagytunk.

Az óvárosban szűk sikátorok és a turistákra vadászó boltocskák tömege található. Több helyen igazi Korzikai termékeket sört, bort, illatos kolbászokat, lekvárokat és fafaragásokat árulnak. Én egy késáruházban, meg a trikómatricázónál töltöm az időm nagy részét, ahol összeszedjük mindenkinek a méretét, lealkudjuk az árat és megrendeljük a matricázást, de a kiválasztott motoros matricából nincs annyi, amennyi nekünk kellene, ezért ott hagyunk mindent azzal távozunk, hogy majd visszajövünk holnap. Én vagyok az egyetlen aki még aznap visszamegyek, hogy elhozzam a nagy alkudozás hevében ott felejtett fényképezőgépemet.

Hazafelé Porto Veccio felé kerülünk, ahonnan a D368-on vágunk át a hegyeken. Egy helyen eltévedek és bemegyek egy keskeny erdei utacskára, de gyorsan vissza is fordulunk. Ha enduróval jöttem volna, akkor kifejezetten keresném az ilyen helyeket. Zonza faluban négy út találkozik, mi a D268-ra fordulunk és azon megyünk Proprianoig. Sietünk, hogy még világosban hazaérjünk.

Este mozizunk. Megnézzük az utazásunkról készült filmeket és fényképeket.

A többieknek is meg akarjuk mutatni Portot és a környékén a térképemen már három csillaggal jelölt helyeket. Egyszerű kört futunk ellenkező irányban, mint ahogy azt legutóbb hétfőn tettük két motorral, csak kevesebbet állunk meg.

Portoban ugyanott parkolunk és ugyanabban a kis műanyagszékes büfében ebédelünk paniniket, mint néhány napja.

Porto után ismét meglátogatjuk a Spelunca szurdokvölgyet, átmegyünk a Vergio hágón és Corte-nél ráfordulunk a főútra, amely gyorsan hazavisz minket. Corte után 10-15 kilométerre dél felé a hegyi vendéglőben állunk meg melegedni egy kicsit, amely előtt többször láttam motorokat parkolni. Lóg az eső lába, most kevesen vannak itt is.

Esik az eső. Reggel kilencre leszaladok Proprianoba a TTC szervizbe hátsó gumit cseréltetni. A futófelületem már teljesen sima. Azt hiszem ebben az is benne van, hogy az utak egy része agresszíven tapadó durva felületű aszfaltból készült, de legalább nem csúsznak. Nyitásra jöttem, megvárom, míg a zsebkendőnyi boltból kitologatják a robogókat és a quadokat a járda mellé. aztán gyorsan kiválasztunk egy Michelin gumit és egy órán belül a szereléssel is elkészülnek. Mindössze kétszáz Eurot fizetek és már járathatom is le a frissen szerelt gumi futófelületét az öböl menti országúton a nagyívű, mély döntésre csábító kanyarokban.

Délelőtt az egész mezőny elindul ugyan, de aztán sokan visszafordulnak, mert nem mernek nekivágni a hegyeknek. Tartanak az esőtől, vagy egyszerűen kényelmetlen számukra a motor. A Hayabusa és a Harley nem váltak be Korzikán. A Hayabusa egyrészt az üléspozíciója miatt. Imi csuklója pld. mindig fájt a nap végére, de N Péternek sem volt kényelmesebb. Másrészt a Busa nem jelentett nagy élvezetet, hiszen a kanyarból kanyarba hajló szűk utakon másodikba sem kellett kapcsolni. A Harley-k az egyenes szép sima utakat szeretik. Korzikán ilyen kevés van és azok nem jelentenek igazán nagy kalandot. Három motorral megyünk csak tovább, Tamás (R1200GS Adventure) és Bagaméri (FJR1300) tartanak velem.

A program egyszerű, elindulunk kelet felé a hegyeken át egész a keleti partig, aztán majd eldöntjük, hogy hogyan tovább. A térképen a zöld utakat keresem, kijelölök néhány pontot a GPS-en és követem az utasításait. A D268-ason, majd a D69-esen, onnan a D420-on Zenzáig megyünk, majd délnek fordulunk a D368-asra. Fenn a hegyekben elkap minket egy nagy eső azon a hágón, amelyen a Mária szobor van. Az ott álló vendéglőbe menekülünk be egy bőséges ebédre. Menüt kérünk mindannyian. Nagyon finom.

Vonakodva indulunk el, mert nem szeretünk ázni, de az eső lankadatlanul jön, lehet, hogy hetekig nem áll el. Nem kis meglepetés ér minket, amikor a hárgóról leereszkedve a második kanyarban megszűnnek az esőfelhők, kisüt a nap és a környező hegyeket immár fehér színű felhőkkel takított mélykék ég alatt tudjuk fényképezni. A hirtelen jött jó időben gyakran meg-megállunk a D368-as környékét megcsodálni. Az egyik uilyen megállónál történt, hogy Bagaméri kipróbálta az Adventure-t  és beleszeretett.

A keleti parton áthajtunk Porto Veccion, ami felejthető élmény volt, aki teheti annak azt ajánlom kerülje el ezt a jellegtelen, eseménytelen helyet. Ha már itt vagyunk leszaladunk Bonifacioba és ott eltöltünk egy órát azzal, hogy elkészíttetjük a sárga motoros trikókat a matricázó műhelyben. Közben korzikai ajándékokat vásárolgatunk és fényképezgetek. Zolitól SMS-t kapunk, hogy közben Pesten túszdráma zajlik a Széna téren.

Este búcsúvacsora, kiosztjuk a trikókat és csoportképeket készítünk, összepakolunk, a motorokat felrakjuk a trailerekre és felkészülünk a másnapi korai indulásra. Elbúcsúzunk a házigazdánktól is, aki meglátogat minket, hogy megkérdezze minden rendben volt-e és visszahozza az 500 Euro kauciót. Elképedve hallgatja a piros BMW kalandjait. Látszik, hogy megdöbbent és velünk érez.

Reggel nyolckor elbúcsúzunk a tengerparti villától, amelyről néha még manapság is álmodom és borongós időben indulunk Bastia felé. Az egész csapat egyszerre megy a jól ismert N196 és N193-mas utakon. Jól ismerjük már őket, tudjuk, hogy nem kell tőlük tartanunk. Négy órát számolunk arra, hogy Bastiába érjünk. A komp fél kettőkor indul. Bőven lesz időnk a beszállásra.

Egyszer-egyszer csepereg az eső menet közben, de nem ázunk meg Bastiáig. A trailerekkel együtt haladunk egész Ajaccioig, ahol két kocsi rossz irányba megy ki a körforgalomból. Elhagyjuk őket, amíg összevárják egymást és ismét konvojba rendeződnek. A virágos vidékek mellett elhaladva néha már érzem az illatokat is.

Bastiába korán érkezünk, még van egy óránk. Az útiköny szerint nagyszerű kávézóiról híres városban meglátogatunk egy kávézót. A motorok alaposan leláncolva várnak ránk odakinn. Közben megérkezik a hajó és vele egyidőben a trailereink. Végignézem, amint felnyitja hatalmas orrát  és kidugja a nyelvét, amelyen majd nemsokára mi is felgördülünk a fedélzetre. A kávéházból a komphoz vezető utolsó néhány száz méterünk Korzikán egy rémálom. Úgy elázunk öt perc alatt, mintha medencébe estünk volna. A komp is csupa víz, nagyon örülök, hogy nem kell felsőbb szintekre mennünk, a fogadószinten manőverezni is elég nagy kihívás. Szerencsére alig van jármű, töredéke annak ami idefelé jött, lazán elférünk. Ezúttal nagyon kevés motor van, a komp oldala mellett sorakoztatnak fel minket a fal mellé és nem szabad feltennünk a gépeket a középsztenderdre. Valaki laza kötéllel a komp oldalához rögzíti a Hanem ami az ellenőrzést illeti – jut eszembe – lopott motorral ugyanolyan simán jutottam volna be, mint a sajátommal.

A komp pontosan indul fél kettőkor. Lassan elmosódnak Bastia házai, a szürkéskék felhőkbe olvadnak Korzika magas hegyei. Mit mondanék most, ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy miért Korzika? Hát, szóval hol is kezdjem…? A már Korzikát megjárt Toma, Törpi, Péter és a többiek jutnak eszembe, amikor néhány hete nekik szegeztem a kérdést ugyanígy kínlódtak az értelmes válasszal, de végül mindegyik ugyanazt mondta. Menj oda és majd meglátod, hogy mindenképp vissza akarsz menni. Hát ennyivel lettem bölcsebb – de legközelebb enduróval jövök.

A négy óra nagy részét az ebédlőben töltjük, amíg kisüt a nap és ki lehet feküdni a napozófedélzetre. A pontosan fél hatkor megérkező kompból most hamar kijutunk, megjegyzem a vizes fémpadlós fedélzeten akkorát szólt az ABS-em, mint még soha, merthogy talán ez volt legyártása óta az első alkalom, hogy működésbe léphetett. Olyan érzésem volt, mintha jégen motoroznék.

Elbúcsúzunk a traileres csapattól és Tamással azonnal tovább gurulunk Pisa-ba. Meg akarom nézni a ferde tornyot, amit még sohasem láttam és be akarok állni a turisták sorába, akik azokat az idétlen torony támasztós fényképeket készítik. Livorno és Pisa között nyílegyenes út vezet, balra amerikai támaszpont, jobbra kihívóan öltözött hosszú combú manökenek sora. Milyen kedvesen mosolyognak és integetnek, igazi idegenforgalmi látványosság. A torony messziről látszik a sík vidéken, de bent a belvárosban sokat tekergünk a jelzőtáblák után, amíg odatalálunk. Egy mellékutcában a robogók közé állunk és gondosan leláncoljuk a gépeket.

Pisa után autópályázunk, ma este még el akarunk jutni a hegyek lábához. Ferraranál szállunk ki késő este és ugyanabban a Holiday Inn-ben szállunk meg,a ahol Marateából hazafelé jövet is aludtunk.

Korán összeszedjük magunkat. A reggelinél kicsit leragadunk ugyan a MotoGP 250 köbcentis futama mellett, de így is elindulunk kilenc körül. A traileresek nemrég érkeztek meg Pestre, nekik végig zuhogott az eső. A tervünk az, hogy amint a hegyek közelébe érünk, bevesszük magunkat a hágók közé Cortina d’Ampezzo felé.

A pályáról a Padova elkerülőn jövünk le a Castelfranco felé egyenesen északnak vezető mellékúton, majd a Piave völgyében tovább Belluno felé. Belluno a legszebb arcát mutatja innen  a Piave déli partján megközelítve.

Következő állomásunk Agordo, ahol megiszunk egy kávét és körbejárjuk a vasárnapi vigágvásárt. Cortina felé a Giau hágót másszuk meg, ahol visszatérünk a fagyos és havas télbe, onnan viszont már sietünk Toblach felé. Még teszünk egy kis kitérőt a Pragsersee-hez, ahol a szezon még nem kezdődött el, de az erdőben szép virágok nyílnak és bekapunk egy sütit.

Lienz előtt utolsó hegyi kalandunk a Pustertaler Höhenstrasse Abfaltersbach és Leisatz között.  A meredek hegyoldalról letekintve messze a völgyben látjuk a látjuk a B100-as szürke csíkját. Előttünk kelet felé esik az eső.

Beöltözünk és innen már a lehető leggyorsabban húzunk haza Graz felé, majd a Fertő-tó felé levágva a sarkot az M1-esen. 11-kor otthon vagyunk, leveszem a sisakot és mielőtt a gyujtást is levenném, még ránézek a GPS-re:
11 nap utazás
70 órányi motorozás
4851 megtett kilométer
59 km/óra átlagsebesség megállásokkal
69 km/óra átlagsebesség mozgásban

Baluéknál gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk korzikai utazásunkról. Hatalmas lakoma volt bográcsgulyással, terülj-terülj asztalkával, fagylalt tortával és gesztenyetortával, amit Balu tesója készített. Mindenki nagyon jó hangulatban volt, megnéztük az utazásunkról készült filmet és végre Feri is kialudta magát.

Balu megrendelte az Adventure-t, egy kék színű Goldwinget ad érte cserébe, amit aznap este kipróbálhattam és az élmény megér egy külön esszét.

M Péter megrendelte az új piros BMW-t, jelentős kedvezménnyel. Napokon belül megérkezik és azzal jön majd a Nordkapp-ra. Tomáékhoz bejelentkezett egy riasztószerelésre. Nevetve mesélte, hogy amikor az immár egyedül utazó Harley-t itthon legurították az utánfutóról rosszul fogták meg és az felcsapta az orrát, hátsó felére ágaskodott és a lámpái alaposan összetörtek.

N Péter fényképeket mutogatott a frissen lefújt Busáról, amelynek eredeti fényezését egy Korzikai utca csiszolta le. Naranssárga színével valószínűleg az egyik legfeltűnőbb Hayabusa lesz az európai utakon.

Tamáson egyre jobban elhatalmasodik a BMW mánia. Hamarosan bevásárol egy teljes Pro2 ruházatot Santiago csizmával. Most szombaton utazik ki Bécsbe a BMW boltba. Azt hiszem már abban megy majd Péterrel Auswitzba bejáratni az új piros BMW-t.

Toma szerint – aki elolvasta a cikket – gyanús, hogy én mindig ott vagyok, amikor egy motor szőrén szálán eltűnik, szerinte valami közöm kell, hogy legyen hozzá. Én azt mondom, hogy még mindig jobb, hogy akkor vagyok ott amikor eltűnik valami, mint akkor amikor egy motorral többet kell hazahozni, mint ahányan vagyunk. Mondjon bárki bármit – minden jó, ha vége jó. Az pedig nagyon jó volt.

Az alábbi térképen lila kiemelés jelöli azokat az utakat, amelyeket bejártunk Korzikán az egy hetes ott tartózkodásunk alatt. Szállásuynkat ott lenn délnyugaton a Golfe de Valinco mellett a Villa a Casa felirat jelöli. Ha most újra kezdhetném, akkor feltétlenül enduroval mennék, a főutakat és a keleti partot elkerülve a hegyekben maradnék. A városok közül egyeül Bonifacioba mennék vissza különleges szikláiért. Portot is útbaejteném, ezt is csak a környéke miatt. Bastiat csak azért, mert onnan megy a komp.

u.a.

Ajánlott kiadványok
Freytag & Brendt, Korsika 1:150.000 térkép 10 kiemelt látnivalóval. Kis füzetet fűztek bele a top 10 látnivaló 4 nyelű ismertetésével. Ezt használtam mindenre a kemény fedél levágása után.
Michelin 345, Corse-du-Sud, Haute-Corse, 1:150.000 térkép. Puha fedelű, nagyobb betűs, a Freyag-ékénál számomra jobban áttekinthető Korzika térkép.
ADAC RR4 Észak-Olaszország Turisztikai térkép. Az Autóklub boltjában beszerezhető 300 forintért. Tervezéshez is és tájékozódáshoz is kiváló. Hátoldalán a kiemelt látványosságok leírásával. Egy egész utikönyvet helyettesít.
ADAC RR 13 Ausztria Turisztikai térkép. Mint az előbbi, csak most Ausztria. Más nem is kellett a ki és visszautazáshoz.
Kod&Kam Avtokarta Slovenija, a biztonság kedvéért ezt is vittem.
Panoráma regionális útikönyvek, Korzika. Tömör, fényképes, hasznos.

Agárdi György, 2007. május 18.