Anglia, Franciaország, Svájc, Olaszország, Szlovénia egy motor nyergében

2500 km, 26 óra, 4 város, 6 ország, és egy motor 

A férfi már csak olyan lény, hogy mindenáron keresi a kihívásokat. Van, aki ugrál, mindenféle mások által életveszélyes helyekről, hegyről, repülőgépről, mások vízre szállnak és zuhogó vízfolyásokon raftingolnak. Míg egyesek kétkeréken keresi a teljesítőképességeinek határait. Utóbbiak, a motorosok, egy-egy hosszabb túráért, és tegyük hozzá, magáért a motorért is, képesek órákat utazni, sőt akár szevedni is. Klasszikus esteben, ha motort szeretnénk, az internetet hívjuk segítségül, kinézzük az általunk hőn áhított darabot, vagyis hölgyet, és némi adminisztráció, és pénz ellenében a mienk a kiszemelt csoda. Persze ez akkor igaz, ha itthon vásárolunk. Azonban, ha külföldön találtuk meg életünk második párját, akkor igencsak nagy szervezőkészség kell ahhoz, hogy vágyunk tárgya, velünk és első számú párunkkal hazaérkezzen.

Idén májusban döntöttem el, hogy Nagy-Brittaniából választok egy Yamaha XJ900S-t. Persze nem csak anyagi okok vezéreltek, ha rápillantunk a térképre röngtön észrevesszük, hogy egy kis a hazavezető utat, ha nem sietünk, igazán élménydússá tudjuk tenni, ugyanis némi kerülővel ellátogathatunk a szerelmesek városának aposztrofált Párizsba, a nemcsak a lila tehenéről ismert Svájcba, és akár az olasz tengerpart egyik, még ősszel is kellemes, egykori halászfalujába Gradoba.

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, ez főleg akkor érződik, ha egy soha nem látott motort akarunk egy heti ruházattal és minden az utazáshoz szükséges jóval megpakolni. Ilyenkor jön elő, az, hogy mi is az, amire ténylegesen nincs szükségünk. Ilyen például 3 pár női cipő, nyári ruhák garmadája, szoknyák és egyéb ilyen útra felesleges ruházat. A motoros, a kabáton, sisakon, kesztyűn és nadrágon kívül nem igazán visel mást. Persze ezt életünk szerelmével nehéz elhitetni, de ha elé rakjuk a táskát, amibe pakolhat, rögtön megérti, hogy hely az tényleg nincs.

A repülő gyors és olcsó. Ez tény. Főleg ha közel 2.000 km-t kell megtenni. Úgyhogy repülőre szálltunk, minden csomagunkkal, és némi izgalommal, hogy a már kifizetett motor valóban olyan, mint vártuk és a hazafelé vezető majd 2.600 kilométere problémamentes lesz. Utólag belátom bátor húzás volt látatlanban vásárolni, de minden várakozásomat felülmúlta, amit kaptam. A mai világban nem nagy kihívás megfelelő járművet találni, viszont online aukciós oldalon vásárolni, ez még tartogathat némi meglepetést, mivel az árúról semmi konkrétat nem tudunk, csak képen és virtuálisan létezik.

2007. szeptember 11. reggel 4:30. Szegeden esik az eső, merthát milyen is legyen az idő, amikor eddigi leghosszab és talán legeseménydúsabb útjára indulunk. Az előrejelzés szerint, csak Magyarország és a Kárpát medence térségében esik, Nyugat-Európában száraz és kellemes őszi meleg várható. Áldom a meteoróligát, minden úgy történt, ahogy megjósolták.

London, a reklámból jól ismert szöveg, a hajam még mindig tart. És süt a nap. Az eladó már várt mindket, irány Aylesbury, Londontól kb. 1 órás út észak-nyugatra. Kiválóan elbeszélgetünk a két ország közötti különbségekről, arról, hogy Szeged egy nagyobb falu lehetne a szigetországban, meghogy Gerry, az eladó, heti fizetési jóval meghaladja az én havi apanázsomat. Ha ide Puskás Öcsit kifordítva idézném, akkor vmi ilyemi lenne: Kis ország, kis pénz. Érkezésünk után, rövid ismerkedés a kisasszonnyal, majd irány Franciarszág, Boulogne-sur Mer. Az időeltolódásnak hála, egy órát nyertünk, így még szürkületben elértük Folkestone-t a Csalagút angol bejáratát. Évszázadok során az emberiség bebizonyíotta, mindenféle furcsaságokat képes építeni, ezt az alagutat is ezek közé sorolnám. A kényelemről inkább ne beszéljünk, az egész olyan, mint egy marhavagon, csak nem fából, hanem acélból, és valjuk be tágasabb is. Nagyjából 4 órányi utazás, ebből 40 perc vonatozás, után fáradtan érkeztünk szálláshelyünkre.

2007. szeptember 12. Irány Párizs, a reggeli 18 fok délfelé, már 22, mire megérkezünk 25. Párizs éjjel-nappal zsúfolásig telt, a környező autópálya szakaszok, bevezető utak mind-mind autótól és motorosoktól terheltek. Normális esetben a motorosruha kivehető bélésű, de egy ilyen hosszú úton, inkább bent hagytuk, nehogy fázzunk, mégicsak szeptember közepe van. Így, igaz nem mértük, de legalább 2 kilót fogytunk a 25 fok melegben, pulóverben és kabátban, mire 2 óra alatt beverkedtük magunkat a belvárosba. Az a tapasztalatom, hogy minden náció úgy vezet, ahogy él. A franciák borzasztóan szabadok, index nem kell, sávok nincsenek, csak az elválasztó vonal és patka jelzi, merre közlekedjünk. Ezen belül annyi sorban vezetnek, ahányban elférnek. A motorosok pedig ott mennek, ahol elférjek, néha a kerékpárútón, néha, szó szerint, keresztben az autók és buszok között. A forgalom ritmusát könnyű felvenni, főleg az angol szigor után. Az elkövetkező napokban metróval jártuk a szajna parti várost, ahol jelen esetben ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja a közlekedésnek. Közhelyeket nem említenék, a kötelező köröket mi is teljesítettük. Kora délutánra minden terasz megtelik, a munka utáni pihenésnek igencsak kedvelt módja a kávéházi csevegés, újságolvasás. Ilyenkor lehet látni Párizs arcát. Az idő rövidsége miatt már 14-én továbbindultunk a svájci Lausanne-ba.

2007. szeptember 14. A reggelire elfogyasztott bagett és naracslekvár után, az 550 kilóméterre, a genfi tó partján fekvő kikötőváros felé vettük utunkat. Az 5 és fél órásra tervezett út, a mai kor egyik nagy vívmányának, a GPS navigációnak köszönhetően 7 órásra növekedett. A leggyorsabbnak kiválasztott út, közel 100 kilómétere olyan francia falvakon és harmadrendű utakon vezettett keresztül, hogy közel fél óráig másik járművet nem, csak teheneket, meg tanyákat láttunk. Kora délutánra érkeztünk a francia-svájci határra, ahol, a rém elfoglalt határőrök a fejükket intettek, hogy ne állja már ott, ne zavarjam őket a beszélgetésben. Lausanne ma is nagy ütemben fejlődő város, ez nem meglepő egy mérhetetlenül sok bank székhelyéül szolgáló országban. Magyarán van itt pénz bőven, ami ugyanúgy meglátszik a belvároson, mint a kikötőn. Aki a naplementés romatika híve, annak bátran ajánlom a tópartot, leeresztett vitorlájú bárkák, szemben a francia alpok, és minden kékben és vörösben úszik.

2007. szeptember 15. Következő állomás az olaszok által a napfény szigetének nevezett Grado, 710 km. Az útvonaltervező szerint 7 és fél óra. Az út nagy része a festői szépségű svájci és francia alpok lábainál, kiváló minőségű utakon vezet, és a Szt. Bernárd alaúton át jutottunk el Olaszországba. Milánó, Padova, Velence, persze autópályán, így maximum a táblák emlékeztettek rá, hogy merre is járunk.

Aki utazott már autópályán az tudja, ennél kevés unalmasabb dolog létezik. Míg az Alpokban, a szerpentíneken a 80km/h-ás sebesség észveszejtőnek tűnik, addig a pályán a 130-140 km/h óra is csak unalmas cammogás, még szerencse, hogy tankolni meg kell állni kb. 250-300 kilóméterenként. Az utolsó órára igencsak elültük a fenekünket és már megfájdult a hátunk is. Ennek ellenére lepakolás után, fürdőnadrágban indultam a tengerbe, ami lehetett vagy 20 fokos, de mindenképp megérte. Gabi csak a partról nézett, csakúgy mint a többi turista, akik nem nagyon értették mit is élvezek a hideg tengeren. Én értettem. A következő napot nyugágyban, a tengerparton töltöttük, legnagyobb örömünkre egész nap 27 fok és napsütés kényesztetett.

Grado egy szóval csodálatos. Lagúna, tengerpart, rengeteg étterem, és a nyugalom, ami ezt a helyet jellemzi. A közel 1500 éves múltra visszatekintő egykori halászfalu megőrizte sikátoros belvárosát, egykori templomát. Napjaink modern szállodái körölölelik a régi idők emlékét őrző kis utcákat, a só és a salétrom által kikezdett házakat. A naplemente nézés itt is kötelező és kikerülhetetlen elem. A tenger morajlása, a horizonton, a felhők mögé száműzött, utolsó sugaraival az eget lilára és halvány vörösre festő nap, olyan élmény, ami feledteti az előző napok hosszú és néha igencsak monotot útáját.

Már több mint 1700 kilométer volt mögöttünk, amikor szeptember 17-én reggel esőre ébredtünk, de indulni kellett haza. 9 órára megszűnt az égi áldás, és újra nyeregbe pattanva nekivágtunk az utolsó szaknak, majd 760 kilóméteres útnak, keresztül Szolvénián. Mariborig autópálya, de a hegyek és egy kis zápor miatt lényeges izgalmasabb, mint eddig, utána pedig a magyar határig szenvedés. 26 fok, a jól ismert ruházat, és falvak, falvak, és csak falvak. Több kilóméteren át egymást érik, jó, ha 50-el tudunk haladni. A magyar oldal sem jobb, az M7es nagy rész kész, de a hiányzó 35 km szó életveszélyes. Az utat 40es tábla szegélyezi, a kamionok rohannak, aszfaltot már csak nyomokban tartalmaz az út, és a magyar söfőrök, mint a veszett egerek úgy rohannak. Miután elértük az eddig szidott, ám most mégis oly nagyon várt autópályát, azzal szembesültünk, hogy GPS készülékünk szerint a semmi közepén vezetünk, ugyanis a térképszoftver még nem ismeri az új útszakaszokat. 2300 kilométer után a Balaton-t megpillantva, már otthon éreztünk magunkat, holott 250 még hátra volt.

Egészen különleges élményben részesültünk, keresztülmentünk 5 országon, motoroztunk több mint 24 órát, és mindent láthattunk, amire általában vágyunk. Hegyeket, völgyeket, városokat, tengert. És hogy megérte, az nem kérdés. Hiába gyorsabb a repülő, nem látunk semmit, csak a felhőket, nem érezhetjük azokat az illatokat, nem érezhetjük arcunkban a szelet és legfőképp, nem állhatunk meg bármikor, hogy szétnézzünk egy kicsit. Akár csak negyed, fél órára. Ezt a szabadságot adja a motorozás, kicsiben és nagyban is.

Képek és szöveg: Segesvári Csaba, 2007. október