Ezt a cikket a barangolo.com-tól kaptuk.

Háromszék a hajdani székely székek egyike, amely 1562-ben jött létre Kézdiszék, Orbaiszék és Sepsiszék egyesülésével (ezeknek Kézdivásárhely, Kovászna, illetve Sepsiszentgyörgy voltak a központjai). Háromszék így Észak-Erdély, a Székelyföld legtávolabbi, délkeleti része, délnyugaton az erdélyi Szászföld és délkeleten a román Ókirályság közé ékelve, 550 méter magasan a tenger szintje felett. Románia géniusza (akit hál’Istennek 1989-ben végleg töröltek a mátrixból) a hatvanas években átszervezte a megyéket, és azóta nagyjából ezt a területet Kovászna (Covasna) megyének hívják.

… Érted-e? 🙂

Mivel Zozoo ezen a vidéken töltötte gyermekkorát, így régi restanciáját teljesítette azzal, hogy erre a vidékre túrát szervezett nekünk.

… és milyen JÓL tette! :)))

Nagyjából felső Háromszéken – a jelzett részen – mozogtunk, szállásunk pedig Zozoo egyik távoli székely rokona – Csaba – Csernáton fölötti, a Bodoki-hegység lábánál fekvő vadászházában volt, ahol királyi vendéglátásban volt részünk. Gyermekkori barátja Ákos pedig olyan off-road túrát szervezett nekünk a család fellelhető összes terepképes járművét összeszedve, hogy arról magunkfajta még csak álmodni sem mert.

Nade ne a desszertnél kezdjük a dolgokat, hanem nézzük szépen sorjában, milyen íve volt ennek a túrának, merthogy ingyen nem adta magát az élmény azt hamarosan ti is látni fogjátok.

Korai, 7 órás indulás volt a terv, mivel az oda út erősen esősnek ígérkezett. A határon csatlakozott hozzánk CsLacc is, így lépte át a csapat nagyobbik része a határt, hogy estére megérkezzen Csernátonba, ahol a csillagtúránk központja volt.
Az esősnek ígérkező út esős is lett, így kevés megállással délutánra eljutottunk egészen a Nyerges-tetői székely emlékműhöz, amely az 1848-49-es szabadságharc utolsó csíki csatájára emlékeztet. Az út túloldalán, egy kis fennsíkon található a Hősök temetője, az 1849. augusztus 1-én elesett székely honvédek közös sírhelye.

Hét óra előtt nem sokkal (Magyar idő szerint! Ez mindig sarkalatos kérdés volt, továbbiakban: m.i.sz.) megérkeztünk Csernátonba. Itt már a nap is kisütött. Zozoo telefonált egyet, és pár perc múlva megjelent Ákos egy Suzuki Samurai típusú kissé megemelt, komolyabb terepre is felkészített terepjáróval.

Ákos ment elöl, mi pedig követtük. Utunk a Csernáton-patak völgyében a Bodoki hegyek között egy gyönyörű völgyben folytatódott egy vadászházig, ahol mint később kiderült, minden igényt kielégítő kényelemben és gasztronómiai élményekben részesültünk.

A megérkezést követő “dejóhogymárittvagyunk” pálinka után, megismerkedtünk házigazdánkkal, Csabával, aki maga is gyakorló vadász. Megkóstoltuk a kiváló jeges pálinkáját is melyből szerinte csak kétszer kell kínálni, a többit már kérik. Így, én csak egyet ittam, gondolván a holnapi programokra, melyek igen csak kalandosnak ígérkeztek. Az egészen remek vacsorát követően, hamar sikerült elaludni annak ellenére, hogy Csaba a vacsoránál mesélt nekünk a környék nyaralóinak hűtőszekrényét fosztogató, túlszaporodott medvékről, és egyéb félelmetes általa csak “macis”-ként emlegetett vadászélményeiről.

 A reggeli nem túl korán kilenc órakor volt m.i.sz., szintén bőséges terülj-terülj asztalkám, minden földi jóval. A házigazda kedvenc gyógyteája különösen jól esett.

Ákos, aki egy mezőgazdasági gépekkel foglalkozó üzletet vezet és maga is motorozik (Honda Varadero XL 1000) reggeli kávéval várt minket a telepen, ami az aznapi túra első megállója lett.

Ezután felmentünk Kommandóra Kovászna megye legmagasabban fekvő lakott településére. Az oda vezető út remek off-road szakasz volt, nagyon élveztem. Jó érzés volt az erdőben ilyen úton motorozni. CsLacc útközben megtanította egy sofőrnek (aki kis híján leszorította Őt az útról) hogyan kerülgesse figyelmesebben a gödröket, de komolyabb baj szerencsére nem történt. Már a bevezető úton a régi fatelep mellett haladva is éreztem a levegőben, hogy ez egy különleges hely. A falu megélhetése nagyrészt a gombaterméstől függ, vargányát és rókagombát gyűjtenek a környező erdőkben. Itt található Székelyföld legjelentősebb ipartörténeti műemléke a Kovászna-Kommandói Erdei Vasút és a hozzátartozó, a világon egyedülálló gravitációs siklóvasút, melyet 1892-ben helyeztek üzembe. Sajnos ma már csak kis része működik nosztalgia vasútként.

Kiváló levegőjű, nagyon barátságos hangulatú, különleges falu Kommandó, ahol éppen akkor rendezték a XII. Kommandói Cigányfolklór tábor-t.

Mi is találkoztunk fiatal táncosokkal, akik láthatóan nagyon élvezték az együttlétet, és különös energia áradt belőlük. Jó volt nézni őket. Invitáltak minket is az esti mulatságba, de nem mentünk. Később Sylvester Lajos erdélyi magyar író (aki éppen Alsócsernátonon született) sorait olvasva már bánom, hogy nem fogadtuk el a meghívást:

“A székelyföldi Kommandón, a Kékestető magasában szálas eső paskolja a Cigány Folklórtábor futballpályányi szabadtéri “tánctermének” sárpadlóját. Nem esőcseppek, hanem vízből font kötelek kötik össze az eget a földdel, van zenei aláfestés is, az ég rá-rámordul a fellegekre, mély hangon küldözgeti dörgedelmeit, s a Laur magasa felől vidáman villogó villámok szolgáltatják a háttérvilágítást…”

Következő állomásunk Kovászna. A főtéren – melyet a Kovászna-patak szel ketté, megnéztük a város egyik nevezetességeként számon tartott, Pokolsár nevű iszapos kénes-széndioxidos gázkitörést. 1881-ben gyógyfürdőt is alapítottak ezen a helyen ahol köszvényes panaszokat kezeltek sikerrel. Az itt feltörő széndioxidos gyógyvizet is megkóstoltuk, majd eltérő lelkesedéssel beszéltünk róla. Rövid fagyizás után újra motorra ültünk, és elindultunk Zágonba, hogy meglátogassuk a Mikes-Szentkereszty kúriát.

A szép barokk épület ma a Mikes Művelődési Központ nevet viseli, remek állapotban van (1997-ben renoválták), az udvara is nagyon szépen gondozott. Az idegenvezetőtől részletes bemutatást kaptunk Mikes Kelemen életéről a száműzetés éveiről és a XVIII. században uralkodó helyi viszonyokról.

A kúria ad otthont Kiss Manyi emlékének szentelt szobának is, mivel a Kossuth- és Jászai-díjas színművész 17 éves koráig Zágonban nevelkedett. A helyiek által kastélyként emlegetett épületet évente közel négyezren látogatják.

Utunkat tovább folytatva ismét off-road következett, amely ha lehet még fokozni – a korábbi szakaszhoz képest is- még élvezetesebb volt. Kifogástalan hepehupák, laza murva, éles kanyarok és csekély forgalom. Ilyen körülmények között közeledtünk következő célpontunk felé, melynek neve Bodzaforduló. Nevét akár onnan is kaphatta, hogy a város a magyar nyelvterület szélső határán fekszik. Kis-Szibériának is nevezik, mivel télen nem ritka erre felé a -30 °C sem. Az ide vezető úton többször meg kellett állni fotózni – megszakítva a pazar off-road nyújtotta örömöket – mert a környék, valóban páratlan munkája a természetnek. Az az ember érzése, hogy a különböző ütemben hullámzó dombokból bizonyosan kottát lehetne írni. A dombok oldalán pedig úgy nőnek a fák mintha csak valaki egy mozdulattal szétszórta volna őket, és úgy lett tökéletes.

Már haladunk is tovább: irány Prázsmár.

A többségében szász lakossággal betelepült város Brassótól 17 kilométerre, északkeletre fekszik. A már az 1200-as években lakott település elég viszontagságos múltra tekint vissza. A XV. században a törökök dúlták, a XVI. században V. István moldvai vajda ostromolta és gyújtotta fel, majd megint a törökök és így tovább. A következő századokban egymást érték a támadások és tűzvészek. Célunk egy érdekes erődtemplom meglátogatása volt, de sajnos néhány perccel öt óra után m.i.sz. érkeztünk, amikor a templom éppen bezárt. Sebaj, majd visszajövünk, hiszen járunk még erre a túra folyamán.

Tanakodtunk, és döntöttünk: az erődtemplom látogatására szánt időt Brassóra fordítjuk.

Brassó Románia második legnépesebb (közel 400.e fő) városa, így kicsit aggódtunk a csütörtök délutáni forgalomtól, de felesleges volt. Kellemes tempóban haladtunk egészen a belvárosig. Ekkor csatlakozott hozzánk MGP a később induló különítmény első fele, aki remek rádiós navigáció segítségével könnyedén megtalált minket. A motorokat egy szép park (Nicolae Titulescu park) mellett hagytuk (parkolójegyekkel együtt), majd elindultunk a sétáló utca és a főtér felé. A belváros felé haladva különleges látványt nyújt a Cenk-hegy, amely azt az érzetet kelti, hogy nemrég nőtt ki a földből csak úgy a házak helyére, vagy egy erős, vicces alak csak úgy odatette. A hegy csaknem 1000 méter magas, és mintegy 350 méterrel magasodik a város fölé.

Egy finom fagyi és egy jó kávé után elsétáltunk a Fekete-templomhoz, amely hatalmas épületként már messziről vonzza a magunk fajta nézelődőket. A templom a XIV. század végén épült és az egykori Magyarország legnagyobb temploma volt. Nevét az 1689-es tűzvész után kapta, mivel a korom teljesen feketére festette. Déli kapuja felett Mátyás és Aragóniai Beatrix címere látható. A főtérről jól látszik a várost körülvevő egykori fal bástyáiból megmaradt Fehér-torony, melyet szépen helyreállítottak.

A lemenő nap meleg fényeivel hagytuk el Brassót, hogy találkozzunk a csapathoz még csatlakozókkal, akik már a szálláson vártak bennünket a kötelező “dejóhogymárittvagyunk” pálinkával 🙂

Lustán és élvezkedve kezdődik ez a reggelünk is. A kávéfüggők persze még az általános reggeli ébredés előtt leosonnak a konyhába, és a kéregetők jámbor arcával lesik Marika (ő főzött ránk amíg ott voltunk), minden mozdulatát, és alig várják, hogy a friss kávé illata betöltse a teret. Már gyönyörűen süt a nap, mire a kertben megterített nagy faasztal mellett elfogyasztjuk a soha el nem fogyó tojásrántottát, szarvas kolbászt, sajtokat, gyümölcsöket, és a garázsban száradó, helyben gyűjtött illatos füvekből főzött finom teát.
Zseniális:)))

Motorra pattanunk és komor elhatározással visszavágtázunk Prázsmárra, megnézni azt a gyönyörűséges szász erődtemplomot, melyet tegnap sajnos nem tudtunk csak kívülről megcsodálni.
Lenyűgöz az az átgondoltság ami az egész épületből árad. Mindennek funkciója van, minden egyszerű, de minden működik. A templomot körülvevő vastag falakba minden helyi családnak volt egy cellája, amelybe a termést gyüjtötték, a disznóságot tárolták, és vész esetén maguk is ott húzódtak meg. Egymás fölött szinteltolásokkal több emelet magasságban körbe-körbe sorakoznak ezek a cellák, mindegyiken szám van. Vannak aztán közösségi cellák is: tanterem, szövőterem, asztalos műhely… stb. A pékeknek meg aztán külön kis udvaruk is volt:) Központi helyen a város vezetőinek terme van. Akkoriban azonban egy ilyen város elvezetéséhez elég volt egy bíró, egy nótárius, és egy pap is … 3 ember. Ma vajon hányan dolgoznak az önkormányzatnál? … Na és aztán a termek felett van egy körfolyosó rengeteg lőréssel, melyet gyilokfolyosónak is szoktak nevezni.

Az egész vár közepén pedig egy meghitt templom várta a közösség tagjait.

Elképzeltem milyen lehetett itt az élet, amikor beszorultak ide a város lakói. Szerintem tök buli volt … napersze egy kicsit ronthatott a feelingen az a stressz amit a támadók, és az esetleges haláltól való félelem okoztak 😉

A kényelmes templomlátogatás után csatlakozik hozzánk Ákos is Varaderojával. Igazán örülünk neki, sőt részemről megtiszteltetésnek veszem, hiszen annyi dolga és kis gyermekei mellett egy egész napot ránk szánt. Terveink szerint ma átkelünk a Kárpátokon, élvezni a szerpentinezést, másrészt kicsit szétnézni a Kárpátokon túli Romániában is. Először a Slanic felé vesszük az irányt, ahol egy megtekinthető sóbánya van. Sajnos lekésős szériánk itt is folytatódott, mert az utolsó csoport indítása után pár perccel érkezünk a bánya bejáratához. Sokat azért nem bánkódunk, hiszen az utunk idáig csodálatos helyeken vezetett át. Bemegyünk a helyi vendéglátóhelységbe, és kérünk egy kávét. Közlik, hogy nincs…. aztán rákérdez a csapos, hogy hány kellene. Mondjuk, hogy vagy 10. Ja! – mondja – akkor főzök:) El is határozzuk, hogy ezután mindig mindenből 10-et kérünk.

Elindulunk Ploiesti irányába, át a Kárpátokon. Gyönyörű táj, gyönyörű utak, bár egy kicsit nagy forgalom. Egyik pihenős-tankolós megállásunk alkalmával Ákos lép oda hozzám: “Mehetnék-e egy darabig a GS-sel?” – kérdi. “Merthogy azon gondolkodom, hogy lecserélem a Varaderot egy GS-re, hogy tudjak veletek együtt parkolni… motorozni úgysem lesz azon sem időm” – mondja huncut mosollyal a szája sarkában. Elmondása szerint érkezésünk előtt majd egy évig be sem indította a Varát. Hiába no komoly vállalkozást vezet, rengeteget utazik külföldre is, és a gyerekei is kicsik még. Node a lényeg a lényeg: motort cseréltünk. Az elején úgy voltam vele, hogy Ákos szórakozása a cél, én csak itt a kiszolgálás miatt viszem utána a saját motorját. Hasonlóan alacsony fordulatokon mozgattam a Varát, mint amit a GS-sel megszoktam. Unalmasan múltak a kilométerek. Aztán azon vettem észre magam, hogy MGP teljesen eltűnt előlem. Na mi a fene? … Gondoltam én is megjáratom kicsit a Varát. Elkezdtem húzni neki. Megdöbbentő amit ez a motor tud 5000 fölött! Húz, mint egy bivaly, és kezesen fékeződik. A futóműve nem sokkal marad el a GS-é mögött! Egyre izgalmasabbnak éreztem a motort. Szerpentinek, előzgetés. Igazi motoros tesztpálya. Egyre merészebben döntöttem bele a kanyarokba, és meglepően semlegesen viselkedett. Jóindulatúan tolerálta a tévedéseimet is, pedig még ABS sem volt rajta. Végül is egy nagyon szerethető motorral ismerkedtem meg. Ennek ellenére jó érzés volt a Bodza-folyó duzzasztásánál visszaülni a sárgára. Azért a GS lássuk be jobb motor.

Lacul Siriu (a Bodza-folyó duzzasztása)

A Bodza-folyó völgyében tartottunk a szállásunk felé, és az utolsó pihenőpontunkon kettévált a csapat. A kalandvágyóbbakkal újra keresztülvágtunk a tegnap már bejárt murvaszerpentines részen a Bodzafordulótól Zágon felé, mivel akkor még Imiék és MGP sem volt velünk. Úgy tűnt ők is jól érezték rajta magukat.

Naplemente a Barcaságban

Kézdivásárhelytől 20 km-re keletre van az Ojtozi-szoros, a Kárpátok egyik legfontosabb hegyszorosa. Brassó ide 75 km-re északkeletre van.

Ezen az alacsony nyergen bukik át a Nemere szél. “Nem erre, arra fújjál” – mondja a székely. Ha a szél nem hallgatja meg őt, akkor hozza a dél-orosz puszták szibériai hidegét, eltorlaszolja az utakat, megbénítja télen a közlekedést.

Az Ojtozi-szoroson áthaladva Sósmezőre érünk. Sósmező a Magyar Királyság legkeletibb települése volt, túl az Ojtozi-hágón és szoroson. Sósmező nevét sós ásványforrásairól, s az általuk kialakított sósvizű mezei mocsarakról kapta. Az Ojtozi-szorosban és a határfalunál az 1848-49-es szabadságharcban és mindkét világháborúban súlyos harcok folytak. 1916. szeptember elején a román támadók itt is betörtek, de a német-magyar-székely csapatok kiverték őket. / 1916. decemberében Bukarestet is elfoglalták a magyar és német alakulatok./ 1944-ben itt és a közeli Úz völgyében hatoltak be először az orosz csapatok magyar területre. Az egykori határhíd előtt közvetlenül jobboldalon található a katonai temető, közepén egy háborús emlékművel. Az emlékművön egykor háromnyelvű táblák voltak, magyar, német és román nyelvű feliratokkal. Ma már csak román nyelvű tábla található. A kőkereszteken neveket már nemigen lehet olvasni, lecsiszolták róluk (mármint a magyar neveket, a román nevek maradtak, sőt felújultak). Az emlékmű alatt csontkamra van, ahol az elesett katonák csontjait gyűjtötték össze.

Kézdialmás (Mereni) Kézdivásárhelytől 11 km-re északkeletre, az Avas-tető oldalában, a Szent Mihály-hegy alatt fekszik, a háromszéki Szentföld egyik végfalujaként. Itt járt általános iskolába Zozoo barátunk, és talán itt volt életében először szerelmes, de az biztos, hogy élete egyik legnagyobb sportsikereként 6 falu legényei közül ő volt a 2. leggyorsabb futó egy verseny alkalmával.

A hagyomány Álmos vezér építésének tartja, a falu neve eredetileg ugyanis Álmos volt.

Tamási Áron szavai néznek le ránk a helyi katolikus iskola székelykapujáról: “Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” … ez itt nagyon üt.

Kézdivásárhely (Târgu Secuiesc) 20 ezer lakosának 90 százaléka magyar anyanyelvű. Orbán Balázs Háromszék Párizsának nevezte, de szokták a vargák városának is hívni, mert hajdanán sokan foglalkoztak errefelé bőrmegmunkálással. 1848-49-ben itt öntötte ágyúit Gábor Áron, akinek szobrot is emeltek a főtéren. A Kárpát-medence legkeletibb magyar többségű városa, az egykori Kézdiszék központja. Fontos megemlíteni a szintén a téren található Rigó Jancsi nevezetű cukrászdát is, ahol a soknapos éheztetés után végre ehettünk egy rigójancsit.

Hazaúton Áros Jancsinak sikerült egy hátsó defektet összeszednie, amit MGP nagy szakértelemmel percek alatt meg is javított.

Alaposan benne vagyunk már a délutánban mire hazakeveredünk a defektjavítás után. A többiek javarészt már lezuhanyozva, átöltözve várnak bennünket a vadászház udvarán. Imi is egyből pálinkával kínál bennünket, de nekem se leöltözni se pálinkát inni semmi kedvem, ugyanis az udvaron ott sorakozik Ákos családjának összes terepképes járműve, arra várva, hogy nekilóduljanak velünk a Bodoki hegynek, melynek lábánál lakunk, és amelynek tetejéről állítólag el lehet látni Brassóig, de látható fentről Sepsi és Kézdi is.

Konkrétan 2 emelt hasmagasságú, csörlővel is felszerelt Suzuki Samurai kis terepjáró, egy Suzuki DRZ400 endúró, és Ákos apósának 4×4-es Toyota pickup-ja a flotta tagjai.

Én még életemben egy métert sem mentem DRZ-vel, és már alig várom, hogy kipróbálhassam milyen is az. A szamurájok nem izgatnak. A fiúk sajnálatos módon már bepunnyadtak a mai napra, de nagy nehezen felhergelem őket. Szerencsére az akció előtti – vagy esetleg azt helyettesítő – pálinkázásról sikerül mindenkit lebeszélnem. Indul a konvoj felfelé.

Ákos hozza Peti kisfiát is. Ők vágnak az élre a Toyotával, követi őket a 2 szamuráj és én DRZ-vel. Az út elején megbeszéljük, hogy időnként körforgó-szerűen cserélgetni fogunk, hogy mindenki mindent kipróbálhasson. Az út eleinte a DRZ-vel totál unalmas, a terepjárók vígan száguldanak előttem, csak a port nyelem. Aztán hirtelen egy durva szerpentinhez érünk. Sár szerencsére nincs, de hatalmas kövek, alaktalan víz vájta árkok, meredek partok. A terepjárók egyesben felezővel kezdenek araszolni előttem. Szerencsére Ákos megbíztat, hogy nem tudok eltévedni ha előre megyek, így nem is szenvedek tovább mögöttük. A DRZ bámulatos tulajdonságait kóstolgatom. Szinte alapgázzal, nyomatékból megold mindent, még olyat is, amit én már régen elveszett helyzetnek hiszek. Hatalmas rugóútjainak köszönhetően brutál nagy köveken is vígan átmegy, szinte meg sem döccen. Volt olyan pillanat, amikor a kezem csak pánikom miatt markolta a gázt, mialatt én már hátradőlni láttam magamat, de éppen emiatt meghúztam a gázt. A DRZ gyönyörűen kisimította a problémát és azon vettem észre magam, hogy már túl is vagyok a veszélyzónán.

Idővel azt is felfedezem, hogy a bütykös gumi oldalt is milyen jól kapaszkodik, tehát akár a meredek partokon is vígan lehetett motorozni. Egy szó mint száz alaposan leizzadva, de élményekkel telve érek fel a gerincre, ahol egy esztena és vagy tíz csobánkutya fogad. Hirtelen lemerevedtem, mint a Windows. A kutyák meg csak ugatnak és egyre közelebb és közelebb vicsorognak rám. Sokszor futok otthon, és szoktam kutyákkal találkozni. Ismerem őket, tudom, ha csak egy van velem szemben, akkor akármilyen hamis, akkor is el tudom kerülni. Csak nem szabad besz@rni. De ezek csapatban jönnek. Egyik a másikának akarja ilyenkor megmutatni, hogy milyen tökös. A motor hangjától tartanak, ezt ki is használom és túráztatom hangosan, de nem merek elindulni, mert akkor tutira rám rontanak. Vánszorognak a másodpercek, a percek. Végre valahára feldübörögnek mögöttem a terepjárók. A kutyák megilletődnek, én pedig kihasználva a kedvező pillanatot gyorsan elinalok onnan.

A gerincen Imi elkéri a DRZ-t, én pedig egy szamurájt veszek át. Imi az elején szemmel láthatóan meg van illetődve a magas járgánytól, de nem telik el 2 perc, és már kezdi érezni a motort. Hamar belejön. Innen kezdve mint a mérgezett egér megy előre, fordult vissza, körbe-körbe jár körülöttünk, mint egy darázs. A szája fülig ér. Nem lehet féken tartani. Se leszállni, se lassítani nem akar. Így érünk fel a Bodoki-tetőre.

A tetőn gyönyörűség fogad bennünket. A nap éppen lemenni készül és csodálatos színeket varázsol körénk. Imi még egy utolsó körre indul, és addig forszírozza a dolgot, hogy a DRZ ledobja. Visszaül, és feljön hozzánk, de az arcán nem felhőtlen a mosoly, nagyon fájlalja a jobb lábát. Le is dől, helyére Zozoo penderül, aki innentől kezdve le sem száll a motorról csak a vadászházban. Saját bevallása szerint rengeteget tanult ezalatt a kb. 15km alatt. Miután alaposan kiélvezzük a hely adta élményeket, visszaindulunk. El kell hogy mondjam, hogy a szamuráj is adrenalin dús élményben részesített egyszer-kétszer, mert bár elakadni sehol sem tud, de felborulni viszont igen, nyugtatott meg bennünket Ákos időnként. Szerencsére minden további probléma nélkül hazaérünk kora estére, ahol isteni finom vaddisznó pörkölttel vár bennünket Marika.

Korán nyugovóra térünk, hogy másnap hajnali 4-kor felkelve expressz-sebességgel hazavágtassunk, így Imit este nyolckor Debrecenben már meg is műtik, mivel valóban elszakadt az achillesze.

Túraleírás: Jancsi és Csele, 2010.08.01, www.barangolo.com