“Ma átugrunk Vegasba a Route 66-en, de előbb teszünk egy kört helikopterrel a Grand Canyon fölött.” Gyakrabban kéne erre ébrednem – gondoltam miközben összecsomagoltuk a holminkat, kifizettem a nagyon kényelmes, de ennek megfelelően nem is olcsó szállodát, ahol szívesen maradtam volna még egy kicsit. Gyönyörűen sütött a nap. Végre az időjárással is szerencsénk lehet.

Historic Route 66.

A Grand hotel Grand Canyon a terület egyik legutóbb épült szállodája a 64-es út mentén a park bejáratától délre 3 kilométernyire, a Tusayan nevű teleplésen. Van még itt néhány étterem, benzinkút, szemben a Grand Canyon IMAX mozi (20 méter magas vászon, 12.000 Watt Dloby Digital hang, 34 perces élmény 12-szer naponta), és itt van a közelben a repülőtér is, ahonnan a helikopterek indulnak a Canyon fölé rövid berepüléseikre. Azt hallottuk, hogy a kanyonban leszálló helikopterek Vegasból mennek, de sabaj, nekünk elég volt egy gyors kör is a kanyon felett.

A Grand szálló előcsarnoka.

Reggeli csomagolás a kísérőautóba.

A Grand Canyon egy meredek falú szurdok, amit a Colorado folyó a tudósok szerint kb. 6 (mások szerint 17) millió év alatt kapart ki magának, miközben a Colorado-fennsík fokozatosan emelkedett. Ma a fennsík 2.100-2.400 m magasan van, az északi perem a magasabb. A kanyon 446 km. hosszú és 6-29 km. széles, legnagyobb mélysége 1.6 km. Ezekkel a méretekkel messze nem a legnagyobb a földi kanyonok között, Peruban van kétszer ilyen mély és Ausztráliában van ennél szélesebb. A folyó a gigantikus ásatással a terület kétmilliárd éves történetét tárta fel David Attenborough előtt, aki még ifjúkoromban öszvérháton szállt alá, hogy elmagyarázza a TV nézőknek a földi élet történetének a kezdeteit. Minél lejjebb ment annál kevesebb fosszíliát talált. Aztán a végén már semmit. Innen tudjuk, hogy mikor kezdődött a az élet a földön.

A Grand Canyon az USA legismertebb, leglátogatottabb természeti nevezetessége. A hopi indiánoknak állítólag szent zarándokhelye volt. Az első európai látogató egy García López de Cárdenas nevű spanyol volt, aki 1540-ben érkezett ide. A területet Theodor Roosevelt nyilvánította nemzeti parkká, mondják, hogy szeretett errefelé vadászgatni. Könnyű dolga lehetett – tegnap láttuk mekkora közlekedési dugót okozott a park bejáratánál, hogy két szarvas ott legelészett az út mellett, majdnem az autók között. A kanyonhoz látogatók 90%-a a déli peremet keresi fel, amely a legkönnyebben megközelíthető és a leglátványosabb rálátást kínálja a kanyonra közel húsz kilátópontról egy nagyjából 40 kilométeres útszakaszon, amely keleten a Desert View kilátótól a nyugati Grand Canyon Village-ig tart. A szállást idejekorán, már hónapokkal előre le kell foglalni hétköznapokra is, mert a látogatók elözönlik a környéket.

A Linda szerint “legjobb” helikopterben hátul négyen ülnek egymás mellett, elől ketten és a vezető. Láttuk a többi helikoptert is. Csak a színük volt másmilyen.

A gép tervezett indulása előtt fél órával kellett megjelennünk a Maverick fogadóépületében. A “Linda” password működött, azonnal tudták, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Beosztottak minket két csoportba, mindenkit egyenként lemértek egy padlóba épített mázsával, kint a gépnél kaptunk egy kis sárga úszómellényt (ez valami új szabály) felsorakoztunk a gép előtt egy fotóra, aztán betuszkoltak minket valamilyen előre kidolgozott rendszer szerint a kabinba.

Készülünk a dokumentálásra.

Az utat egy kamerával felveszik, minden hangot is rögzítenek. A pilóta rövid idegenvezetést is tart menetközben. A felvétel a végén megvásárolható egy DVD-n.

A kanyon hirtelen szakad bele az egyébként teljesen sík, ritka erdővel borított fennsíkba.

Pilótánk egykor Vietnami helikopteres volt.

A Colodado ezüst csíkja odalenn nappal szemben. Derekasan dolgozott, amíg ezt a nagy lyukat kiásta.

A kanyon északi peremét sűrű növényzet borítja. A déli perem ennél sokkal drámaibb látványt nyújt.

Klasszikus kanyon fotó helikopterről.

A Colorado még ma is keményen nyomul. Komoly rafting túrákat tartanak rajta.

A helikopterezés érdekes, egy kicsit más oldalról mutatja be a kanyont, mint amikor kiállsz a szélére, csak az aktivitás élménye hiányzott belőle. Szívesebben vezettem volna a gépet, de a jobb oldalon nem volt kormány, így maradtam a fényképezésnél.

Éhesek voltunk, amikor földet értünk, visszagurultunk a faluba, ahol legtöbben egy Mekiben reggeliztek, mi Cicával az út másik oldalán egy klasszikus amerikai reggelizőhelyet választottunk terített asztallal, étlappal, felszolgálóval. A gyorséttermekkel nem volt jó tapasztalatom. Egyedül a KFC-t tartottam elviselhetőnek, ott legalább tudtam, hogy mit eszem.

Tipikus amerikai bárban reggeliztünk.

Ez a reggeli nem volt drága.

A nyílegyenes 180-as úton dél felé hagytuk el a Grand Canyon területét és tartottunk Williams felé, ahol majd az Interstate 40-esen Vegas felé fordulunk nyugatnak. Az aznapi távolság tekintélyes, közel 500 kilométer lett volna a tervek szerint.

A repülőtér közelében egy aviatikai múzeum mellett húztunk el.

Az Interstate 40-es arról híres, hogy itt Arizonában ez az út váltotta fel a történelmi 66-os utat, amelynek napjainkban újra kultuszát éljük. A Grand Canyon felől jövő 180-as Williams-nél éri el az I40-et. Williams is egyike a Route 66 valaha fontos állomásainak.

A tempomat lehetővé teszi jobb kezes fényképezést menet közben. Ezt az extrát is nagyon kedveltem.

A városon lassan keresztülmotoroztunk, de igazán kevés jelét láttam a 66-os nosztalgiának, amit kerestem. Ez a kitérő nem érte meg a ráfordított időt.

Historic Route 66.

Az I40-es felhatóján Ferit elsősegélyben kellett részesíteni, mert a szemét kifújta a szél. A szemcseppek és a napozókrémek nagy mennyiségben fogytak az utunk során. Ezekből – ugyanúgy, mint a vízből – érdemes bespájzolni. Rátelefonáltunk az előttünk járó kísérőautóra, hogy várjanak meg minket a szemcsepp utánpótlással.

Cicát mindig jókedvre hangolja, amikor férfiak térdelnek előtte.

Az I40-es a Colorado fennsíkon kanyarog. Még hosszú utat fog megtenni Las Vegasig, ami innen kb. 450 mérföld.

Az I40-es a Colorado Fennsíkon Williams és Ash Fork között.

Ash Forknál megint letértem az autópáról a 66-os nosztalgia nyomait kutatva. Ez is fontos csomópont volt annak idején, mert a 89-es út itt csatlakozik be délről, Prescott felől jövet. Ash Fork ma a zászló méretű lapos kövek fővárosaként mutatkozik be az utazóknak.

Ash Fork manapság a erről a kőről híres.

Itt már több jelét látjuk a 66-os nosztalgiának. A régi autók és múlt századból megőrzött egyég emléktárgyak színes forgataga az amerikai történelem egy fontos szakaszára emlékeztetnek, amikor tömegek áramlottak nyugat felé a jobb megélhetés reményében.

Ez az üzlet eredetileg egy kis fodrászat volt Route 66 mellett. A weben láttam egy fényképet róla még más felirattal 2007-ből. Akkor épp eladó volt a ház a tetején a fecskefarkas Cadillac-kel.

Igazi utazásunk a 66-oson Seligmannál kezdődött, ott ahol a 66-os útnak egy kb. 150 kilométeres szakasza máig megmaradt, karbantartják és minden szempontból alkalmas a nosztalgiázásra. Ez a 66-os leghosszabb egyben megőrzött szakasza. Három megállóhelyet jelöltem be rajta, ezek közül Seligman és a Huckberry General Store feltétlenül megérnek egy fél órás megállást, a Grand Canyon Caverns-ről nem vagyok meggyőződve, hogy érdekes lenne. Itt csak tankolni álltunk meg.

Seligmantól Kingmanig a sárga színnel jelölt 66-os utat követtük.

Historic Route 66.

Seligman apró kis hely, mindössze néhán ház áll ott, de úgy tűnik az egész település a Route 66 nosztalniából él. Szinte mindegyik házban gazdagon díszített színes kis relikvia boltok vannak. Mindenhonnan a múlt század közepét idéző emléktárgyak várják az arra tévedő vásárlókat. A gyér forgalmat elnézve az volt az érzésem, hogy ezek többsége Európából érkező motoros lehet.

Az első gyöngyszem rögtön ahogy beérkezik az ember Seligmanba a Delgadillo’s Snow Cap Drive-In, ahogy a helyiek hívják a “Sno Cap” – a hósapka. A tréfás kedvű család fantasztikus junk múzeumot halmozott fel itt és az egészet vidám, poénkodó környezetbe rendezte. Az ház olyan mint ők maguk. A Delgadillo-k messze földön híresek jókedvű beszólásaikról. Az igazi nagy tréfamester Juan már 2004 óta az örök vadászmezőkön szórakoztatja a helyieket, de fia méltó módon megőrizte a Sno Cap vonzerejét. A Delgadillo-k története Seligman története is.

A kísérőautó megvárt minket, Seligmanban integetnek nekünk a Sno Cap előtt. Náluk voltak az erősebb hatóanyagú szemcseppek.

Seligmanban a Sno Cap ezzel a tragaccsal köszönti az ide látogatókat. A “Verdák” c. rajzfilm rásegített a 66-os nosztalgiára és a segítség nem marad viszonzatlanul.

Szívesen látnám ifjúkorom hazai maradványait is így felöltöztetve, kifigurázva, vidám környezetben (Delgadillo’s Snow Cap Drive-In ). Lehetne benne színes Trabant, Skoda, MZ és Pannónia, tekerős bakelittelefon, csőbútor, Orion TV, NDK turmixgép, tejesüveg, nyalóka és nyuszis lufi. De vajon kivel helyettesíthetnénk Jeams Deant, John Wayne-t és Elvist.

Amikor sorra kerültem a boltos néni azzal büszkélkedett, hogy ma már két magyar vásárlót szolgált ki. Megkérdeztem tőle, hogy mekkora diszkontot kaphatok tőle, ha én leszek a harmadik. A kérdés teljesen váratlanul érte. Komolyan vette és elkezdett magyarázkodni. A másik eladóval közösen kellett nyugtatgatnunk, hogy csak hülyéskedtem. 

Ez a jól felszerelt mosdó mindenkinél sikert aratott. (Delgadillo’s Snow Cap Drive-In )

Hópárduc a Delgadillo’s Snow Cap Drive-In bisztró előtt igyekszik beolvadni a környezetbe. Burger, taco, burrito és döglött csirke.

A Seligman General Store-ban minen megvásárolható egy helyen. Ez a helyi shopping mall.

Az egész település olyan színes mint egy vidámpark.

A történelmi óváros egyik házsora.Ma már talán csak a homlokzat áll.

A Rusty Bolt Sedona következő nevezetessége. Bikers welcome! Ez a helyi motoros ruházati bolt. A lányok sem igaziak.

Zoliék is nosztalgiáztak egy kicsit.

Seligmanban jól bevásároltunk Route 66 emléktárgyakból, aztán nekivágtunk a 66-os útnak, amely mellett már szinte minden kihalt. Dícséretesen rendbentatják az utat, még az egykor híres Burma Shave borotvaszappan reklámokat is restaurálták. A Burma Shave hirdetések rövid versikék, amelyeknek a vége mindig “Burma Shave”, akár rímel, akár nem. A verseket egyszerre csak néhány szót tatalmazó táblák sorozatán helyezik el, amit az ember folyamatosan olvas össze a legutolsó Burma Shave feliratig: “Cattle crossing means go slow, that old bull is some cow’s beau. Burma Shave.” Ez pld. öt tábla volt.

Egy megőrzött Burma Shave versike vége a Hackberry General Store mögötti rozsdatemetőben.

Seligman után már nem találkoztunk érdemi településsel egész a nagy benzinkútig bal oldalon, ahová bekanyarodtunk italt vételezni és sokan tankolni is a Grand Canyon Cavern (nem túl izgalmas kis barlang) mellett.

Legkedvesebb 66-os emlékeim Hackberry-hez kapcsolódnak. Nem a szegényes bányásztelepüléshez, amelynek ezüst és aranybányáit már 1919-ben bezárták az út bal oldalán, hanem a benzinkútnak látszó színes kis üzlethez és múzeumhoz a jobb oldalon, amit úgy hívnak: Hackberry General Store.

Benzint nem árulnak.

Ezen a helyen hosszabban megpihentünk, vettünk néhány hamburgert és üdítőket. Megállapítottuk, hogy amerika legízletesebb hamburgerét valószínűleg itt árulják az épület mellett egy Üvegtigris nagyságú kis utánfutóból. Az olvasmányaiba merülő fehér ruhás fiatalembertől az utánfutó zárt ablaka mögött nem sokat vártam, de amint az ablak kinyílt pattogó ritmusban felvette a rendelést, közölte, hogy 8 perc múlva kész lesz és becsukta az ablakot. Talán meghúzott egy kart, vagy megnyomott egy gombot – nem tudom, de a gépezet beindult és a fickó 8 perc múlva kezembe nyomott egy műanyag dobozba szépenbecsomagolt frissen sült hamburgert.

Néhánya kipróbálták a Route 66 elnevezésű “route beer”-t is, mert azt hitték, hogy sör. (A root beer ízesített szörpök és szóda keveréke, erre utal a szellemeskedő route-beer elnevezés).

Historic Route 66 csoportkép.

Hackberry General Store junkyard csoportkép a T modellel.

Elkészítettük a 66-os nosztalgia csoportképeket a Historic 66-os táblával és a régi Ford Thin Lizzyvel. Utólag bánom, hogy Max-et nem kértük meg, hogy álljon be közénk. Max a régiségbolt lusta kutyája Harley-Davidson és United Airlines reklmámokban is szerepelt, de a holland és német TV nézők is ismerik.

Az út felől nézve ennyi az egész.

A Hackberry General Store-nak értékes régiség gyűjteménye van belül éppúgy, mint kívül. John és Kerry Pritchard régi autók, hirdetőtáblák és egyéb emléktárgyak tömegét gyűjtötték össze. Itt minden eredeti.

Hackberry – a Historic Route 66 múzeum.

Magyarok már előttünk is is járhattak erre. A bejárat mellett elhelyezett két matrica legalábbis erről árulkodik.

Hamburgerre várva.

A múzeum egy része bárnak van berendezve. A rock and roll király még fiatal éa a magányos szőke lány ott hátul csak arra vár, hogy a válladra hajthassa a fejét.

Historic Route 66.

A Hackberry General Store nem tűnik nagy üzletnek manapság, még akkor sem, ha az erre járók közül sokan megállnak itt egy üdítőre. Inkább elhivatott gyűjtők hobbijának tűnik. A tulajdonosaik talán örömüket lelik abban, hogy megoszthatják másokkal az általuk összeszedett régiségeket. Elég volt elnézegetni a szorgoskodó, mindenkivel készséges kis öregembert a pult mögött és a törzshelyén, a bejárat melletti heverőn zavartalanul szundikáló Max-ot. Látni rajtuk, hogy ők már otthon vannak. Megtalálták amit kerestek.

Good bye Max!

A 66-os út Kingmannál véget ér. A nagy ipari telpülésen áthaladva a legérdekesebbnek a 3-4 mozdony vontatta hihetetlen hosszúságú vonatokat tartottam. Ezeket lefényképezni szerintem csak az űrből lehet. Ha filmet készítesz róluk, azt is csak sorozatnak érdemes. Cica lelkesen lefényképezte az összes túlméretezett kamiont is, amivel találkoztunk.

A 66-os úton Kingman felé.

A tűző nap miatt meg kellett állnunk egy kicsit inni és pihenni.

Az idő felmelegedett, a nap rettenetesen tűzött és a kezem teljesen elégett, kínomban már felfelé fordított tenyérrel fogtam a kormányt. Egy útmenti büfénél kihajtottam. Kénytelen voltam egy hosszú ujjú felsőt felvenni és kesztyűt húzni. A fejemet és az arcomat nem érte a nap, azokat eltakartam, de a fülem csücske nagyon csúnyán leégett.

 
Igyekeztem védekezni a tűző nap ellen.

A Hoover-gáthoz megérkezve  gyorsan menedéket kerestünk a hőség elől a kis ajándékboltban. Vettünk néhány fagyit, kávé konzervet és üdítőket is.

Kimelegedve.

Zoli közben motort váltott. A Hoover-gáthoz már egy Harley nyergében érkezett.

Hoover Dam.

Ellenfényes csoportkép a Hoover-gáttal.

A gát Arizonai oldalán készítettünk néhány képet nappal szemben, aztán a másik oldalon beálltunk a parkolóházba és sétáltunk még egy kicsit a szárnyas fiúk által őrzött zászlórúd környékén. Lenyűgöző méretek, gigászi konstrukciók. A Colorado felett átívelő híd a gát méltó párja lesz.

A 93-mas autópálya ezen a hídon fog átmenni nemsokára Arizonából Nevadába.

Nézd csak mi van ott!

A Hoover gát 1931. április 20-tól 1936. március 1-ig épült. A gátfal magassága 221 m, hossza 379 m, vastagsága legalul 200 m, a felső peremén 15 méter. 3,33 millió m³ beton vann benne. 2008-ig az inflációval átszámolva 736 millió dollárba került. Az építkezésen 112-en vesztették életüket. A 16 turbina eredetileg 1.860 mW kapacitásra volt képes, de ezt 1993-ra 2.080 mW-ra bővítették. Ha mind a négy reaktora maximális kapacitással működik, akkor a paksi atomerőmű teljesítménye 1.860 mW.

Onnan fentről jöttünk.

A gáton átkelve Nevadába éraz ember és itt sajnos már kötelező a bukósisak. Az első benzinkútnál megálltunk és felkapkodtuk a sisakokat, amiket eddig a velünk együtt haladó Mustangban tartottunk. Vegasig még jelentős távolságot mutatott a GPS, de csak azért, mert Gábor jókora kitérőt tervezett az útvonalba Vegas előtt a Lake Mead felé. Ezt kihagytam és a GPS-be inkább a Treasure Island szállót ütöttem be, és az autópályán érkeztünk Vegasba.

Ez a benzinkút már Nevadában van. A kutas néni megragadja Kopasz locsolóját és megmutatja, hogyan kell hátrahúzni rajta a gumigyűrűt, hogy jó legyen neki. Ilyenkor egyből kijön belőle minden. “Látod hogy kell, Mucikám?”

Vegasba érve az addigi nagy terek összeszűkülnek, különösen a Las Vegas Boulvard környékén, ahol az épületek hirtelen a magasba szökkennek és a forgalom araszolóvá válik. a Treasure Island előtt csak a taxik és a valet parkolós autók állhatnak meg (ez az amikor odaadod az autódat valakinek egy darab papírért és az elviszi valahová). A bejárattól kicsit távolabb kaptunk néhány percet arra, hogy a csomagjainkat kirámoljuk aztán a motorokkal beálltunk a szálloda parkolóházába és elbúcsúztunk tőlük egy darabig. Vegasban két éjszakát fogunk eltölteni.

Közel járunk a szállásunkhoz.

Elhelyezkedtünk a szállodában, ami nekünk azért nem volt egyszerű, mert a szobánk ablaka egy hatalmas légkondícionáló berendezés zajos ventillátorára nézett  néhány emelet magasságból. A recepción kértem és szó nélkül adtak egy másikat, sajnos ez sem a Bellagio szökőkútjaira nézett, hanem észak felé, a még beépítetlen területekre, de a 32. emeleten volt és jobban illett ahhoz a  kb. 80 dolláros árhoz, amit fizettünk érte.

Az est az utcán talált minket. Sétáltunk egy kicsit ebben a gigantikus vidámparkban, ahol Velence, Párizs, Róma, New York minden nevezetessége megtalálható, ahol az utcán szinte csak Lincoln-ok és limuzinok gurulnak, ahol a film, a cirkusz, az egész szórakoztatóipar a kaszinók szolgálatába állt.

Treasure Island.

 
Ez itt a Vegasi Venetian. Nemrég adták át a párját Makaóban.

Itt is van Meki.

Vegas esti fényei.

Rövid sétát tettünk az esti forgatagban. Többnyire nemzetiségiek sorfala között haladtunk, akik kis kártyákat csattogtattak hangosan és mindenkinek akartak egyet adni ingyen. Össze is gyűjtöttem egy paklit. Mindegyik lapon egy ifjú hölgy fényképe volt, meg egy hétjegyű szám. Biztos memoryt játszanak vele.

Az egész napos utazástól fáradtan tértünk vissza a szállóba, megállapodtunk a reggeli találkozó időpontjában, aztán szétszéledtünk. Cicával még átballagtunk a szemközti drug store-ba, hogy vegyünk valami leégés elleni varázsszert. A készséges eladó néni Aloavera gélt ajánlott, ami később mesébe illően hatásosnak bizonyult. Kaptunk szemcseppet is – a lemagasabb hatóanyag tartalmúból vásároltunk.

Jó érzés töltött el, hogy megint Vegasban alszom. Harmadszor, vagy talán már negyedszer is? Elgondolkodtam, hogy vajon hányszor aludtam mondjuk Békéscsabán, de aznapra már elég volt a matekozásból. Aznap volt az első este, hogy bárányokat sem számolnom.

A Bellagio szökőkútjai.

Agárdi György, 2009. június 21.