Ezt a cikket MGP-től kaptuk. A hozzá tartozó galéria pedig itt található, eredetijét itt olvashatjátok, a lényegesen fejavított verziót  meg itt:

Na lassan kezd összeállni a kép. Dél Franciaország hegyvidékei már régen vonzottak, csak az lényeg, hogy a zsúfolt tengerparti városokig ne menjen le az ember. Ez megoldható. Aztán épült egy Viadukt Millauban, az építéséről készült filmet legalább háromszor láttam. Ezt meg kell nézni. A környéken van egy másik híres viadukt is (illetve Aqvadukt) még a Római időkből, ez is érdekelt, de ez kimaradt, legalább van mire tervezni a következőt.

Szállásunk Salzburg tájékán van, egy igazi kis nyaralófaluban a Fusch-See partján.

Hétfőn levágjuk a sztráda Németországba menő kitérőjét, sajna ahogy emlékeztem is, ezt sokán mások is megteszik. Szép útszakasz, de haladni azt nem lehet. Viszont a gps „legrövidebb út” beállítása miatt egy kb. másfél méter széles kis úton jutunk át Németországba, valamint elnézünk Berchtesgadenbe is.

A Sasfészekbe nem megyünk fel, a buszozás sok időt elvenne, viszont a szomszédos hegyen (illetve hegyet megkerülve) látványút épült, ezen haladunk végig. A szakasz fizetős, de nem vészesen, a látvány megéri. Innsbruckba még csak véletlenül sem szeretnék bekeveredni, ezért vissza a pályára, egész Landeckig, itt aztán végre lefordulhatunk az igazi mellékutakra (B180). Sok rajtszámos motoros jön szembe, többnyire Bömösök, verseny lehet. A út egy szurdok két oldalán halad végig, még a szurdokhíd előtt kell egy erős jobbossal letérni róla, és egy pillanatra megállni, hogy a Svájci határőrnő ne kérje el a papírokat. Egyáltalán ezen az egy alkalommal láttunk határőrt.

Mon-Mutten-Praz útvonalon haladunk, megjegyzendő hogy nem ártott volna még ezen a szakaszon szállást nézni, itt még voltak Zimmerferik. Trin majd Flims-ben kezdünk szoba után érdeklődni. Itt találkozunk azzal a jelenséggel, ami később általánossá válik: a települések tele vannak szállóval, de nyáron mind zárva. A főutcán nyitva lévők mind drágák. A mellékúton teljesen kihalt részekre jutunk, minden épület lezárva. A központban töprengünk, mikor egyszer csak Csele egy közelgő motoros elé ugrik. Tekintve a motoros sebességét ez nem volt éppen veszélytelen, valószínűleg a svájci motoros sem sokszor tapasztalt még ilyet, de azért nagyon segítőkész. Vagy csak sokkot kapott. Szoba kéne! Mennyit akartok fizetni érte?? Hát úgy 30-at válaszol Csele (miért nem engem kérdezett?? ). OK. Szállóban dolgozom, gyertek! De hárman vagyunk. (Csak Jani kóborolt épp valahol). Akkor meg kell kérdeznem, öt perc és itt vagyok. És öt perc múlva ott is volt. OK,van szoba három főre is reggelivel. Megvéve, menjünk!

Berakodtunk, de nem sok kedvünk volt már vacsorát keresni. A szállás konyhája rég zárva, este tíz elmúlt. Egy moteles leányzó viszont nagyon segítőkész, innivalóval szolgáljuk ki magunkat a hűtőből, a mellette lévő papírra írjuk fel a fogyasztást, enni pedig összeszed valami hideget a konyhában. Tökéletes kis vacsit ütött össze. Köszönjük!

Kicsit borongós időben pakolunk össze. Én már a motoron várakozom, tehát a szálló előtti nyugdíjas kommandó engem céloz meg a kérdéseivel. Magyarázom a motort, a gps-t, hogy honnan jöttünk és hogy hová megyünk. De jó volna ha még beszélnék is valami idegen nyelvet. Csele meg csak vigyorog a háttérben.

Flims-Disentis/Muster-Andermatt útvonalon haladunk, Andermattnál északnak vesszük az irányt, Wassen-nél nyugatra, a Sustenpasson akarunk átvágni. Az idő erősen borult, az eső rá-rá kezd. Egy gleccsernél fotózgatunk, egy régi szép R100-ast hajtó motorossal váltunk pár szót. Én megcsodálom az abszolút vízhatlan zöld gumicsizmáját. Bármely traktoron megállná a helyét. Alagút következik, aminek a vége felé valami egészen különlegeset látni, a túloldalról köd (felhő) hömpölyög be, mintha tejfölbe motoroznánk bele. Horrorfilm rendező álma. Szerencsére hamar alá kerülünk, egy kanyarban megállunk fotózgatni. Speedesek döngetnek felfele. Na mindjárt lassítotok ti még gyerekek.

Egy megállónál sikerül kimondottan a Grandes Alpest bemutató térképet szerezni. Sajna eső következett, majd tudatosult, hogy az esőnadrágom újfent nem ér semmit. Ugyanolyan, mint az előző, amit visszaküldtem a boltba. Tenyérnyi foltokban válik le a belső oldalt a gumibevonat, szinte issza az esőt. Egy kisvárosban megállunk Csele szokásos kávéjára. Nekem nagyot kordul a gyomrom mikor meglátom, hogy a „kávézóban” miféle ételeket esznek (épp dél van). Ez nem a turisták helye, ide munkások járnak, helyiek, valószínűleg szuper lehet a kaja. Sajna megyünk tovább, bár maradhattunk volna, mert a következő percben lezárják előttünk az utat, kerékpárverseny miatt. Nem sok idő, de utána pont a versenyzőket követjük. Igaz mint gép tekernek fel a hegyre, de azért örülök mikor a mezőny másfele kanyarodik. A következő városon a gps visz át, a kijáratot a mellékútra egyébként nem könnyen találtuk volna meg. A Grandes gps-fileje nagyon jól meg van csinálna, minden elágazásnál, város előtt és után átmenő pont van letéve így a gps nem tervezi át saját kedve szerint. Ezen kívül minden városka és a legtöbb kereszteződés után volt Grandes Alpes tábla, vagy teljes, vagy csak a piktogramja egy kis táblán.

Csütörtök reggel végre némi napsütés is köszönt ránk. A legjobbkor, mert jönnek az igazi nagy hágók. A reggelit Csele intézi, a tulaj nem igazán érti, hogy a lö pötit dezsanié hogy lehetne „grande”. Még szerencse, hogy az omlett szó elég nemzetközi. Azt kapunk.

Nem árt kiélvezni az utat, mert a következő szakasz már ködös. Az első lehetőségnél tankolunk, Cselét már megint felbosszantják a kútnál, ezúttal a kártyáját nem fogadják el.

Ragyogó napsütés, irány a legmagasabb hágó Col de Bonette, a maga 2802 méterével. Igaz a legutolsó szakasza nem hágó, hanem egy hegycsúcs megkerülése, de azért a magasság stimmel. És innen még kicsit lehet tovább mászni a körpanoráma kedvéért, nem sokat, kb. 50 métert, de ezen a magasságon ez is épp elég. Csodáljuk a panorámát, a kies hegyeket, meg a bicajosokat, akik még ide is feltekernek.

Mindezeket kipihenendő megállunk az első kávézóban, a szokásos déli frissítőre. Már rituálévá vált, hogy Csele kávét kap én meg croissant nem kapok. De sehol. Soha. Itt sem. De legalább van süti, gyümölcsös pite. Meleg. Szuper. A többiek is kérnek ezek után persze. A pincérnő teljesen ki van akadva. Zavarjuk az újságolvasásban. Ez a végszámlán is meglátszik, szerintem alaposan felsrófolta az árakat.

A következő szakasz két hágót összekötő szurdok, amin az út valami elképesztő helyen kezd kanyarogni, alig egy sáv, minden szűk kanyarnál inkább dudálok, hátha jön valaki szembe. Valami eszement helyre épült városkába vezet. Valberg épp a hegycsúcs alatt épült a sziklafal oldalára. Tériszonyosoknak nem ajánlott útszakasz, abba meg bele sem gondolok, hogy télen milyen lehet. A mai útszakasz egy nagy hurok, a Bonette-en egyenesen délnek tartottunk, most a Cayolén egyenesen északnak. Ezt a hágót mint a legszebbet emlegetik, de ilyet azért nehéz megítélni. Tényleg szép, bár szerintem a fel és levezető útszakasza szép, maga a hágó nem annyira. Megint kezd ránk esteledni, Barcelonetteben teszünk egy kört, de nem vonz a városka, inkább mennénk tovább. Egy tábla motorosokat is váró szállást jelez pár km-re, oda fordulunk. Pra-Loup1600. Itt az 1600 a hely magasságát jelzi, van Pra-Loup 1400-1500-1600. szállás viszont nincs. A szálló tele, a városka meg kísértetiesen kihalt. Ez is télen élheti világát. Visszafordulunk, majd még ránézünk egy kis fogadóra, melyet odafele is láttunk, de a másik tábláját követtük. Csele ráfodul az útra, megnézzük. Ez az igazi lastminit, van szállás, szuper. Dögfáradtak vagyunk. Ez nagyon jókor jött.

Este kicsit áttervezem az útvonalat, mert le vagyunk maradva. Eredetileg innen Millauba másfél nap mellékúton, majd vissza ugyanannyi a Verdoni Kanyonhoz, onnan hazafele. A rövidítés, hogy előbb jön a Grand Kanyon mert közelebb van, onnan pedig sztrádázunk egyet Millauig, így egy napot nyerünk.

Vasárnap a szokásosnál is pötitebb a dözsönié – választási lehetőség csak a tea és a kávé között van. Egyébként meg croissant és több színben kapható dzsem. Valószínűleg mindben ugyanaz van. Nem egy otthonos szállás, még azt sem kérdik meg hova megyünk, megszakadt a napi rutin.

El is ment szépen az időnk, Cortina felé lefordultunk ugyan, de már késő volt és az idő is leromlott. Pedig fantasztikus ez a táj. Ide még csillagtúrát kell szervezni. Most viszont eső szerveződött, nekünk pedig meg kellett volna állni, de mi SanCandidóba tartottunk, mert ott ismertünk egy jó kis magánszállást. Természetesen a végén már sötétben, zuhogó esőben, miközben nadrágom nagy kortyokban nyeli a hidegvizet és természetesen nem volt hely a kinézett célban. Vacak helyzet – három víztől csepegő motoros próbál szállást keresni egy lassan nyugovóra térő kisvárosban. Szétoszlunk. Magánszállások, sporthotel tele. Egy fogadó a 100 €-ért akar szobát adni, de az egy éjszaka miatt 40 € takarítást rávág. Én a sétálóutcában próbálkozom, bár a négy csillag díszeleg két egymás mellett lévő helyen is. Az étteremből kikérem a szoba árlistát. 3 fő egy szobában, nem lévén szezon az adott körülmények között a kiírt 92 € egész elfogadható. Elmegyek Cseléért, ő bemegy tárgyalni, majd kijön, majd’ felrobban. Elmondása szerint az öltönyös mitugrász végigmérte a motoros szerelést, majd egy ”nem is túúúuudom – legyen mondjuk 160 € a szoba” árat mondott. Első ötletem, hogy három csillagot lekalapálok a homlokzatról. Csak úgy viccból. Fontolgatjuk a fogadót, de gurulok még egy kört. Kis sikátorban kis panzió – utolsó próba. Családi vállakozás. Idős bácsika végtelen segítőkész. Szoba van, ár elfogadható. Végre. Felcipelek mindent az emeletre, észre sem veszem, hogy lift is van. Eddig soha sem volt. Este még a csepergő esőben pizzázni indulunk. A pizzéria érdekes, egy élményfürdő emelete, üvegfallal elválasztva a kivilágított medencétől.

A reggeli remek, házi sütivel kiegészítve. A recepción használhatom a netet, megnézem az időjárást, nekem még nincs kedvem hazafelé menni egy nap alatt, főleg nem pályázva. Pláne nem esetleges esőben szétmállott esőruhában. Már indulásra készen várakozom kint, mikor a hotelke nagymamája kioson (kb. 10 cm-el alacsonyabb, mint a motoron a doboz) és mosolyogva kérdi, hogy honnan jöttünk, hová megyünk. Ezt már soha le nem mosom magamról. Personal utinform.

Szerdán eredetileg itthon akartam csavarogni, de a meteorológia semmi jót nem ígért. Sőt. Az ott épp napos időt max. 1-2 órányira becsülte. Jobb, ha gyors ütemben hazaindulok. Várni nincs miért, több napig esőt mond. Győrtől aztán le is szakadt az ég. Budapesten szokásos dugó, az oldaldobozok miatt nem tudok előrejutni. Totálisan átáztam, az M3-as első pihenősében átöltöztem utolsó váltás száraz ruhába. Kitartott vagy 30 km-t. Onnan már csak húztam a gázt, illetve Gyöngyös térségében még azt sem mert a hideg és eső mellé köd is párosult. Az autókból láttam jó pár „naezsenormális” típusú tekintetet. Ebben a szép időben avattam fel a pár napja átadott új M3-as szakaszt. Mondanom se kell, hogy másnap már egész tűrhető idő volt. Na mindegy, összességében viszont remek kis út volt, nagyon örülök, hogy sikerült végigjárnunk.

MGP, 2007. szeptember.

Csele fotói: http://picasaweb.google.com/cseleapa/GrandesAlpesMillau