Reggel már 1/2 7 előtt mindenki ott van az Agip kútnál. 7 motor 10 utazó. Mindenki bemutatót tart új “high tech” szerzeményeiből. Marika új bukósisakot és új fényképezőgépet kapott. Ez utóbbi két deka és valamivel többet tud, mint az én egy éves Canon D300-asom a másfél kilós optikájával. (Bizony már eljárt felette az idő, lassan másfél éves lesz.) Imi GPS-sel egybeépített PDA-t vett Destinator szoftverrel és még a tápfeszültség csatlakozást is megoldotta a motoron. Egy sarki expedíció sem vinne több technológiát, mint amit magunkkal viszünk.

Felállítjuk a sorrendet – másodiknak a Kawasaki jön, harmadik a VROD, ez meg is marad végig. 7:50-kor már úton vagyunk a letenyei határátkelő felé csakúgy, mint a múlt héten. Hét motort nehéz átlátni. A Kawa jól tapad és zárja a kilátást jobbra, balról meg a VROD takarja a mögötte jövőket. Mire megszámolnám őket már előre kell néznem, mert azért ott is történnek dolgok. Meg is van az eredmény. Imit hátrahagyjuk a Balatonpaton. Ráadásul ezt csak a határ előtti utolsó kútnál tudom meg. Mérges vagyok az ilyenért. Megkérek mindenkit, hogy vigyázzon a mögötte jövőre és ne hagyja látótávolságon kívül, lassítsa le, vagy állítsa meg a sort, ha valaki lemaradt. Elég lesz nekem a navigáció, amivel még lehet gond, hiszen többségében olyan utakon akarok menni, ahol még nem jártunk.

Cakovec felé menet rögtön az elején letérek az autópályáról. A mellékút többnyire az autópálya mellett fut, de annyit tekereg a falvakban és a mezők közt, hogy már-már szédülök rajta. Cakovecig talán kétszer annyit is megyünk, mint amennyi a pályán lett volna. A tanulság az, hogy érdemes az M7-esre felmenni amint lehet és ott elmenni a Cakoveci kijáratig. Az M7-esnek ezen a rövid szakaszán még nincs benzinkút a magyar oldalon.

Az olasz oldalon Mestre irányában haladunk. Az autópályán a kijáratokhoz legközelebbi helységeket jegyzik. Treviso felé Quarto d’Altinonál van a kijárat. Előtte egy benzinkúthoz akarok kimenni és véletlenül lemegyek helyette e pályáról. Alig tudunk visszajönni. A kútnál beüzemeljük a GPS-t és arra hagyatkozunk Trevisoig. Kicsit furcsának találom, hogy az út számozása kicsit sem hasonlít ahhoz, amit az útitervem tartalmaz. Annyi baj legyen. Trevisot könnyen megtaláljuk. Innen Castelfranco Veneto és Bassano del Grappa van a tervemben, ilyen táblát azonban hiába keresek. Csak később derül ki, hogy Vicenza lenne a helyes irány, azonban az már nincs rajta a térképemnek azon a részén, amit látok magam előtt.

Trevisoban minden ellenünk dolgozik. A város egy hatalmas nagy dugó egy körbefutó egyirányú körúttal, olyasmi, mint a soproni gyűrű az óváros körül, csak sokkal nagyobb és három sávos. Elered az eső és két motor bennragad egy lámpánál. Jó sok idő eltelik mire megtudom és még menni kell, amíg egy fedett helyet találok, ahol megállhatunk összeszedni magunkat. Addigra a két lemaradt motor is elveszti egymást.

A ring végül segít Zolinak, hogy visszataláljon, csak menni kell rajta körbe-körbe, amíg meglát minket. Imrét a GPS segítségével hozzuk vissza. Beprogramozzuk az utcanevet és a házszámot. A GPS furcsa utakon, de végül odavisz minket. A következő terv az, hogy a GPS-re hagyatkozunk, hátha az jobban tudja az utat. A városban végigvezet minket a legszűkebb sikátorokon, közben legalább ötször elhangzik az “újratervezés”, ami szerintem azt jelentheti “eltévedtem” míg egyszer csak megjelenik előttünk a feljárat Vicenza felé az 53-masra. A GPS ezzel úgy gondolja, hogy megtette kötelességét és kikapcsol.

 A trevisoi kaland után a legegyenesebb és a legszélesebb utakat keresem. Az errefelé az A31, tehát Bassano most kimarad a programból. Az A31 azonban alig több, mint 30 km, azután vége. Azt hittem ez lesz a legjobb út, de az Arsiero – Posina – Rovereto szakasz egy keskeny kis szerpentin. Valószínűleg a környéken található legszebb hágók egyikére keveredtünk. Ezt csak azért nem tudjuk biztosan, mert közban besötétedett, folyamatosan zuhog az eső, ami néhol féltégla nagyságú köveket mosott az útra. Az egyébként keskeny és folyamatosan kis ívben kígyózó meredek pályát helyenként köd nehezíti. Talán jobb is, hogy a figyelmünket az útpálya köti le. Itt ott meredek szakadékokat sejtek az útpadka mellett, ahogy a fényszóróm a fák csúcsát pásztázza az aszfalt magasságában. Forgalom szerencsére nincs sok, csak az az egy busz, amit az utolsó 10 kilométeren keresztül szagolgatunk míg megérkezünk Roveretoba. Egy szűk kis sikátorból szinte kirobbanunk a főtérre. Olyan érzésem van, mintha a mesében jártam volna. Ilyen út nincs is. Ha vissza kéne mennem rá innen sohasem találnám meg.

Riva del Garda már közel van, 10 órára ott vagyunk. Rivában még sohasem foglaltam úgy szállást, hogy azt kaptam volna amit kértem és a meglepetés ezúttal is elmarad. A Canarinoban az egyik szobánkat kiadták mire odaérünk. Sabrina – a tulaj – huszárosan megoldaná a dolgot azzal, hogy négyünket egy szobába rak. Gyakorlottan közlöm, hogy itt egy percig sem maradok, miután januárban foglaltam a szállást és egy hete sincs, hogy ismét megerősítettem, hogy jövünk. Mindkétszer egy rövid OK-val elintézett. Ragaszkodom hozzá, hogy én most egy átvert és cserbenhagyott vevő vagyok. El kell ismerjem azonban, hogy Sabrina fair játékos. Azonnal keres nekünk egy szobát egy másik szállodában, ráadásul a főtéren, a kikötőre néző ablakokkal, két percre az ő panziójától. Kifizeti az árát, odakísér minket és másnap reggel visszaköltözhetünk a Canarinoba, egy déli fekvésű, a pálmafákra és a medencére néző szobába. A cuccainkat is itthagyjuk. Vacsorára spagettit kapunk. Zoli egy-két órára megint felfüggeszti a fogyókúrát.

Mindent összevetve alig több, mint 800 kilométerből kihoztuk az odavezető utat és sok szép helyen jártunk. A végig autópálya 950 km lett volna. Legközelebb már tudom, hogy hol kell vigyázni. A végjátékban Trevisonál Vicenza felé kell menni és az A31-esről Schio felé kell letérni. A Schio-Rovereto szakasz az SS46-os persze ugyanúgy szerpentin és kanyarog, mint az Arsiero-Posina szakasz, mert ugyanazon a hegyen megy keresztül, de legalább valamivel szélesebb.

Éjfél körül kerülünk ágyba. Ablakunk a Garda tóra néz. Küldenék Tamásnak egy MMS-t de Kati lebeszél róla. Jobb, ha nem izgatjuk fel, már csak néhány nap és leveszik róla a gipszet.

9 órakor reggeli, 9:30-kor indulás. A társaság többsége most van itt először – természetes módon először a tavat akarják körbejárni a víz mellett. Én szívesebben mennék a Baldo hegyre a hegyi szerpentineken, amit a szakirodalom ajánl, de megértem, hogy a tegnapi nap után a többség hosszú egyenes utakon szeretne motorozni, minél kevesebbet és minél távolabb minden emelkedőtől és lejtőtől. A kompromisszum végül az, hogy felvonóval megyünk fel a hegyre, egyébként a vízparton maradunk. A reggelinél még ezzel együtt úgy volt, hogy két motor otthon marad, de a sorakozónál már mindenki ott van.

Imi GPS-ét beállítottuk Malcesinere és most ő megy elől. A Destinator először már Rivában el akar minket vinni valami mellékutcába. Malcensinenél felküld a hegyre, de éppen mielőtt odaérnénk a felvonó középső állomásához visszafordítana minket. Mi gyakran feladjuk neki a leckét azzal, hogy másfelé megyünk, ő fáradhatatlanul újratervez. Van azért olyan is a mi működik. A sor olyan zárt, mint a zsinórt szorongató óvodások. Ha ma valaki 100 méterre lemarad a többiek azonnal hangos dudálással megállítanak az egész sort. Tanulságos volt a tegnapi kiképzés.

 A Baldo hegyre vezető felvonó egyik különlegessége, hogy kerékpárt is fel lehet vele vinni a hegyre, a másik, hogy a kabin egyszer körbefordul a tengelye körül, amíg felér a következő állomásra. Így minden utasa lát hegyet is, völgyet is. 1750 méteren a felhők fölött erősen tűz a nap, ragyognak a színek, friss a levegő és jól esik a capucino és a csevegés. A tavat alig látom. Odalenn sok a pára.  Fél óra pihenés és nézelődés után visszatérünk a motorokhoz, lecsurgunk a hegyről és hagyjuk, hogy a GPS vezessen minket Sirmione felé, mindaddig, amíg Peschierában befordulunk egy parkolóba és Imi közli, hogy a Destinator szerint megérkeztünk. Kikapcsoljuk, hogy pihenjen egy kicsit. Inkább megyek előre.

Sirmione rettenetesen zsúfolt. A motorosoknak külön parkolókat tartanak fenn. Ezek nagyon kultúrált helyek, ahol mi megállunk van egy kis korlát is, ahová le lehet láncolni a kereket. Beszaladok a turistahivatalba amíg a többiek a hídnál a gyümölcskoktélt eszegetik, ami a hídon való átkelés előtt, vagy onnan kijövet mindig szerepel a programunkban. Ez lehet a világ legjobban menő zöldségese.

A hölgyet a hivatalban szállásokról és motoros programokról kérdezem. Akcentus nélküli oxfordi Queen Englishben tájékoztat (olasztól ilyet ritkán hallani), az összes szálláshely részletes térképét ideadja, megmondja hol vannak egy rakáson az olcsóbb vízparti apartmanok, majd megkérdezi, hogy milyen típusú motorhoz ajánljon programot. Valószínüleg látja az arcomon, hogy erre a kérdésre nem készültem. A túramotorosoknak a tó keleti partján a Baldo hegytől délre fekvő szerpentineket szokta ajánlani, ugyanakkor ez a sportmotorosoknak a nagyon meredek lejtők miatt szerinte kevésbé élvezetes program. A tótól délre fekvő területet is bekarikázza. – Itt nagyszerű utak és éttermek vannak, – mondja – és ezt az emberek kevéssé ismerik, mert mindenki a tavat akarja látni. Sportmotorral oda menne.

 Sirmionéban megebédeltünk és du. 4 óra felé a nyugati part felé kanyarodtunk Tremisone irányába. A tó megkerülésében az a csapda, hogy a part menti úton óriási a forgalom. Az út többnyire keskeny, közepén alig-alig szakad meg a záróvonal. Az élmény sokszor alig különbözik attól, amikor az ember végigmegy vasárnap este a Balaton parton a hetesen, vagy a 71-esen. A Peschiera – Salo szakasz szinte végig állt. Salonál különösen nagya zsufi, mert az utazókat az SS572-es beviszi a városka központjába (ha a Riva del Garda táblákat követjük). Úgy tűnik a térképen, hogy ezt el lehet kerülni, de akkor Brescia felé kell elmenni és talén vissza lehet jönni a 45-ösre, ami a tó nyugati partján visz végig. Megint megfogadom, hogy ez volt az utolsó tóparti kerülőm.

Ahogy északnak haladunk meglátok egy táblát – Paradiso szálloda, étterem és pizzázó. Tremosine még odébb van ugyan, de arra gondolok, hogy itt is fel lehet menni a hegyre és talán a hegytetőn eljutunk a kedvenc éttermünkig. A szerpentineken felhajtva elmegyünk a Paradiso mellett, amiről kiderül, hogy egy másik Paradiso. Az igazi meglepetés azonban az, hogy az út három ház között egyszercsak végetér. A helyiek szerint ez abszolút “finito”. Vissza kell fordulni. A falu neve Muslone. Azóta sem találok olyan térképet, amely itt zsákutcát jelölne. Annyi baj legyen. Visszafordulunk és az igazi Tremosinenél a jól ismert alagutas elágazásnál megyünk fel az igazi Paradisohoz. A rövidke szerpentin mindenkit elkápráztat, aki először jár erre. A Paradisoban sárgadinnyét eszegetünk sonkával (prochutto, melone), ami megint egy kötelező itáliai program. Most így utólag azt mondanám, hogy ezzel érdemes megvárni a dinnyeszezont. A Paradisoban a fagylaltok is nagyon jók.

Korán hazaérünk. Ez a program igazán kímélő volt. Tegnap Péter óvatosan kérdezte, hogy szoktunk-e sétálni is azokon a helyeken, ahová megyünk. (Miket gondolhat rólunk? Vajon az éjszakai motoros kiképzés miatt, vagy csak egyszerűen a fejünk szabása?) Mindegy, most megsétáltatjuk. Vacsorázi a Spaten sörfőzdébe megyünk (Birreria Spaten). Ezt Péter választotta és ragaszkodik hozzá, hogy az italokat is Ő fizesse. A gombás borjúszelet nagyon finom volt. Pontosabban ez volt a legfinomabb. Tudom, mert leteszteltem azt is amit a többiek rendeltek, míg Imre elmesélte Kehidakustány igaz történetét.

Hazafelé ballagva egy kis bárból valami nagyon vonzó zene mászott be a fülemen és húzott közelebb a helyhez. Isteni gitárjáték. Egy hosszú hajú fésületlen legény áll a sarokban körülrakva technikával. A ritmus kíséretet egy HP laptop adja. A gitár úgy szól, mint Eric Claptoné fiatal korában – az én fiatal koromban. A hangja is hasonlít. Vele van az erő. Bent a TV-ben egy MotoGP futam, egy vásznon extrém kerékpáros mozi. Az egész olyan, mintha álmodnám.

Kérdezgetem a többieket, hogy mi legyen holnap. Mindenkinek mindegy. Mindegy, hogy merre, csak menni. Kényelmesen követni azt aki elöl megy és tudja az utat. A cél most még senkit sem érdekel, csak az út, az utazás maga. Szerintem jól érzik magukat.

Bőséges reggeli után 9:30-kor vágunk neki a hegyeknek. A sarkon túl megállunk feltölteni a VROD-ot, majd a csupán néhány kilométerre lévő varonei vízeséshez látogatunk (Cascata de Varone). Nagyszerűen ki van táblázva Rivából. A víz 100 méter magas szurdokba zuhan. Az utóbbi 20 ezer évben évente kb. 4 mm-t elvitt a sziklából, ami most hatalmas csőre emlékeztet. 150 éve lépcsőket és hidakat építettek az úri közönség számára, azelőtt csak hegymászók tudták megközelíteni. 4 Euró a belépő. 15-20 perc alatt lehet végigsétálni. Addigra csupa víz leszel te is meg a fényképezőgéped is.

A többiek már kérdezgetik, hogy érdemes-e a bukósisakot felvenni a következő megállóig. Egy darabig megint a GPS vezet minket, már amennyire hagyjuk. Arcoban bevisz minket egy mellékutcába, Dro-nál kihagyja a Drena felé vezető elágazást, mi pedig szorgalmasan korrigálunk. Arconál megjegyzem, hogy legközelebb megnézem a várat, ha még elég jó erőben leszek, hogy megmásszam azt a monumentális sziklát aminek a tetején áll.

 Tegnap vettem egy elég jó Lago de Garda térképet. (Kompass 335, 1:125000) A hely gyártmányokban mindig jobban bízom. A zöld csíkos utakat kerestem rajta. Az egyik tuti tippje a Bondone nemzeti parkon átvezető hágó a Dro – Drena – Lasino előtt jobbra és (lusta voltam megszámolni olyan sok hajtűkanyaron le) Trento útvonalon. Ez egy kanyarvadászoknak való igazi élmény. Dro és Trento között mindössze 60 km amit bejárunk. Gyorsan elröpül az idő. Azt hinném, hogy csak fele ennyi volt az út. Három csillag jár neki. Önmagában ezért érdemes volt ide jönni.

Trentonál rögtön balra fordulunk a 45-ösre, amin most ellenkező irányban megyünk egy darabig, mint reggel, majd letérünk a 237-esre Tione di Trento felé. Charly bárja nagy csalódást okoz nekünk, főleg azoknak, akik már jártak erre és megkóstolták a forró csokit, amiben megáll a kanál és aminél állítólag nincs jobb a világon. Charly hétfőn zárva van. A közelben van a Hotel Milano étterme, ahol szívesen látnak minket a csinos és mosolygós felszolgáló lányok. Csak olasz étlap van, de már nagyon műveltek vagyunk, mindent értünk. Minestrone levest és carbonara spagettit eszünk. Vizet iszunk, ki fizzante, ki naturale kivitelben.

Imi délutánra tópartot rendelt, olyan kavicsos, kisétálóst, amilyet a lapon látott egy korábbi fényképemen.  A Garda tavon kevés ilyen van (a szóban forgó fénykép Sirmionéban készült) de a Lago Idro partján ismerek egy ilyen helyet. Közel is van. Csak végigszaladsz a nyugati parton – amit a Dráva völgyéhez hasonlítok magamban miközben néhol leteszem a tükröt a kanyarokban – befordulsz a déli csücsöknél jobbra és már ott is vagy. Ez egy benzinkutas, fagyizós, kavicsos, vadkacsás, kisétálós tópart, ahol jól esik leülni, semmit tenni, elbeszélgetni, csak úgy lenni egy kicsit.

Az Igro – Gargnano útszakaszt a Kompass megint vastagon bezöldezte. Van rá oka, láttam én is, hogy mi. Fantasztikus hegyi út ez is a Lago di Valvestino mellett, völgyzáró gáttal, hatalmas szintkülönbségekkel. Viszont ha erre mennénk, akkor megint a tóparton kötnénk ki. Sebaj, van még itt látnivaló feljebb is. A Lago Idro mellett csak a nyugati oldalon vezet út, ezért ezen megyünk vissza Storoig, ahol a 240-esre fordulok és arról jobbra a Monte Tremalzohoz és a Garibaldi túristaházhoz felvezető szerpentinre, amit a Kompass térképem is csak alig látható kerékpárútnak jelöl. Az ilyen utakat csak Tamás szokta ismerni. Utoljára vele mentünk fel erre a hegyre. A Garibaldi turistaházban sok forró csoki és capuccino fogy aznap. Ennek a varázshegynek van egy nevezetessége. Akinek itt elmegy a térereje a mobiljából, annak nem jön vissza aznap egész este. (Ezt főleg Péter fogja majd bánni, aki otthon maradt aznap és egyedül az ő mobilja működik majd a vacsoránál.)

Szürkül és lóg az eső lába amikor elindulunk. A kis Kawasaki percek alatt ott hagyja a nehéz vizes pályán megfontoltan araszoló súlyos FJR-eket. A hazafelé vezető úton a Lago di Ledro felé végig esik az eső. Legutóbb is esett amikor itt jártam. Emlékszem a helyre ahol annakidején vártam vagy tíz percet, mert a motorom csak hidegen volt hajlandó elindulni. Egy kamion mögötti vízfelhőben átgondolom, hogy mikor kell esőruhát felvenni. Most már mindegy – a farmeremnek annyi. Szerencsére korán otthon vagyunk és van még egy-két óra a vacsoráig. Beüzemeljük a hajszárítót. Sabrinát hiába keresem, fűtést nincs, de miért pont most lenne, októberben sem volt.

Vacsorázni a Hotel Centrale egyik tóparti éttermébe megyünk. Egy bádogtetős helyen ültünk le. Ennek az a különlegessége, hogy ha rendesen elered az eső, akkor az ember a saját hangját sem hallja. Ebben az élményben persze csak azoknak lehet részük, akik pont kifognak egy ilyen kiadós esőt amikor bent vannak. Nincs okunk panaszra, az élmény megvolt. A borjú ma is finom. A társaság ma is jó. Amikor átmengyek fizetni az étterem belső részén keresztül a portára olyan volt, mintha süketszobába vezetnének.

Esőben szaladtunk haza. Ha jól emlékszem, akkor a Garda tónál mindig esős a búcsúestünk.

Reggel 8-kor már beöltözve sorakoztunk a reggelinél. Sabrina nehezen került elő. Megbeszéltem vele, hogy milyen kondíciókkal jövünk ide legközelebb. Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem a többieket, hogy merre akarnak hazamenni. Először mindenkinek mindegy, majd ha megmondod, hogy te mit gondolsz, akkor mindenkiről kiderül, hogy kész terve van, jobb esetben az is, hogy ha nem arra megyünk akkor ő külön megy. Van akinek csak az autópálya jó, a másik nem hajlandó autópályázni, a harmadik a leggyorsabbat a negyedik a legrövidebbet szeretné és van aki nem akar a hegyek felé menni, mert ott szerinte mindig esik az eső.  Azt már nem is merem mondani, hogy én mit szeretnék, de ha tehetném végig a szerpentineken mennék haza.

Végül a Rovereto, Bolzano, Brixen, Dobbiacio, Gailtal Bundesstrasse, Villach, Graz, Fürstenfeld, Rábafüzes, 8-as, M7-es vonalon jövünk végig. Legalább jól ismert pálya annyi újdonsággal, hogy a Gailtalon végig még csak az ellenkező irányba mentem.

A Gailtal három szakaszra osztható. Az osztrák határ után Panzendorfot követően kell elmenni jobbra az E66, B100-asról a B111-esre. A Maria Luggauig terjedő 27 kilométeres szakasz széles, jó minőségű és különlegesen szép tájakon visz keresztül fenn a hegyekben. Az innen Kötschatch-Mautenig vezető következő 27 kilométer kevésbé jó minőségű aszfalton veszélyesen kanyargós pálya, amely időnként erősen leszűkül. Csak lassan lehet rajta haladni. Ez az a szakasz azonban, amelyen majdnem minden megvan ahhoz, hogy ideális tájnak lehessen nevezni. Hegyoldalban futó út, mély völgyek, a völgyekben folyók, erdei utak óriási fákkal, körítésnek havas hegycsúcsok és zöld rétek pipacsokkal és ápolt, rendezett kis települések. A Kötschatch-Mauten és az autópálya közötti 65 kilométer olyan mint egy autóút, sima, gyors, kanyarjai visszafogottak, nincs bennük semmi meglepetés, semmi hirtelen – leszámítva az autópálya feljárót ami mellett majdnem elrohanok.

Az autópályára érve elmajszolunk egy szendvicset. Legközelebb Bándon állunk meg. Imi libacombot akar (itt van az Udvarház, amiről mindig váltig állítom, hogy ez a kedvenc éttermem ebben az országban). Megyünk, mint a szél. A következő 300 kilométeren csak a bándi libacombot látom magam előtt. Egészen Bándig, ahol aztán le kell cserélnem a motivációm tárgyát, a Bándi Udvarház ugyanis ezen az egy kivételes napon zárva tart.

Veszprém után még egyszer utoljára megitatjuk a VRODot és elköszönünk egymástól, Feri még egy utolsót telefonál és együtt megyünk végig a 8-ason, majd az M7-esen amíg lehet, aztán Martonvásárnál, a nullásnál szétröppenünk ki erre ki arra.

Még csak 6 óra van mikor hazaérünk. Lemosom a motort, kipakolom a cuccokat. Azon gondolkodom, hogy ha legközelebb megyünk, akkor vajon hogy fogom megoldani, hogy a még ismeretlen utakon járjunk ugyan, de Charly bárja a világ legjobb forró csokijával valahogy mindenképpen útba essen. Azt hiszem van még egy-két ötletem.

Ciao Garda. Jövőre, Veled, ugyanott.

Agárdi György, 2005. május 19.