Reggel hétkor találkozunk, és meleg starttal indulunk Érdről, ahol Zoli már kinn ül a motoron a ház előtt, amikor odaérünk. Az M1-esen épp sövényt és füvet nyírnak, az autópálya nagyon csinos és rendezett lett, néhány szakasza már golfpályára emlékeztet. Jó látni, hogy mi is tudunk ilyet. A mosonmagyaróvári MOL kútig szaladunk, ahol nekem kifogy a benzinem. Zoli nem tankol, mert az most Ausztriában olcsóbb. Gyorsan bekapjuk a meggyes pitét, rácsatlakozom egy telefon konferenciára, amit mindenképp meg akarok hallgatni és szaladunk tovább.

Hegyeshalomnál körülbelül egy kilométeres sor áll. Vendégmunkás várnak átbocsátásra. Előre araszolunk az EU kapukig, amelyekből kettő van nyitva és az egyiknél nem áll senki. A határőr kisasszony ott unatkozik, legfeljebb a szomszédos kapuknál tolongó tömeg látványa szórakoztatja.

Bécs után Zoli üzemanyaga vészesen fogyni kezd, és jobbnak látjuk, ha lemegyünk a pályáról Heiligenkreuznál. Ez a kis település közel van Mayerlinghez, időnk pedig van, hát benézünk oda is. Mayerling arról híres, hogy Ferenc József és Erzsébet királyné (Sissi) fia, az akkor 31 éves Rudolf herceg itt halt meg, szeretőjével, az akkor 17 éves Marie Vetsera bárónővel együtt 1889-ben. A hivatalos verzió szerint Rudolf és Marie öngyilkosok lettek, az utókor azonban egyre több és több jelét látja annak, hogy az apjával a német szövetség miatt szembe került trónörökös, aki Franciaországgal szeretett volna szövetséget kötni, politikai gyilkosság áldozata lett, amelyben talán saját apja is bűnrészes volt. Ha Rudolf trónra került volna az első világháború előtt, az Európai határok ma szinte biztosan máshol húzódnának. Borzongató, izgalmas történet ez, horrorfilmbe illő részletekkel és leleplezésekkel – a férjével szóba nem álló gyászruhás Erzsébet királynővel, Marie Vetsera bomba által felszínre vetett holttestével, a halálos ágyán a családi titkot felfedő Zitával. A dráma helyszínét mára jelentősen átalakították, a kastélyhoz szentélyt toldottak és az épületből mindössze egy pár méternyi folyosó látogatható a hivatalos verziót alátámasztó kiállítással – búcsúlevéllel, korabeli fényképekkel. Ha van egy pár perced érdemes beleolvasni a mese részleteibe:   .

Berchtesgadent már elég jól ismerjük, mert ez a kiemelkedő turisztikai látnivalókkal zsúfolt kis német település gyakran szerepel útitervünkben, akkor is ha átutazóban vagyunk nyugatabbra eső területek felé.

Felszaladunk Obersalzbergbe, az egykori náci főhadiszállás területére. Hitler 1923-tól gyakran töltötte ezen a környéken a szabadságát, majd 1933-ban Berlin mellett itt alakították ki a második államigazgatási központot. A monumentális központot lebontották, helyén már elkészült az Intercontinental szálloda. A dokumentum központba megyünk, amelynek üvegfalú épülete a parkolók alatt található és ahová most térünk be először. A kiállítás a Nemzeti Szocialista diktatúra átfogó ritka portréja fotókban és filmekben, kiegészítve a földalatti bunkerrendszer egy látogatható szakaszával. Az intézmény célja, hogy tények felvonultatásával, dokumentumokkal mutassa be és oktassa a Nemzeti Szocializmus lényegét, és szilárd tudásanyagot nyújtson a baloldali szélsőséges ideológiák ellen. A “Halálos utópia” című, helyi dokumentumokból készült kiadvány az egyik bessellerük.

Sétálunk a dokumentumok között. Az A4-es segédlet, amivel megállapíthatod a családfádból, hogy zsidó vagy-e, a kisiskolásoknak készült gonosz zsidókat ábrázoló képes olvasókönyv, a roppant méretű marketing kampány apró cserepei, amelyek a tökéletesen jó és az abszolút gonosz rettentően egyszerű kategóriáival operálva koncentrálják a gyűlöletet és váltanak ki összetartozási igényt egyszerű emberekből.

A délutáni napfényben rövid sétára indulunk az erdőn keresztül a Török szállodához. A szálloda összeköttetésben állt a földalatti bunkerekkel, és itt is látogatható a rendszer egy szakasza.

A Rossfeldstrasse rövid fizetős (3 Euró/motor) látványút a közeli hegyekben, bejárata itt van közel Obersalzberhez. Körbejárjuk a szerpentineket, felkapaszkodunk 1600 méterre. A hegy tetején megállunk egy kávéra, de az étterem már zárni készül. Tehenekkel és kutyákkal barátkozunk. A helyi tehénpásztorok életével ismerkedünk. A nap még egyszer kisüt, hogy készíthessek néhány fényképet a hegytetőn bámészkodó motorosokról.

Az estéből két órát a Watzmann termálfürdőben töltünk. Ma valahogy hidegnek hat a vize, máskor melegebb volt. Lehet, hogy ezt is ki kell fogni?

Késő van már, majdnem 10 óra, amikor elindulunk, hogy együnk valamit. Előbb a Waldsteinbe nézünk be, amely Schönauban van a folyó partján, és ismerjük, mert laktunk már ott tavaly, de már zárnak. Azután lemegyünk a Königsseehez, ahol végül egy kávézóban kiszolgálnak és kaphatunk még egy-egy almás pitét, meg egy kevés teát, miközben mellettünk rakosgatják az asztalra a székeket. Kihasználjuk, hogy már szinte senki nincs itt és lemotorozunk a partra sétálni egy kicsit. Hazafelé tartva minden hegytetőn fényeket látunk. Ez olyan mintha minden hegycsúcsra épült volna egy Kehlsteinhaus. Néha alig tudjuk megkülönböztetni az igazit.

A német autóklub, az ADAC ingyenes térképét követjük (ADAC motorradtouren MR1, 1:400 000) A tárképen összefüggő zöld csíkkal jelölték be a látványos, motorosoknak és old timer autósoknak ajánlott útvonalakat. Egyedül ez a térkép vezet minket az egész túrán.

Németországból Ausztriába a Steinpasson keresztül motorozunk. A határt elhagyva azon morfondírozom, hogy a németországi sárga útjelző táblák mennyivel jobbak, mint bármilyen más útjelzési rendszer, amivel Európában találkoztam. Kufstein felé az osztrák 178-ason megyünk Lofer érintésével, amelyet elkerülhetünk alagúton. Waidring előtt a térkép levisz minket a főútról és St. Ulrich, majd Rosenegg érintésével térünk vissza. A kitérő oka a csak Pillersee lehet, ez a viszonylag kicsi és sekély tavacska, amely mintha éppen csak azért lenne itt, hogy visszatükrözze a környező hegyeket. Északi partján épp esküvőt tartanak. A parton egyetlen épület áll, a Birnbacher fogadó, ahol muszáj megállni és meginni egy teát, vagy forró csokit. A fogadóban kielemezzük egymás fényképezőgépeit.

A Berchtesgaden, Hallein, Golling útvonalat követjük a 159-esen, majd jobbra fordulunk, hogy nyáron is végigmehessünk egyszer a Lammertalon. Jöhettünk volna Werfen felé is egyenesen, az is szép, de arra már jártunk korábban. Eben és Radstadt után a szintén síterepként ismert Obertauern felé haladunk. Most nyáron minden kihalt. A hatalmas szállodák, éttermek üzletek mind zárva vannak. Alig találunk egy helyet, ahol megebédelhetünk.

Mauterndorfnál elmegyünk Ausztria egyik legvonzóbb vára mellett. Legközelebb majd benézünk. Most sietünk, mert végig akarjuk járni a Nockalmstrasset. Tamsweg, Predlitz és Turrach után fordulunk jobbra és kezdjük el a szerpentinezést.

A Nokalmstrasse is fizetős zárt útvonal, májustól cirka októberig tart nyitva az időjárástól függően. A kapuk között nagyon jó minőségű aszfalt van és a megállóhelyeken is kényeztetik a motorosokat. A Glockenhütténél állunk meg. Zoli leragad a Forma1 közvetítés előtt amíg én körbefényképezem a terepet. Tetszenek a nagyon kultúrált ingyenes tárolórekeszek, amelyekben elfér a kabát és a bukósisak is. A motorosok parkolója itt a ház előtt kapott helyet.  Az ajtón a 2005-ös Biker Weekre hívogató plakát és a 69-es út amerikai 66-osra emlékeztető táblája, amely egy web lapot reklámoz: http://www.route69.at/. A 69-es út Ausztria déli részén van, messze innen, de az ötlet eredeti. Olyan, mintha a nálunk valaki a www.route24.hu címen hívogatná a mátrai motorosokat.

A reggelit a szálloda déli szárnyában tálalják, így most alaposan megnézhetjük a kilátást a másik irányban is. Kilenckor találkozunk a vezetőnkkel, aki elkísér minket egy sétára a völgyzáró gát belsejében. Az öt ellenőrző szint közül a legfelsőben gyalogolunk egyet, amely 20 méterrel van a gát teteje alatt. Megnézzük a hihetetlenül precíz műszereket, amelyekkel a gát mozgását mérik a milliméter ezredrészének a pontosságával. A föld alatt gyalogolunk vissza a szálloda alá. A lift egészen ideáig lejön értünk.

Esik az eső. Még két nap és a víz el fogja mosni fél Európát, azokat a területeket is, amelyeket bejártunk. Talán csak Portugália marad szárazon, ahol még mindig égni fognak az elolthatatlan erdőtüzek.

Agárdi György, 2005. augusztus 24.