Hágótúra, ahogy mi láttuk

Még a 2009-es nyaralás végén, a hazaúton megfogalmazódott bennem, – jövőre ismét Olaszország lesz a cél. Az ősszel kiderült, hogy 1 motoros 2 személyes túrát fogok szervezni, mert a barátok egyéb okok miatt nem vállaltak be egy külföldi nyaralást. Mi ezt kihasználva, távol mindenféle beach feeling-től kifejezetten a motorozásra és a hágókra fektettük a hangsúlyt…

2008-ban voltam utoljára síelni, és akkor azt mondtam, ide még vissza fogok jönni, valamelyik nyáron motorral. Ez a hely Livigno volt, és idén valóra válthattam álmom barátnőmmel.

Tél folyamán keresgéltem szállásokat, de mindenhol csak 1 hetes turnusokat találtam és egy picit el voltam keseredve. Márciusban elkezdtünk e-maileket írni és szerencsére több helyről is visszajeleztek, hogy kiadják 4 napra is az apartmanokat. Az osztrák szállás már szinte biztos volt, hogy a Dénes Kálmán leírásában is emlegetett és dicsért Iselsberghof lesz Lienz mellett. Haza úton pedig, a már jól bevált szlovén szállás, Sobe Jana Vopovlje-ben.

Így április elején le volt foglalva az összes szállás és már csak az indulás napját kellett várnunk…

Erre napra terveztem a legtöbb km-t, és az egyetlen nap, amikor autópályán közlekedünk.

Reggel 7-kor indulás, ekkor vettem észre, hogy a megpakolt motoron 2 személlyel mintha kicsit lapos lenne a hátsó gumim. Egy hete cserélték és ekkor gázkeverékkel fújattam föl, úgyhogy irány a gumis nyomásellenőrzésre. Gyanúm beigazolódott, 0,2 barral kevesebb volt benne, mint amikor csere után felfújták. szerencsére a túra hátra levő részén nem volt nyomásproblémám.

Az út egészen Balatonboglárig zökkenőmentes, itt le kellett hajtanom az autópályáról, mert nagyon lógott az eső lába és felvettük az esőruhát. Visszahajtva a pályára kb 3 km múlva már záporszerű esőben folytattuk utunkat, ami kb Nagykanizsáig nem is hagyott alább. Valamikor dél környékén hagytuk el a határt és tankoltunk egyet a Szlovén oldalon. Nem sokkal később már Ausztriában voltunk, ahol újra elkezdett esni, de ez már inkább áztató eső volt és egészen Lavamündig kísért minket. A 69-es utat így is nagyon élveztük, de szép időben sokkal mélyebbre lehetett volna dönteni, és a tájból is láttunk volna valamit.

A Faaki tóhoz 16 óra magasságában érkeztünk, ahol elfogyasztottuk az ebédünket szendvics formájában majd tartottunk tovább Hermagor irányába, ahol már egy-két helyen ismerős útszakasszal találkoztunk, mert erre jöttünk haza tavaly. Az idő végig borongós volt és sokszor csepegett is, de egy év után jó volt végre újra igazi kanyarokban motorozni. Este 8ra már elfoglaltuk apartmanunkat, motor már a garázsban pihent, mi pedig egy jó forró tusolással és egy otthonról hozott vacsorával zártuk le a napot.

Lavamünd közelében

Kilátás az apartmanból. Iselsberg

Reggel 9kor már motoros ruhában nyomkodtam a GPS-t és tervezgettem az útvonalat. Úgy tűnt ez a nap lesz a legjobb alkalom a glockner meglátogatására, ezért neki is vágtunk, de mindenféleképpen északi irányból szerettük volna megközelíteni a szerpentint, ezért Lienz felé indultunk el majd a 108-on haladtunk észak felé.

10:30-kor már Felbertauern tunnel-en (8€) áthajtva szembesültünk, hogy a hegy túloldalán esik az eső. Eddig gyönyörű gyors nagy ívű kanyarokkal tűzdelt úton haladtunk rengeteg mini (mi legnagyobb Ilona vízesésünknél mind nagyobb volt) vízeséssel tarkított tájakon át.

Mittersill-be érve jobbra fordultunk és a 168-on haladtunk Zell Am See-ig. Itt már viszonylag szép időnk volt, csak a felhő volt sok az égen. A tópart egyik teraszán ittunk egy kávét, lefotóztam a kapruni gleccser sípályákat, majd tovább indultunk az alpenstrasse északi bejárata felé. Itt megérdeklődtük, hogy a csúcson milyen idő van, beszélgettünk egy bécsi V-Stromossal és megállapította, hogy ő most nem megy föl, mert nem látna semmit, és inkább visszamegy a szállására. Mi azért befizettük a 18€ útdíjat és belevágtunk a kanyarvadászatba az idén 75 éves úton. Az esőkabát még itt is rajtunk volt, bár az eső nem esett, de sokat védett a hideg ellen.

13:30-kor már az Edelweiss kilátónál kattintgattuk a fényképezőt, viszonylag felhős időben. Azért így is szép volt a táj. Az egész glockneren alig volt forgalom, gondolom az időjárásnak volt köszönhető, de így legalább az utat élveztük… Ezután Hochtor következett, majd egy élménydús döntögetés után megérkeztünk a National Parkplatz motoros parkolójába. A gleccser jól látszódott, amit sokszor meg is örökítettünk miközben rendesen átfáztunk… Ezt követően Heiligenblut felé vettük az irányt, ahol magunkhoz vettünk néhány doboz sört és némi harapnivalót. 5 óra körül már hazafelé tartottunk. Este vacsorakészítés közben megterveztük a másnapi nyomvonalat.

Felbertauern tunnel északi bejárata

Grossglokner hochalpenstrasse

Grossglokner hochalpenstrasse

Edelweiss kilátóról

Edelweiss kilátóról

Célkeresztben a Grossglokner hegy, felhőben

Fogy a gleccser…

Heiligenblut

9 körül indultunk ismét Lienz felé, majd a tegnapi nyomvonalon haladva Huben-ig elmentünk, ott pedig Kals am Grossglockner felé vettük az irányt. Berg-ig az út ingyenes, onnantól motoronként 4 Euró fel egy parkolóig, ahonnan gyalog még közelebb lehetne menni a gleccser innenső oldaláig. A felvezető útról szép kilátás nyílik elénk. Sétáltunk egy kicsit, és az ott lévő távcsővel közelebbről is megnéztük a gleccsert és az éppen ott túrázókat.

Elindultunk lefelé és megálltunk a Haslach-nál lévő gyönyörű vízesésnél, néhány kép erejéig. A főútig forgalommentesen haladtunk, jól megrajzolt ívű kanyarokon, majd észak felé Matrei városáig mentünk. Itt nyugat felé fordultunk és csodálatos osztrák falvakon keresztül érkeztünk meg Hinterbichl-be. Ez is egy zsákfalu, ahonnan különböző gyalogos útvonalak indulnak tovább az Umbalfall vízesés felé. Mi azért nem vágtunk bele egy ilyen több órás gyalogtúrába motoros felszerelésben, viszont helyette piknikeztünk egyet ebben a nyugodt környezetben.

2 óra körül visszaindultunk Lienz felé, ahol tankoltunk egyet, majd egy táblát követve véletlenül rákeveredtünk az L324-es útra. Szerintem ez felért egy látványúttal, olyan kilátás tárult innen elénk. Visszafele Lienzben bevásároltunk, visszamentünk a szállásunkra és elkészítettük a vacsoránkat. Összepakoltunk, mert másnap időben akartunk indulni Livignoba.

Kals am Grossglockner

Haslach melletti vízesés

szemben az Umbalfall vízesés

L324-es úton

Lienz látképe Iselsberg-ből

Iselsberghof hotel és apartman

Ébredés után szembesültünk, hogy ismét igen felhős az ég, fél 8 felé elhagytuk a szállást, és a már ismert útvonalon Mittersil felé haladtunk. Valahol Lienz után még tegnap kinéztünk egy út menti kifőzdét, ahol megreggeliztünk majd ittunk egy kávét. Ismét Felbertauern tunnel volt a vízválasztó és utána már „szépen” esett az eső.

Miután Mittersil-nél nyugat felé fordultunk és arra jutottunk, hogy ebben az áztató esőben kár lenne befizetni a 4€-s útdíjat a Krimml felé, ezért ezt kihagytuk. Helyette megálltunk kávézni egyet, na meg persze melegedni egy benzinkútnál. Amíg pakolásztam a cuccokat egyszer csak egy tehéncsorda közeledett a kút felé… gondoltam jönnek ők is tankolni, de a tulajnak már annyira nem volt vicces és söprűnyéllel kergette őket a domboldal felé, miközben már dézsmálták az öreg muskátliját .

Szép kis úton haladtunk Zillertal felé, még így esőben is nagyon élveztük, félig nyitott bukóval (párásodott rendesen…). 171-esen haladtunk Innsbruck felé, ahol egy keveset még tankoltunk had maradjon hely az olcsóbb benzinnek Livignoban. Eredeti terv szerint a Timmelsjoch hágón keresztül hagytuk volna el Ausztriát, de végül úgy döntöttunk, Landeck-nél fordulunk dél fele. Landeck előtt mindenáron át akart vinni a GPS a Landecker Tunnel-en, de mivel nem volt semmiféle pályamatricám ezért tovább mentünk. Szerencsére az eső már elállt, ezért lekaptuk magunkról az esőgúnyát majd a 180as úton haladtunk Olasz felé.

Lago di Resia tó mellett ment el az út, majd egy pár km múlva már Svájcban találtuk magunkat. Itt már szépen sütött a nap, és haladtunk az Umbraill pass felé. Ez a hágó egy gyönyörű egy sávos lenyűgöző kanyarokkal tűzdelt út, ami néhány helyen átvált murvás szakaszokra. Ettől függetlenül soha élőben nem látott Porsche és Ferrari is közlekedik rajta. A hágó teteje 2503 m-en van és ez egyben a határ is, ahol egy lélek sem volt ellenőrzés céljából. Ez a hágó csatlakozik be a Stelvio hágó Bormio felöli oldalába olyan 2485m-en.

4 óra volt már, így nem másztuk meg a Stelvio-t, a holnapi programba úgy is benne volt, de nagy élvezet volt innen leereszkedni Bormio városáig még teljes táskarendszerrel is. Itt fordultunk Livigno irányába és megmásztuk még a Foscagno hágót és az Eira-t, majd 6 óra felé már elfoglaltuk az apartmanunkat, felcuccoltunk és leraktam a motort a mélygarázsba.

Jönnek a bocik tankolni

Zillertal

Umbraill pass murvás szakasza

Umbraill pass

Stelvio pass

Stelvio pass

Reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk, nyoma sem volt esőfelhőknek. 9 óra után már úton is voltunk Bormio fele, ahonnan a tegnapi úton haladva támadtuk meg a Stelvio hágót. Fél 11 felé megálltunk egy kis pihenőben, ahol összefutottunk egy magyar házaspárral és beszámoltak a fenti élményekről majd lefotóztak minket a gépünkkel.

Azt hiszem, az útról kár lenne órákat mesélnem, a képek magukért beszélnek, de azért ezt élőben is látni kell! Nem volt túl nagy forgalom, ezért viszonylag gyorsan felértünk. Azért van egy- két becsapós trükkös hajtűkanyar. Aki nem tud, vagy nem szeret lassú manőverezést csinálni az gyakorolja előtte  sportmotorral biztos kihívás lehet ezekben a szűk visszafordítókban elfordulni.

Egy viszonylag egyenes szakaszon gurultunk, mikor megláttam az út mellett két mormotát. Azt hiszem életemben először láttam ilyen állatot, nagyon édesek voltak.

11 körül már a Tibeti kávézótól gyönyörködtünk a kilátásban. Ez volt a legmagasabb betonút, a gps szerint 2788m-en voltunk. A felvonó parkolójából, ami fölvinne a gleccserhez, indul egy murvás út a csúcs felé. Ez a linkelt oldal szerint már le van zárva, de régen járható volt és kb 3030m-re visz föl. Én nem mertem kipróbálni két személlyel, de semmilyen tiltó táblát nem láttam az elején.

Egy jó olasz eszpresszó után továbbindultunk, mivel még az utunk ¼-t tettük csak meg. Leérve a hágóról az ss38-as úton tovább mentünk Merano-ig, ahol dél felé fordultunk az ss238-ra. Nagyon különleges klímája van ennek a résznek, rengeteg almás van az út mentén, amit folyamatosan locsolnak, ami nagyon jól ki van találva, nem úgy, mint kishazánkban. Az út felé nem sprickelnek ezek a szerkezetek, mert egy egyszerű lemezzel kitakarják a hatóköréből azt az irányt, ami az útra lőné a vizet. Rengeteg apró kis falun keresztül haladtunk Passo del Tonale felé. Lago Di Santa Giustina tó után az ss42-en haladtunk tovább.

A Tonalera vezető úton több helyen is találkoztunk építkezésekkel a kanyarokban, ilyen alagút vagy lavinafogó szerűségeket csináltak. A hágó tetején az eléggé kihalt síparadicsomban gondoltuk eszünk egy jó olasz pizzát. Mikor megláttam, hogy a fagyasztóból veszik ki a kész millerit pizzát majdnem lefordultam a székről  pedig kb 3 étterem, bár (télen kb 30 üzemel) volt nyitva, de mi pont kifogtuk. Legalább a kávé finom volt…

Továbbgurultunk és fölkanyarodtunk északi irányba, az ss300-as útra Passo di Gavia felé. Az első pár km csodálatos erdőben vezetett, szép kanyargós szűk úton. Fokozatosan egyre kisebbek lettek a fák, majd érdekes fűcsomókkal tűzdelt zöld réteken át ringatóztunk a kanyarokban. Aztán mire elértük a 2652m es hágó tetejét még az eső is elkezdett esni, és beszürkítette az eddigi csodálatos tájról alkotott képünket. A csúcsot elhagyva hasonló szép tájon haladtunk lefelé, csak az eső rondított rajta némiképp.

Santa Caterina sí központot elhagyva nemsokára Bormioba értünk. Itt már az esőfelhőket magunk mögött hagytuk és a megszokott úton tértünk vissza a szállásunkra. Ma a hozott hideg élelmünket vacsoráztuk, és este egy netkávézóban megnéztük az időjárást, és nyugtáztuk, hogy holnapra csak egy rövid kanyart kell terveznünk, mert esni fog az eső.

Stelvio felé

Nagyon édesek

Stelvio keleti oldala

Tibet kávézó

Passo Gavia szemerkélő esőben

Ezen a reggelen kicsit tovább aludtunk, nem robbantott ki az ágyból a reggeli napsütés. Nyugodtan megreggeliztünk, majd elindultunk Valdidentro irányába. A Gps egy darabig tudta az utat, de egy idő után csak a tájékozódási képességemre hagyatkoztunk, bár messziről lehetett látni a Cancano tóhoz vezető 17 hajtűkanyarból álló szűk kis „szerviz” utacskát.

Az úton több helyen fiatal srácok szedték össze a legurult, néha dinnye nagyságú köveket. A közel 2000 m-es csúcsra érve egy sziklába vájt alagúton haladtunk tovább, majd egy kis murvás szakasz következett. Egy pici kis tó mellett vezetett az út, majd megpillantottuk a hatalmas völgyzáró gátat. Átmentünk a gáton majd egy parkolóba megálltunk, ahol volt egy templom, egy kis családi házikó, ami kávézónak volt berendezve, meg egy helyi járatos buszocska, ami gondolom, naponta csak kétszer jár.

A parkolóban csak Olasz rendszámú autót látni, elég furán is nézték a mi rendszámunkat, hogy na ezek meg hogy találtak ide…? Ittunk egy kávét, fotóztunk párat, majd el is kezdett esni az eső, ahogy erre számítottunk is.

Elindultunk vissza a szállásunk felé. Gondoltam most alig 40 km-re vagyunk, én nem veszek fel semmilyen esőruhát, majd megszárad, ha valamelyik beázik. Mire leértünk Valdidentroba már csurom víz volt a csízmám, a ruha még bírta kiképzést.

A Foscagno hágó felé teszteltem a tapadást, hogy hogy szereti egymást az olasz aszfalt vizesen és a mostanra 2 hetes Tourance gumi. Hát meglepően jól tapadt, csak durva mozdulatokkal bírtam csúszásra bírni. Ezután már bizalommal előzgettem a teherautókat meg a kis háromkerekű Piaggio ape-ket, mert ebből aztán van bőven. Mire a szállásra értünk már a ruhám is kezdett átnedvesedni, úgyhogy a teszt eredménye, ha nem Gore Tex-es illetve ha nincs a ruhában külön vízzáró bélés, akkor minden túrához kötelező az eső ruha és az esőcsizma.

A szálláson kiteregettük ruháinkat és besétáltunk a városba, hogy szétnézzünk a Duty Free shopokban. Az egész városban egyetlen bolt van ahol motoros felszereléseket is árulnak. Majdnem vettem is egy Gore-Tex-es csizmát a nagy beázáson fölbuzdulva, de aztán lebeszéltem magam róla, kibírom még…

Estére jól elfáradtunk, sétáltunk a városban vagy 10 km-t, de szerencsére 5 óra fele már az eső is elállt. Mikor hazaértünk szóltak a háziak, hogy lesz egy ünnepély a központban, meg ilyen felvonulás szerűség. Úgy döntöttünk, ezt nem hagyjuk ki.

Nagyon jó hangulatot csináltak a helyiek. Volt veterán autós felvonulás, meg régi ruhába beöltözött a város apraja nagyja és vonultak végig a főutcán. Nagyon hideg volt, de szerencsére volt forralt bor az egyik pub teraszán, és életünkben először júliusban forralt boroztunk a kb 2 fokban.

Alig vártuk a másnapot, mert egy kb 350 km-es gurigát terveztünk svájci irányba, meg a Comoi tó felé, és szerencsénkre csak felhős időt jósoltak, esőt nem.

Cancano tóhoz vezető út.

Völgyzárógát

Reggel viszonylag korán felébredtünk, gyorsan megreggeliztünk és ismét szembesültünk azzal, hogy friss hólepel borítja a szállásunkkal szembeni hegycsúcsot. 8 óra körül megtankoltuk a paripát és útnak indultunk az ss301-esen Bernina felé. Legnagyobb meglepetésünkre a határon egy lélek sem volt, csak a táblák jelezték, hogy elhagytuk Olaszországot.

A svájci 29-es úthoz érve St. Moritz felé vettük az irányt és 9 órakor már a Bernina hágójának legmagasabb (2330m) pontján gyönyörködtünk a kilátásban, nem mellesleg a kb 2 fokban.

Innen a híres Bernina expressz pályájával többször kereszteztük egymást, és így értünk el St. Moritz-ba. A városból kiérve megálltunk a Silvaplannersee-nél egy rövid fotózásra. Innen felkanyarodtunk a 3-as útra a Julierpass felé. A hágó tetején (2284m) találtunk egy kis boltocskát, ahol megvettük a kötelező hágómatricákat, nem kevés euróért. Itt elég borult idő volt, nem szívesen vettük le még a kesztyűt sem. Persze a kerékpárosokat ez a hideg sem zavarta, küzdöttek az emelkedőkkel ekkor is.

Sok városon haladtunk keresztül, gyönyörű zöld rétek és erdők közt kanyarogtunk. Meglepő, mennyire észrevehetően más a városkép ebben az országban. Más építészeti megoldásokat használnak, és áthaladva itt, sokkal nagyobb nyugalmat árasztanak, mint pl egy olasz falucska.

A 13-as úton mentünk tovább a Viamala szurdok felé. Sajnos a szakadékhoz idő hiányában nem tudunk lesétálni, de az odavezető út is csodálatos volt.

A 13-ason egészen Splügenig elmentünk. Itt elfogyasztottuk életünk legdrágább kávéját egy olyan helyen, mint itthon bármelyik mátrai falusi étterem. Mire kijöttünk elkezdett cseperegni az eső. Persze mi jól megijedtünk és ismét magunkra vettük utunk elhagyhatatlan kellékét, az esőruhánkat.

Ezután ráfordultunk utunk sokadik hágójára, a Splügenpass-ra (2113m). A 38 km-es szakasz visszavezet Olaszországba. Mire a hajtűkanyarokba értünk már előbújt a nap, úgyhogy technikánk sikeres volt, az esőruhával elűztük a felhőket. Innentől a Comoi tóig egy gyönyörű szakasz következett. Szép kis hangulatos városok alagutakkal tűzdelt szakaszok, néha még a hajtűkanyar is volt az alagútban. Leértünk a tóhoz és elkapott egy olyan, mediterrán érzés. Mire találtunk valami értelmes megállót lementünk vagy 20 km-t a tó nyugati oldalán. Már patakokba folyt rólunk a víz olyan melegünk volt a dupla pulcsi, thermo béléses motoros ruhában, plusz még az esőruha is rajtunk volt. Hihetetlen volt, hogy kb 1 órája még 5 fokban rángattuk magunkra az esőruhát, most meg itt vagyunk a 30 fokban.

Megebédeltünk a hozott kajcsiból, majd az ss38-on Sondrio felé vettük az irányt. Ez egy elég borzalmas szakasz volt, unalmas, város – város hátán, de szerencsére Tirano-nál északnak fordultunk a Bernina felé, vissza Svájcba a 29-en. Itt már voltak a határon, de papírokat itt se kértek, csak ránéztek a rendszámra, szólt a kollégának, hogy hm.. magyarok, és jó utat kívántak. Ezen a szakaszon is volt, hogy a kis falvak fő utcájának a közepén ment a Bernina Express. Nagy hangulatos és látványos.

Az Ss301-re ráfordulva a már reggel megtett szakaszon kanyarogtunk vissza Livignoba, a határon megint senki. Mielőtt visszamentünk volna a szállásra, megnéztük a már készülődő nemzetközi motoros találkozó helyszínét, de motoros még alig volt csak a zenekar hangolgatott a sátrakban. Sajnos a találkozó főbb részei másnap voltak, de mi akkorra már Szlovénia felé kanyarogtunk. Este még elmentünk egy Pizzériába vacsorázni, majd összepakoltunk, mert másnap időben szerettünk volna indulni.

Bernina Pass

Julierpass

Viamala szurdoknál

Splügen pass

Como-i tó

Livigno

Talán a leghidegebb reggelre ébredtünk. Kocsik ablaka lefagyva, a fű deres… az egyik benzinkút hőmérője szerint -2 fok volt. Lecuccoltunk a motorhoz, elköszöntünk a háziaktól és már 7 óra előtt útnak indultunk talán az egyik legkeményebb napunkra. Nagyon nagyon hideg volt az első 100 km-en óvatosan is kellett menni, mert néhol voltak csúszós szakaszok.

Bormio után ismét a Gavia felé vettük az irányt. Ehhez a hágóhoz még biztos, hogy vissza fogunk jönni annyira szép. 8:45 környékén már a csúcson voltunk, magunkhoz vettünk egy adag koffeint, kávé formájában, fotóztunk egy párat, majd tovább indultunk Tonale felé. Ezután egészen Trento-ig haladtunk, mert elnéztem egy lehajtót a gyorsforgalmiról. Ez egy kb 20 km-es kerülő volt.

Innen Cavalese felé haladtunk az Sp71-en gyönyörű időben, szép ívelt kanyarokon, széles enyhén forgalmas úton haladtunk. Az ss48-on döntögettünk Moena-t elkerülve egészen Canazei-ig, ahol megálltunk ebédelni. Egy parkolóban elfogyasztottuk a szendvicseinket, itt már keresni kellett az árnyékot, olyan meleg volt. Canazei városa már tavalyi gurulásunkon is nagyon tetszett, ennek van a számomra legjobb hangulata. Tömeg, motorosok, túrázók, autósok nagyon tetszik. Gondolom télen is óriási tömeg lehet itt.

Tovább mentünk, de idén nem a Passo Pordoi felé, azt már tavaly megjártuk, hanem az ss641-en Passo Fedai-n (2057 m) át. Itt nincs annyi hajtű, mint a Pordoin, de azért ez is élvezhető szakasz. Caprile után az sp638-on haladtunk utunk következő hágója a Passo Giau (2236 m) felé. Ez a hágó is bekerült a kedvencek közé, nem is feltétlen az út miatt, hanem a panoráma, ami az egész hágón csodálatos. Ezt a hágót is rengeteg kanyarral rajzolták meg, és ezt ki is élveztük, viszont érdemes figyelni, a csúcs közelében elhelyezett Radar controll-ra (2 helyen is), mert 50-es tábla van előtte. A hágó Cortina felöli oldala, már nem olyan izgalmas, de szép úton haladtunk itt is.

Cortinától az sr48-ason haladtunk Passo Tre Croci felé, ez a hágó nem hagyott bennem mély nyomot, vagy csak elnyomta a Giau. Auronzo di Cadera nevű városba egy kis benzinkútnál tankoltunk kb 8 litert gondoltam majd teli rakom Szlovéniába a tankot, mert ott jóval olcsóbb volt.

Az sr355-n folytattuk utunkat Sappada majd Tolmezzo felé. Próbáltam az átlagsebességünket növelni, mert már kezdtünk fáradni. Gondoltam, hogy nem fogunk gyorsan haladni ezeken a hágókon, már a 10. óránál és kb 430 km-nél jártunk, 200 meg még előttünk…

Tolmezzo után az ss13-on haladtunk. Erről nem sokkal később le is tértünk az Sp76-ra ami a Passo di Nevea hágón át vezet. Egy viszonylag sötét (erdőn át) szűk alagutakkal tarkított úton érkezünk meg Selva Nevea-ba. Még így fáradtan is nagyon élveztem ezt az utat. Lago del Predil volt a következő megállónk, ahol már tavaly is elfogyasztottunk egy jó kávét, abban a gyönyörű panorámában. Egyszerűen meseszép ez a tó.

A Passo del Predil hágón át hagytuk el Olaszországot. Gondoltam nemsokára lesz egy kis faluban benzinkút, mert már villogott a szintjelző, de már a Vrsic hágó felfelé vezető útján találtuk magunkat és már minden villogott. Sebaj, mondom csak érjünk fel, valahogy csak legurulunk… Ennek a hágónak is megvan a varázsa, de azért már így negyed 8 magasságában, 12 és fél óra kanyargás után, szinte üres tankkal már nem úgy élveztük.

Még vagy 20 km-t haladtunk mire Kranjska Gora városában végre benzinkutat leltünk. Jól telecsurgattuk a tankot, majd gyorsan tovább is indultunk, mert még mindig 75 km volt hátra. Jó tempóban érkeztünk meg Vopovlje-be, ahol már teljesen ránk sötétedett és felpakolva a cuccunkat egy hideg sörrel zártuk le ezt a tartalmas és fárasztó napot.

Indulásra készen

Passo Gavia (itt már szebb időnk volt)

Passo Gavia

Passo Giau

Passo Giau

Lago del Predil

Reggel 8-ra vártak minket egy svédasztalos reggelivel a háziak, mi jól bekajáltunk és 8.45-kor már motoron ülve integettünk vendéglátóinknak. Jó tempóban haladtunk a már tavaly bejárt útvonalon, egészen a határig meg sem álltunk. Ittunk egy kávét a Szlovén, majd oldalon folytattuk utunkat a Balaton felé. Sajnos, hogy ezt kell írjam, de a mi oldalunkon ismét tudatosult bennem, hogy borzalmas az útminőség hazánkban. Délután 2 kor már Siófokon tankoltunk és haladtunk tovább. 4 órakor már a garázsban pakoltuk le a cuccainkat.

Ismét egy felejthetetlen látnivalóban és kanyarokban gazdag motoros nyaraláson vagyunk túl, és remélem még sok hasonlóan szép tájon fogunk motorral járni.

Kb. 3500km-t tettünk meg, ami 25 különböző, megnevezett hágón át vezetett át. Kaptunk esőt, fagyot, és sok szép emléket….

Vajna Tamás, 2011. január