A bérelt autók felvétele is kalandos volt és mélyen belenyúlt az éjszakába. A Budget számítógépes rendszere aznap este épp leállt, így egy kicsit lassabban ment az ügyintézés és az árakat sem tudták megmondani, de végül felvettünk Zoliéknak egy Mustangot és Barnáék is kaptak egy minibuszt, bár nem azt a típust, amit rendeltek. A vezetők rövid idő alatt megismerkedtek az automata váltókkal és a GPS felprogramozása után Barna vezetésével nekivágtunk Phoenixnek. Az városkép számomra már ismerős. Kedvelem ezeket a világ végéig terjeszkedő városokat a széles utakkal, a vízszintesen terjeszkedő könnyűszerkezetes épületekkel, a köztük lévő tágas terekkel. Merőben más, mint amihez itt a helyszűkével küzdő európában hozzászoktunk. A terek nagysága arányos a lehetőségekkel. Szárnyalhat a fantáziád, amikor építesz. Azt is szeretem, hogy kevés a kerítés, az épületek többsége széles parkolóval invitálja a vendégeket, csak a lakóparkok bújnak kerítés mögé.

A forró éjszakában a motorosok bukósisak nélkül, kendővel a fejükön egy szál trikóban és farmerben hajtottak az európai szemmel lassú forgalomban. Négyből három motor custom chopper volt, tízből kilenc Harley-Davidson.

A Max a Thomason a zajos sporbárok egyike. A falakat TV-k borítják, mindegyiken sportcsatornát lehet nézni.

A hirtelen jött sivatagi forróság kiszárított. Nagyon jól jött, hogy Kopasz azonnal gondomat viselte és meghívott egy sörre.

A szállodában (Holiday Inn Express Scottsdale) a recepción már vártak, itt minden simán ment. Gyorsan ledobáltuk a holminkat és elszaladtunk egy közeli bárba, ahol a szorgalmas csapos lány 30 féle sört szolgált fel. Ettem egy Ribtop-ot sült krumplival és Ketchup-pel. Az oldalasban még sohasem csalódtam itt Amerikában, bár lehet, hogy csak szerencsém volt. Gyorsan megittam még 3 sört és éjfél körül kerültem ágyba.

2. nap: 2009. május 17. vasárnap

Reggel hatkor már fenn voltam. Ez igen jó eredmény, mert volt már olyan, hogy hajnali háromkor keltem és nem tudtam elaludni, amikor átrepültem az Államokba. A mai napot pihenésre és átállásra szántuk.

A nap még alig kelt fel, de az ágyunk már üres.

A szálloda körbejárásával kezdtem. A magyarok már a kora reggeli órákban kint voltak a kék vízű medencénél. A hőség még épp elviselhető volt a vízben.

A Holiday Inn Express belső udvara.

A reggeli benne volt a szoba árában. Nyitottunk egy külön szobát a társaságnak, ahol elsőként a fagyos lehelletű légkondícionálót kapcsoltam ki. A helyiek imádják a 18 fokos levegőt, amikor odakinn 35 fok van. Aznapra nem terveztünk programot. A többség úgyis bevásárolni megy majd – gondoltam.

A reggelihez új szobát nyitottunk.

Reggeli után megérkezett András és gyorsan elmesélte nekünk, hogy mit tehetünk aznap. Két programot ajánlott, az egyik a közeli Fashion Square bevásárló központ, a másik az aznap ingyenesen megtekinthető fegyver expo Phoenix belvárosában. A Fashion Square-ben a boltok mellett kávézókban és éttermekben verhetjük el az időt.

A fegyverek csak Zolit vonzották, ő egyébként is valami különleges szerkezetet keresett a versenyíjához és már volt egy kocsija, tehát mehetett külön boltokat keresni. András kisterherautójával, a busszal és a Mustanggal egy ütemben kivonultunk a Fashion Square-be.

András ismerteti az aznapi programot a recepción.

A Fashion Square-ben a Yard House előtt landoltunk – Great Food. Classic Rock. World’s largest selection of draft beer”. A Yardhouse egy söröző hálózat, amely a jó kaja és a rockzene mellett a világ legnagyobb csapolt sör választékával hirdeti magát. Megbeszéltük, hogy ebédnél itt találkozunk.

Rövid eligazítás a Mall előcsarnokában.

A boltok többsége még nem volt nyitva, amikor megérkeztünk. Egy kávézóban ültünk le, ahol az igen nagy választékban szerepelt espresso is. Ez az egyetlen kávé, amelynek a töménységét az itthoni kávéhoz lehet hasonlítani. Én egy jegeskávét próbáltam ki, ami itt egy nagy pohár jégdara és egy kevés kávé botturmixxal összekeverve. Az opció a “wip” volt, amire többször rákérdeztem, mire kiderült, hogy a “whipped cream”-et, vagyis a tejszínhabot értik alatta.

András közben elmesélte Amerikát 

Zolit a Macey’s-ből leginkább ez a zenesarok érdekelte

A mallban egy könyvesboltra voltam kíváncsi, a Borders a bejárattal szemben, az utca másik oldalán volt.  Gondosan végigelemeztem az útikönyveket. A Dél-nyugatról kb öt hasonló tartalmú és színvonalú könyv szólt. Végül a Fodor’s féle változatot választottam. Így utólag olvasgatva látom, hogy mennyire hasznos lett volna ott. Végigcipaltem az úton, de sajnos sohasem volt időm áttanulmányozni a helyi érdekességeket.

Útikönyvekből nagyon nagy volt a választék

A motoros magazinok között csak egy túramagazin van, a Road Runner Motorcicle Tourig & Travel, amely színvonalában nem éri el a német magazinokat. A 2009 júniusi szám 7 dollárba került. Hét túrabeszámoló van benne, öt helyi, egy indiai és egy európai. Érdekes volt látni a lapban, hogy a BMW-n kívül más motorral is lehet túrázni.

A motoros magazinok választéka hasonlít a nyugat-európai kínállathoz.

 A fotó magazinokat kiábrándítónak találtam a sok reklám miatt. Igazság szerint inkább a gépeim használati utasítását kellene olvasgatnom. Még mindig nem vagyok annyira tisztában készség szinten a Canon 40D működésével, ami elegendő lenne a gyors helyzetek megfelelő kiértékeléséhez és elkapásához. Tartaléknak az épp újonnan megjelent 500D kis gépet vettem meg. Ez még HD videot is tud a 15 megapixel mellett. Ez lesz majd Cica könnyű kézi gépe, amit menet közben használ.

Fotó újságból ezer féle van. Mindegyikben van két jó kép, egy jó tipp és száz oldal reklám.

 A motoros könyveket az emeleten találtuk meg. Gyorsan végigfényképeztem a címlapokat, hogy majd megkereshessem ezeket a könyveket az Amazonon.

Kinéztem néhány dolgot magamnak, amit majd egyszer megveszek az Amazonon.

Végre találtam magamnak való könyvet is a motorozásról.

A térkép szekciónál összesszedtem az utunkba eső államok összehajtogatott térképeit. Azt terveztem, hogy majd ezeken követem az útvonalat. A térképek végül a  kísérőautóban kötöttek ki. A GPS többnyire elegendő volt a navigációhoz. A tévedéseinket csak a hibás programozásnak köszönhettük. Legjobban talán Péter látta át az egész utat, mert nála egy olyan térkép volt a motoron, amely az egész bejárt területet tartalmazta.

Az államok hajtogatott térképei általában 5 dollár körül kaphatók. Megvettük az utunkba eső államok térképeit.

Ebédidőben a Yard House-ban találkoztunk. Rendeltünk valami csapolt sört és mindenki bemutatta, hogy mit zsákmányolt a délelőtt folyamán.

A Yard House elsötétített ablakla sejteni engedi a csapolt sör választék nagyságát. 

Az étteremben gyorsan átlapoztam az újonnan beszerzett könyveket.

Tamás újonnan szerzett pólójában és kedvenc sörös poharával.

Az oldalas András ajánlása volt. Nekem bejött.

A délelőtt többeknek nem volt elég arra, hogy megvegyenek mindent, ezért még egy körre szétszéledtünk. A mall attraktív három szintes épülete nagyon kultúrált, üzleteiben ugyanakkor kevés vonzót találtam. A ruházati cikkek ára ugyanúgy magas, mint az itthoni bevásárlóközpontokban. A diszkontált holmik általában meg is érdemlik, hogy diszkontálják őket. A választék ugyanakkor kétségtelenül nagy, talán ez ösztönözte a társaság egyik felét, hogy újra és újra nekifusson az Armani szalonnak és felvásárolja az összes fellelhető modellt.

A ruhákon a címkék arról árulkodtak, hogy minden, amit itt az ember kézbe vehet kínából származik. Érdemes lenne egyszer összevetni ár érték arányban a kínai piacon kapható és az itt árult dolgokat. Lehet, hogy ugyanazokból a műhelyekből kerülnek ki.

Ezernyi ablak világítja meg a Fashion Square belső csarnokát. Célszerű és esztétikus a belső építészeti kivitelezés.

Cicával céltalanul elsétálgattuk az időt, néztünk ugyan egy-két helyen fürdőruhát neki, ahelyett amit otthon hagyott de a 70 dollárt sokallta ezekért a holmikért.

A végén ránk kellett várni, pedig nem is vettünk semmit.

Hazafelé felugrottam a truck platójára Kopasszal és Imrével. Éreztem, hogy a forró szél milyen gyorsan kiszárítja az embert. Ezzel majd jó lesz vigyázni a motoron – gondoltam.  A délután hátralévő részét a medencében terveztük eltölteni, de amikor hazaérve bekapcsoltam a notebookot láttam, hogy Gábor a Skype-on van és annak ellenére, hogy vasárnap van dolgozik. Rögtön megbeszéltük, hogy értem jön és megszervezzük a bérelt motorok átadását még aznap.

A Dodge kisbuszunk a szálloda előtt. Ez volt a hivatalos kísérőautónk.

Gáborék műhelye és üzlete, az AZride a szállodától kétszáz méterre van. Az üzletben összeszedtük az Amazonon megvásárolt és ide szállíttatott holmikat, főleg a fotófelszerelésem kiegészítését, köztük a Canon T1i tartalékgépet, optikákat és egyéb apróságokat. A szállodában kiszedtem a medencéből Tamást és Pétert,, aztán hatkor visszamentünk átvenni a három motort.

Tamás, Cica és Hópárduc

 Tamás egy hófehér Goldwinget kapott. Péter egy alacsony ülésű GS-t bérelt, amit még fel kellett szerelni egy GPS csatlakozással. Az elektromos szerelést Gábor el is végezte, de később kiderült, hogy a Péter Garmin Zümo GPS-e valamilyen oknál fogva nem működik együtt az USA térképpel és így használhatatlannak bizonyult az út során. Zoli ugyanilyen típusú készülékével a Mustangban szerencsére semmi gond nem volt.

Péter BMW-je két hatalmas fémdobozzal az oldalán. Gábor dolgozik, Péter, Tamás és Imi segítenek.

 Én eredetileg egy Kawasaki Concure-t szerettem volna hajtani, de azon nem volt héátsó doboz opció, ami kényelmetlenné tette volna Cca utazását, ezért maradtunk az 1200 RT-nél. A színe mindenesetre tetszett. A motorhoz egy GPS csatlakozást kaptam a Garmin 2720-asomhoz. Ennek a készüléknek nincs saját áramforrása, rá kell kötni a motor akkumulátorára. A tankra Gábor egy kisméretű tanktáskát szerelt a kedvemért, amiben a fényképezőgépemet tarthattam. Ez a kis táska abszolút kedvencemmé vált, nagyon proktikusnak bizonyult, nem is tudom miért nem vettem meg Gábortól. Remélem találok majd egy hasonlót az itthoni motorjaimra is.

Ez lesz az én motorom. Már rajta van az extra doboz, a tanktáska és a GPS csatlakozás.

Az üzleben átnéztük mégegyszer az útvonalunkat. Gábor elmagyarázta a motorok működését, adott néhány tanácsot az útra és kiképzett minket sivatagi motorozásra. “Ha nem kell négy óránként pisilnetek, akkor baj van, mert a kiszáradáshoz közeledtek. Ilyenkor igyatok.”

Tamás és Kopasz az útvonalat tekintik át.

Esteledett mire végeztünk mindennel és a tágas mellékutcába kigördültünk a motorokkal. Köröztünk egy keveset, hogy szokjuk a gépeket, aztán leparkoltunk a szálloda előtt. Holnap még el kell menni a Harley-kért.

Este megint a Maxban jöttünk össze néhányan egy*egy szendvicsre és egy pár italra.

Aznap is későn kerültünk ágyba egy aktívan elhenyélt nap után és ezzel megint segítettük egy kicsit átállásunkat a helyi időszámításra.

3. nap: 2009. május 18. hétfő

András reggel megint értünk jött és segített elvinni a csapatot a kisteherautóval a Haydenre, ahová nemrég az Eagle Rider kiköltözött. Most a Harley boltban lehet bérelni a motorokat. A Harley bolt, a Hacienda kb. 20 percnyire van a szállodától. Örültem, hogy András segít, mert így nem kellett vacakolnunk a GPS-sel. A Hayden-nel párhuzamos autópályán gyorsabban is küzdöttük le a 15-20 kilométert, mint ahogy a 200 méterenként belámpázott Hayden-en magán haladtunk volna. Én Tamás mögé ültem és a Hópárducon kísértük a teherautót. Kíváncsi voltam milyen a szabályok betartása mellett bukósisak nélkül motorozni. Arra az érdekes következtetésre jutottam, hogy nagy foróságban bukósisakban jobb vezetni mint anélkül. A forró szelet a sisakban nem lehet annyira érezni.

Útban a Hacienda felé.

Ezeket a gépeket 40 ezer dollárárt lehet megvásárolni, plusz adók.

A Hacienda választéka óriási.

A motorok átvétele gyorsan lezajlott. Itt nincs semmi spec felszerelés. Két oldaltáskával jönnek a Road Kingek. Jó hír, hogy van bennük Tempomat.

A motorokat foglaláskor ki kellett fizetni. Most csak a foglalót kell letenni, amit a dolláros kártyámról szerettem volna kifizetni, de azt közben már egyéb terhelésekkel – elsősorban a tervezetlen tegnapi autóbérlés kifizetésével – sikerült lenulláznom. Maradt a készpénz, amit viszont nem fogadtak el foglalónak. Megint jól jött András, aki a saját kártyáját adta kölcsön a foglaló teheléséhez. Körülnéztünk még a boltban, aztán igyekeztünk vissza a szállodába, mert az aznapi programot még teljesíteni kellett volna.

Rövid használati utasítás. Ez a kulcs. Ez mindig legyen nálad.

Visszafelé a truck légkondícionált fülkéjét választottam a Hópárduc hátsó ülése helyett és Andrással beszélgettem az ő történetéről. András valamikor a P. Mobil első dobosa volt. “Egy mai napig is aktív zenész, Póta András, aki átdobolta magát a P. Mobilba. Aztán kilépett, de nem utoljára, mert 1994-95 tájékán – nem állandó tagként – újra a Mobil dobosa lett.” – írja róla a P-Mobil honlapja. 1985-ben jött ki az államokba. Azt mondja, hogy nem volt épp túlképzett, általában szerinte a dobosok nem a legokosabb emberek, ezért elvégzett néhány iskolát. Most saját üzlete van, műgyanta borításokkal foglalkozik, medencéket, raktárakat kennek be ezzel a vízhatlan kemény burkolattal. Van annyi munkája, hogy megengedheti magának a szünidőt amikor nagy meleg van. Bánta, hogy Feri csak két nappal az érkezésünk előtt értesítette, mert akár velünk is jöhetett volna, ha korábban tudja, hogy jövünk. Hazai kapcsolatait kérdezve a régi ismerősök széthúzásáról beszél, kicsit keserűen. Azt mondja az amerikai indiánok leigázásának története az egyik legjobb példa, arra hogy hogyan mehet tönkre egy népcsoport. Nem azért kényszerültek fejet hajtani és rezervátumba vonulni, mert nem volt fegyverük, nem voltak képzett harcosaik, vagy haderejük, hanem mert egymás ellen ugyanúgy harcoltak, mint a betolakodó fehérek ellen.

Kopasz végre megkapta kedvenc játékszerét.

 A következő nagy kihívás a csomagok berámolása a kísérőautóba. A magunkkal hozott bőröndök egy részét a szállodában hagytuk Kolozár Dani, a szintén magyar kereskedelmi igazgató irodájában. A maradékot betömtük a kisbuszba. Végül minden elfért, és egy-két dolgot még a Mustangba is belegyömöszöltünk. A terv az volt, hogy a Mustang a motorosokkal együtt megy, a kisbusz pedig önállóan kavar, aztán majd este a szálláson találkozunk.

Az első rakodás a kisbuszba. A többi már könnyebben ment.

A következő nagy kihívás a GPS volt, ami nem igazán akarta elismerni, hogy az útvonalat előre feltöltöttem, ezért az aznapi úticélunkat direkt célpontnak beütöttem, mire teljesen más útvonalat kaptam eredményül. Igyekeztem valahogy a GPS szerint kijutni Phoenixből a 10-es autópályán 9 óra felé, de egy ponton világossá vált, hogy elhagytam a megfelelő kereszteződést a 60-as útra, amely 11 óra irányában megy ki Wickenburg felé. Kihajtottunk egy benzinkúthoz és értékeltük a helyzetet. Első állomásunk a Vulture Mine lenne, ahová a GPS által javasolt úton elvileg gyorsabban lehetne eljutni, de a térkép ott földutat jelöl. Visszafordulunk tehát és most már a GPS vezetése helyett itiner szerint közlekedünk Wickenburgig, aztán onnan már gyerekjáték megtalálni Sedonát. Kicsit tehát vissza a 10-esen, aztán északnak a 17-esre és tovább a 60-asra.

A 17-es leágazása előtt a BMW-m motorja leállt. Menet közben gurulva próbáltam elindítani, de nem nagyon akart újra beindulni és a 17-es rámpáján végleg megadta magát. Semmi esély nem mutatkozott arra, hogy tovább akarna menni. A többiek is megálltak, szerencsére a felhajtó széles leállósávján ez nem okozott gondot és pár percen belül egy szimpatikus rendőrnéni is előkerült, aki beállt mögém ezernyi lámpájával vészvillogni. Megbeszéltük, hogy a többiek amilyen gyorsan lehet menjenek tovább, Cicát felültettem Tamás mögé a Goldwingre és felhívtam az AZride-ot. Mónika volt az ügyeletes, aki rögtön rendelt is egy autómentőt, a rendőr néni elmagyarázta neki hol is vagyok pontosan, aztán kezembe nyomott néhány palack meleg vizet és továbbált járőrözni.

Magányos várakozás az autómentőre.

Közben a többi motorost és autóst nézegettem a hídról.

 Az autómentő megjött, az egyébként igen szűkszavú mentős egyszer szólt hozzám, amikor a platóra felgurított motort igyekezett megtartani, annyit, hogy “Level the plate”.  Amikor látta, hogy legalább olyan hülyén nézek rá, mint egy ma született borjú, csóválta egy kicsit a fejét, aztán rögzítette a motort és lemászott a platóról, majd vízsintes helyzetbe hozta azt a kocsi oldalán kiálló bokornyi kar emelgetésével és tologatásával. Ja, csak ennyit kellet volna csinálnom – hát ez valóban nem nagy trükk.

Mentőangyalom.

Kora délután érkeztünk vissza az AZride-hoz, ahol Mónika fogadott minket egy új motorral. A vadonatúj ezüstszürke BMW színén kívül csak abban különbözött a másiktól, hogy nem volt rajta GPS előkészítés. Átrámoltam a csomagokat, a hátsó dobozt, a tanktáskát és Mónikával megbeszéltük, hogy nem a tervezett útvonalon követem a többieket, mert ahhoz már késő, hanem a 87-esen megyek Pyson felé, aztán a 260-ason nyugatnak, amíg el nem érem a 89A-t és ott Sedona felé északkeletnek fordulok. A városból kivezető út is nyílegyenes, térkép nélkül sem tévednék el, de Mónika adott ráadásnak egy Arizona térképet is.

Mónikával megbeszéltük, hogy GPS nélkül a tájékozódóképességem jelentős részét elvesztem, ezért abban is megállapodtunk, hogy Gábor utánam jön Sedonába és holnap indulás előtt mégfelszerel egy GPS előkészítést nekem.

A második motorral aznap megtett utamat sárga vonal jelöli a térképen.

270 km-t kellett megtennem. Délután három órakor indultam el és este hét órakor fogok, majd megérkezni Sedonába. A 87-es út ugyanúgy “scenic drive” (látványos út) a térkép szerint, mint a Wickenberg és Prescott felől a 17-es autópályát nyugatról kerülő 89-es, amin a többiek a tervek szerint haladtak. az oda és vissza futó sávok között nagy távolság van, néha messzire elválnak egymástól, aztán a szembe jövő sáv egyszer csak a másik oldalunkon tűnik fel. Ahogy elhagytam Phoenixet az út észrevétlenül ár, de egyre emelkedett és a fojtogató meleg helyett kellemes meleg, aztán szeles, végül nagyon szeles időjárás került. Paysonba érve már majd elvitt a szél.

A 87-es észak felé kétszer két sávos autópálya, amely dombos, kaktuszos, többségében színes tájon vezet keresztül. 

A gyülekező felhők és a napsütés kombinációja még érdekesebbé tették a tájat.

 Payson helyi mértékkel mérve igen nagy település. Lekanyarodtam egy kicsit a lakóbusz paroló mellé, aztán befordultam az Art & Antique Corall udvarába, ahol mindenféle ócskaságokat és régiségeket árulnak a turistáknak. Legfőképp az élet nagyságú műagyag és fémállatok árusításában jeleskednek, mint ez a lecsavarozott bika is.

Art & Antique Corall

Régiségek és ócskaságok tömege az ajándékboltban. A John Wayne kultusz semmihez nem hasonlítható. A kegytárgyakat elnézve Elvis a nyomába sem ér.

Eredetinek látszanak

Jukebox, kitömött puma, kerékpár és fűszerek jól megférnek egymás mellett a paysoni trading postnál.

Néhány tömbbel odébb egy Taco Bellnél bekaptam egy Vulcano menüt egy közepes Dr. Pepperrel. A Dr. Pepper egy a nálunk hajdan létező Cherry Coke-hoz hasonló ital. Én egyszerűen imádom. Biztosan nagyon egészségtelen, de most egy időre felfüggesztettem az ezzel kapcsolatos aggodalmaimat..

Vulcano Double beef Burrito 2.99-ért + adó. Mindenhol a nettó árakat írják ki.

Hűséges paripám közben türelmesen vár rám a parkolóban. A szomszédos Chaina Wok itt van látótávolságnyira.

Várakozóban

 
A sűrűsödő felhők a sárga talajjal, a zöld növényekkel tarka palettát alkotnak. A nap besüt a felhők alá. Ez a kedvencem.

A 87-es út egyre magasabbra elemkedett, elkezdett kanyarogva hegyet mászni, miközben beborult és néhány csepp eső is elérte a talajt, ami még két órával ezelőtt Phoenixben elképzelhetetlen lett volne. András szerint sokszor látni, hogy esik odafenn az eső, de mielőtt a földet elérné elpárolog. Mielőtt a 260-asra ráfordultam volna fel kellett öltöznöm, minden meleg cuccomat magamra vettem és bekapcsoltam az ülésfűtést, ami ennek a BMW-nek egy nagyon hasznos extrája volt. Sohasem vettem fel a motoros nadrágomat. A leghidegebb időben is elég volt a farmer.

Esteledik, sötétedik, eseget.

 A 17-est keresztezve felhívtam Cicát. A többiek nemrég érkeztek meg Sedonába. Nekem is már csak egy fél óra volt hátra

Európában úgy mondanák U-turn.

A többiek aznapi kalandjairól keveset hallottam. A Vulture Mine elhagyott bányáját csak a kisbusszal utazók nézték meg, a többiek elmentek mellette. Zoli, vagyis a Mustang felvezetésével utaztak. A kocsiban persze más a klíma, mint odakinn, ezért aztán előfordult, hogy egyszer csak akkor álltak meg, amikor a motorosok már szédültek a kiszáradástól. Cica mindenesetre szorgalmasan fényképezett a kis T1i-vel.

Tankolás

Sedonában az utcán nem szabad alkoholt fogyasztani. Erre kell a zacskó.

Estére a recepciós hölgytől kértem javaslatot, aki rögtönzött traininget tartott nekem Sedonából. A Relics-be küldött minket, ami talán nem a legolcsóbb, de jó éttremnek látszott. A vacsorával kapcsolatban erősen megoszlottak a vélemények. Nekem nagyon jól esett a garnéla, mások viszont panaszkodtak az ételre. Lehet, hogy Zoli járt jobban, aki elment a közeli Kentuckyba és vett magának egy vödör csirkeszárnyat elvitelre. Legalább ő nem panaszkodott.

A Relics Sedonában.

 Agárdi György, 2009. június