Megkönnyebbülve hagytam el Las Vegast, ahol nyomasztott az infrastruktúra ekkora koncentrációja és nagy népsűrűség is. Le kellett volna lassulnom, és kiválasztani hogy ebből mit kívánok befogadni, de erre most nem volt idő. Reggel örültem, amikor láttam, hogy a BMW menetkészen vár rám, hogy elvigyen vissza a sivatagba, a vörös sziklák és a kanyonok közé. Bedobáltuk a cuccokat, felbőgtek a gépek és kitekeregtünk a fel és lehajtók útvesztőjén a betontengerből.

Bye-bye Las Vegas – a vidám Harley-s kislány a helyi standarddal mérve éppenhogy molett.

A városból kifelé hajtva a sávok száma egyre csökkent, még megálltunk egy kútnál a külvárosban folyadékokkal feltöltődni, mint kávé, víz, pink limonádé és benzin, aztán végképp beidult a rock & roll, magunk mögött hagytuk Sin City-t és a keskeny két sávos utakon (564, 147, 167) gurultunk ki a Lake Mead nyugati partja felé.

Tehetősebb polgárok házai a külvárosban – luxus apartmanok.

A Lake Mead Recreational Area (Mead-tavi üdülő övezet) a National Park Service felügyelete alá tartozik, itt már fizetni kéne a belépésért, ha nem lenne “annual pass”-unk.

A védett terület bejáratát jelző tábla.

Tipikus sivatagi táj és hozzá illő hőség fogad minket. Ki hinné, hogy nem mesze innen egy óriási tó van.

Nem fogtam rá fegyvert, csak élvezte a tempomatot.

Motoros easry rider bandázás a sivatagban.

Callville Bay csupán néhány mérföldes kitérő a Leak Mead északi oldalán, ide fordultunk le, hogy megnézzük a Colorado híres duzzasztott tavát. Callville Bay jelentős sport kikötő a víztározón. Sok motoros yachtot tartanak itt, többségük nagyobb fajta. Vitorlások egyáltalán  nincsenek. A kikötőhöz tartozik egy kisebb fogadóépület ajándék és élelmiszer bolttal, mosdókkal és légkondícionálással, ami most mind nagyon jól esett.

Megérkezés az oázisba.

A Lake Mead az USA legnagyobb víztározója. A Hoover-gáttal felduzzasztott Colorado folyó 180 km hosszú tavat alkot, amely Dél-Kalifornia és Nevada vízszükségletének nagy részét fedezi. Elwood Mead a gát projekt főnöke volt. Az 1936-ban elkészült gáttal a tó feltöltése miatt néhány települést el kellett hagynia lakosaiknak.

A Lake Mead vizének nagy része a Sziklás-hegység coloradoi vízgyűjtő területén elolvadó hóból származik. 2000 óta a tározó vízszintje folyamatosan csökken a globális felmelegedés okozta kevesebb hóesés következtében. Kikötőket kellett áthelyezni, vagy megszüntetni, mert teljes egészében szárazra kerültek.

Az oázisbeli kis boltban átfutottam a helyi hirdetményeket arról, hogy hogyan kell megtisztítani a vízből kiemelt hajókat az agresszív kagylóktól, meg hasonló okosságokat. A legjobban az a hirdetmény tetszett, ami a horgászoknak szólt. A biológusok egy csomó halat címkékkel láttakl el. Ha kifogsz egy felcímkézett halat, akkor fel kell hívnod egy telefonszámot és be kell mondanod a címke számát, színét, a hal hosszát és súlyát, meg hogy hol fogtad, majd a halat vissza kell dobnod a tóba. Az jutott eszembe, vajon hány év kell még ahhoz, hogy az összes hal fel legyen címkézve a tóban? – Aztán a többi tóban. –  Aztán a tengerben is.

Valahol messze lent még látszik a víz.

A vörös sziklákat most végre égető nap sütötte és megmutatták élénk színeiket. Ez hiányzott annyira Sedonában. Az első nagyobb kődarabnál kiálltunk néhány vadnyugati fotóra.

Csoportkép vörös sziklával.

Az utat néhol szélesítették, javították, ilyenkor át kellett vészelnünk egy-egy kavicsos szakaszt.

A Tűz Völgye Állami Park.

A Valley of Fire State Park egy kicsiny, mindössze 6,4*9,7 km-es völgyben fekvő természetvédelmi terület, amely a Lake Mead National Recreation Area-val határos, de Nevada állam felügyelete alá tartozik. Az állami parkokban (State Park) az annual pass nem használható, csak az országos felügyeletű nemzeti parkokban (National Park).

A völgy érdekességei az erózió formálta homokkő sziklák és a dinoszauruszok korából származó 150 millió éves homokdűnék. A belépő fejenként 6 dollár, amit a személyzet nélküli bejáratnál egy kitöltött borítékba téve kellett bedobni el vasládába az ellenőrző szelvény megőrzésével. A kilépésnél az ellenőrző szelvényt meg kellett mutatnunk, de egyéb ellenőrzés nem volt.

Erodált homokkő képződmény, az Elefánt-szikla a Valley of Fire keleti bejáratánál.

 
A park bejáratánál a Lake Mead felőli oldalon nincs személyzet..

Pénzváltás és adakozás a becsületkasszába.

A sivatagi tájat erre gyakrabban díszíti vörös kőtörmelék. Ha látsz egy tetszetős sziklát jobb, ha rögtön megállsz. A park rövidke! Mire felkapcsoltam kettesbe már túl is voltunk az egészen.

Néhány sziklaformáció érdekesebb, méreteik visszafogottak.

Most hosszú sivatagi motorozás következett. Ha valaki arról mesél egyszer nektek, hogy a sok mérföldes sivatagi egyeneseken milyen katartikus élmény 70-nel száguldani, akkor nem baj, ha azt némi gyanakvással fogadjátok. Biztos van benne valami őrjítő, de én még nem éreztem rá igazán. Különösen nem az autópályán, ahol maximum 70-nel mentünk (ez nagyjából 110 km/óra sebességnek felel meg). Abban állapodtunk meg, hogy a büntetések elkerülése végett a csoport sebessége mindig a megengedett, plusz max. 5 mérföld/óra legyen. A Harley-sek ennél többet egyáltalán nem is akartak menni – talán az ellenszél miatt, vagy mert attól tartottak, hogy a rettenetes erejű V2-es szétrázza alattuk az egész szerkezetet.

Sivatagi motorozás.

Azért be kell vallanom, hogy volt benne valami különleges is, mert a bukósisakot megint levehettük, ahogy a 15-ös autópályán Arizonába értünk, majd annak csücskét levágva megérkeztünk Utahba, a vörös sziklák és fodros peremű kanyonok igazi hazájába.  A sisak nélküli motorozásban van valami nehezen visszaadható. A sebesség élményét az ember így sokkal intenzívebben éli át.

Cica már nagyon unatkozott a hátam mögött a fényképezőgéppel, már lefényképezett mindenkit elölről, hátulról és oldalról, a szemből jövő kamionokat is és unalmában szorgalmasan lövöldözte a ritkán felbukkanó útjelző táblákat. Kezdtem megérteni azokat, akik régebben pisztollyal tették ugyanezt.

Az Utah-beli St. George-ba érve végre megint felbukkant a civilizáció – lakóházak, benzinkutak, gyorséttermek, emberek – és mi megkönnyebbülve üdvözöltük ezt a változatosságot. Gyorsan meg is álltunk egy Burger King nél és bekaptunk valami “junkfood”-ot (én még egy cherry coke-kal is nyomatékot adtam annak, hogy most szünetet tartok az egészséges táplálkozásban). Még utána is töltöttem – utólag még egy kis jeget is hozzáadtam a gépből, és az egész Burger King velem együtt Cherry coke-ban fürdött.

Csodálkoztam, hogy St. George ilyen nagy város lett. Mormonok alapították, akik gyapotot jöttek termeszteni erre a forró éghajlatú vidékre még 1861-ben. A város ma főleg az ide települő nyugdíjasokból, és az idegenforgalomból él, a Zion és a Brice itt vannak a közelben. Nem csoda, hogy minden céget Zionnak hívnak, a bankot, a bevásárló központot és a gyorséttermet is.

A St. George-al egybeépült Washingtonnál végre elhagytuk az autópályát és a 9-esen balra fordulva a környezet egyre változatosabbá vált, előbb csak a vasoxidtól vörös sziklák vettek körül minket, aztán az útmenti vendéglátóipar, végül a zöld növénytakaró is megjelent.  Rockville és Springdale sűrűn lakott települések, aztán már ott is vagyunk a keleti bejáratnál.

Játékvárossal próbálnak egy szaftos marhaszeletre megállítani. Egyre több jelét láttuk az élénk idegenforgalomnak.

A Zion nemzeti park déli bejárata.

A Zion Nemzeti Park a Colorado-fennsík pereme mentén helyezkedik el. A kőzetrétegek megemelkedtek, összetöredeztek és az erózió formálta mai alakjára a Bryce és a Grand-kanyon közötti területena  színes sziklaképződmények sorozatát, amit ma Grand Staircase-nek neveznek. A Bryce legalsó rétegei ugyanazok, minta a Zion legfelső rétegei. A Zion alsó rétege a Grand Canyon legfelső rétege – innen a lépcsőre utaló elnevezés.

A parkban pótkocsis buszok közlekednek a Visitor Centertől a North Fork Virgin River mentén egészen addig, amíg a szurdok egészen elkeskenyedik és már csak egy gyalogösvénynek van hely a folyó mellett.

A parkot ezekkel a pótkocsis hop-on hop-off buszokkal lehet bejárni.

Esőfelhők gyülekeztek a fejünk felett és az első megállónál már el is eredt az eső, így jobbára csak buszoztunk. A buszvezetőt hallgattam, aki parkbeli tudnivalókkal szórakoztatta az utasokat.

Hosszú utat tettünk meg ideáig, kicsit elfáradtunk. Az idő is nedvesre fordult.

A következő buszra várva.

A Temple of Sinaawava megállónál a busz visszafordul és már csak gyalogösvény vezet a folyó mellett. Ezt követtük mi is egy darabig egy rövid gyalogtúrán. A gyalogösvény a Zion Narrows-nál ér véget, itt a folyó két függőleges sziklafal közé szorul és már nem fér el mellette ösvény sem. A Virgin River inkább patak, mint folyó, de a csupasz sziklákról lezúduló esővíz a szurdoknak ezen a keskeny részén a vízszintet 100-szorosára is megemelheti.

Virgin River.

Útban a Zion Narrows felé a Virgin folyó mentén.

Madártávlat.

Megtartották, amíg átmentünk alatta.

A park állatvilágát az emberek jelenléte nem nagyon zavarja. A mókusok nem tűnnek félénknek, a szarvasok is gyakran mutatkoznak. Többek között pumák, szarvasok, hegyikecskék, nagy ragadozómadarak, pulykák és 19 féle denevér népesíti be a vidéket. Az állatok etetésétől egy horrorisztikusan összerágott kézfej fényképével igyekeztek elvenni a kedvünket. Valójában azonban az állatokat kell védeni az emberek kedvességétől. Mesélik például, hogy a chipsszel etetett szarvasok az eldobált chipses zacskókat is megeszik, de ebbe belepusztulnak, mert a gyomrukat eltömő zacskóktól nem tudják megemészteni a táplálékukat.

A mókust nem zavarta, hogy öten körbeálljuk és fényképezzük, addig rágta a faleveleket, amíg teljesen le nem kopasztotta ezt a fát. Amikor visszafelé jöttünk még mindig ugyanott dolgozott.

A rövid kirándulást szerencsére nem mosta el az eső. Visszafelé jövet egy különösen aktív buszvezetőt fogtunk ki, aki megállás nélkül kommentálta az utat, megállt minden pulykánál és szarvasnál, elmesélte hol és hogyan omlott le az út – szóval mindent.

A parkőrök készségesen adnak tájékoztatást mindenkinek mindenről. Érdemes velük elbeszélgetni, mert ilyenkor sok érdekességet mesélnek a park életéről.

A felhős időben korán jött szürkületben indultunk tovább, hogy nem messze innen a Best Western East Zion-ban lefoglalt szállásunkkat elfoglaljuk.

Ismét nyeregben.

A Visitor Centertől a 9-es úton a 89-esig (Mount Carmel Junction) terjedő útszakaszt már napfény nélkül motoroztuk végig, pedig ennek az útnak az első 10 kilométeren a zioni sziklák között kanyargó szakasza (Zion-Mount Carmel Highway ) nemcsak a Zionban busszal végigjárt látványútnál volt sokkal látványosabb, hanem egész amerikai utazásunk egyik legszebb darabja volt.

Cica folyamatosan fényképezett egy 1.4-es fényerejű 80 mm-es fix optikával és néha még sikerült egy-egy kevésbé életlen képet készítenie. Nagyon irigy vagyok azokra, akik a Google Earth-ön szebbnél szebb napfényes képeket raknak ki erről az útról.

Az útburkolat is vörös, valószínűleg az építése során elbontott sziklákból készítették.

Itt igazán sajnáltam, hogy már nem sütött a nap.

A Best Western Zion-ba épp vacsora előtt érkeztünk. Maxcine Jensen, a szálloda kereskedője vidám mosollyal üdvözölt, amikor bemutatkoztam. Vele e-mailezgettünk, meg telefonálgattunk a foglalás kapcsán már vagy öt hónapja. A társaságot egy kupacba rakta, nekünk Cicával egy kissé távolabb eső szobát adott. – “Az a tapasztalatom, hogy a csoportvezetők szeretnek egy kicsit távolabb lakni a csoportjuktól.” – mondta. Megköszöntem már-már extrém figyelmességét, aminek következtében nekem kellett a legmesszebbre cipelnem az ismét eleredő esőben a csomagjaimat a kísérőautótól.

A hosszúra sikerült nap végén még kaptunk egy vacsorát a szállodában, de azután már a napi rutinfeladatokkal sem sokat törődtem.

Röviden összefoglalva az utazásunknak erre a szakaszára a következőket javasolnám a minket követőknek:

• Callville Bay kikötője – pihenőhely a Lake Mead üdülőövezetben, ahová parkbelépő, vagy annual pass kell. Itt vásárolhatsz italt és megnézheted a Lake Mead apadását.
• Valley of Fire State Park – itt fizetni kell és park csak néhány kilométer, ha látsz egy követ, ami tetszik, akkor állj meg, mert több nem lesz.
• Zion Nemzeti Park – a látogató központ előtt érdemes parkolni és a busszal elmenni a Zion Canyon Scenic Drive-on a végállomásig (Temple of Sinaawava). Gyalogolj el a Riverside Walk-on a Zion Narrows-ig, vigyél magaddal portré optikát a mókusok fényképezéséhez és egy tele sem árt a szarvasok miatt.
• Zion Nemzeti Park – a leglátványosabb útszakasz motorosoknak a Zion-Mount Carmel Highway mindössze 10 km-es szakasza a park keleti bejáratig. A park honlapja szerint ez a legszebb látványút az USA-ban.

A Valley of Fire térképe – csak átrohantunk rajta, pedig itt is vannak látnivalók.

A Zion National Park térképének egy kis részlete, amit bejártunk. A Zion Canyon Scenic Drive-on buszoztunk és a Zion-Mount Carmel Highway-en távoztunk a parkból. Ez utóbbi volt a leglátványosabb és legélvezetesebb szakasz.

Agárdi György, 2009. július 4.