A Fekete-erdő túra szervezéséhez 2006. januárban láttunk hozzá. A Pünközsd hétfővel kezdődő hét az utazási idény kezdete Németországban és a szálláshelyeket korán lefoglalják. Tennenbronnban egy üdülőfaluban foglaltunk le végül faházakat viszonylag olcsón. A bázisunk nagyon jó központnak bizonyult, mert minden közel volt és reggelente kedvenc erdei útjainkon indulhattunk felfedezni a vidéket, amelyről már annyit hallottunk.

Tamásék és Zoliék trailerrel jöttek, Imiék szintén így hoztak fel két motort és Péter is egyet. Ők mind vasárnap indultak és egyhuzamban utaztak a tennenbronni szállásig. Sanyi, MGP és mi Cicával szombaton indultunk motorral mentünk, az első nap autópályán Schwangauig, majd egy MGP által tervezett látványos útvonalon vasárnap este érkeztünk meg Tennenbronnba. Visszafelé először Sanyi hagyott el minket csütörtökön és egyhuzamban hazamotorozott és viszonylag gyorsan lehúzta mind az 1100 kilométert a high-tech BMW 1200 GT-vel, hogy méltó módon felkészülhessen az alsóőrsi Harley találkozóra. Azután Imiék és Péter pénteken mentek el, végül szombaton MGP-vel két motorral hárman indultunk haza úgy, hogy Európa leghíresebb látványútjainak nagy részét útba ejtettük, miközben Tamásék és Zoliék egy nap alatt hazatrailereztek.

Gábor még tegnap este feljött Pestre és nálunk aludt. Szép volt szombaton reggel arra ébredni, hogy két motor is van a garázsban. Az FJR szerényen behúzódott a sarokba és behúzta a füleit a hatalmas BMW 1150 GS láttán, amely tekntélyt parancsolóan betelepedett be középre.

Hétkor találkozunk Sanyival Budaőrsön, aki kölcsön motorral jön. A BMW 1200 GT sporttúra gépe technikai adataiban szinte ugyanaz, mint a Yamahám. Első látásra viszonylag unalmas a külseje, de hat sebessége van, a hőmérséklet mellet tudja azt is, hogy hány kilométer múlva fog kifogyni a benzin és Sanyit talán utoljára akkor láttam tankolni, amikor elindultunk. Imi később összehasonlította a két gépet és a BMW-t nem találta erősebbnek (bár papíron az 152 LE az FJR 144-éhez képest). A Tourenfahrer májusban tesztelte ezeket a vasakat és az FJR hajszállal bár, de jobban tetszett nekik az utas kényelme és a hegyi utakon mutatott kezessége miatt.

Esőre készülünk, mert a június egész Európában esőzésekkel indult, a magasabb hegyekben havazással és az időjósok semmi jót nem ígértek nekünk. Borongós szürke ég alatt tesszük meg az első néhány száz kilométert az autópályán, kényelmes tempóban, hogy ne pörgessük túl a GS-t, amelyben még nincs 3000 kilométer. Bécs előtt tankolunk. Furcsa, hogy miattam kell megállni, általában tovább bírom, mint mások. Linz környékén azután tisztességes nagymosást kaptunk és sokáig szárítkoztunk a Salzburg-Passau elágazásnál épült Landzeit étteremben. Ez a Landzeit egy kiváló hely, ugyanaz az önkiszolgáló rendszer működik benne, mint a Rosenberger éttermekben. Nagy választék, impresszív tálalás, sok hely, gyors kiszolgálás. Nagyjából 50 kilométerre van Linztől, az autópályán el kell fordulni Passau felé és rögtön jobbra ki..

MGP: Hamar rájövök, hogy az én gépem szélvédelme egy bizonyos tempó felett névleges. Terepen persze csak útban van a plexi, de a sztrádán nem árt. Bécsig elfogadható a helyzet, aztán kapunk mindent, szelet, hideget, csapóesőt. Kettéosztom a világot – a halvány piros lámpa felette ezüst csíkkal a Sanyi, minden más nem a Sanyi. Jó volna nem másik piros lámpát követni, mert kettővel előre már nem látok. 250 km után kiállunk tankolni, szinte megfagyok. A kesztyűk másfél kilós vizes szivacsok, az esőnadrág beengedte a vizet, meglehetősen érzékeny helyen, ami a csizmáig lefolyt. Kiderül, hogy nyaknál is beáztam, csak azt már nem is érzem. Sanyi a mosdó kézszárítóin melegíti a cuccokat.   Némi táplálkozás után ráveszem magam, hogy kimenjek a zuhogó esőbe, előkotorni a száraz ruhát. Örömteli meglepetésként a vacsi új mountexes  zsák is beengedte a vizet, csak a pulcsim száraz mert az a dobozban volt.

Salzburg után Németországban München felé haladtunk, elhúzunk a Chimsee mellett, majd Bad Tölz-ön keresztül a Deutsche Alpenstrasse egy rövid szakaszán Wildsteigen és Steingadenen keresztül közelítjük meg Füssent. Már messziről hívogatott minket Neuschwanstein vára. Fél ötkor már ott állunk a vár alatt, a Hotel Garni Schlossblick előtt Schwangauban. Kiülök a szobám erkélyére. A felhők egyre jobban felszakadoznak és az időnként előbújó napsugarak színpadi fénybe öltöztetik, az álmodozó Bajor II. Ludvig király hattyúvárát, a világ egyik legnagyszerűbb ingatlanát. Ez Németország leggyakrabban fényképezett épülete. Snassz, hogy nem erre nyílik az ablakom – gondoltam – bár a legjobb az lenne, ha a magában a kastélyban vennék ki egy szobát.

MGP: Szerencsére nemsokára elállt az eső, és a Füsseni szállásra már jó időben érkezünk. Lepakolás, átöltözés aztán séta a környéken. Előtte kaptam egyet Sanyi hazai szendvicséből, melynek tartalma alapján Sanyi kedves felesége nagyon szimpatikus lett. Ezúton is köszi! Ledolgozandó a várhoz is felcaplatunk, bár már későn van. Két japán turista is tart felfelé, jobb tempóban mint mi, de mindig beérjük őket, mert minden bokornál egymást fotózzák. Elképzelem a fotóalbumukat, minden kép az „É” betűnél van: „Én és a …” 

A késő délután azzal telt, hogy Cicát beszállítottam Füssenbe a kórházba. Útközben elesett egy benzinkútnál és csúnyán bedagadt a keze. Megröntgenezték, szerencsére nincs benne törés, csak egy fáslit kapott, meg némi fájdalomcsillapítót 25 Euróért a csinos, szőke doktornőtől. Füssen még alszik, a városkában kevesen járkálnak, az éttermek már viszonylag korán bezártak, hűvös van. Sanyi és MGP közbe felszaladtak a várhoz. Végül Schwangauban, Neuschwanstein vára alatt vacsorázunk az egyik szállodában.

Reggel még vizesek az utak, éjszaka esett és szürke felhők takarják el az ég minden kékjét. Ez a normális időjárás, amikor itt járok. Nem baj, addig jövök vissza, amíg egyszer csak kisüt a nap. Bőséges reggeli után jegyet veszünk és felsétáltunk a Nauschwanstein kastélyhoz (vigyázni kell a sorrendre, mert ez fordítva nem működik!). Magyar nyelvű idegenvezető gépet kapunk, amely elmeséli a kastély fontosabb látványosságait. Közben rosszalkodom – az éber őrök mellett szorgalmasan dokumentálom a termeket, amit persze itt is nagyon védenek a lesifotósoktól. Bele-bele hallgatok a vár urának szomorú történetébe. Szinte pont 120 éve 1886 június 10-én elmebetegnek nyilvánították, megfosztották a tróntól. Ezen az ágyon aludt, amikor 11-én hajnali négykor felráncigálták és elvitték Berg kastélyába, ahol másnap ismeretlen körülmények között egy derékig érő vizű tóba fulladt. Kastélyait azonnal megnyitották a nagyközönség előtt.

MGP: Az építmény kívülről lenyűgöző, belül viszont már elég sok a stíluskeveredés, attól függően, hogy épp milyen kedve volt a királynak. Az egyik átjáró két terem között például cseppkőbarlangnak van kialakítva. A várkastély külső és belső kialakítását látva kezdem sejteni miért is ment majdnem csődbe az ország az építkezés miatt. Nekem nem olyan nagy rejtély, hogy mi történhetett az álmodozó királlyal. Főleg ha nem fizetett a kőműveseknek.

A kastélytól elsétálunk a Mária hídig, amelyre éppen egyidőben érkezünk egy távolkeleti csoporttal. MGP szerint Japánban ilyenkor csak ketten maradnak vigyázni az országra, miközben a többiek mind itt fényképezik egymást Európa főbb nevezetességeivel.

Dél körül végzünk, átöltözünk a szállóban és indulunk tovább. A kb. 300 kilométeres út a várakozásunk szerint inkább szép lesz, mint gyors. Sonthofen, Immerstadt, Lindau, a Bodeni-tó, Friedrichshafen, Engen, Donaueschingen érintésével jutunk majd el a szállásra.

A Bodeni-tó mellett már nagyon éhesek vagyunk. MGP-től egy tóparti teraszos éttermet rendelek, amit ő gyorsan meg is talál a Garmin Quest II-jében és odavezetett minket. Hat óra felé érünk a Hegaublick motoros parkolóhoz, ahol még egy kicsit elidőzünk, azután már gyorsan megérkeztünk a szállásra. Este az üdülőfalu görög éttermében vacsorázunk a többiekkel.

MGP: A Bodeni tó partján, vitorláskikötő mellett sorakozó éttermeknél lassítunk. Süt a nap! És még a kaja is jó. A parkoló motorok mellett idős nénike sétál járókerettel, a GS Adventure-nél megáll, megnézi. Magamban már várom a fejcsóválást ás a „motoros huligánozást”. Ehelyett a nénike mosolyogva mondja: „Grande Motore! Impozant Motorore!” és csak mondja, hogy mennyire tetszik neki a vas. Nem kicsit vagyok ledöbbenve.

Továbbmenve hamarosan megkapjuk az első útlezárást, és ismerkedünk a sárga „Umleitung” táblákkal, melyek kis mellékutakon vezetnek végig. Természetesen a 3 méter széles erdei út is hibátlan. Estére érkezünk Tennenbronnba, a faházas kempingbe és egy bungalót be is lakunk. A többiek már ott vannak, így összesen 8 motor és 12 fő az erdőfelderítő csapat.

Reggel 8-kor nyit a bolt a bejáratnál. A rengeteg vasbagoly és fekete-erdei csecsebecse mellett van friss pékárú, tojás, tejtermékek és a híres füstölt sonkája is. Értékeljük, hogy Pünközsd hétfőn is kinyit, máshol azonban általános nagy ünnepi zárvatartásra készülünk. A mai  cél csak motorozgatni és minél szebb utakat bejárni, itt-ott esetleg egy rövidebb megállóval.

Az ADAC motorrouten MR9 Elsass Schwarzwald térképe van előttem, amelyen a zöld csíkok mellett még otthon bejelöltem egy nagyjából 300 kilométeres cikk-cakkos körutat a Fekete-erdő déli vidékein és ugyanezt beprogramoztam a GPS-be is. 9-kor indulunk. Eleinte a GPS-t követem, de az megint meg akar tréfálni, mert különböző kerülőutakra küld, ahelyett, hogy az előre beprogramozott pályát követné.  Felváltva nézem a térképet és a GPS-t. Már kezdem megszokni a navigációnak ezt a módját.

Waldkirchtől 5 óra felé van a Kandel, amely 1242 méteres átjárójával a környék egyik legmagasabb hágója. Az L186-os szűk kis szerpentinen lehet felmenni rá. A tetején van egy parkoló, de a vendéglő zárva tart. A fő látványosság egy éppen elemelkedni készülő siklóernyős. Közkívánatra megvárjuk, amíg elindul.

MGP: Útközben a magasabb helyeken még friss hó nyomok láthatóak. Az utak tökéletesek, kellemesen kanyargósak. A parkoló mellett siklóernyős készülődik, nem igazán akar indulni, de Sanyi gyakorlatilag lerugdossa a hegyről, vagy legalábbis addig guggol mögötte betárazott fényképezővel amíg csak el nem indul.

Sankt Peter előtt élesen jobbra kanyarodunk a Glottrertalba. Oberglottertalban az út mellett jobbra van a Glotterstüble kávézó. Itt állunk meg egy kicsit pihenni és körülnézni. A Brinkmann professzor féle Schwarzwald klinikának is itt kell lennie. Hűtőmágnesek és egyéb szuvenírek után kutató előőrseink hamarosan fel is fedezik, hogy a legjobb helyen álltunk meg. A kávézó melletti mellékutcán kell bemenni a Reha klinikához. Itt az utca elején van a  Café Schill, abban pedig az info Schwarzwaldklinik. A klinika épületéhez gyalogút vezet, amin végülis felmotorozunk, előtte azonban még egyszer eltévedek és végigjártuk a Reha klinika ősszes kis gyalogútját a meredek hegyoldalon. A filmbéli klinika épülete ma már csak kulissza, így szerencsére nem zavarunk senkit, amikor nyolc motorral megállunk előtte fényképeket készíteni.

MGP: Egy kávéra megállva kiderül, hogy a Swarzwaldklinik mellett vagyunk, nem is kell keresni. A sorozatból ismert épület most üresen áll, három behajtani tilos táblán keresztül motorral is könnyen megközelíthető.

Freiburg nevezetessége a főtere és a dóm. A dómtér mellett parkolunk egészen közel a központhoz. A többiek szerint átmehettünk egy-két gyalogosforgalomra szánt utcán is, amíg odaértünk. A dóm tornyába fel lehet menni egy szűk csigalépcsőn. Fent kell fizetni. Nagy harangok szép kilátás, sok fotó. Megtanuljuk, hogy a csigaléépcsőn akkor könnyű elmenni egymás mellett, ha felfelé menők belül, a lefelé jövők kívül mennek.

MGP: Freiburg központjában parkírozunk, majd rövid séta az ódon házak között és a katedrálisban. A csapat egy része már egy kávézóban pihizik. Gyuriék megmásszak a katedrális tornyát, mi Zoliékkal a kávézó melletti tortúra múzeumot járjuk körbe. Nem nagy, nem igazán érdemes megnézni.

Freiburgból az 1284 méter magas Schauinsland hágó felé megyünk ki 5 óra irányban. Todtnaunál két óra felé fordulunk, a Schluchsee partján csak végigrobogunk és a Titiseenél tartunk egy hosszabb megállót. Kis tekergés után a motorparkolóban állunk meg, a vasút másik oldalán. Itt ingyenes tárolórekeszek is vannak azért a kétszáz méterért cserébe, amit megspórolhattunk volna egy bevásárlóközpont parkolójában.

A Titisee egy kedves kis tavacska hatalmas turistaforgalommal, sok tömött üzlettel, ahol minden fekete-erdei nevezetességet lehet kapni. Rengeteg a sonka és a finom, változatos pékáruk. Tóra néző teraszon ebédelünk. Csak az elektromos motorcsónakázást hagyjuk ki.

Hazafelé menet elkapott egy kis eső, ezért az út eredetileg tervezett befejezését Triberggel levágtuk és Vöhrenbachtól egyenest északnak Sankt Georges felé sietünk haza. Mire a szállásra érünk megint süt a nap. Este a görögöknél vacsorázunk. Néhány pizzát veszünk közösen. A tzaciki és a görög saláta nagyon finom.

Az a terv, hogy ma Strasbourgba megyünk, de ellenkező irányban, Freudenstadt és Nagold felé indulunk, hogy mintegy 150 kilométer motorozás után érkezzünk csk oda. Altensteigben állunk meg egy kicsit tankolni, meg a fagerendás házakat lefényképezni.

MGP: Reggel északi irányba fordulunk, hogy míg frissek vagyunk addig kerüljünk egy jó nagyot a hegyekben. Egy óra múlva a társaság se nem friss se nem primőr, viszont erősen mirelit. Kijutva a hegyekből egyből jobb az idő, Strasbourgba beverekedve magunkat már kimondottan melegünk van. A motorokat erősen leláncoljuk. Közben megérkezik a helyi kereskedő testület óra szakosztálya, eredeti Rolexet kínál 50 Euroért. Sanyi lealkudja 5-re, aztán mégse veszi meg, mert drágálja.

Strassburgban majdnem a dómig megyünk. Később látunk motorokat a dóm mellett parkolni – akár ideáig is jöhettünk volna. A Szent Tamás katedrális a gótikus építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Elsétálunk a város másik nevezetességéhez, a Petit France-hoz is. A városrész csatornák szabdalta utcácskákkal, fagerendás házakkal vendéglőkkel van tele. A dóm bejáratával szemben kell elindulni és ezt az irány tartani, amíg oda nem érünk. Menet közben egy körhinta állít meg minket egy időre. Tamás kipróbálja. A Petit France árnyas fái alatt ebédelünk sajtos csülköket káposztával. Az olvasztott sajt hihetetlen szagokat áraszt.

MGP: Útközben bevásároltunk és Tamás felkötözött egy karton sört a hátsó dobozra, nagy sikert aratva ezzel a bennszülöttek között.

Este meg akarjuk ünnepelni Cica szülinapját és ezért mindnyájan felkerekedünk. Célunk a Hexenlochmühle, amely a Fekete-erdő egyik leghíresebb étterme és az egyik útikönyvem szerint a top látogatnivalók egyike. Az egyébként sem túl széles utak az utolsó néhány kilométeren ösvénnyé szűkülnek és már az étterem létezésében is elkezdünk kételkedni, amikor a kisebb elterelésekkel is tarkított úton végül 10 óra körül odaérünk.

MGP: Kicsit későn indultunk és hamar újra “Umleitung”-ban találtuk magunkat. Az út gyakorlatilag csak kanyarokból áll, miközben fokozatosan ereszkedünk be egy szurdokszerű völgybe. Nagyon jó étteremnek kell lennie, ha háromnapi hideg élelem kell az eléréséhez. A civilizációtól elzárva, egy csörgedező patak partján meg is találtuk az alig három órával korábban bezárt éttermet.

Az étterem perszer zárva van, hatig tartanak nyitva, 17:30-ig lehet rendelni. Tamás kárpótlásként kiméri a csomagtartóbúl a maradék Jaegert, azután hazamegyünk.

MGP: Zörgő csontú emberek vonszolták magukat aznap este az első benzinkútig életmentő sósmogyoróért.

Éhesen, fáradtan érkezünk meg táborhelyünkre 11 óra felé. Két órát és 120 kilométert autóztunk ezért az elmaradt vacsoráért. Másnapra csak valami könnyű túrát tervezünk a környékre. Cica egy hatalmas műrózsát kapott Tamáséktól szülinapjára. A torta holnapra marad.

Gutach közel van a szállásunkhoz, másnap ott kezdünk. Az idő egyre jobb, ma már csak farmert húzunk. A skanzen, vagyis a Schwarzwälder Freilichtmuseum Vogtsbauernhof van itt. Érdekes, hogy a kiállított házak milyen hatalmasak. Főleg fából épültek, többségük három szintes, az első az állatoké és a műhelyeké, a második a lakószint, míg a harmadik szinten a kocsikat és a szánkókat tárolják. A tetőtéri pajtához a ház hátsó felén kiépített út vezet. Két órát töltöttünk el odabenn, egykor végeztünk.

MGP: Egyes épületekben a pad is több szintes, szénapadlással és hálóhelyekkel. Az egyik épületben körjárom van a padlástérben, ami a földszinti malmot forgatja. Folyamatosan vetített filmek mutatják be a régi kézműves munkákat, pl üvegfúvást vagy a rönkcsúsztatás hagyományos módját. Régi patakmedrekben illetve mesterséges csúsztatókon engedték le a szálfákat, úgy hogy sokszor csak a kanyarokban raktak le irányító ütközőket. Megdöbbentő, volt a korabeli felvételeken, hogy egyes erdei közutakon csak úgy keresztben átrepül időnként egy rönkfa. Az arra haladó vándorok a robajra figyeltek, megálltak, aztán keresztben átsuhant egy jó 15 méteres fenyő kb 140-el. Megemelték a kalapjukat és mentek tovább.

Cica végre megkapta a szülinapi tortáját a skanzen előtti vendéglőben. A tömeg hullámzó moraja mellett hozták ki a melomkék nagyságú fekete-erdei cseresznyetortát . Idegenek is jöttek fényképezni. A 16 szeletes sütivel alig bírtunk el tizenketten, a végén még maradt is egy kicsi. Cicának még sohasem énekeltek ennyien egyszerre Happy Birthday-t.

MGP: Na ezek után elmentünk Tribergbe és bementünk egy kakukkos órába. A négy méteres kakukk is otthon volt. Egy robotórásmestertől megtudtuk, hogy azért kakukk, mert annak a hangját két síppal elő lehetett állítani, míg a kakas hangja nagyon bonyolult lett volna, pedig eredetileg azt akarták. Ez egy tényleg működő, rétegelt fából és fémből készült óra, ráadásul még elég pontos is.

Az Eble óramúzeum Triberg előtt (az alagút bejáratánál) tulajdonképpen egy hatalmas kakukkos óra bolt, amelynek nevezetessége a világ legnagyobb kakukkos órája. Némi pénz bedobása ellenében egy bábu elmeséli az óra történetét és legfontosabb műszaki adatait. A kakukkos óra sztori a hosszú téli estéken kezdődött, amikor egy helyi mester elhatározta, hogy kakaskukorékolással jelző órát fog készíteni. A kakukk hangját azonban egyszerűbb volt utánozni, így kakukkos óra lett belőle. A boltban a legdrágább órák kb 7-8.000 Euróba kerülnek.

Tribergben van egy híres vízesés is, ez azonban sok gyaloglással járna és ehhez már késő van. Inkább a Duna forrását akarjuk megnézni. A Duna két patak, a Brigach és a Breg találkozásától fut Duna néven. Ez Donaueschingenben van. Mi a Breget nézzük meg. Ennek a forrásától mérik a Duna teljes hosszát Németország területén, ami 647 kilométer, illetve a Duna teljes hosszát, ami 2888 kilométer. A tábla szerint mindössze száz méterre innen már a Rajna vízgyűjtő területe van.

Fél hat körül otthon vagyunk. Ma este nagy kerti partit rendezünk grillezéssel. A görögöktől csak egy pár kiló görögsalátát veszünk.

MGP: Gyorsan húzunk vissza a táborba, estére sütögetés a terv. Ez az első próbálkozásoknál  inkább szenesítésre hasonlított, de ha a megfelelő oldalával tálaljuk a húst, akkor semmi baj nincs. Egyes kétkedők kevesellték az alapanyagot, ami tényleg nem volt sok, a másnapi vacsorához már éppen csak elég lett. Megjegyzendő még Gyurival nyújtott kiemelkedő teljesítményünk, melynek során Hephaiszoszt, Urielt, Innost, Ho-Masubit és Vulkanost (ezek mind a tűz istenei) lepipáló módón tűzet lobbantottunk. A tuti recept: hazai újság, 3 kg fenyőtoboz lehetőleg mókustalanítva, 1 liter gyújtófolyadék és 3 tábla grillgyújtó a 2 zacskó faszén alá. Megjegyzendő, hogy a tucatnyi éhezőből csak Sanyinak volt gyufája, nélküle nyersen ehettük volna a húst. Bár én nézem a Spectrum túlélő műsorát, úgyhogy a GS akkumulátorával, egy fém dörzsi szivaccsal egy papír zsebkendővel és fél deci benzinnel tudok tűzet gyújtani.

Sanyi hajnalban hazamotorozott. Mi még mindig a szokásos fekete-erdei sonkát reggelizzük. Imiék is gondolkodtak rajta, hogy elmennek, de a jó idő miatt maradtak és később azt mondták nem is bánták meg. Mára a Rajna vízesést terveztük be.

Erdőn mezőn keresztül szénaillatú utakon kanyargunk le Svájcba. Schaffhausen mellé a vízeséshez délben érkezünk meg. Ragyogóan süt a nap. A vízesést ezúttal teljesen körbesétáljuk az északi partról indulva. A kört hajózással fejezzük be. A középen állsziklákhoz is kihajózunk.

MGP: Ezt tényleg nem szabad kihagyni. Kellemes melegben sétáltuk át a hídon a túlpartra. Egy rövid gyalogos alagúton ki lehet sétálni a vízfal mellé, és a vízesés közepén álló sziklához is ki lehet hajózni. A hajóskapitánynak nem kis ügyesség kell, hogy a két vízsodor között dokkoljon.

Stein am Rhein közel van és mivel nagyon vonzónak találtuk legutóbb, most ide is visszalátogatunk. Itt ebédelünk az egyk partmenti vendéglőben.

MGP: Útközben egy benzinkútnál katonaruhás fiatal eredeti állapotú világháborús német terepjáróval áll meg. Rengeteg veterán és márkatalálkozó van a környéken. Hol négy Willis jön szembe, hol hét Porsche. Persze lehet, hogy ez csak véletlen volt és ezek itt a hétvégi bevásárlókocsik?

A déli területeken még egy látnivalóról írnak a könyvek, ez pedig Európa leghosszabb fedett fahídja Bad Sackingenben. MGP, mint statikus komolyan érdeklődik a dolog iránt – nem szabad kihagyni. A fahíd impresszív szerkezete valóban megérte, hogy megnézzük. A közepén Svájc és Németország határát vastag fehér csík jelöli, amely alkalmat ad mindenféle kreatív fotók elkészítésére.

MGP: Bár a híd fedett és burkolt, azért a belülről látható többívű ácsolt szerkezet sokat sejtett a korabeli ácsok szakmai tudásáról. Az egyik pillérfülkében pár fotó és metszet mutatja be a hidat. Az alig harminc éves fotókon még vámhídként működik és gépkocsik játnak rajta. A korabeli nyomatokon felhúzható véggel ábrázolták, sajna ennek most már nyoma sincs. A híd közepén fehér vonal jelzi az államhatárt. Mivel ma még csak kétszer voltunk Svájcban én még átlépem hatszor. Úgyis ritkán megyek Svájcba naponta nyolcszor.

Bad Sackingen fahídjának azonban nagyon komoly vetélytársa akadt – a bad sackingeni apfelstrudel, amely vanilia fagylalttal és tejszínhabbal érkezett a közeli templommal szemben egy kávázóból, ahol a pincér hölgy magyarul számolt a kedvünkért.

Társaságunkhoz rövid időre az éjszakai őrjárat is csatlakozott. A beöltözött idegenvezető épp egy csoportot készült fogadni. Járt már Magyarországon és szívesen emlékszik rá. A vállalata a győri Audinak szállít be alkatrészeket.

Hazafelé a GPS vezet minket. A legrövidebb úton igyekszünk a szállásra. Nagyszerű motoros útvonalakon tekergünk, kb. 10-ig, amikor megérkezünk. Péter és Imiék még felrakják a motorokat a trailerre. Nekik eddig tartott.

A Burg Hohenzollern a vidék egyik legszebb vára északkelet felé a Rottweil, Balingen, Reutlingen vonalon van, a 81-es út mellett a Bisingen exit után. Európa egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb vára azonban, amelyről azt mondják, hogy már csak a kilátás miatt is érdemes meglátogatni, aznap privát rendezvénynek adott otthont, a látogatókat elzavarták, mi is így jártunk.

Egy másik közeli nevezetesség egy “ködbarlang”, amit 141 lépcső megmászása árán megtekinthettünk. Ez azonban kevésbé volt izgalmas, mint a vár lett volna.

Reutlingentől dére 5 óra felé van a Lichtenstein várkastély, amit szintén kiemelt látványosságnak ír a térkép. Ide is elmentünk és nem is bántuk meg. A váracska nagyon kedves, belül csak vezetett túrával szabad járkálni. Egyszerű, áttekinthető az egész. Magyar nyelvű tájékoztatót kapunk a pénztárnál. Záró mondata így szól: “Lécives adjannak vissza a lapokat a kasszánál. 1,- Euro vissza.”

MGP: Lichtenstein vára igazán aranyos kis mesevár. A fiatal tulajok épp monacoban ruletteztek a vár öt Euros belépti díjából. A kapunál megvettem a vár kulcsát, de a várkaput nem nyitotta. Abba kb. ötször akkora kulcs járt. A portán bérelhető volt egy laminált A4-lap, magyar nyelvű ismertető szöveggel. Nekem Rejtő Jenő Török Zultán-ja jutott róla eszembe, aki ismeri a leveleit az tudja miről beszélek.

A leírás alapján felkészültem egy kétemberes sorozatvető puskára (óránként két lövés), ez tényleg jól nézett ki. Egy három emberes boroskehelyre, melyet a várúr kapott a nejétől és állítólag akkora volt mint a várúr. A leírás szerint egy tartotta a kelyhet, egy ivott , egy pedig azt tartotta aki ivott. Gondolom a várúr a mértékletesség híve volt, naponta csak egy pohárka bort kért a vacsorához. Némi keresgélés után a plafonon megláttam egy karcsú üvegkelyhet, amiből megállapítható volt, hogy részint a várúr törpe volt, másrészt pedig itten kérem mesterfokon vakítják a turistát. Ezek után már meg sem lepett, hogy a „kandalló mellett található rejtekajtó” –hoz lépcső és korlát vezet és csak a „ Ez a kandalló melletti rejtekajtó” tábla hiányzik róla. A vártoronyba saját biztonságunk érdekében nem mehettünk fel. Vagy a királylány volt morcos kedvében vagy épp a sárkány bunyózott Shrekkel.

A tornyot (“Biztonság kedvéért nem tudjuk megmutatni”) bevakolták és fehérre meszelték, MGP szerint ez így snassz, mert nem illik a többi rusztikus falhoz. Meg is próbáltam leszedni, hogy kipróbáljam milyen a kastély nélküle.

Utazásunk utolsó és egyben legészakibb állomása Tübingen. A világbajnokságon a németek most játszanak Costa Rica csapatával. A parti vendéglőben ülünk az első góloknál. Az eredményt mondani sem kell, halljuk bentről, hogy a németek hogyan reagálnak. Először mellé megy, azután megvan az első gól, aztán ők kapnak egyet, de mire egy óra múlva végzünk már megvan a második.

Hazafelé az utakon és az utak mentén hatalmas ünneplés folyik. Mindenhol mutatják a 4:2-t, német zászlókat lengetnek és rengeteg balesetveszélyes trükkel zavarják a forgalmat.  Este Tamásék és Zoliék is felpakolnak. Másnap reggel korán indulnak haza. Nekünk még két nagyszerű napunk lesz. Végig motorozással.

Szeretnék sokszor arr akelni, hogy a legfőbb gondom annyi, hogy végigmotorozzak a Deutsche Alpenstrasse-n. Komótosan felkészülünk, még megeszem a maradék sonkát, aztán kijelentkezünk és kilenckor elhagyjuk Tennenbronnt. Ma MGP tervezett egy utat, amely a Bodeni-tó mellett visszavisz minket a Zell am See melletti Bruck-ig, ahonnan a terv szerint vasárnap tovább tekergünk az Alpokban.

Friedrichshafenben megállunk egy kávézónál a tóparton, pont a Zeppelin múzeummal szemben. Ha már itt vagyunk, akkor rászánjuk azt az egy órát és bemegyünk. A kiállítás egy érdekes műszaki múzeum, amely magában foglalja a legendás balesetet szenvedett (leszállás közben kigyulladt) Hindenburg egy darabjának a rekonstrukcióját.

MGP: A híres lufi egy darabkáját rekonstruálták és ez alatt, illetve ebben van a kiállító tér. Egy képen be van keretezve, hogy az egész szerkezetnek milyes kis darabkáját látjuk itt. Ebből megállapítható, hogy az egész valami hihetetlen nagy volt. Valami eszméletlen baromi nagy. Gigászi. És még volt hangár is amibe befért. A vékonyfalú szegecselt térbeli háromöves tartók a kor technikai csúcstechnológiái lehettek, megtervezésük a mai programokkal is nagy munka lenne, azt meg el sem tudom képzelni, hogy az akár  18-21 elemet fogadó csomópontokat hogy tudták megtervezni síkban.

Gábornak csillog a szeme, elvarázsolta a Zeppelin múzeum. Ennyi a rácsos tartót még egy nap sem látott mióta elindultunk. Zeppelinből felkészülve a Deutsche Alpenstrasse-n folytatjuk utunkat egy darabig, amíg Füssen helyett Garmischpartenkirchen felé kanyarodunk és nem kevésbé látványos utakon Ausztriában utazunk a hegyek között. Mindenfelé motorosok.

A Gerlos Alpnstrasse-t már estefelé érjük el. Sajnos vizes és felhős, csakúgy mint legutóbb, amikor itt jártam. A felhők között csak itt-ott tör át a napfény, időnként megvilágítva a Krimml hegyet Európa legmagasabb vízesésével. Már csak a nyílegyenes 60 kilométer van hátra Mittersilen keresztül a Zell am See-től néhány kilométerre délkeletre fekvő Bruckig.

Bruckban a Gasthof Zachelbrau-ban szállunk meg és egy olasz étteremben vacsorázunk, amelynek indiai tulajdonosa elmeséli nekünk, hogy hogy került ide.

9. nap – 2006. június 11. vasárnap    GALÉRIALINK!

Bruck – Grossglockner Hochalpenstrasse – Nockalm Strasse – Hochosterwitz – Rábafüzes – Budapest 730 km

Vasárnap a Grossglockner hágón kezdünk. Szép napos idő, száraz út nagyon kevés átfolyással, kicsit hideg levegő, az út mentén néhol több méteres hófalak. Elkészítjük a kötelező fényképeket, azután szaladunk tovább Obervellach felé a 106-oson.

Spittalnál Gmünd  felé fordulunk, mert ha már itt vagyunk a Nockalmstrasset sem kéne kihagyni. Miután azt is megmásztuk, Feldkirchen és St. Veit érintésével Hochosterwitz várához motorozunk, de ezúttal sincs szerencsénk. Késő van már a várlátogatáshoz, nem beszélve arról, hogy még hazáig hosszú az út.

Völkermarkttól kicsit autópályázunk, hogy gyorsabban haladjunk. Sajnos a Graz előtti építkezések nem segítenek. Az sem, hogy a hátsó gumim időközben az acéldrótokig kopott, csak nyugodt tempóban haladunk végig a nyolcason, azután be a városba, ahol MGP-t még beállítjuk a hármas irányába. Neki még 250 kilométere van hazáig.

MGP: Budapesten búcsúzom Gyuriéktól és szépen haladok tovább. Kb. éjjel kettőre otthon is vagyok. Hullafáradtan, de szép tájak emlékeivel gazdagabban. Köszönet a szervezésért és a vezetésért, nagyon jó kis kör volt!

Hát ennyi volt; 9 nap, 2500 kilométer, kettőnknek nagyjából 350 ezer forint költség, négy-öt új térkép, háromezer fénykép, rengeteg új tapasztalat a GPS-sel. És még egy tanulság – nekem van a legjobb és a legszebb motorom az összes között. De ezt csak a kettőnk titka -másoknak nem áruljuk el.

Letöltés

Garmin Mapsource útvonaltervek és útpontok

MGP és Agárdi György, 2006. június