Északon nem csak később nyugszik a Nap, később is kel. 8-kor nyitott az étterem, vártunk, hogy bejussunk reggelizni.

Már fél 8-ra felmálháztam a gépet, igazi próbatétel következett: eddigi leghosszabb utunk várt ránk – 906 kilométer. Kicsit tartottam tőle, a kilenc órás út hosszúnak tűnt. Köln magasságáig keletnek haladtunk, végig az arcomba sütött a felkelő nap – jól jött, hogy lecseréltem sötétítettre a plexit. Előre megnéztük, mikor van napnyugta, közel 12 óránk volt az útra. A hosszú autópályázást jól bírta a Yamaha, egyetlen élményünk a vészesen világító benzinlámpa volt – a belgák nem tettek kutakat az útra. Így Francorchamps – a belga nagydíj pályája – mellett tértünk le megitatni a motort. A benzinkútnál egy csoport speedes és egy Mazeratti állt. Érdekesen mutattunk a megpakolt túragéppel a sportosok mellett: mint egy vágtázásra kész ló és sok pici futóegér. Tankolás után már csak a fülünkben szóló zenével és az elsuhanó tájjal foglalkoztunk.

Érdekes látni, ahogy a GPS magasságjelzője a 0 méteres tengerfeletti szintről lassan felkúszik 800 méterre. És még hol voltak a komoly hegyek, ahol majd 2.500 m felett is vezettünk.

Késő délután érünk Schwangau-ba, a hegyek mögött eltűnt már a nap. Laci „időjárás előrejelzés” barátom vasárnapra esőt jósolt a térségben.

A német megoldás, a hosszú és unalmas autópálya leküzdésére: az Audi mögé utánfutóra felrakják a K és R sorozatú BMW-ket, így sokkal kényelmesebben jutnak el az Alpokig, ahol majd motorra váltanak. Vészesen gyűltek a felhők. A parkoló melletti útról rácsodálkoztunk II. Lajos bajor király kastélyára, élveztük egy kis ideig a sétálást, majd újra motorra ültünk.

Szállást csak az osztrák oldalon, 30 kilométerre Schwangautól találtam Weisenbach am Lech-ben. Gyors lepakolás után a főtérre siettünk, a szürkületben még kierőszakoltam pár képet a Nikonból. Valami esti őrület lehetett, az egész falu a főtéren, a templom előtt várt. Tűzoltózenekar, osztrákok kantáros nadrágban. Itt az őszi vigasságok ideje. A helyi – egyetlen –, étteremben két jó nagy adag salátát kértünk, 2-2 pálinkával. Rég vágytam ennyire alkoholra, a rengeteg sör után.

Megígértem Gabinak, hogy visszamegyünk a kastélyhoz. Leparkoltunk, jegyet váltottunk a buszra, 45 kínai turista közé, és felzötyögtünk a kilátóponthoz. Az eső még váratott magára, ám egyre szürkébb felhők gyülekeztek. A kilátóhídról egy felállványozott kastélyoldalt láttunk. Vagyis semmit. Nem csodálom, hogy a jegypénztárnál erről nem szóltak. Villámgyorsan kiszabadítottuk magunkat a kínaiak közül, és a lefelé menő busszal visszatértünk a parkolóba. Legalább lentről a szebbik oldalát láttuk a várnak.

Este kinéztem három 2.000 m feletti hágót, gondoltam az elég program lesz. Először az 1.212 méteres Fernpasson haladtunk át, spontán, körülbelül 5 kilométeres dugóban araszoltunk fel, aztán már gyorsabban le. Délnek tartottunk a Timmelsjoch felé a 186-os úton, Umhausennél letértünk a főútról Tirol legnagyobb vízeséséért. Érdemes a GPS-t néha rövid programon hagyni: egy 20 méteres rövidítésért a navigáció keresztülvitt minket egy fahídon, szűk utcákon, ahonnan kellemes fotókat is készíthettünk. Továbbgurultunk, a Stuibenfallnál 159 méterről zúdul alá a vízfolyam, átlagos időben másodpercenként 610 literes vízhozammal, de esőben akár 2000 litert is elérheti. A rokkant parkoló a vízesés felett van, motorral gond nélkül fel lehet menni. Apró kis játéknak tűnik fentről a vízesés mellé épített lépcső és lejáró. A parkolóban egy fa már aranyban égett – sárga levelei vakítottak a napfényben.

Délnek tartva elkerültük az esőt. A Timmelsjoch-ra 11 euró a belépő, az osztrák oldalon van csak fizetőkapu, aki Olaszországból érkezik, az is itt fizet. A 2509 méteren fekvő átkelőt 1959-ben nyitották meg, idén 50 éves. Az osztrák látványút nem csak a motorosoknak, autósoknak öröm – rengeteg kerékpáros, szinte lépésben halad felfelé a hegynek. Mondtam is Gabinak – én még tolni sem bírnám. Így viszont az ide érkező 50-es 60-as éveikben járó osztrákok, németek garantáltan hosszú időskorra számíthatnak.

Megszámlálhatatlan visszafordító után felértünk a hágó tetejére, ahol kicsit megpihentünk. Már javában benne jártunk a szeptemberben és még mindig meleg volt. Rövid ujjúban lehetett napozni, legalább 16-17 fokot lehetett mérni. Szikrázó napsütésben fotóztunk egy keveset, majd elindultunk a Jaufenpass – olasz nevén –, a Passo di Monte Giovo felé. Lassan ereszkedtünk a közel 500 kg-os motorral 2500 méterről az S44bis úton, immár talján földön. A 35 kilométeres szakaszra a GPS 32 km/órás sebességet rögzített, ez később lett érdekes. Az S44bis úton 1200 méteren haladtunk, majd újra felfelé gurultunk, 2000 méterre. A 2094 méteres hágó előtt, egy kanyarban kiállítunk és egy kis kolbászt ettünk salátával. Gyakorlatilag semmi nem utalt arra, hogy elhagytuk Ausztriát, az Imbissben ugyanaz a büntetésjellegű osztrák pop-jódli keverék szólt, amit még este az Oktoberfest megnyitóján láttunk a TV-ben. És a bódéban ülő emberke is echte osztrák volt. Egy BMW vágtázott felfelé, majd a kanyar után satufék, leugrik a vezető, odajön hozzánk. Ránéz a rendszámra, majd szomorúan megjegyzi angolul – azt hitte norvégok vagyunk, ezért állt meg. Egyedül indult Norvégiából és még nem találkozott senki földijével. Pár szó után, ahogy jött el is tűnt.

A GPS egy idő után megadta magát, folyamatosan repültünk, sehol egy út, így kikapcsoltam. Az olasz Jaufenpass legalább annyira élvezetes, mint az osztrák látványút. A völgyből felkapaszkodva lassan csökken a fenyők magassága, tisztul az út, ahogy emelkedünk egyre kopárabb a táj. Ha nézelődni is akarunk, borzasztóan lelassulunk. De megéri, ritkán jutunk el ide. Átértünk az olasz hágón is, visszakapcsoltam a navigációt és ekkor jött a döbbenet: még 175 kilométerre van a szállás! Mindez délután 5 órakor –napnyugtáig bő 2 óránk volt hátra. Valljuk be férfiasan, az Alpokban csak a nagyon tehetséges és ügyes motorosok nyomnak le 2 óra alatt 175 km-t. Egy fél tonnás túrázónak egy picit hosszabb idő, mondjuk majd 3 óra.

Átprogramoztam az útvonalat, a harmadik hágót kihagytuk, már csak azért is mert el kezdett cseperegni az eső. Ahogy balra, északnak néztük, szivárványt láttunk. Arra már esett. Pár kilométer erejéig felhajtottunk az A22-es autópályára, majd vissza az SS49-es útra. Az SS49-esen zúztunk nyugatnak Lienz felé, alig vártam, hogy osztrák oldalra érjünk. Ott ugyanis 30 euro centtel olcsóbb a benzin, literenként. Rövid tankolás, csodálkozás azon, hogy Velence is csak 200 kilométer és már indultunk is. Egy két futó záport elkaptunk, de megázni nem volt időnk, kiértünk az eső alól. Lienz alatt fordultunk a 108-asra, sötétedett, és szemerkélni kezdett az eső is. Korábban említettem, sötétített a plexim. Egyetlen félelmen volt, ha besötétedik, csak nyitott sisakkal tudok vezetni, Gabié pedig a hombár fejemre nem jön fel. Ez bekövetkezett, hozzá egy kis eső is társult. A nedves aszfalton óvatosan, alig 90-el emelkedtünk a nyílegyenes úton az 1500 méteren lévő Felbertauern alagúthoz. Esőben különösen jó, ha alagútban lehet haladni, nem ázunk. Leszurkoltuk a 8 eurós díjat, és lassan keresztülvágtunk a Tauernen. Az alagútból kiérve esőt fogadott, az 1500 méteresen gerincen végigvezető közel 8 kilométeres szakaszon végig sötétben, arcomban az esővel vezettem. Hát, éreztem már magam jobban is. Ahogy 1000 méterre leértünk, elállt az eső. Ősszel sötétedés után bármikor eshet. Ezt megtanultuk.

Olyan kezdők, mint mi ne tervezzenek 400 kilométernél hosszabb utat 3-4 hágóval tarkítva egy napra. Főleg úgy ne, hogy közben még kastélylátogatásokat is beiktatnak. Szállásunkat gyorsan elértük, egy tanyán foglaltam szobát, Uttendorfnál. A házinéni csak egyet kérdezett: – Kérünk valamit inni? – Sört kértem.

Hajnalban még felriadtam. Azt hittem esik, kiálltam a terasza, vakítóan ragyogtak a csillagok. Még Gabit is kirángattam az ágyból, hogy lássa, idén nem ázunk többet az Alpokban.

Kiültem egy kicsit a teraszra, sütött a nap. Nagyon jól esett a szeptemberi ősz ezen a reggelen. Következő szállásunk alig 100 kilométerre volt, kérdeztem Gabit, hágózzunk? – Ma ne! Tegnap elég volt. Így közvetlenül a szoba kifizetése után útra keltünk. Amikor a tündéri házinéninek szóltam, hogy volt két sör is – csak annyit mondott: Én nem iszom, legalább elfogyott. Mosolygott, nem számolta fel.

Éhesek voltunk, Schladmingban lepakoltunk a szálláson, majd a ház előtti padon a tűző napon azon gondolkoztunk, honnan is szerezzünk egy kis ennivalót. Visszaértek lakótársaink, akik szintén magyarok voltak, elmesélték mit merre találunk, merre érdemes kirándulni. Utána pedig leszaladtunk a közeli boltba, háromnapi hidegélelem beszerzéséért. Érdekes, a Pennyben lehet cannabiszos jeges teát is kapni, 2 euróért.

Beszélgetéssel és rengeteg evéssel töltöttük a délutánt, a 15. napon jól esett magyarul mesélni, merre is jártunk. Rövid térképböngészés és útbaigazítás után Stoderzinken csúcsát választottuk. Schladmingtól alig 30 km-re 2.000 méterre lehet felmászni. Az 1.845 méteren lévő parkolóig, szállókig egysávos 9%-os emelkedővel nehezített 10,2 kilométeres úton lehet feljutni. Lenyűgöző, ahogy egyedül gurulsz felfelé, a szalagkorlát nélküli keskeny aszfalton. Döntögetni necces, a keskeny sáv veszélyes a szembejövő forgalom miatt. A csúcsot gyalog kell meghódítani, a tájékozató tábla szerint 45 perces az út. Egy közelebbi, de ugyancsak szép helyet választottunk, egy sziklaszélre épült kis házikóhoz. A 20 perces hegymászásnak is nevezhető magaslati sétánk jót tett közérzetünknek. Percekig ültünk az 1900 méteren lévő peremen, néztük az Alpok felett húzódó felhőtömeget. A habcukornak tűnő felhők a meleg áramlatoktól lassan gomolyogtak felfelé a csúcsok irányába, hogy magukba rejtsék őket. Elindultunk lefelé, egy ejtőernyős ugráshoz használt sáncra még felmásztam, kíváncsi voltam milyen érzés ott állni. És talán ugrani, ha elég bátor lennék. Motorfékkel gurultunk a völgy felé, közben Gabi videózott, néha erősebben szorított, amikor a Yamaha túl közel került az utat övező sziklafalhoz. Érdemes ide feljönni, kicsi a forgalom, fizetni sem kell az útért. Kiérve az erdőből a tisztáson lovak legeltek, nyugalom áradt a tájból. Lassan eltűnt a nap a csúcsok mögött.

Schladmingban vacsoráztunk, majd aludni mentünk. Az elmúlt időszak legeseménymentesebb napján voltunk túl.

Az Ausztria térképen 3 olyan hágót választottam, amit egy körbe felfűzve legfeljebb 300 kilométeres utat jelentett. Így biztosan nem kellett sietni, az esőtől sem féltünk, a házigazdánk Gyula szerint elképesztően meleg volt. 780 méteren 22-24 fok, még 1.800 méter magasan is bőven 16 fok felett volt a hőmérséklet. Szeptember végéhez közeledve ez ritkaságszámba ment. A B320-ason indultunk Gröbming, majd a Sölkpass felé. A térkép a sölkpassi utat vékony sárgával jelzi, nem klasszikus főútvonal. Az első benzinkútnál megitattuk motorunkat és magunkat is – egy kis kávé és Sturm. Alig erjedt must. Persze ezt már csak akkor tudtam meg, amikor felhajtottam. Mivel nem tartozik ez az út a legismertebb látványutak közé, minimális forgalom mellett haladtunk. A hajtűkanyarok már fel sem tűntek, az útfestés nélküli aszfalton folyamatosan kapaszkodtunk az ég felé, 1.790 méterre. A hágó tetején megpihentünk, lefotóztam a nyugdíjas cseh és osztrák rendszámos kollégákat, majd a Mura völgyébe kezdtünk leereszkedni. 96-os útig számtalan helyen felújításra vár az út – Gyula szerint komoly vita folyik fizetőssé tételéről. A fenyvesekkel, lassan málló szénatárolókkal és tehenekkel, rétekkel tarkított hegyoldalban senkinek sincs szíve bőgetni a motort. Mondjuk erre külön tábla is figyelmeztet – még a hágó tetején. 50-60 km/s sebességgel csurogtunk, ötödik sebességben. Nagyobb tempónál a tájból, a friss levegőből semmi sem maradna. Az egyik kanyarnál kiálltam motorosokat fotózni. Hosszú percek teltek el mire sikerült egyet-kettőt lencsevégre kapni.

A B96-oson végig, a lankás völgyben lassan telt az idő. Mondjuk nem is siettünk, előttünk volt az egész nap. Turaccher höhe felé mentünk, egy óriás nyári bob pályához, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem magunknak. Néhány tíz kilométer után a B95-ösön kapaszkodtunk fel úti célunk felé, annyira egyenes úton, hogy a 930 méteres völgy és a 1783 méteres legmagasabb pont között mindössze 2 hajtűkanyar van. Kicsit unalmasnak tűnhet, nem az – egyik legélvezetesebb utunk volt, végre én is nézelődhettem vezetés közben.

Sajnos az egész éves nyári bob nyitva tartás csak a weboldalon létezik, a valóságban ősszel szerdától vasárnapig várják a bobozni vágyókat. Így jártunk, kedden érkeztünk. Vissza a tóhoz, a tópartján Wiener Schnitzert, azaz bécsi szeletet rendeltünk, potom 8 euróért. A késői ebéd közben elkezdtek gyűlni a felhők, már nem habfehérek, hanem piszkosszürkék néhol már-már feketék. Szállásunktól 102 kilométerre már nem mertem bevállalni, hogy a verébugrásra lévő Nockalmstrassét is megmásszuk. A vasárnapi eső és sötét már megtanított arra, csak annyit tervezzünk, amit lazán végig tudunk járni. Így is tettünk, irány hazafelé.

Persze nem arra, amerre jöttünk, egy másik 1739 méteres hágón, a Radstadter Tauernen. A B99-es út semmilyen izgalommal nem szolgált, nézelődtünk, motoroztunk. Talán, ha két helyen álltunk csak meg, egy vasúti átjárónál, ahol a sorompót kézzel nyitották-csukták. Ez megörökítettük Laci időjós barátomnak, nagy vonatbuzi, (mellékesen, én is) és egy várnál Höggen magasságában, ahol nem a kőépítmény vitte a prímet. A fából épített forráskifolyó messze érdekesebb volt a várnál. Aranyló-sárga levelekre lassan csurgó hűs víztől csillogott a kútkáva. Talán, ha nyugdíjasok leszünk, őszi napokon ilyenek mellett fogunk üldögélni. Az utolsó hágó egy sítelepen vezet keresztül, annyira ingerszegény a környezet, a szállodákon és a felvonókon kívül semmi nem csalogatja az utazót: –Állj meg!

Nem úgy a lefelé vezető út. Néhány kilométerre a hágótól egy szűk völgybe szorul az út, a mellette folyó patakkal. A legszebb része a B99-esnek, rögtön meg is álltunk. Egy-két panorámakép, jónak is nevezhető motoros kép után újra a nyeregbe szálltunk. Schladmingig meg sem álltunk, a főtéren támasztottuk le a vasat. Újabb adag Sturmot és egy kis rétest vettünk magunkhoz. Gyönyörűen sütött a nap, még mindig nem hittük, hogy ilyen szerencsénk van az idővel.

Lassan pakolni is kellett, utolsó esténk volt a mai az Alpokban.

Reggel még ködben indultunk, Bécsnél már 27 fokos meleg fogadott. Kivettünk a téli bélést és úgy vágtáztunk hazafelé. Már sehol sem volt kedvem megállni. Reggel szerettem volna völgyet eltakaró ködöt fotózni, sajnos nem találtam olyan pontot, ahová gyorsan a köd fölé kerülhettem volna. Koradélután már haza is érkeztünk Szegedre.

17 nap Európában – a számok tükrében

17 napos túránk alatt közel 4.500 km-t tettünk meg. Utunk legmélyebb pontja –15 méter, a holland mélyföldeknél, legmagasabb 2.509 méter, a Timmelsjochnál az Alpokban. Leggyorsabb szakaszunk – a GPS szerint –, 110 km/h-s átlagsebességgel a Brugge és Schwangau közötti út, a leglassabb 32 km/h-s átlaggal a Timmelsjochon át vezető rész. Átlagfogyasztásunk autópályán 7,2 l/100km, városon kívül, hegyi utakon, 5,5 l/100km. Legnagyobb mért sebesség, a német autópályán, teljes harci díszben 171 km/h, egy kisebb előzésnél.

8 országon utaztunk keresztül, a schengeni határoknak köszönhetően mindenféle ellenőrzés és gond nélkül.

A szállásokat viamichlein.com és a maps.google.co.uk oldal segítésével kerestem, majd a tiscover.at és a booking.com, valamint szállodák saját honlapjain keresztül foglaltam. Egy kis táblázatban összefoglalom, melyiket milyenre értékeltük a szoba tisztasága, a reggeli, megérte-e az árát, plusz szolgáltatások vonatkozásában.

Indulás előtt előre Bridgestone BT 011F-es, hátra BT 45 gumi került. Az első, szerintem a hosszú pályás szakaszok miatt szinte elkopott, még talán 1000-1500 km-t kibír. A hátsó észre sem vette ezt a távot, keményebb keverék. A motor egyszer sem csúszott, szitált.

Néhány tanulság, így a végére. Jövőre rövidebb és egy helyben több időt töltő túrát szervezünk, Gabi már ki is találta: Görögországba megyünk – Albánián át. Napi 900 kilométer az új ülésemmel gond nélkül levezethető, viszont az Alpokban óvatosan a tervezéssel. A navigáció minden osztrák főútra a maximális 100 km/h-s sebességgel tervez, lássuk be egy kanyarokkal, visszafordítókkal sűrűn tűzdelt útszakaszon ez a tempó vészesen gyors. Túrázóknak talán a 40-50 km/h-s átlag a lazább szakaszokra teljesíthető, hegymászásnál ez 30 km/h köré csökken, így egy rövidnek tűnő 60 kilométeres szakasz is több mint egy óráig tart.

Autópályás szakaszokon a számított 100 km/h-s átlagot lehet tartani, bár a kétóránkénti tankolás és nyújtózkodás miatt érdemes 140 km/h közelében vezetni

Ősszel az este esőt is hozhat, mindenféleképp készüljünk fel erre. Zenéhez még mindig fülbe dugható fülhallgatót használtunk, viszont arra is rájöttem, nyári melegben is jó a sí maszk. Kényelmesebb benne az utazás. Tankoljunk minden induláskor, veszélyes és szánalmas az úton tologatni a motort. Még, ha negyedig is van a tank, nem tudhatjuk, mikor találunk újabb kutat.

Akinek van egyenes felületű szélvédője, az nyugodtan használja autós navigációját, a megszokott rögzítési módon.

Segesvári Csaba, 2009. október 12.